Part 9

A hölgy: Hát vidéken voltunk egy penzióban, csupa kis leány, tizenöt, tizenhat, tizenhét éves leányok. És volt köztünk egy Teréz nevű leány, a kit legtöbbre tartottunk. Szép nagy, okos leány volt, és volt egy kopott sárga szoknyája, abban járt otthon. Sötét narancssárga, izléstelen szinű szoknya volt, de ha Teréz fölvette, valami pittoreszk áradt belőle. Egy napon Teréz eltünt a penzióból. Nem is jött többé vissza. Mikor elment, a sárga szoknya volt rajta, ezért szökhetett meg. Azt hitték tudniillik, hogy csak a kertbe megy. Még aznap este visszahozta egy munkásformájú ember a sárga szoknyát, azzal az izenettel, hogy a kisasszony nem jön többé vissza, mert elszökött egy szinészszel. Persze, nagy táviratozás, szaladgálás lett erre, de már késő volt. Megtalálták Pesten Terézt és a szinészt, de, mondom, már késő volt. Hát belenyugodtunk mi is abba, hogy Teréz elzüllött. Elment. Szerelemből ment el. És a sárga szoknya ott maradt a penzióban, künn függött az előszobában, mint a Teréz hősiességének zászlója. A többi czókmókja, a mit visszaküldött, elkallódott. De a szoknya megmenekült az enyészettől, talán éppen azért, mert sárga volt. Feltünő volt. Egyéniség volt ez a szoknya. És mi tisztelettel mentünk el mellette, éreztük, hogy ez a szoknya bűn-szoknya, szökési szoknya, hozzányultunk az ujjunkkal, aztán megriadtunk tőle, majd meglóbáltuk és néztük az ingását, a melyben volt valami emberi. Ijesztő volt, a mint méltóságos lendüléssel ingott a szögön jobbra, balra, csupa áhítat, csupa rettenet szállt belőle. Nem tudtuk, tiszteljük-e a szoknyát, vagy féljünk tőle. Idővel olyan szerepet játszott a mi életünkben, mintha valami nagy csatán megtépett zászló lett volna, a mely emlékezetbe idézi a veszedelmeket, a könnyeket, a bajt, a hősiességet, mindent, a mi szép és szomoru és bátor csak van a mi életünkben. És egyszer rettenetes dolog történt. A sárga szoknya egy este eltünt a fogasról. Senki nem merte kérdezni, hogy hol van, mert a szoknya olyan volt, mint valaki, a kivel nem illik szóba állni, a szoknya olyan volt, mint valami tiltott pikáns könyv, mint valami Zolaregény. Csak nagy titokban bujtunk össze és ugy kérdeztük egymástól: Hol a sárga szoknya? Hova lett a sárga szoknya? De sem az igazgatónőnek, sem az idegen lányoknak nem volt szabad tudniok, hogy mi ismerjük a szoknyát. Aztán megtudtuk, mi történt. Egy barátnénk, a kit úgy hivtak, hogy Irma, elcsente a szoknyát a fogasról, és bevitte magával este a szobájába. Ha egy férfit vitt volna be, az se lett volna szörnyűbb és merészebb dolog, mint ez. Valamennyiünkben elhült a vér, mikor a leány reszketve, sápadtan, megriadtan vallotta be nekünk másnap, hogy ő volt az, a ki a szoknyát elvitte. De visszaakasztotta a helyére még másnap. Nekiestünk és faggatni kezdtük, hogy miért tette. Kisült, hogy kilopózott este a szobájából, és mikor senki nem látta, dobogó szívvel, rémülten, mintha lopna, hamar beszaladt a szobájába a sárga rongygyal. És elmondta, hogy fölvette, a tükör elé állt vele, aztán leült a székre. És elmondta, hogy rémület fogta el, ijedt gondolatok kezdtek szaladgálni a fejében, láz futotta el az arczát, a keze reszketni kezdett, majd hirtelen sirás fogta el, ugy hogy letépte magáról a szoknyát, zokogva bujt az ágyába, de ott se tudott nyugodni, mert a sárga rongy, a melyet egy sarokba dobott, úgy lángolt onnan feléje, mint valami máglya tüze, a sárga szövet, mintha valami lángcsomó lett volna, égette, odáig érezte a melegét, s hiába oltotta el a lámpát, bevilágította az egész szobát, úgy hogy a szegény leány nem tudott aludni, egész éjjel láza volt, sirások rázták a mellét, a legrémesebb gondolatok égették a fejét. Igy várta meg a hajnalt, a mikor is visszalopta a szoknyát a szögre. Akkor megnyugodott és elaludt. Aznap beteget jelentett. No hát képzelheti, mi lett erre. Most már egyenesen rémületes szörnynyé nőtte ki magát a sárga szövet. Mindenki félt tőle. De mindenki érezte, hogy abban a lázban, a mit az Irmának okozott, volt valami merész, valami jóleső is, valami abból, a mitől a leányok úgy félnek: ragyogó szemmel, kipirult arczczal, félig lehunyt szemmel. És tudja, mi történt? Harmadnap Irma elutazott a penzióból, levelet küldött, hogy hazamegy, de nem ment haza, mert a szülei kérdezősködtek, hogy hol van. Eltünt. Azóta se tudtam meg, de senki se tudta meg, hogy mi lett vele. A sárga szoknya küldte el, a rettenetes, sárga rongy, az vette el az eszét. És teltek a napok. Senki nem mert szólni, hogy az előszoba rejtett, félhomályos zugából vigyék el a szoknyát. Az igazgatónő nem járt arra, a cselédek meg azt hitték, hogy valamelyikünknek a ruhatárához tartozik. Hát ott maradt és mi most valóságos kultuszt csináltunk belőle. Éjjel kilopóztunk a szobánkból és odakuporodtunk a szoknya mellé és meséket mondtunk egymásnak. Bizonyos mesék, bizonyos történetek csak a szoknya mellett hangzottak titokzatosan és szépen. És… és… és egyszer… egyszer aztán én mentem oda egyedül a szoknyához, este, és bevittem a szobámba. Beleszerettem egy szinészbe én is, mint a nagy Teréz, a szoknya őstulajdonosa. És mindig csak úgy gondoltam erre a szerelemre, mint a hogy a többi leányok szoktak. Biztosra vettem, hogy elmulik, hogy gyerekes szamárság, vagy a hogy mi neveztük az ilyesmit: ábránd. De mikor benn a szobámban magamra vettem a sárga rongyot, akkor egyszerre más lettem. Vad tűz szaladt rajtam végig, a szoknya ölelt, megfogott, forrón szorított és nem eresztett el többé. Ugy, a hogy voltam, abban a sárga szoknyában szöktem meg aznap éjjel. Egyenesen a szinészhez mentem.

Az öreg ur: Talán… ez volt Sóbányai Imre?

A hölgy: Ez. Többen nem is szöktek meg az intézetből, mert nem küldtem vissza a szoknyát. Elvittem magammal. Még aztán is megtartottam, miután Sóbányaitól elváltam. A második férjem, a ki akkor még udvarlóm volt, az Ilikovits, ebben a szoknyában szöktetett meg. Talán nem lettem volna képes erre, ha nincs meg a sárga rongy. És elkisér egész pályámon. Most őszinte vagyok és megengedem, hogy ön is őszinte képet vágjon ehhez a vallomáshoz, a mi különben nem illenék. Tudja, hogy nincs a legjobb hirem. Sőt a legrosszabb hirem van. Nem is vigyázok rá. Élni akarok, jól akarok élni. És ha valami férfit megunok, ha megutálom, egyszerűen bezárkózom egy délutánra és fölveszem a sárga szoknyát. Este már más szemmel nézek az udvarlóimra a szinházban. És aznap uj ember következik. És van néha idő, mikor egyáltalán megutálom a férfit. Utazni megyek, egyedül. És azt is megunom lassan. Nem tudom, mi kéne, hogy ismét ember legyek, ismét életet éljek. Nem kell mást tennem, mint fölvennem a rongyot… Isten mentse meg azt a jobbképű embert, a kivel aznap találkozom…

Az öreg ur: És?

A hölgy: És ez az egész.

Az öreg ur: Boszorkányos történet, annyi szent.

A hölgy: És most találja ki, hogy ezek után milyen véleményem van nekem azokról az állítólagos tusákról, a melyeken az ön kisasszonyának a lelke keresztül ment… És találjon ki, a mit akar. És gondoljon, a mit akar. És ne higyje, hogy én a nőket le akarom becsülni ezzel a történettel. Szó sincs róla. Nem akarom ezzel megnehezíteni a bocsánatot, a mi kijár nekik. Nem kell oly könnyen elitélni a nőket, akkor aztán nem olyan nehéz megbocsátani nekik. Egy percz dolga az egész. Egy levél… egy főfájás… egy muzsika… vagy egy sárga szoknya… egy akármi… De tusa? Meggondolás? Ugyan menjen, kérem!…

OH, SZENT MŰVÉSZET!

(Személyek: a báróné, a ki szép is, gazdag is, kedves is és a festő, egy vörösbejátszó hajú, simaképű úr, a kit a művészek az «Érdekvörheny» névvel ruháztak fel, valószinűleg azért, mert nem ő találta fel az altruizmust. A történet színhelye egy szalon. Este van, este van, sőt estély van.)

A festő: Báróné… báróné…

A báróné (bájmosolylyal): Nos?

A festő: Ide ide, ebbe az édes kis szalonba… ide menjünk. Itt nincs senki. Csak mi ketten.

A báróné: De Pirnóczy ur!

A festő: Itt, ah végre egyedül.

A báróné: De miért tuszkol ön engemet? Csak azt tudnám, hol veszi magát az a divat Pesten, hogy a bárónét, ha nem ősrégi, mindjárt tuszkolják az urak.

A festő: Én tuszkolom méltóságodat? Engedelmet, de hajának elbűvölő illata…

A báróné: Csupán brillantin.

A festő: Úgy hát hajának brillata…

A báróné: Milyen szellemes! Kedves Pirnóczy, azért szeretem magát, mert oly ügyesen csavarja a szavakat, mint egy író. Csak azt tudnám, miért tuszkol.

A festő: Ah, báróné…

(A fogát vicsorítja.)

A báróné: Ha jól látom, ön vicsorít, művész.

A festő: Mert szerelmes vagyok. (Liheg.)

A báróné: Szerelmes? Kibe?

A festő: Beléd.

A báróné: Ah… művész ez sok. Csak tudnám, miért tegezik itt Pesten a bárónét, ha nem ősrégi. Takarodjék, művész.

(Gőgösen ajtót mutat.)

A festő: Beléd vagyok szerelmes, báróné, igen, beléd. És ha összedől velem a világ, akkor is vallom, emelt fővel, halálra készen, hogy szerelmes vagyok beléd. Árulj el férjednek, szeretődnek, vágass darabokra, lövess agyon, de szerelmes vagyok beléd, vágyom rád, lihegek feléd, meghalok utánad.

A báróné (bágyadtan): Ah, Pirnóczy…

A festő: Nem, nem, most itt a pillanat. Évek óta várom ezt a perczet, a bátorság, a vallomás perczét. Fehér nyakad, fehér husod, piros ajkad, olajzöld szemed… örjítesz, báróné.

(Letérdel elibe.)

A báróné: Ne, Pirnóczy… ne, ne… én tisztességes asszony vagyok, bár báróné, de tisztességes. Nem csalom meg az uramat. És vigye el innen lihegő ajkait, fojtó lélekzését, szomorú teve-szemeit, mert elkábít. Menjen, Pirnóczy… nekünk az életben nem szabad többé találkoznunk.

A festő: Ellöksz?

A báróné (gyöngéden): Ne sértsen meg. Édes kis művészem, ebből nem lehet semmi. És ha szivem mélyén volna is egy kis titkolt érzelem, egy kis kék virág, én azt lenyelném. Nem, nem.

A festő: Elrugsz?

A báróné: Ne ily keservesen, művészem, mert sírva fakadok. Itt a csipkekendő… tegye ezt el emlékül… és ha nagyon fáj a szíve… hát… fujja bele.

(Két könnyet sír a kendőbe.)

A festő: Imakönyvembe fogom préselni.

A báróné: És most adjon kezet. Így. Eressze el. Az istenért, Pirnóczy, eressze el a kezemet, bejöhet valaki.

A festő: Ne huzigáld. Így, a kezedet fogva, kell kérnem tőled valamit. Én művész vagyok. Bolond bohém. Le akarlak festeni. Ihletemet, életemet, búmat, szerelmemet festeni bele egy képbe, madonnám. Ez lesz életem nagy műve. Öregségem vigasza. Jőjj el…

A báróné: Mily szép eszme.

A festő: Jőjj, ah, jőjj… és ruha, lepel nélkül akarlak festeni… mint Évát a paradicsomban.

A báróné: De Pirnóczy!

A festő: Igen, igen. Mez nélkül. Örök titok marad.

A báróné: De Pirnóczy… hiszen nem élünk a középkorban! Megsért ezzel a kéréssel. És ne sértsen meg. Ne rombolja illuzióimat. Hadd szeretem titokban, tisztán, ábrándosan, szomorúan.

A festő: Hát jó, egy leplet vesz föl.

A báróné: Soha.

A festő: Mit csináljak? Hát jó… estélyruhában, így, a hogy van… ezzel a vakító nyakkal, vakító vállal, vakító kebellel, vakító karokkal… ah, minden reményemet festem bele… összetört szivemet festem a rideg vászonra. Engedje meg. Ezzel tartozik bennem a művésznek.

A báróné: Örömet okozok vele?

A festő: Boldogságot.

A báróné: Hát megengedem. Ebben a ruhámban fog lefesteni. És mosolyogni fogok magára. Ezt a bánatos, szerelmes mosolyát a tisztességes asszonynak, ezt örökítse meg a képen. És zálogul hadd csókolom meg a homlokát.

A festő: Meghalok a boldogságtól. Ah, ez a szent, tiszta, testvéri csók! Följebb, följebb, ott csókolj, a dudoron, a mitfresszerek fölött.

A báróné: És most menj, mert összetöröd ezt a gyenge szivemet.

A festő (boldog mosolylyal): Tehát lefesthetlek!

A báróné (szerelmesen): Le.

A festő: Mily boldogság. És hidd el… de nem, nem, most úgy tele van a szivem… én veszem a vásznat, nem engedlek fizetni, nem, nem.

A báróné: Pardon, azt nem. A vásznat…

A festő: Ne is beszélj. A rámát is én, a festéket is én. (Ordítva): Ne sértsd meg önérzetemet, mert ököllel sujtok le rád!

A báróné: De édes kis művészem…

A festő: És ha szegény beteg édesanyám szájából vonom is el az orvosságravalót, én fizetem a vásznat, a festéket, a rámát…

A báróné: De…

A festő: És a munkát is. Mert ha nemcsak millióid, hanem billióid volnának, akkor se engedném, hogy te… nem, nem. Azt a rongyos ezer forintot majd csak lebőjtölöm, lespórolom magamtól, szegény beteg édesanyámtól, hiszen te éretted teszem! (Sír.)

A báróné: Ne tovább. Szeretsz?

A festő: Még kérdezed? Kérdezd a holdtól, hogy feljön-e. A virágtól, hogy nyílik-e.

A báróné: Hát ha szeretsz, megengeded, hogy a nyomorult anyagiakat én adjam. Ki se nyisd a szádat. Egy szót sem. Örökké marná a szivemet, ha áldozatot hoznál…

A festő: Hát legalább a munkámat ne fizesd meg. Ne alázz meg végleg. Legalább azt a tíz napi munkát adjam én az én bohó szerelmes szivemmel… legalább tíz napig éhezzem miattad…

A báróné: Soha. Ez életben nem látsz többé, ha nem engedsz. Ezer forint a készkiadásokért és ezer forint a munkád megváltásáért. Hát meg vagy te ezzel fizetve? Hahaha!

A festő: Hahaha.

A báróné: Lehet művészi munkát pénzzel megfizetni? Menj, édes kis bolondom.

A festő: Megaláztál. (Kezet csókol).

A báróné: Te… te… te… bolond kis művészem. Naiv gyermek.

(Csodálattal nézi.)

A festő: Imádlak. Tisztán. Nem érzékileg.

A báróné: Vigyázz, a férjem.

(A báró megjelenik az ajtóban.)

A festő: Úgy hát megyek.

A báróné: Ég vezéreljen.

A festő: Gondolatban csókolom azt a tiszta, magas homlokodat. És holnap kezdjük a festést. És ne hidd, hogy másként szeretlek. Nem érzékileg, nem, nem. Mert szép vagy és mert én művész vagyok.

(Kimegy.)

A báróné (magában): Naiv, édes bohém.

(A festő a másik szobában a homlokára teszi a kezét, mint a ki fél, hogy a feje megreped a boldogságtól. És édesen, bűvösen mosolyog a kábult báróné felé.)

MENNYEI ÉS FÖLDI SZERELEM.

(Este van, ama bizonyos őszi, városligeti este, mikor már finom ködpára ereszkedik a Stefánia-útra, és messze, a láthatár alján egy pirosan égő felhő előtt sárga lámpalángok csillognak. A városból úgy hallatszik ide a kocsik zaja, mint valami szőnyeges szobába. Két férfi sétál az uton, a közepén, a hol boldog és poros nyári délutánokon kocsik röpülnek.)

Az egyik (abban a hitben, hogy valami nagy okosságot mond): Én azt hiszem, hogy még soha asszonyban nem volt egyformán elosztva a testi és a lelki szerelem. Tizianonak van igaza.

A másik: Miben van igaza Tizianonak?

Az egyik: Abban, hogy azt a szép képet festette, a melynek az a czíme, hogy «Mennyei és földi szerelem». Két nő van rajta. Az egyik csupa égi derü és tiszta nyugalom, a másik csupa husos érzékiség. Igy van ez az életben is.

(Nagyot szív a szivarjából, mint a ki megoldotta az egész kérdést. Boldog és büszke.)

A másik: Gondolod?

Az egyik: Gondolom. Én nem tehetek róla. Egyszerű paraszt vagyok és a kövér nőket szeretem. Szép a lelki élet és szépek a szerelem szenvedései, de nekem minden ilyen szamárság elpárolog a fejemből, ha az asszonynak a szép piros száján gyöngéden és forrón végigsiklom az ajkammal. Szinte érzem, hogy kis villamos szikrák pattognak a két meleg, száraz ajak közt.

A másik: Az ilyesmire a nő neveli rá az embert.

Az egyik: Hogyhogy?

A másik: A férfi mindenre kapható. Ugy látszik, a te nőd… Ne félj, nem kiváncsiskodom… A te nőd érzéki lény. És így te is az ajkakról álmodol. Az én nőm… Ne félj, nem leszek indiszkrét… Egészen más. Nem tudom, talán mert sovány nő, de arra nevelt, hogy a lelki gyöngédség és a boldogító barátság az igazi tartalma még az ilyen bűnös viszonynak is.

Az egyik: Sovány nő.

(Megint szivarozik, mert megint megoldotta a problémát természettudományi alapon.)

A másik: A szerelemben szemérmes és finom. Szép gondolatai vannak. Nála a szerelem csók-része csak arra való, hogy háttere legyen gyöngéd és szép gondolatoknak, a rólam való meleg gondoskodásnak. Talán butának fogsz tartani, de úgy érzem, hogy a legforróbb délutánok után is úgy válunk el egymástól, mint két testvér. Langyos, boldog nyugalom a szivekben. Zavartalan, csöndes emlék.

Az egyik: Mennyire különbözők a nők! Ha én elválok az enyémtől, úgy érzem magam, mint a vad hím, a ki elmegy bujdosni az erdőbe, ordítani, a miért a párjától eltépték. És ő is úgy megy el, mint a hogy nőstényhez illik. Felvérzett ajakkal, vágygyal, valami szerelmes gyülölettel és boszúval a szivében. Mert az érzéki szerelemből sohasem elég.

(Szivarzik, az ismert okból.)

A másik: Az én nőm ezt sohasem tudná megérteni. Meggyülölne és megutálna, ha így beszélnék.

Az egyik: Az enyém meg kinevetne téged, ha hallana. Hisz tudod, mikor az ember udvarolni kezd egy asszonynak, mindent megpróbál. Hát megpróbáltam én ezeket a lelki mókákat is. De ugy lefujt, hogy örökre elment tőle a kedvem. Soha többé egy szó sem esett köztünk ilyesmiről. Csókolni, csókolni, ölelni, égni, forrani, pirosnak lenni, kielégíthetetlennek lenni! Ez az!

(Szivarozik.)

A másik: Csodálatos, hogy hogy összetalálkoztunk mi ketten.

Az egyik: Hogyan?

A másik: Ugy, hogy a két végletben élünk. Te a vér szerelmét éled, én a lélek érzéseit élem. A tied a kövér, piros nő, az enyém a sovány fehér nő.

Az egyik: No az enyém azért nem olyan nagyon kövér.

A másik: Az enyém se sovány éppen.

Az egyik: Az enyém: közép. Se nem kövér, se nem sovány. De kövéret mutat.

A másik: Az én nőm is középút. De ő inkább soványat mutat. És nem fehér, hanem rózsaszinűen sápadt.

Az egyik: Az enyém se piros-pozsgás. Rózsaszinű, de tüzesen rózsaszínű.

A másik: Nagy heccz volna… egyszer összehozni ezt a két asszonyt. Mit beszélhetnének ezek egymással? Én már hallottam ilyet, francziáktól. Ugy négyesben elmenni egyszer… vacsorázni.

Az egyik: Azt nem lehet, mert hátha ismerik egymást.

A másik: Te… ejnye! Milyen furcsa. Hátha ismerik egymást.?

Az egyik: Talán jó barátnői is egymásnak.

A másik (nekipirul): Te…

Az egyik: (már-már sejtve, hogy mit akar mondani): Nos?

A másik: Te… ha te megmondod, hogy ki a tiéd, én megmondom, hogy ki az enyém.

(Némán haladnak egymás mellett és mind a kettőnek nagyon tetszett az eszme. Most csak azon gondolkoznak, hogy vajjon a világ legnagyobb gazsága volna-e az, ha kicserélnék a neveket, vagy a legártatlanabb üzlet.)

Az egyik: (hosszú hallgatás után): Add ide a kezedet.

A másik: (kezet fog vele).

(Furcsán néznek egymás szemébe, aztán boldogan mosolyodik el mind a kettő. Hosszas és erős, férfias kézszoritás következik.)

Az egyik: (halkan): Szabó Jeromosné.

A másik: Mi?

(Akkora szemet mereszt, mint egy őrült.)

Az egyik: Most te.

A másik: Mi? Micsoda? Kit mondtál? Mit mondtál?

Az egyik: Szabó… Jeromosnak… a felesége.

A másik (belekapaszkodik a karjába): Te…

Az egyik: Na, na, na, na??

A másik: Az az enyém is.

(Rettenetes szünet.)

Az egyik: Kedden, csütörtökön, szombaton.

A másik: Hétfőn, szerdán, pénteken.

(Ujabb szünet.)

Az egyik: És vasárnap?

A másik (könnyes szemmel): Ki tudja?

Az egyik: Ez az a lelki nő?

A másik: Ez. Ez a sovány, fehér, lelki nő, a mennyei szerelem, a testvéri langyosság, a szemérmes szűz.

Az egyik: És ez a kövér, piros, érzéki nő, a földi szerelem, az asszonyi tűz, a vad nőstény.

A másik: Sírni tudnék.

Az egyik: Te sirni tudnál, mert mint lelki nőt szeretted. Én nevetni tudnék, mert engem így nevelt.

(Az, a melyik azt mondta, hogy sírni tudna, keservesen mosolyog. Az pedig, a melyik azt mondta, hogy nevetni tudna, tragikus arczot vág.)

A másik: Most mi lesz velünk?

Az egyik: Még kérdezed? Okos és modern emberek vagyunk, nem fogjuk most kölcsönösen megölni egymást. Én nem tudom, ti lelkiek miként gondolkoztok, de mi érzékiek megbődülünk arra a gondolatra, hogy az asszonyunkhoz másnak is van köze. A dolog nagyon egyszerü. Nekem nem kell többé.

A másik: Mi lelkiek pedig… mi lelkiek pedig… Nekem se kell többé.

(Kezet fognak.)

Az egyik: Ellenben van egy ötletem.

A másik: Nos?

Az egyik: Nagyon jó az ötletem. Ebben a pillanatban úgy érzem, hogy még soha életemben ilyen jó ötletem nem volt. Figyelj jól ide. Ez az asszony olyan csodálatos ügyességgel csinált magából két nőt, hogy honorálni illik.

A másik: Honorálni? Mivel?

Az egyik: Azzal, hogy mint igazi gentlemanekhez illik, belemegyünk az ő életfelfogásába. Ha ő két nőt csinált magából, fogadjuk el őt két nőnek. Higyjük el neki. És…

A másik: És…

Az egyik: És… és maradjon minden a régiben.

A másik (minden gondolkodás nélkül): Igen.

Az egyik: Megegyeztünk ebben?

A másik: Meg.

Az egyik: És soha, soha többé nem beszélünk róla, sőt semmiféle szerelemről sem. És ő sem fog megérezni rajtunk semmi változást. Én továbbra is érzéki leszek és te ezentúl is a lelkiekre helyezed a súlyt. És boldogan és békében fogunk élni. Szervusz.

A másik: Szervusz.

(Röviden, hamar szorítanak kezet, az egyik elmegy jobbra, a másik elmegy balra és mind a kettő azt gondolja magában, hogy politikát fog változtatni az asszonynál, hogy a másikat kitúrja a helyéből. Mind a kettőnek ég a szíve és holnap mind a kettő jelenetet fog csinálni az asszonynak. És az asszony holnap mind a kettőt ki fogja dobni és másik kettő után fog nézni és az asszonynak lesz igaza.)

TARTALOM.

Egy utca és egy szám 3 A kulcs 11 Az utolsó délután 21 Alfonz, vagy: egy szegény ifjú története 29 A ciklámenes kalap 40 A kidobott férfi 49 Szinház 60 Dialog az anyaszívről 69 Hajnali trapp 82 A fiúk mind ilyenek 91 Vasuti kaland 99 Az utolsóelőtti csata 114 A kis tömzsi fekete fiú 124 A szarvas hátán 135 A leggonoszabb nő 143 A súlhóf 152 Este hét óra 160 A katona 166 Szegénység 176 Felvonásvég 184 Gyufaoldat 191 A kocsi 198 A nagyon előkelő fiú 207 A szép öreg asszony 217 Történet a sárga szoknyáról 226 Oh, szent művészet! 235 Mennyei és földi szerelem 243