Part 4

Juli. Igen.

Liliom. Na és még hogy… megvertelek… hát te tudod, hogy igazam volt… és te neked nem kell arra emlékezni azért… nem muszáj, hogy neked is igazad legyen… hadd, hát mondd: legyen a Liliomnak igaza… mert én úgy se bánom, hogy kinek van igaza… az olyan mindegy… úgyis senkinek sincs igaza… de azér mindenki henceg… mer nem tudja…

Juli. Igen.

Liliom. Hát aztán most fogd meg a kezemet.

Juli. Hiszen mindig fogom.

Liliom. Hát szorítsd meg jobban. Úgy. Hát most mondja neked a Liliom… szerbusz. _Szünet_. Mondd te is szépen.

Juli. _Szerbusz. Megemeli a kezét, Liliom csöndesen hátra hanyatlik, meghal. Szünet. Juli elereszti a kezét. Orvos az első rendőrrel belép, hátul._

Orvos. Jó estét. A felesége?

Juli. Igen, kérem.

_Az orvos és a rendőr mögött lassan bejön Mari, Hugó, Hollunderné, a fiú, Muskátné, de tiszteletteljesen az ajtó körül maradnak._

Orvos _Liliom fölé hajol és megnézi_. Gyertyát kérek.

Juli _a bódéból égő gyertyát hoz_.

Orvos _a gyertyavilágnál megvizsgálja Liliomot, aztán hirtelen otthagyja_. Van itt tinta és toll?

Hugó _szolgálatkészen öntöltőtollat ad neki_. Öntöltő.

Orvos _nyomtatványt vesz elő a zsebéből és miközben egy ott levő kis asztalon, a gyertya mellett ír, mondja_. Hát, szegény asszony, a maga ura meghalt… vegye kérem tudomásul… a jó isten majd megsegíti… itt hagyom ezt az írást, ezt át kell adni azoknak, akik jönnek a királyi törvényszéki orvostani intézetből… most mindjárt intézkedem, hogy elszállítsák… _Fölkel_. Szappant kérek és törülközőt.

Rendőr. Már készítve van, kérem. _A hátsó ajtó felé mutat._

Orvos. Isten megáldja, asszony.

Juli. Kezit csókolom.

_Orvos és rendőr elmegy, a többiek lassan közelednek Juli felé._

Mari. Hát Julikám… isten nyugosztalja most már boldogult uradat… de neked, ha sértésnek nem veszed Marikádtól, neked bizony így jobb.

Hollunderné. Neki is jobb szegénynek, magának is jobb.

Mari. Mit mondsz, Juli… mondom, neked jobb… fiatal vagy… majd gyön valami derék ember… igazam van?

Hugó. Igaza van neki.

Mari. Te mondd, Juli, hogy igazam van.

Juli. Igazad van, Marikám, te nagyon jó vagy.

A fiú. Itt van az a derék ember, az az esztergályos, most már megmondhatom… mindennap üzent valamit… egyszer ezt, egyszer azt… kérdezett magára…

Mari. És özvegy ember, két gyereke is van…

Hollunderné. Neki is jobb szegénynek, magának is jobb. Mert ez rossz ember volt.

Mari. Bizony nem volt jó ember, úgy-e Hugó?

Hugó. Nem, asszonyság, itt mondom; hogy nem volt jó ember. Egy asszonyt nem ütnek.

Mari. Igazam van? Te mondd, Julikám, hogy igazam van.

Juli. Igazad van, Marikám.

A fiú. Az magának egy szerencse. Nem?

Hollunderné. Neki is jobb, neki is jobb.

Hugó. Visszakapta, kérem, a szabadságát. Hány éves?

Juli. Tizennyolc.

Hugó. Mi az? Gyerekkor. Igazam van?

Juli. Igaza van, Hugó. Maga nagyon jó.

A fiú. Ez egy szerencse. Nem?

Juli. Igen.

A fiú. Egy szerencsétlenség volt, ahogy eddig volt. Hiszen enni se lett volna nekik, ha a mamám nem engedi őket itt lakni a váróteremben. Ha most jön az ősz, meg a tél, ebben a faházban úgy se lakhattak volna. Nem?

Mari. Persze. Megfagytak volna, mint a madarak. Úgy-e, Julikám?

Juli. Igen, Marikám.

Mari. Esztendőre nem is fogsz rá emlékezni. Úgy-e?

Juli. Igazad van, Marikám.

Hugó. És ha valami kell, hát itt vagyunk. Most elmegyünk, de holnap reggel megint eljövünk. Gyere, Mari. Isten áldja meg. _Kezet fog Julival._

Juli. Isten áldja meg.

Mari _megöleli Julit, sírva_. Nagy szerencse ez neked, Juli, én mondom, nagy szerencse.

Juli. Ne sírj, Marikám. _Mari és Hugó elmennek._

Hollunderné. Csinálok egy kis fekete kávét magának, nem evett semmit. Aztán majd jöjjön át a házba, addig itt lesz a fiam. _Elmegy a fiával együtt. A csoportból csak Muskátné maradt ott, aki most Julihoz lép._

Muskátné. Nem tetszik rossz néven venni, ha megnézem?

Juli. Magánál szolgált. _Muskátné megnézi Liliomot._

Muskátné _Julihoz fordul_. Most már megbékélhet velem, asszonyság.

Juli. Nem haragudtam az asszonyságra.

Muskátné. Mégis… békéljen meg velem.

Juli _emelt, egyhangú, nagyon erélyes hangon, szinte diadalmasan, a pontnál nem eresztve le a hangját._ Nem békélek meg.

Muskátné. Hát én megbékélek magával, asszonyság. Mindenki szidja szegényt, csak mi ketten nem. Maga se mondja, hogy rossz volt.

Juli _még emeltebb hangon, nagy, keserű diadallal, megint nem eresztve le a hangját a pontnál._ De én azt mondom.

Muskátné. Megbocsátom magának asszonyság. Engem is megütött. Nem bánom. Elfelejtettem.

Juli _az ezentúl következő feleleteket hidegen, az asszonyra rá se nézve adja. Röviden, határozottan beszél._ Azt megteheti.

Muskátné. Ha valamivel segíthetem…

Juli. Nem köll.

Muskátné. Tartozom neki két korona hátralékkal.

Juli. Adta volna meg neki.

Muskátné. Csak mert úgy gondoltam, hogy amért szegény meghalt, hát asszonyság azért még hozzája tartozik.

Juli. Nem tartozok hozzája.

Muskátné. Jó, kérem. Ne vegye tolakodásnak, csak azér maradtam itt, mer csak mi ketten vagyunk a világon, akik szeretjük, hát tartsunk egymással.

Juli. Nem tartok az asszonysággal.

Muskátné. Akkor nem is szerette úgy, mint én.

Juli _ráhagyja_. Nem.

Muskátné. Én jobban szerettem.

Juli. Jobban.

Muskátné. Isten áldja meg.

Juli. Isten áldja meg. _Muskátné elmegy. Juli a gyertyát Liliom fejéhez állítja a kis asztallal együtt és leül a tragacs szélére, az arcába néz Liliomnak._

Juli _édes, forró, őszinte hangon_… te csak most aludjál, Liliom… nekik semmi közük hozzá… ennek sincs semmi köze hozzá, a többinek sincs semmi köze hozzá. Még neked se mondtam meg soha… csak most mondom… bevallom… öreg, komisz, szemtelen fiú… komisz, durva, komisz, édes, drága… te csak most aludjál, Liliom… kinek mi köze a szegény cselédhöz… neked se mondom… nem mondom, amit igazán gondolok, mert kinevetsz vele… de most nem hallod Julikádat… _őszinte, kedves, anyai szemrehányással, de nagy megbocsátással…_ nem volt szép, hogy megütöttél, mejjbe vágtál… fejemet ütötted… arcomat megcsaptad… itt hagytad Julidat… csúnyán bántál velem, nem volt szép… de most már te csak aludjál, Liliom… öreg, komisz, csibész fiú… én téged nagyon… mindegy, nem bánom… úgy szégyellem, úgy szégyellem, de most már megmondtam… úgy is tudtad… még is szégyellem, jaj de szégyellem… te csak most aludjál, Liliom…

_Fölkel, bemegy balra a bódéba, becsukja az ajtót, aztán megint kinyitja, visszajön a színpadra, kezében egy bibliával. Leül a gyertya mellé és olvassa a bibliát, de oly halkan, hogy nem érteni, csak a duruzsolását hallani, amint sillabizál, mint a gyerekek._

Esztergályos _megjelenik az ajtóban, hátul, de alig látni_. Asszonyság!

Juli _nem ijed meg a hangtól_. Ki az? Ki van ott?

Esztergályos _nagyon csöndesen_. Az esztergályos.

Juli. Mit akar az esztergályos?

Esztergályos. Ha valamiben segítségére lehetnék… Itt maradjak?

Juli _hálásan, melegen, de határozottan_. Ne maradjon itt esztergályos.

Esztergályos. Holnap se jöjjek?

Juli. Holnap se.

Esztergályos. Asszonyság, nem haragszom meg érte, de érett ember vagyok, két gyerekem van, ne jöjjek hiába… ha valaha jönnék, hiába jönnék?

Juli. Hiába jönne, esztergályos.

Esztergályos. Áldja meg az Isten.

Juli. Áldja meg az Isten. _Tovább olvas. Most bejön Ficsur, oldalogva, mint a kutya, odasompolyog a tragacshoz és nézi Liliomot, sőt a fejével int is neki. Juli abbahagyja az olvasást. Ficsur erre megijed, elsompolyog a tragacs mellé jobbra, leül és rágja a körmét. Juli feláll. Erre Ficsur is feláll és félelemmel nézi Julit, aki merőn rászegzi tekintetét. Eloldalog a hátsó ajtó felé._

Ficsur _a hátsó ajtóból visszaszól, nagyon félénken, összeszorult torokkal, halkan_. Csak mer az öreg fényképészné mondta, hogy készen van a kávé, menjen át.

Juli _kimegy a hátsó ajtón, amelynek küszöbje mellett Ficsur tisztelettel félrevonul_.

Ficsur _az ajtóból még egyszer visszanéz Liliomra, lábujjhegyre állva, aztán elmegy ő is_.

_Most a nagy csöndben egyedül fekszik a halott. Kicsiny szünet után egyszerre a magasból, nagyon magasból 24 primhegedű uniszónó_ _hangja egy ünnepélyes mennyből hangzó tételt játszik, amely a legmélyebb húron kezdődik. A tétel utolsó 4–5 taktusa előtt megjelenik a hátulsó kis ajtóban, a koromsötétségben két szép, magas férfi, fekete ruhában, vastag bottal, fekete, puha kalappal, fekete keztyűben, az arcuk bajusztalan, márványfehér, komoly és szelíd. Lassan bejönnek, az egyik megáll közvetlenül a tragacs előtt, a másik tőle jobbra egy lépésre. Lassan felülről szelíd, violaszín fény ömlik el az arcukon._

Első _Liliomhoz_. Keljen föl és jöjjön.

Második _szerényen_. A rendőrség.

Első _kissé hangosabban, de mindvégig szelíd, lágy, halk, mély hangon_. Hallja, hogy keljen föl? Nem hallotta?

Második. A rendőrség.

Első _megérinti Liliom vállát, közelebb hajol hozzá_. Keljen föl és jöjjön.

Liliom _lassan, ünnepélyesen felül az ágyban_.

Második. Jöjjön.

Első _atyai hangon_. Azt hiszik, ezzel aztán rendben van minden.

Második _emelkedő hangon, ünnepélyes szigorúsággal_. Megszúrni magát, megállítani a szívét, itthagyni így az asszonyt, meg a testében a gyereket.

Első. Így könnyű is volna.

Második. Ha evvel minden rendben volna.

Első. Jöjjön, magának erről el kell számolni. _Miközben mind a ketten lehajtják a fejüket és szemüket lesütik, nagyon halkan. Isten detektivjei vagyunk. Liliom nagyon ünnepélyesen, felfelé tartott arccal, nagyon megkönnyebbülten kiszáll az ágyból._

Első. Velünk jön. El kell számolni.

Második. Előre.

Első. Így könnyű volna embernek lenni.

Második _halkan_. Előre.

Liliom _indul előttük, 2–3 lépést tesz, akkor megáll és rájuk néz, felsóhajt_.

Első. Nincs annak olyan könnyen vége. Tudják a nevét most is. Emlékeznek az arcára. Tudják, mikor mit mondott. Mit hova tett. Milyen volt a nézése, a hangja, a keze fogása. Hogy kopogott a lépése. Amíg van, aki emlékszik az emberre, addig sok elintézni való van ám még. Drága fiam, te nem tudtad, az ember csak akkor hal meg, amikor elfelejtik.

Második _nagyon csöndesen_. Előre.

_Most ismét megzendül az előbbi tétel fenn a magasban, mind a hárman kimennek lassan, legelül Liliom, utána a két detektiv. Eltünnek, a színpad teljesen üresen és koromsötéten marad, az egy szál égő gyertyával, miközben az égi muzsika egyre távolodik a detektivekkel együtt, mintha útjukban kisérné el őket. Távozásuk után egyre halkabban szól, de végig zenéli ugyanazt, amit az imént. Az utolsó hang után egy pillanatra csönd, majd hirtelen._

_Függöny_.

HATODIK KÉP.

_A másvilágon. Fehér hivatalszoba egy kopott íróasztallal. Hátul lóca. Hátul középen ajtó. Hátul nagy ablak, amelyen át rózsaszínben gomolygó felhőtengerre látni. Jobbról elől vasajtó, rácsos lyukkal. Balról elől ajtó. A hátsó ajtó fölött csengő. A lócán két ember ül, egy úriruhás és egy kopottas. Nagyon messze egy angyalt hallani, amint trombitál. Azt fújja lassú tempóban, hogy: Ott jön már a zsarú. Látni, amint Liliom és utána a két detektiv jön künn az ablak előtt. Aztán csöngetnek, meglódul az ajtó fölött a csengetyű. Jobbról belép egy rendőr, hosszú fehér szakálla van, kopasz. Rendes pesti rendőri ruha van rajta. Félméteres kulcs a kezében. A hátsó ajtóhoz megy, kinyitja, némán vált üdvözletet a két detektivvel s megint bezárja az ajtót. Liliom körülnéz._

Első _az öreg rendőrhöz_. Értesítse a fogalmazó urat.

Öreg rendőr. A fogalmazó úr mindjárt itt lesz. Ezek ketten már régóta várják. Tessék csak leülni. _Balra elmegy._

Liliom. Szóval itt vagyunk?

Második. Itt, fiam.

Liliom. Ez az a rendőrség?

Első. Ez az, fiam.

Liliom. Aztán, ha szabad kérdeznem, mit csinálok én itt?

Első. Elszámolsz, fiam. Ülj le a lócára. _Liliom leül a két ember mellé. A két detektiv az íróasztal közelében áll._

Úri ruhás _halkan_. Szintén öngyilkos?

Liliom. Szintén.

Úri _a kopottasra mutat_. Szintén.

Kopottas. Nevem Kádár István.

Úri. Doktor Reich vagyok.

Liliom _nézi őket_.

Úri. És ön? Hogy hívják?

Liliom _csirkefogósan_. Semmi közötök hozzá.

Úri és Kopottas _egymásra néznek_.

Úri. Én részemről nyomasztó adósságok miatt. És ön?

Liliom. Bicskával.

Úri _félrébb húzódik_. Revolver jobb.

Liliom. Ha én nekem pénzem lett volna revolverre.

II. Detektiv. Csönd! _Balról belép a fogalmazó, egyenruhában, sapka nélkül. Hosszú fehér szakálla van, kopasz és hófehér az a kis haja, amely oldalt van. Utána visszajön a rendőr és leül a lócára. A fogalmazó írások közt lapoz. Mikor bejött, mindenki felállt._

Fogalmazó. Üljenek le. Mindenki leül.

Öreg rendőr. Fogalmazó úrnak alássan jelentem, ezek itt a tegnapiak. A számok már be vannak írva a könyvbe.

Fogalmazó. 16472. szám.

Első _noteszébe néz_. 16472. _Az úriruháshoz._ Álljon fel.

Úri _felkel_.

Fogalmazó. Neve?

Úri. Doktor Reich.

Fogalmazó. Kora?

Úri. Negyvenkét éves.

Fogalmazó. Az öngyilkosság neme?

Úri. Revolver.

Fogalmazó. Browning? Clement?

Úri. Nem. Webly Scott.

Fogalmazó _beírja_.

Fogalmazó. Cselekedett valami jót a földi életben?

Úri _nagy elbeszélésbe kezd_. Én, kérem, ügyvéd voltam…

Fogalmazó _nagyot köhög és leinti_. Akkor hagyjuk ezt most, kérem. Hát én mindenekelőtt megkérdezem, akar-e, mielőtt a nap felkel, visszamenni a földre? Értésére adom, hogy ehhez joga van. Értette?

Úri. Igen.

Fogalmazó. Aki természetesen halt meg, az elvégezte. De aki maga vetett véget az életének, az a sietségben, az izgatottságban el szokott felejteni valamit. Van valakije, akinek mondani akar valamit, van, amit el akar intézni?

Úri. Az adósságaim…

Fogalmazó. Azok itt nem számítanak. Itt másról van szó. Itt az ön lelkéről van szó.

Úri. Akkor kérem… akkor hát az, hogy… mikor éjjel elszöktem hazulról, a kis Oszkár fiam aludt. Nem mertem felkölteni, hogy elbúcsúzzam tőle. Szerettem volna megcsókolni. De nem mertem. Féltem, hogy felébred.

Fogalmazó. _II. detektivhez_. Doktor Reich visszamegy és Oszkár fiát megcsókolja. Mehet.

Úri. Evvel az úrral megyek?

II. Detektiv. Igen.

Úri. Nagyon köszönöm. _Meghajol és a II. detektivvel el hátul._

Fogalmazó _beírja, aztán megszólal_. 16473.

I. Detektiv _noteszébe néz_. 16473. _Liliomhoz_. Állj fel.

Liliom. Doktor Reichnak azt mondta: álljon fel. Mért vagyok én csak: állj fel? _Feláll_.

Fogalmazó. Neve?

Liliom. Liliom.

Fogalmazó. Ez a csúfneve.

Liliom. Igen.

Fogalmazó. Mi az igazi neve?

Liliom. Endre.

Fogalmazó. A vezetékneve?

Liliom. Závoczki. Az anyám után.

Fogalmazó. Mi jót cselekedett a földi életében?

Liliom _hallgat_.

Fogalmazó. Mért ölte meg magát?

Liliom _hallgat_.

Fogalmazó _a detektivhez_. Vegye el tőle a kést.

_A detektiv elveszi Liliomtól a konyhakést._

Fogalmazó. Ha visszamegy a földre, visszakapja a tárgyait.

Liliom. Visszamegyek a földre?

Fogalmazó. Akkor feleljen, ha kérdezem.

Liliom. Kérem, én nem feleltem, én kérdeztem.

Fogalmazó. Itt nincs kérdezés. Itt már csak felelet van. Závoczki Endre! Mindenekelőtt megkérdezem, akar-e most elintézni valamit, visszamenni, ha valamit…

Liliom. Eszem ágában sincs.

Fogalmazó. Mit csináljak vele? Nincs valakije, akit álmában…

Liliom. Eljöttem, hát eljöttem. Minek menjek vissza?

Fogalmazó _beírja_. Nem él a jogával.

Liliom _a lóca felé megy_.

Fogalmazó. Maradjon itt. Feleljen a kérdéseimre. Tisztában van azzal, hogy lenn hagyta a feleségét támasz, kenyér nélkül?

Liliom. Tisztában vagyok vele.

Fogalmazó. Megbánta ezt?

Liliom. Nem.

Fogalmazó. Tudja-e, hogy a felesége várandós és hat hónap mulva gyermeket fog szülni?

Liliom. Tudom.

Fogalmazó. Az is támasz és kenyér nélkül marad. Ezt se bánja?

Liliom. Eljöttem, hát eljöttem.

Fogalmazó. Itt nem kell makacskodni, mert én keresztül látok magán, mint egy darab üvegen.

Liliom. Akkor mért kérdeznek? Mért nem hagynak pihenni?

Fogalmazó. Itten tisztulni és javulni kell. Az emléket, amit lenn hagyott, széppé kell tenni.

Liliom. Hagyjanak aludni.

Fogalmazó. Itt hiába makacskodik, mert itt már végtelen a türelem. Mi ráérünk.

Liliom. Egyet kérdeznék. Tessék nekem megmondani… nagyságos uram… a kis gyerek… hogy az… fiú lesz, vagy lány?

Fogalmazó. Meg fogja látni.

Liliom. Látni fogom a kis gyereket?

Fogalmazó. Akkor már nagy gyerek lesz. De tartsunk szépen rendet.

Liliom. Látni fogom a gyereket?

Fogalmazó. Ismétlem a kérdést. Megbánta-e, hogy hűtlenül elhagyta őket, hogy rossz férj és rossz apa volt?

Liliom. Én rossz férj voltam?

Fogalmazó. Az.

Liliom. És rossz apa?

Fogalmazó. Az.

Liliom. Mert én nem tudtam dolgozni… én nem tudtam nézni, hogy a Juli mindig… mindig…

Fogalmazó. Mit szégyenli kimondani? _Hangosan_. Mindig sírt. Mit fél ettől a szótól? Mért szégyelli, hogy szereti?

Liliom _vállat von_. Nem… szégyellem… mindig… nem tudtam azt nézni… és én azért rossz voltam, mert utáltam a ringlihöz visszamenni?… mert hagytam magamat a Ficsurtól rábeszélni?… és jött egyszerre minden… a rendőrség… a zsidó a revolverrel… pedig én ott ártatlanul álltam… már a pénzt el is kártyáztam… és mégis bezártak volna… _Támadólag_. Rossz voltam, mert nem mentem lopni? Lopni kellett volna menni a Juliért?

Fogalmazó _erősen_. Bizony, öcsém.

_Szünet_.

Liliom _miután nagyot bámult_. Hát ezt nem tudtam.

Fogalmazó. Megütötted a szegény kis cselédet. Szegény, árva kis cselédet ütötted, mert szeretett téged. Mért ütötted?

Liliom. Mert úgy összegyöttünk… ő is mondott valamit, aztán én is mondtam… és neki igaza volt… és én nem tudtam rá mit felelni… és akkor… _a torkát mutatja…_ itt úgy fölment nekem… és megütöttem.

Fogalmazó. Megbántad?

Liliom. Mikor arra a kis vékony nyakára ráütöttem… akkor, tetszik tudni… hát hogy ahogy mondunk… _ránéz a fogalmazóra_.

Fogalmazó _tollal a kezében írásra készen_. Megbántad?

Liliom _mereven nézi_. Nem is bántam meg.

Fogalmazó. Te rajtad nehéz segíteni.

Liliom. De legalább nem is köll.

Fogalmazó. Az Aradi-utcában házmesteri állást kínáltak… _Az iratokba néz._ Hol van ez?

Öreg rendőr. Az iktatókönyvben, nagyságos uram.

Fogalmazó _kikeresi egy nagy könyvből_. Egy szoba, konyha, negyedpénzek, tyúkot is szabad volt tartani. Mért nem fogadtad el?

Liliom. Én nem vagyok házmester. A házmester… ahhoz házmesternek köll lenni.

Fogalmazó. Ha azt mondanám: Liliom, menj vissza az ágyadba, reggelre meggyógyultan ébredsz fel benne, elmennél házmesternek?

Liliom. Nem.

Fogalmazó. Mért nem?

Liliom. Mert… mert ezért haltam meg.

Fogalmazó. Nem igaz, fiam. Te azért haltál meg, mert szeretted a kis cselédet és a gyerekedet.

Liliom. Nem.

Fogalmazó. Nézz a szemembe.

Liliom _bátran a szemébe néz_. Nem.

Fogalmazó _szigorúan_. Ülj vissza a helyedre, azonnal. Haszontalan fráter, ez még az én türelmemet is próbára teszi. 16474.

I. Detektiv _noteszébe néz_. Kádár.

Kopottas _föláll_.

Fogalmazó. Most jött meg?

Kopottas. Most.

Fogalmazó. Mennyi ideig égett a tisztító tűzben?

Kopottas. Tizenhárom évig.

Fogalmazó. Detektiv, maga volt vele?

I. Detektiv. Igenis, kérem.

Fogalmazó. Kádár István, maga tizenhárom évi tisztulás után hazalátogatott a családjához a földre, hogy bebizonyítsa nekünk, hogy megjavult. Mi szépet cselekedett?

Kopottas. Elmentem haza, aludtak szépen szegény árváim. De esett az eső és becsurgott a kis házba. Akkor én nekiálltam és megfódoztam a háztetőt, hogy meg ne ázzanak a szegények. A kopogásra felébredtek, megijedtek, de bement hozzájuk az anyjuk és mert sírtak, azt mondta nekik: ne féljetek, ne sírjatok, szegény apátok jött vissza a másvilágról, ő kopog, fódozza a háztetőt.

Fogalmazó. Detektiv.

I. Detektiv. Igaz, nagyságos uram.

Fogalmazó. Kádár, maga gyönyörűt cselekedett. Kádár, maga a legszebb jutalomban részesül. És ez olyan szép, hogy benne lesz az olvasókönyvekben, hogy meg legyenek hatva a gyerekek, mikor tanulják. Kádár, menjen be ezen az ajtón balfelé mutat… magára örök fényesség vár.

Öreg rendőr _nagy tisztelettel balra kibocsátja a kopottast. Mikor ez kimegy, a bal ajtó mögül vakító fehér fény sugárzik be a szobába. Aztán az ajtó becsukódik a kopottas ember mögött, aki szemét eltakarta a nagy fény láttára._

Fogalmazó. Liliom.

Liliom _feláll és odamegy hozzá_.

Fogalmazó. Hallottad ezt?

Liliom. Hallottam.

Fogalmazó. Ez az ember úgy került ide, mint te. De megtisztult, megjuhászodott és a vizsgát kiállotta. Gyönyörű szépet cselekedett.

Liliom. Megfódozta a házat. Hát aztán? Háztetőt fódozni minden cserepes tud. Kikiáltónak menjen, a ligetbe!

Fogalmazó. Liliom, te tizenhat esztendeig fogsz égni a rózsaszínű tűzben, amíg meg nem nő a gyermeked. Addigra belőled is kiég a büszkeség és a dac. És amikor tizenhat éves lesz a lányod…

Liliom. A lányom?

Fogalmazó. A lányod.

Liliom _a földre néz, aztán eltakarja a szemét és sírni akarna, de hangos és szomorú nevetésbe kezd._

Fogalmazó. Mikor tizenhat éves lesz a lányod, te is lemégy a földre egy napra.

Liliom _csodálkozva emeli rá a szemét_. Én?

Fogalmazó. Igen, te. Olvashattad versekben és mesékben, hogy az elhaltak néha megjelennek a földön.

Liliom. Azt hittem, ez hazugság.

Fogalmazó. Láthattad, hogy igaz. Az elhalt anyáról hallottad-e, hogy éjjel megjelent az árváinál és betakarta őket?

Liliom. Szavaltam is.

Fogalmazó. Úgy-e, milyen szép volt ez tőle?

Liliom. Szép volt, hát szép volt.

Fogalmazó. És hallottad most Kádár Istvánt, hogy megfódozta a háztetőt.

Liliom. Hát megfódozta. Hát aztán?

Fogalmazó. Ejnye, fiam. Hát ezek mind előbb itten kiégtek, kitisztultak a rózsaszínű tűzben, aztán visszaküldtük őket egy napra a földre, hogy mutassák meg, mennyit haladtak.

Liliom. Hát ez olyan vizsga?

Fogalmazó. Ez olyan vizsga.

Liliom. És megmondják, mit kell csinálni?

Fogalmazó. Azt már nem.

Liliom. Hát?

Fogalmazó. Azt neked kell kitalálnod. Azért tisztulsz itt tizenhat évig. És ha valami nagyon szépet, nagyon gyönyörűt csinálsz a gyermekeddel, akkor…

Liliom _szomorúan mosolyogva_… Akkor? _Mindenki feláll és lehajtja a fejét._

Fogalmazó. Most pedig el fognak téged vinni innen. Most én elbúcsúzom tőled és tizenhat esztendő telik el, amíg újra látlak. De én elém már csak akkor kerülsz, ha a földről visszajöttél. Hát vigyázz magadra, valami nagyon szépet gondolj ki, mert ettől függ, hogy melyik ajtót nyitom ki előtted. Most elmehetsz.

_Az öreg rendőr kinyitja a bal-ajtót, amelyen át ismét besugárzik a fehér fény. Az öreg rendőr feszes haptákban áll. A fogalmazó kimegy, méltóságteljesen. Bátran néz a fénybe._

_Szünet._

I. detektiv _Liliomhoz lép_. Erre, fiam. _A jobb-ajtóra mutat. Ő maga elmegy, hátul._

Liliom _az öreg rendőrhöz_. Kérem szépen.

Öreg rendőr. Mit akar?

Liliom. De nem haragszik meg?

Öreg rendőr. Mit akar?

Liliom _súgva_. Egy cigarettát.

_Szünet_.

Öreg rendőr _egy kicsit habozik, aztán rosszalólag csóválja a fejét, de előkapar a_ _zsebéből egy cigarettát, óvatosan körülnéz és titokban odacsúsztatja Liliom kezébe_. Nesze… te haszontalan!

Liliom _rágyujt_.

_Most kitárul a jobb-ajtó, erős rózsás fény dől be rajta. Liliom megdöbbenve egyenesedik ki, aztán ismét a foga közé kapja a cigarettát, mindkét kezét nadrágzsebbe sülyeszti, meghajolva, lábujjhegyen lopózik ki az ajtón, a fénybe, miközben halkan, tisztelettel mondja: «Ujjé…»_

_Az öreg rendőr katonásan masirozik ki utána._

_Függöny_

HETEDIK KÉP.

_Kis düledező ház egy palánkkal körülvett üres telken. A ház előtt kis kertben, melyet derékig érő karókerítés vesz körül, ebédre terített asztal áll két személyre. Verőfényes tavaszi vasárnap. Hátul palánk, melynek nagy kocsikapuja van. A palánkon túl egy külvárosi utca, messze ellátni a földekre. A kis kertben áll Juli, Lujza, Mari és Hugó. Tizenhat évvel az ötödik kép után. Hugón rendes polgári ruha van, vastag aranylánc, Marin tipikus terézvárosi toalett, nagy kalap._

Juli. Hát nem maradtok itt ebédre.

Mari. Nem lehet, fiam. Amióta Hugó megvette a Központ kávéházat, azóta Hugónak mindig ott kell lenni a Központ kávéházban.

Juli. És te is ott ülsz egész nap?

Mari. Ott ülök a kassza mellett, fiam és olvasom a lapokat, meg vigyázok a pincérekre.

Juli. És a gyerekek?

Mari. Hát, fiam, modern házaséletben csak természetes, hogy a szülők alig látják a gyermekeket. A három lánynak ott van a kisasszony, a két fiúnak meg a nevelő.

Lujza. Mari néni, maradjanak itt ebédre.

Mari. Nem lehet, kis lányom, majd máskor. Na jöjjön, Hugó.

Juli. Mióta magázod a Hugót?