Part 10

A leány nem akarta. Tiz perce tartott már a vita, amikor az utcán messziről közeledő hangok hallatszottak. Drágffy Péter ekkor félretolta a leányt az ablakból, a védekező két kezét összefogta a jobb markába, a ballal megfogta az ablakpárkányt, fölugrott rá és bent volt a szobában.

– Szent Isten, – mondta a leány – és odakint jönnek…

– Hát csukd be az ablakot.

A leány gyorsan becsukta az ablakot. Egy ideig mozdulatlanul álltak. A beszélgető emberek végre elhaladtak az ablak alatt. Drágffy ekkor a leány keze után nyúlt.

– Nem! – mondta a leány vacogó foggal és halkan sikoltott egyet.

– De hiszen nem bántalak – mondta Drágffy. – Hozzád sem nyúlok. Csak le akartalak ültetni, mert beszélni akarok veled. Nézd, elmegyek tőled… ilyen messzire… Hát ülj le végre.

A leány leült és ekkor a sötét szobában suttogva, kétségbeesett harcot víva, hajnalig beszélgettek. Drágffy elmondta a leánynak azt, amit odakint az utcán állva nem tudott elmondani. Gyöngéden és óvatosan kellett ezt elmondani. Arról van szó, hogy ők ketten – ugy-e – szeretik egymást. Két ember még így nem szerette egymást. De neki – Drágffynak – felesége van, akitől nem válhat el száz nagy okból. Házasság tehát nem lehetséges. De nem volna-e esztelenség, ostobaság és bűn, ha ők ketten megtagadnák maguktól azt, ami a legfőbb vágyuk, ami az életük értelme – csak azért, mert az emberi ostobaság úgy kivánja? Nem volna-e bűn megölni az életüket? A leánynak itt kell hagynia ezt a nyomorult fészket, ezt a hozzá méltatlan piszkos életet; föl kell jönnie Budapestre; megint szépségben és kényelemben kell élnie és szeretnie kell őt; ő gondoskodik róla; biztosítja a jövőjét is; hát szabad mind ezt ostoba babonák miatt föláldozni?…

A leány válaszolt, tiltakozott és védekezett és hajnalban, amikor Drágffynak mennie kellett, még eldöntetlen volt az egész kérdés. Majd holnap…

Lett ebből a holnapból holnapután is; szeptember vége volt, amikor Zólyomy Jeanette kínzó töprengések és gyötrő ingadozások után még mindig nem tudta magát az igenre rászánni. Ekkor egy már hűvös szeptemberi estén Drágffy ismét félretolta az ablakból és beugrott a szobájába.

– Holnap velem jössz, – mondta neki.

– Nem.

A férfi megölelte és az ajkát kereste. A leány egy félpercre elbágyadt és átadta az ajkát, de azután megrázkódott, megvonaglott és szabadulni akart. A férfi nem engedte.

– Te őrült, te őrült! – lihegte neki. – Ne akard megölni magadat.

A leány védekezett, teljes erejéből, makacs elszántsággal, foggal, körömmel védekezett; minden királynői indulata most lázadt föl benne; nem tudta eltürni, hogy így próbálja valaki – még ha ő epedve szereti is – zsákmányul ejteni; és amikor az ereje fogyóban volt, akkor lihegve suttogta:

– Menjen el… én segítségért kiáltok…

– Nem bánom! Kiálts!

A leány egy végső erőfeszítéssel kiszabadította magát és a sötét szoba másik végébe surrant. Drágffy tapogatózva kereste. A leány egy fiókot nyitott ki és a kezében megcsörrent valami.

– Jeanette! – mondta Drágffy halkan.

A leány suttogva felelte:

– Menjen el. Revolver van nálam.

Drágffy izgatottan, halkan nevetett és tapogatózva lépett előre egyet.

– Ne jőjjön ide – lihegte a leány. – Menjen el. Ha még egy lépést tesz, én lövök. Szavamra mondom!

Drágffy megmozdult, a leány fölemelte a revolvert és a sötétbe belevillant, beledördült egy revolverlövés. Utána két másodpercig megdermedt, rémült csend volt. Azután a leány megrettenten elsikoltotta magát; ez a sikoltás a saját cselekedete vakmerőségének szólt. Azután még egy ujjongó sikoltás tört ki a torkán, amikor Drágffy megmozdult és látszott, hogy semmi baja. Kint mozgolódás támadt. Drágffy odaugrott az ablakhoz, fölrántotta, kiszökött az utcára, eltünt; és másnap reggel elutazott.

Zólyomy Jeanette a revolverlövést valami szép hazugsággal megmagyarázta és aggódva, szégyenkezve, dacosan és vágyódva várta a Drágffy látogatását. Amikor az elutazását meghallotta, természetesnek találta, hogy most el kell telnie egy darab időnek, amíg ők megint beszélgethetnek egymással. Amikor Drágffy az egész télen nem jött haza, – tavaszra várta; tavasszal nyárra várta; nyáron őszre. Amikor ősszel sem jött, levelet akart neki irni; a levélirást azonban szégyelte. Néha megutálta a gyengeségét, a vágyódását is és azt gondolta: neki kell jönnie, ő könyörögjön… Azután megint levelet akart irni és megint elhalasztotta.

Így múlt el megint harmadfél év és a harmadfél év elmúltával letelt az a hat esztendő is, amely hat esztendő alatt Zólyomy Jeanette volt a legszebb leány Kunszálláson. A változás egészen hirtelenül történt. A kunszállásiak fölébredtek egy napon és ezen a napon a legszebb leány Kunszálláson kétségtelenül Viczay Ili volt már. Zólyomy Jeanette-en semmi különös változás nem történt; senki sem tudta volna megmondani, hogy az arca vagy a termete, az ajka vagy a szeme más-e, mint tegnap volt; egy volt egészen, véglegesen, mindenki számára bizonyos: az, hogy nem a legszebb leány többé. A kunszállási fiatalság ettől a naptól kezdve nem volt többé szerelmes belé; Zólyomy Jeanette nem pótolta többé a versírást és a világfájdalmat Kunszálláson; az emberek kezdtek vele nem törődni és egy-két év alatt – a fejedelmi elvonúltságában, a királyi zárkózottságában olyanná vált a számukra, mintha mindig ott ült volna a rács mögött és mintha hozzátartoznék a mátra-kunszállási postahivatal berendezéséhez.

Zólyomy Jeanette azonban – királyi elzárkózottságában – ezalatt is tovább vívta a maga nagy lelki harcát és amint teltek az évek és amint még mindig nem tudta a levélírásra rászánni magát, egyre türelmetlenebbül várta haza Drágffy Pétert és egyre inkább bizonyosnak érezte, hogy a hazajövetele mindent, mindent megváltoztat majd, mindenért, oh mindenért kárpótlást hoz majd.

Tíz esztendő telt el azóta, mióta Zólyomy Jeanette Kunszállásra jött és ennek a tizedik esztendőnek a nyarán Drágffy Péter csakugyan hazaérkezett végre. Zólyomy Jeanette fölujjongott, megborzongott és fölfrissült erre a hírre. Mikor jön el? Megvárja-e vajjon, míg ő hívja? Kell-e, hogy írjon neki? – Nem kellett. Drágffy Péter jelentkezett. Egyelőre nem jött, csak írt. Nagyon vágyódik az után, hogy beszélgessenek egy kicsit; – mikor jöhetne? Zólyomy Jeanette remegő kézzel írta meg a választ: holnap, vasárnap délután, ha úgy tetszik. Igen, vasárnap délután. Nyiltan. Kunszállás beszélhet most már, amit akar…

Vasárnap délután be volt csukva a posta. Tisztára ki volt söpörve, szépen föl volt locsolva a ház eleje; a kis kertben rendesen, megöntözötten, szerényen álltak a georginák és a fuksziák; és a homályos, hűvös szobában dobogó szívvel várakozott Zólyomy Jeanette. Nem kellett sokáig várnia; Drágffy Péter korán jött; sietett és neki is dobogott a szíve. Elfogultan és fölindultan nyitott be a homályos, hűvös szobába és az első szavai remegőek voltak. Hogy nagyon vágyódott; évek óta; hiszen, ugy-e, nekik sok minden mondanivalójuk van egymás számára. De amikor a szeme lassan hozzászokott a félhomályhoz és amikor a tekintete meghökkenve és idegesen kutatta végig újra meg újra a leányt, akkor a szavai nem remegtek többé, csak meghűvösödtek, el-elakadtak, ide-oda billentek.

Persze, sok beszélni valójuk van… igen, igen… Hát – hogy van Jeanette? Mit csinál? Mit csinált azóta? Remélem, egészséges volt? És mi ujság itt Kunszálláson? Hiszen ez a város épül, a végén még igazán város lesz. Megérjük, hogy jól lehet mulatni benne. Az ember egészen jól érezheti magát itt ugy-e? No, majd beszélgetünk róla máskor is. Milyen kedves, hogy megengedte, hogy eljöjjek. Hát a viszontlátásra.

Zólyomy Jeanette fölállott. Egy édes fölindulás szorongatta a torkát, egy nagy áldozatkészség gyulladt föl benne, soha nem ismert alázatosság és bűnbánat. Igen, neki kell megtennie az első lépést…

– Péter, – mondta dideregve – amikor mi… utoljára beszélgettünk, akkoriban maga… maga hívott engem… Budapestre hívott… Én…

Drágffy Péter közbevágott.

– Oh, – mondta udvariasan – most már belátom, milyen helytelenül tettem. Igaza volt: méltatlan lett volna magához.

– De én…

Drágffy Péter ismét közbevágott:

– Nem, nem, én teljesen beláttam azóta, hogy ez lehetetlen. Most már szó sincs róla többé. Eszembe se jutna… Isten ments!

Sietve búcsúzott is.

– Viszontlátásra, – mondta – viszontlátásra.

Miközben a kalapját vette és kiment az ajtón, folyton beszélt, hogy elhárítson minden ujrakezdést. Kint volt. A léptei elhangzottak. A kocsija elrobogott.

Zólyomy Jeanette pedig ezen az éjszakán, a vasárnapról hétfőre virradó éjszakán fölakasztotta magát. Úgy találta meg reggel a levélhordó a postahivatalban holtan. A revolvere – a régi hivatali revolvere – ott volt az asztalon; előbb nyilván ehhez akart folyamodni, de azután meggondolta a dolgot és _ezzel_ a revolverrel nem akart véget vetni az életének. A kunszállásiak ezt nagyon ostobának találták, mert nyilvánvaló, hogy revolverrel egyszerűbb és fájdalomtalanabb az öngyilkosság, mint kötéllel, úriember nem akasztja föl magát, hanem főbelövi magát és vén kisasszonynak kell hozzá lenni, hogy valaki a kötelet válassza, mikor ott van a kényelmes revolver is.

András csendőr lett.

Csendes, szép őszi nap. Sós András csendőrkáplár ül annak a bérelt nagy parasztháznak az udvarán, amely a csendőrlaktanya nevet viseli; a puskáját a lábához ereszti és komoran nézi a puskája tövében a földet. Bentről, a laktanyából egy-egy elfojtott kiáltás hallatszik ki néha. András tudja, hogy az őrmester vallat odabent. Délelőtt négy embert hoztak be. Valami „mozgalom“ volt már megint, pedig ősz van és most már nyughatnának.

Az őrmester odabent most megáll az embere előtt, az előtt, aki soron van; fölemeli a csizmás lábát és a szeges csizmájával rálép a paraszt meztelen lábára. Rálép. Ránehezedik. Hozzá mosolyog és egyelőre atyai jóindulattal kérdezősködik a „mozgalom“ felől; egyelőre atyai jóindulattal, mert ez még csak a kezdet. A folytatása pofonzuhogás; megvasalás, hogy ropog a csont, szakad az in és csordul a vér.

András sötéten bámulja a földet, de ekkor kijön belülről Daróczi Gergely, öreg csendőr.

– No – mondja Andrásnak.

András fölkel, veszi a puskáját, odaáll Daróczi elé, megbillenti a fejét, azután mind a ketten indulnak kifelé. Zsadányra indulnak; a rendes őrjáratuk ez. Kiérnek az utcára és lekanyarodnak a zsadányi út felé. Az út közepén mennek mindenütt, a teljes fölszerelésükben, tollasan, kardosan, a szuronyuk csillog az őszi napfényben, a ragyogó kakastoll meg-meglibben a kalapjukon. A parasztok kitérnek előlük és utánuk néznek; a két csendőr komolyan, keményen, szótlanul halad előre.

Elhagyják az utolsó kunszállási házat, András ekkor a gallérjához nyul, tágít rajta egyet; nem kapcsolja ki, inkább csak megcsavarja benne a nyakát; a fegyverét kényelmesebbre ereszti, szinte meglóbálja, azután kiszabadított nyakán gyors mozdulattal magasra szegi a fejét és azt mondja, nem is a másiknak, inkább csak maga elé az őszi levegőbe:

– Azokat is csak anya szülte.

Daróczi ránéz. Megérti. Nem válaszol. Komor, öreg csendőr ez, nagyon kevésbe veszi fiatal társát. András alig huszonkét éves még; korán lett katona, a huszároktól jött ide, egyenesen csendőrnek. Az arca piros, mint valami lányé, még meg sem barnult igazán a huszároknál.

András érzi, hogy a szavát semmibe sem veszik, a keserüség még jobban elárasztja; csendes harag lobog föl benne, de egyelőre nem is igen tudja, ki ellen. Összeharapja a fogát; hallgat; szótlanul mennek előre.

Megérkeznek Zsadányba. A dolgukat elvégzik, öt órára jár az idő, indulnak hazafelé. A falu végén betérnek egy korcsmába, András bort iszik, Daróczi pálinkát, negyedóra mulva otthagyják a korcsmát és újra kint vannak az országúton.

András nem szólna, de Daróczinak most már jobb kedve van attól a pálinkától, amelyet megivott – sokat iszik, de birja – és ő szólal meg.

– Hát – mondja – azokat azóta megnyúzta az őrmester.

Ez válasz Andrásnak, válasz arra, amit ő négy órával ezelőtt mondott. Az András tompa haragja rögtön elmulik, szinte elérzékenyül, hogy szóltak hozzája; meglágyul a szíve; annyi a mondanivalója, hogy nem tudja hol kezdeni; ki kell öntenie a lelkét.

– Pogány dolog ez, – mondja végül szinte dadogva – ha… ha… ha én nekem őrsöm lesz, én nem…

Azt akarja mondani, hogyha ő egy ilyen kis csendőrőrsnek a parancsolója lesz, nem kínozza majd az embereket. A szavát azonban elakasztja a Daróczi tekintete. Az öreg csendőr komor lenézéssel méri végig fiatal társát, a sötét ajka körül egy mérges mosolygás is megjelenik.

– Gyerek vagy még te öcsém – mondja a szája szegletéből. – Sokat kell még neked tanulnod.

András nem tud válaszolni. Sokféle mondanivalója volna, de ami a fiatalságot illeti, ő csakugyan fiatal még. Nem szól; ránéz az öreg csendőrre, mint aki bővebb magyarázatot vár. Az öreg csendőr megadja a magyarázatot. Komoran bólintgat néhányat.

– Ölni kell a népet, öcsém – mondja felsőbbséges, nyugodt, tanító hangon. – Ölni kell a népet, mert különben nem bir magával és azt hiszi, övé a világ.

András megriadtan rázza meg a fejét. Az öreg csendőr fölemeli keztyüs mutatóujját:

– Vágni kell a parasztot, öcsém, mint a répát, mert különben rád kap.

András nem bir magával. Dacosan megrángatja a vállát.

– Hiszen én is paraszt voltam, – fakad ki elkeseredetten.

Az öreg csendőr megáll. Ránéz.

– ’Sz én is – feleli hangosan.

Tovább megy.

– De most már nem vagyok az – mondja nyugodtan, a hangját leeresztve.

András megint nem tud szólni. Daróczi tovább beszél. Most beszélő kedve van. Amikor elindultak, nem akart beszélni. Nem is válaszolt. Ő akkor beszél, amikor neki van rá kedve, nem akkor, amikor másnak van rá.

– Csendőr vagyok – mondja nyugodtan, csendesen, gőgösen.

A jobb szemével hunyorít egyet fiatal társa felé.

– De te még nem vagy az – szól halkan és várja a hatást.

András meghökkenve áll meg. De Daróczi tovább megy; ő is utána siet; meg van zavarodva.

– Hogy én ne volnék?…

– Nem vagy hát – feleli Daróczi nyugodtan. – Csirke vagy. Most bujtál ki a tojásból. Zöldfülü. Bundás.

András elpirul haragjában és szégyenkezésében.

– Már tavaly ilyenkor is öreg csont voltam én – mondja elkeseredetten. – Nem bakáéknál – teszi hozzá kihivóan.

– Hát hol, öcsém?

Az András hangja recseg, mint a trombita:

– A huszas huszároknál. Cugszfirer.

Az öreg csendőr baka volt valamikor. De az András válaszára a szempillája sem rezdül meg.

– Hát aztán mit csináltál ott a huszároknál, öcsém? – kérdezi nyugodtan. – Nyergeltél? Abrakoltattál? Istállót takarítottál?

András nem válaszolt.

– Karabélyt hordtál a hátadon? – kérdezi nyugodtan az öreg csendőr. – Hát azzal a karabéllyal mit csináltál? Sajbára lövöldöztél vele? Visszalőtt-e a sajba? Nem ijedtél-e meg tőle?

András kezdi megérteni, merre tart az öreg csendőr és elhallgat. Az öreg csendőr látja, hogy András nem válaszol; az ő hangja sem éles már; nyugodtan magyaráz:

– Én, öcsém, ezzel a fegyverrel itt e, öt embernek oltottam ki az életét… csak golyó által. Pedig mi a golyó a szuronyhoz képest! Mikor megfogod a fegyvert, előre szegzed a szuronyt, azután meglódítod… Csak meg kell lódítani, – úgy megy az bele az emberbe, mintha nem csontból meg húsból volna, hanem vajból. Csak olyan hangot ad az egész, mintha selymet szakítanának. Nem kell hozzá nagy erő, csak szív kell hozzá. De az kell.

András nem felel. Megilletődve hallgat.

– Én, öcsém, – mondja az öreg csendőr – már három emberbe eresztettem bele ezt a szuronyt. Hát te hányba a tiedet?

András hallgat.

– Addig pedig, öcsém, nem vagy csendőr, amig bele nem ereszted vagy kettőbe. Zöldfülü vagy.

András még mindig hallgat.

– Hát addig, öcsém, ne beszélj – mondja az öreg csendőr. – Addig nem tudsz semmit. Majd csak azután leszel csendőr.

András megrendülten hallgat. Beérnek Kunszállásra. Itt az utcán mind a ketten hallgatnak. Tollasan, kardosan, komolyan, keményen mennek előre. Hazaérkeznek a laktanyába. A börtönszobában sebesen, megkínzottan nyögnek a parasztok. András nem tőrödik velük. Levágja magát az ágyára és szótlanul bámul a levegőbe.

András éjszaka nyugtalanul alszik. Másnap vasárnap van. Szüret utáni, szép, őszi vasárnap; ilyenkor verekszenek a korcsmában a legények. Ahány kunszállási korcsma van, abba mindbe csendőr kellene ilyenkor. De mindegyikbe nem jut, hát a csendőrök egy része sorra járja a korcsmákat, a másik része a laktanyában várja, nem hívják-e valahová.

Délután hat órakor vágtatva jön egy suhancgyerek. Hogy a csendőr urak jöjjenek a Hegyesbe, mert a legények agyonverik a Bagi-gyereket. András sietve elindul; utána majd jön még két csendőr.

A Hegyes ajtaja előtt egy csomó sivalkodó öregasszony áll. A legények vasárnaponként isznak bent, az anyák pedig kint várják reszketve, kinek a gyerekét kell hazavinni, vértől tisztára mosni. Az öregasszonyok sivalkodnak kint; bent a korcsmában nagy zenebona.

András berugja az ajtót. A Bagi-gyereket nem verték agyon. A Bagi-gyerek áll a szoba egyik végében; a vér csurog az arcáról; a kezében sebesen forgatja a – véres – ólmos botját; a szoba másik végében pedig állanak a többi legények és uj rohamra készülnek. Mikor András belép, csend támad. András ránéz a Bagi-gyerekre. Ez a véres fickó, ez a híres verekedő elmarta őt valamikor egy lánytól. A Bagi-gyerek most vele is farkasszemet néz.

András intézkedni akar, de mielőtt még szólhatna, ott terem előtte a Bagi-gyerek anyja. Az öreg asszony félti a fiát és berohant a korcsmába. András el akarja tolni maga elől, de az öreg asszony sivalkodik és belekapaszkodik a karjába. András lerázza magáról; hátralép; a hóna alá kapja a fegyverét.

– Félre előlem – mondja az öregasszonynak.

Az öregasszony félig őrült az ijedelemtől. Belekapaszkodik a fegyverbe, le akarja nyomni, el akarja kapni, ki akarja csavarni a csendőr kezéből. Sivalkodik. Hadonászik. A magzata! Ne bántsák! Igérje meg András!

András meglöki a fegyverével az asszonyt. Az asszony megtántorodik, de azután újra ráesik a fegyverre. A háta mögött fenyegetően közeledik a Bagi-gyerek. Andrásnak elborul a szeme. Hivatalos hangon elhadarja a figyelmeztetést, az öreg asszony rángatja a fegyvert, mögötte ott van a Bagi-gyerek.

András hátrakapja a fegyvert, azután előre lódítja. Az éles szurony úgy megy bele az öreg asszonyba, mintha nem csontból meg húsból volna, hanem vajból. Olyan hangot ad az egész, mintha selymet hasítanának.

András visszahúzza a fegyvert, az öreg asszony melléből kibuggyan a vér. Az öreg asszony megtántorodik. Mögötte ordítva kapja föl a Bagi-gyerek a véres ólmos botot. A többi bot is megmozdul. András villámgyorsan emeli vállhoz a fegyverét, a fegyver eldördül…

András csendőr lett.

TARTALOM.

A vércse 3 Köböl József 13 Gyürky-Hajdu Ádám 26 Pacséry Flórián 35 Gábor és Brigitta 44 Fehér Péter 56 Matyi 64 Tarányi Sándor 79 A Teréz 91 Pufi bácsi pofonjai 101 Csermák Antalné 110 Kürth Pista 118 A Hlavathy-gyerekek 130 Frank Éva 140 Orvosok 151 A Lőrinczy-gyerek 160 Zólyomi Jeanette 169 András csendőr lett 182

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

43 |ingerlő kiváncsiágnak |ingerlő kiváncsiságnak

57 |lehetet megérezni |lehetett megérezni

61 |akarta-csak |akarta, csak

72 |jutottt már |jutott már

105 |nem tuda |nem tudta

136 |változáson men át |változáson ment át

176 |velm jössz |velem jössz

183 |Daróczi nánéz |Daróczi ránéz]