Part 9

A fiatal szólni akart hozzá, de közben észrevett valamit. Az ágy fölé hajolt és halkan mondta:

– Vége.

Az öreg doktor megrázta a fejét.

– Meghalt – ismételte a fiatal.

– Nem – mondta az öreg.

– Meghalt – ismételte türelmetlenül a fiatal.

Az ablak felé akart menni, de az öreg fölindult, kemény és csattanó szava megállította.

– Nem!

A fiatal elbámulva nézett rá. Ezt a hangot még nem hallotta tőle. Az öreg ekkor szembe fordult vele és rátette a kezét a vállára. Sovány, finom keze most kemény és súlyos volt.

– Nem halt meg – mondta halk, de hidegen pattogó hangon. – És a házasságkötésnek mi leszünk a tanui.

A fiatal fölágaskodva akarta magáról lerázni az öreg kezét, de az öreg megfékezte. Megfogta. Nyugalomra szorította.

– Mi leszünk a tanui – ismételte tagoltan és keményen.

A fiatal fölindultan akart tiltakozni, de az öreg összevont fehér szemöldöke alól kérlelhetetlen, parancsoló, hidegen szikrázó tekintettel nézett a szemébe. A fiatal farkasszemet nézet vele és háborogva akart beszélni; félpercig tartott a csendes, nagy harc, azután a fiatal megadta magát.

– Én nem…

Nem tudta tovább mondani. Ez volt az első szava a szótlan küzdelemben és ez volt az utolsó is. Elhallgatott. Lesütötte a szemét.

Az öreg doktor eleresztette. A fiatal szédülten ült le egy székre; az öreg is leült. A székek csusszanása volt az utolsó zaj, azután csend lett. Hűvös, sötét és csendes volt a szoba. A sötétben mozdulatlanul és hallgatva ült sokáig a két orvos a halottal szemben.

A várakozás már türhetetlen lett; a fiatalnak úgy tetszett, mintha órák óta ülnének a sötétségben és a csendben. Kint végre zaj támadt. Az öreg fölállott, kinyitotta a szomszéd szoba ajtaját. A jegyző jött meg.

Az öreg elébe ment.

– Pál barátunk – mondta hangosan – azt az óhajtását fejezte ki nekem, hogy feleségül akarja venni a gyermekei anyját. Minthogy az állapota komoly aggodalomra ad okot, kérlek végezd el rögtön a házasságkötés szertartását.

Az asszony rémült, nagy lélekzetvétellel kapta föl a fejét. Az öreg doktor odament hozzá, megfogta a karját, fölemelte. Az asszony reszketve és mereven engedelmeskedett neki.

Az öreg doktor bevezette a sötét szobába. Az asszony elvakulva és dideregve állott meg és összegörnyedten meredt a sötét ágy felé. A jegyző lassan bejött utánuk és óvatosan tapogatózott előre az asztal felé. Az öreg doktor megfogta a kezét, odavezette az asztalhoz és leültette.

– Az ablaktáblákat – suttogta a jegyző.

Az öreg doktor odament az ablakhoz, megfogta az ablaktáblákat. Vékony fénycsik esett be a szobába, halványan megvilágította az asztalt, de félhomályban hagyta az ágyat. A doktor visszament a jegyzőhöz és látta, amint a jegyző is elsápad egy hirtelen támadt kétségtől, egy kegyetlen fölindulástól. Hozzáhajolt.

A jegyző szorongva, rémülten nézett az ágy felé; a doktor a vállára tette a kezét; a jegyző ijedten nézett rá és megvacogó foggal halkan kérdezte:

– Bizonyos vagy benne…

A doktor nem várta be a mondat végét. Belevágott.

– Bizonyos vagyok benne – felelte keményen.

Szikrázó, parancsoló, könyörgő pillantással mélyedt bele a tekintete a jegyző szemébe. A jegyző lehajtotta a fejét és gyorsan beszélni kezdett:

– Kijelenthetik a házasulni akaró felek, hogy semmiféle házassági akadály közöttük nincs?

Az asszony téveteg szemmel bámult rá. A doktor odament hozzá és megérintette.

– Feleljen – mondta. – Mondja, hogy igen.

– Igen – szólt értelmetlenül az asszony.

– Akkor – hadarta a jegyző – a kivételes körülményekre való tekintettel…

Hadart. Törvényparagrafusokat citált lehajtott fejjel és az asztalra szegzett tekintettel. Az öreg doktor odalépett az ágy mellé. A jegyző hadarva kérdezte:

– Kijelenti-e ön, Funták Pál, hogy az itt jelenlevő…

A kérdés az volt, kijelenti-e Funták Pál, hogy az itt jelenlevő Rozvány Borbálát feleségül akarja venni. Az ágy felől egy nagyon halk, egy suttogó, egy alig hallható _igen_ hallatszott. A jegyző gyorsan, rémülten fordult az asszonyhoz:

– Kijelenti-e ön…

Az asszony értelmetlenül, kábultan elmondta a maga igenjét. A jegyző hadart még valamit, azután fölállott. Az öreg doktor odalépett hozzá:

– Köszönöm – mondta halkan. – Ti most menjetek ki. Mi megpróbálunk még mindent…

A jegyző menekült. Az asszony lélek nélkül kituszkoltatta magát. A szobában ismét csak a két doktor maradt. Az öreg doktor leült. A fiatal nem tudott ülni, remegve és idegesen állott be egy sarokba.

A szoba csendes volt és sötét. A percek ismét úgy teltek, mintha órák lettek volna. A fiatal nem birta.

– Nem birom – mondta. – Megyek.

Az öreg intett neki. A fiatal kilopózott. Az öreg ült a helyén és a hűvös, csendes félhomályben mozdulatlanul nézte a halottat. Félóra hosszat ült szemben a halottal; legalább ennyi idő kellett; félóra mulva fölállott. Kiment a másik szobába.

– Meghalt, – mondta csendesen.

Az asszony ajakán fölszabadult, hangos zokogás tört ki; az öreg doktor néhány szót mondott még neki, megsimogatta, azután kifelé indult. Lassan kiment az udvarra; az udvar és a kert fürdött a vakító szeptemberi napfényben. Délután három óra volt.

A Lőrinczy-gyerek.

A Zöldkoszoruba elcsalták egyszer a Lőrinczi-gyereket, a kispapot és ekkor történt meg az a furcsa eset, hogy a kunszállási fiatalság hosszabb ideig komoly dolgokról beszélgetett a frissen csapolt sör mellett. Estefelé azonban megérkezett a kasznár, aki ötven éves ember létére mindig a fiatalokkal tartott és néhány teliszáju, mocskos szóval helyreállította a Zöldkoszoru uri asztalának rendes hangulatát. A Lőrinczi-gyerek ekkor fölállt és menni készült. A kasznár marasztotta. Megfogta a reverendáját és le akarta huzni egy székre. A Lőrinczi-gyerek mozdulatlan arccal szabadította ki a reverendáját és az ajtó felé fordult. A kasznár, aki a tanyán – ahonnan jött – egész nap ivott már, elébe ugrott és megállította. Jóval nagyobb volt nála; duzzadt, veres arcát odadugta a kispap tiszta, szőke feje elé és kihivóan kérdezte:

– Mért mégy el akkor, amikor én jövök? Mért nem papolsz tovább? Szomszéd! Tán derogálok neked?

A derogálás kérdése igen fontos kérdés volt Kunszálláson és uri társaságban nagyon gyakran fölvetődött. A Lőrinczi-fiu azonban nem felelt a kérdésre. A kasznár pálinkagőzös lehellete elől elfordította a fejét, hallgatott és kereste az útat kifelé. A kasznár várta a választ és amikor látta, hogy a Lőrinczi-gyerek szótlanul menni akar, dühösen ropogtatta ki a fogai közül:

– Mi? Mi?… Paraszt! Miért mégy? Paraszt!

A Lőrinczi-gyerek tiszta, fehér arcán ekkor egy kis pirosság jelent meg; a szeme föllobogva tágult ki, de azután gyorsan a föld felé fordult; a szája megremegett és halkan mondta:

– Kár a gyöngyöt a disznók elé…

Utat talált kifelé, kinyitotta az ajtót és elment.

– Paraszt, paraszt! – hangzott utána az ordítás.

A kasznár káromkodott, ivott, átkozódott és boszut fogadott bent a Zöldkoszoruban, a Lőrinczi-gyerek pedig ment hazafelé. Csendes alkonyat volt, tiszta kékség, nagy, ragyogó nyugalom és a Lőrinczi-gyereknek édes szomorúsággal telt meg a szíve. Egynek érezte magát a földdel, a lángoló nyárral, egész kedves és piszkos kis szülővárosával, amelynek – úgy érezte – fekete ruhájában most simul először szeretettel a szívére, mikor az első bántalom érte. Nem a bántalom fájt neki, más, nagy, édes szomoruságot érzett. Elgondolkozva ment hazafelé; egy-egy másodpercre állott csak meg, mert kis gyerekek és öreg asszonyok máris kezet csókoltak neki.

Másnap délután kint ült az udvaron, letette a könyvét és álmodozva nézte a szélesen nyugvó boronákat, amelyek előtte hevertek. A ház csendesen, fehéren állott a nyári napsütésben; senki sem volt otthon; mindenki kint van a földön… A kispap elboruló szeme hullámos, fekete földet látott a boronák mögött, fölszántott, puha, fodrozódó földet és olyan forró, hirtelen vágy lepte meg a föld után, az után, hogy fölszántott földbe merítse bele a kezét, hogy zsíros, omló földet morzsoljon az ujjai között, hogy szinte fájdalomnak érezte a vágyát. Fölemelte a fejét és nyugtalanul nézett körül. Soha eddig nem vágyódott visszafelé, mindig csak előre; mindig úgy érezte, hogy végleg elszakadt a földtől, földdel bajlódó apjától, az apja száz holdjától, egész paraszteredetétől, de most, amikor nemsokára el kell majd indulnia az álmai útján, amikor utoljára jött haza néhány teljes hétre, – most nyugtalanította Kunszállás, megzavarták a legények, akikkel találkozott és a fiatal asszonyok, akikkel valamikor együtt járt iskolába. Sóhajtva és gondolkozva nyúlt a könyve után…

A kerítés felől, a kasznár kertje felől ekkor nevetés hangzott föl. A kispap meglepetve nézett oda és elpirult, mert érezte, hogy percek óta nézték.

– Te vagy az, Eszter? – kérdezte zavarodottan.

Surányi Eszter volt ott, a kasznár gazdasszonya, a híres, szép Surányi Eszter. Ezzel is együtt járt valamikor iskolába. De mi minden történt ezzel azóta.

– Nincs ott más senki? – kérdezte újra halkan.

– Nincs hát! – mondta Eszter nevetve. – Én nézem itt egy fél óra óta, hogy csakugyan holtig tanul-e?

A kispap elmosolyodott, fölállott, a kerítés felé indult, de azután habozva megállott. Az Eszter durva szövésü inge szabadon hagyta a karját és a nyakát.

– No, – mondta Eszter – csak nem fél tőlem?

A kispap hallgatott.

– Nem harapom meg… Pista – mondta Eszter nevetve.

A keresztnevén szólította. A kispap odament hozzá.

Harmadnap este ezt mondta Eszter a gazdájának:

– No, tekintetes úr, megveheti nekem azt a selyemkendőt.

– Átcsalod? – kérdezte a kasznár.

– Át – felelte Eszter.

– Mikor?

– Holnap délután.

– Megveszem a selyemkendőt.

Eszter megvonogatta a vállát.

– A magam kedvéért teszem – szólt mosolyogva. – Nem a tekintetes úr kedvéért.

– Csakhogy én is tudjam, az fő – felelte a kasznár.

– Hiszen tudhatja, – mondta Eszter. – Megmondtam. Nem árt az nekünk, ha tudja is. Kár volna a selyemkendőért. Mert… mit akar aztán vele a tekintetes úr?

– Az már az én gondom, Eszter.

Másnap délután három órakor a kispap átvetette magát a kerítésen. A szíve fojtogatva zakatolt, a homlokán kábítóan lüktetett egy ér, mintha meg akart volna pattanni. Az elhagyott, csendes kerten átlopózott a lomha, nagy kasznárház felé, ahol Eszter várta.

Ez történt három órakor. Fél négykor kemény lépések kopogása hallatszott a köves folyosón és rögtön utána dühös, diadalmas dörömbölés az ajtón.

– Ki az? – kérdezte Eszter.

Eszeveszett dörömbölés válaszolt neki.

– Nyitom már, no – mondta mosolyogva Eszter.

– Ne nyisd ki, Eszter – szólt elsápadva a Lőrinczi-gyerek.

– Dehogy nem nyitom, – felelte nevetve Eszter. – Hadd lássuk, ki zavarog úgy… csak nem ijedünk meg tőle… Nincs azon mit szégyelni…

A kulcs megcsörrent, a zár kinyilt, a Lőrinczi-gyerek fehér arccal kapaszkodott bele egy szék karfájába, a tágan fölcsapódó ajtóban pedig szétpuffadó, diadalmas, veres arccal ott állott a kasznár. Mögötte kocsis, kertész, béres.

– Hohohohó! – rikkantotta be a szobába a kasznár. – Hohohohó! Micsoda kakas tévedt ide az én portámra. Legények, ezt a fekete kakast nekem megkoppasszátok…

Az Eszter mosolygása eltünt.

– Tekintetes úr, – kérdezte gyorsan – mit akar csinálni?

A kasznár örömtől részegen harsogott, krákogott, röhögött; fogta az oldalát és ordított:

– Megkoppasztani!… Munkára, emberek. Megkoppasztani, úgy kihajítani az utcára… hadd lássák… Munkára, emberek.

– Tekintetes úr, – szólt Eszter remegő hangon – azt én nem engedem meg.

– Csiba, jérce – szólt a kasznár. – Munkára, emberek!

A kocsis, a kertész és a béres rávetette magát a Lőrinczi-gyerekre. A Lőrinczi-gyerek félig ájultan védekezett. Belekapaszkodott annak a széknek a karfájába, amelyet megfogott és szótlanul, görcsösen szorította a fát bele a markába. Nem lehetett a kezét a székről lefejteni.

Eszter megmozdult; segítségére akart menni. A kasznár elébe állott, föltartotta és közben uszította az embereit.

– Ki az utcára… Ki vele az utcára…

Eszter sápadtan nézte egy másodpercig ezt a harcot, azután fölsikoltott és begörbített karmokkal ugrott neki a kasznár duzzadt, vörös arcának. A kasznár védekezett, de az első rohamot már nem tudta kivédeni. Az Eszter körme nyomán repedt a bőr és szakadt a hús; a kasznár duzzadt arcán kis vérpatakok csordultak lefelé.

Nem bírt Eszterrel. Eszter tépte, vágta és ütötte. Megszökött előle a folyosóra, Eszter utána ment. Innen is szöknie kellett.

– Csak ki az utcára! – ordította be a szobába, és ő is szaladni kezdett az utca felé.

Az utcán ott volt a Zöldkoszoru egész társasága, a kunszállási fiatalság. A kasznár törölgette az arcáról a vért és nevetve, ugatva, bufogva kiabálta nekik:

– Hozzák már! Hozzák már… Várjatok csak, hozzák már!

Hozták. Egyikük Eszterrel harcolt, a másik kettő hozta a Lőrinczi-gyereket. A Lőrinczi-gyerek nem védekezett; úgy feküdt a karjukon lehunyt szemmel, fehér arccal, mintha elájult volna. Hozták.

– Lökjétek ki, hajítsátok ki; ide hajítsátok – üvöltötte a kasznár.

A két ember nem lökte ki a Lőrinczi-gyereket. Óvatosan megfogták, ijedten nézték a fehér arcát és – szinte gyöngéden – megpróbálták talpra állítani.

A Lőrinczi-gyerek egészen meztelen volt.

A két ember megpróbálta talpra állitani, de a Lőrinczi-gyereknek megrogyott a térde. A kunszállási fiatalság csendes, édes nevetéssel fogadta már a megjelenését is, mikor a lába megrogyott, akkor a csendes nevetés viharos kacagássá alakult át. A fiatalság tréfálózott, nevetett, röhögött, hahotázott, hejahujázott és a szomszédban kíváncsian nyíltak föl az ablakok. A kasznár csapkodta az oldalát és bugyborékolt ki belőle a boldog röhej…

– Hohoho! Huhuhu! A szent pap… a kis kakas… no nézze meg az ember… ide nézzenek… No paraszt, no paraszt.

A Lőrinczi-gyerek most kinyitotta a szemét és egy elborult, fájdalmas tekintettel végignézett a kunszállási fiatalságon és a szomszédban kinyílt ablakokon. A térde még egyszer megroggyant, úgy tetszett, össze fog esni. De nem esett össze. A szeme nem csukódott újra be, hanem tágra lobbanva kinyílt és visszatért a kasznárhoz, aki vonaglott a röhögéstől és boldog vonaglásban törölgette a vért az arcáról. Visszatért a kasznárhoz és megállapodott nála, megállapodott rajta.

A Lőrinczi-gyerek lobogó szemmel nézte a kasznárt. Csend lett. A Lőrinczi-gyerek kiegyenesedett. Meztelen, szép, fiatal teste kihuzódott, kifeszült; ökölbe szorította a kezét és a karján megfeszültek az izmok; boltozatos melle földuzzadva szítta be a levegőt. A kasznár is elhallgatott; hiába igyekezett nevetni, most már csak fujni tudott.

– No paraszt – mondta pöfögve. – No paraszt.

A Lőrinczi-gyerek előre lépett egyet. Elfelejtette, hogy meztelen; nem törődött többé a meztelenségével és a meztelensége nem is volt már nevetséges, hanem pompás és félelmes volt. Előrelépett egyet. Még egyet. A kasznár védelemre kapta föl a kezét, de mielőtt még védekezhetett volna és mielőtt a meghökkent, az elámult kunszállási ifjuság közbeléphetett volna, a Lőrinczi-gyerek fölemelte az öklét és mint egy irtózatos csontbuzogánnyal, úgy csapott bele a kasznár duzzadt, véres arcába. A kasznár birokra akart vele menni, egy fejjel volt nagyobb nála, de a Lőrinczi-gyerek pompás, acélos, gyönyörü, meztelen teste úgy dolgozott, mint egy gép. A kasznár még két irtózatos ütést kapott a fejére; támolyogni kezdett. Még egy harmadikat; összeesett, mint egy csomó rongy.

A meztelen Lőrinczi-gyerek lenézett rá. Tiszta szép feje most lobogó pirosságban égett; fölszegte a fejét, undorodva pillantott le még egyszer a kasznárra, azután világító és bátor szemmel körülnézett. Senki sem nézett szembe vele.

A Lőrinczi-gyerek nyugodtan, szégyenkezés nélkül megfordult, bement a házba, felöltözködött és a kerten keresztül hazament. Otthon levetette a reverendáját és soha többé nem vette föl. Másnap reggel kiment a földre és inaszakadtáig, boldogan, mámorosan dolgozott együtt az apja aratóival. Omlott és énekelt a kaszája előtt a búza.

Zólyomi Jeanette.

Zólyomy Jeanette volt pár évig – pontosan: hat esztendeig – a legszebb leány Kunszálláson. (Ami nem csekélység, mert Kunszálláson sok szép lány van.) Hat évig Kunszállás egyhangu itélete szerint ő volt a legszebb lány nem csupán Kunszálláson, hanem az egész vármegyében. Ez a hat év terjedt a Zólyomy Jeanette huszonharmadik évétől a huszonkilencedikig.

Huszonhárom éves volt ez a délceg, bársonyos szemü, nagyon fekete haju, nagyon fehér arcu, büszke száju lány, amikor Kunszállásra került a postához. Pár évvel azelőtt még Budapesten bálozott és úgy volt, hogy milliomosnak vagy grófnak, de lehetőleg milliomosnak _és_ grófnak kell lennie annak, akihez feleségül megy. Az apja azután meghalt, és kiderült, hogy éppen csak annyiuk maradt, – neki meg az anyjának – hogy egy évig szükösen megélhetnek. A milliomosok és a grófok elmaradtak tőlük, kisebb ember soha közeledni sem mert feléjük, – Jeanette tehát sietve elvégezte a postás tanfolyamot és lejött Kunszállásra postáskisasszonynak.

Kunszálláson nagy föltünést keltett a megjelenése. Nem csupán a gyér kunszállási ifjúság, hanem a feleséges emberek is csapatostul tódultak a postára, ahol Zólyomy Jeanette márványarccal ült a rács mögött és adta a bélyegeket és írta a recepiszeket. Az ismerkedési kisérletek azonban ferdén végződtek. Zólyomy Jeanette nem volt gőgös, – oh, azt nem lehet mondani, hogy gőgös lett volna – hanem olyan módon volt udvarias, azt lehet mondani: olyan módon volt alázatos, hogy az emberek megdermedtek tőle és a szolgabirónak csak úgy a torkán akadt a szó, mint a fiatal Bergernek, aki a legnagyobb rőföskereskedő volt és így nőbarát és női szakértő. Zólyomy Jeanette megsértett és megalázott fejedelemasszony volt; királyné számüzetésben. Igazán az volt ez a királyi teremtés, és Kunszállásnak becsületére válik, hogy ezt elég gyorsan megértette. A fiatalság hamar tisztába jött vele, hogy ezt a lányt nem lehet feleségnek elvinni még a zsindelyes kunszállási házakba sem, nemhogy a zsupfedelüekbe (pedig a legtöbb kunszállási ház zsupfedelü volt akkoriban még), _kezdeni_ pedig éppen nem lehet vele… A ki Zólyomy Jeanettebe mégis szerelmes lett, – és sorra szerelmesek lettek bele az ifjak jóformán mindnyájan – az eleve tudta, hogy reménytelenül szerelmes. Ha a Lojzi bandája nagyon keserves nótákat rikoltozott a Zöld koszorú-ban, akkor tudni lehetett, hogy a kunszállási ifjúságból megint reménytelenül szerelmes valaki Zólyomy Jeanettebe. Olyan volt ez a szerelem Kunszálláson, mint másutt a versírás, vagy a világfájdalom: a fiatalságnak át kellett rajta esnie. Zólyomy Jeanette volt a messzeség, az elérhetetlen, az ideál, a szürke élet egyetlen nagy föllendülése a kunszállási porból valami más, tisztább levegőbe: a végtelen felé.

Lassanként mindenkivel megismerkedett Zólyomy Jeanette, barátságot azonban senkivel sem kötött. (A férfiakkal nem akart, a nőkkel nem lehetett.) Barátságot az emberekkel csak az anyja kötött. Az anyja tudniillik gőgös volt, vele tehát lehetett barátkozni. Az anyja gőgös volt: gondosan ápolta teintjét, néha-néha fölvette a régi ruháit és mindenkinek elmondta, aki érdeklődött iránta, milyen előkelő család ők, mennyire nincs – bocsássanak meg, de igazán nincs – Kunszálláson egyetlen család sem, amelyet hozzájuk lehetne hasonlítani, elmondta, kikkel vannak rokonságban, kik jártak hozzájuk és végül, hogy ők úgy sem maradnak sokáig Kunszálláson, mert Jeanette vagy alapítványi hölgy lesz, vagy valami fényes, valami – közelebbről soha meg nem határozott, de – fényes állást kap, olyant, amely példátlan a magyar posta történetében. Mindennap várják már a levelet…

Az idő mult, eltelt egy-két év, de a levél csak nem jött. A kunszállásiak, akik Jeanettehez soha egy tiszteletlen szóval sem közeledtek, szelíd gunnyal kezdték kérdezgetni az öreg asszonyt, mi van azzal a bizonyos levéllel. A kinevezéssel? A fényes állással, amely páratlan a magyar posta történetében? (Az öreg asszonnyal lehetett csufolódni, – ő gőgös volt.) Az öreg asszony buzgón, szorgalmasan, hadarva válaszolt minden kérdésre. Hogy a dolog már megindult. Már útban van. A miniszter már legközelebbre igérte. Mikor a harmadik év is eltelt és a kinevezés mégsem jött, akkor az öreg asszony egy napon így válaszolt a kérdezősködésre:

– Ugyan kérem, tudhatná, hogy a király mostanában mennyire el van foglalva. Most nem ér rá. De mihelyt ráér…

E mellett azután meg is maradt egy félévig. Egy félév múlva meghalt. A szívével volt valami baj. A halála napjáig ragaszkodott ahhoz az állításához, ahhoz a hitéhez, hogy mihelyt a király ráér egy kicsit, rögtön kinevezi Jeanettet valami fényes állásra, amely páratlan a magyar posta történetében és amely az ő magyarázatai – az ő hite – szerint valami olyanféle állás lett volna, hogy annak a jövedelméből nagy házat, négy lovat lehet tartani Budapesten is…

Zólyomy Jeanette a gyászruhában még szebb volt, mint azelőtt. Megrendítően szép volt. Így látta meg őt először és így értékelte a szépségét Drágffy Péter is, aki akkor öt esztendő óta először jött haza Kunszállásra. Drágffy Péter ekkor harminc éves volt; öt esztendővel ezelőtt elvett egy nagyon gazdag leányt, azzal két esztendeig elég jól élt; de három év óta csak éppen hogy együtt laktak. Voltaképpen unalmukban vetődtek haza a kunszállási kastélyukba és megnézték egy kicsit a birtokukat. Ezenközben, nyár elején jött Drágffy Péter a postára is.

Megrendült, amikor Zólyomy Jeanettet meglátta. A leány a rács mögött volt; állott és éppen lehajolt egy postacsomagért; és olyan szép volt és a mozdulata olyan különös volt, az egész testének az acélos és bódító szépsége annyira benne volt ebben az egy mozdulatban, hogy Drágffy Péter megremegett a vágyódástól, amely hirtelen föllobbant benne. De ő tudta, hogyan kell ehhez a leányhoz közeledni. Előbb nagyon korrekt volt, tökéletesen, de hidegen udvarias; azután lassan elejtegetett egypár baráti szót, végül fölfedezett egy nagyon távoli rokonságot. A kunszállási tartózkodását pedig, amelyet egy hónapra tervezett, meghosszabbította őszig.

A kunszállási ifjúság ekkortájt fogadta el végképpen azt a megállapítást, hogy Zólyomy Jeanette nem csupán a kunszállási szerelmeket utasítja vissza, hanem általában hideg teremtés. Betegesen, természetellenesen hideg. És ekkortájt voltak Zólyomy Jeanettenek életében először olyan éjszakái, amikor vergődött a vágyódástól, amikor sírt és reggelig hánykolódott attól a forró szomjúságtól, amely kínozta. Szerelmes volt Drágffy Péterbe. Szerette őt magát, az erejét, a tüzes és szép férfiasságát és szerette benne a távoli előkelőséget, a gazdagságot, a nagyúri életet is, amely után évek óta síró nosztalgiát érzett.

Drágffy Péter juliusban elküldte a feleségét tenger mellé és éjszakánkét bejárt a postához, a Zólyomy Jeanette ablaka alá. Csak az ablaka alá; és még ezzel is nagyon kellett vigyázni, mert Kunszálláson egy lépést sem lehetett ellenőrizetlenül tennie senkinek és Drágffy Péter meg éppen tudhatta, hogy minden mozdulatáról értesül másnap egész Kunszállás. Nyáron még az éjszaka sem adott semmiféle biztosságot és csak éjfél után egy és két óra között lehetett egy-egy félóra hosszat zavartalanul beszélgetni. Félegy tájban tehát Zólyomy Jeanette csendesen kinyitotta az ablakát; ugyanekkor elindúlt Drágffy Péter a Felvégről, ahol a kastélya volt és – óvatosan kikerülve a néha még ilyentájban is kalandok után járó kunszállási ifjakat – odalopózott a Zólyomy Jeanette ablaka alá. Ő ott állott az utcán; a leány kikönyökölt az ablakon; egy poros, nagy ákácfa rájuk hajolt; forró kézszorítások, eszeveszett csókok, heves könyörgések és reszkető vonakodások egy félóra hosszat; akkor rendesen jött már valaki az utcán és a leány visszahúzódott a szobájába és Drágffy Péter ment haza a Felvégre, a kastélyába.

Ez így tartott szeptember elejéig. Szeptember elején egy napon Drágffy Péter megmondta, hogy ma korábban jön. Ott volt már féltizenkettőkor. A leány várta.

– Jeanette, – suttogta neki Drágffy Péter – ma sok mindenről akarok veled beszélni. Vagy gyere el a templomkertbe sétálni, vagy eressz be.

A leány a templomkertbe nem akart menni. De beereszteni? – nem, azt sem lehet.

– De megigérek mindent… Esküszöm!