Part 7

Erzsi: Mert sötét van. Aztán ő húzza az embert a karjánál fogva, de az ember még se megy. Aztán lökdös egy kicsit, meg megint czibál, aztán igér kendőt, aztán az ember még se megy. Aztán ledisznózza az embert, de mégse megyek, hanem hazamegyek, ő meg szépen hazakisér és nem történik semmi erkölcs és aztán ettül még jobban szeret és hát ez a kaczérság. Tilos, tilos, de szivem joga.

A kisasszony: Na… hát még?

Erzsi: Nahát néha aztán, ha már nagyon heczczülve van, akkor hát lehet egy kis érzékiség.

A kisasszony (reszketve): Erzsi…

Erzsi: Mi tetszik?

A kisasszony: Csak mondja. Talán ez az. Mi az érzékiség a katonával szemben?

Erzsi: Hát ez a promonáton van. Kimegyek a katonával a promonátra vasárnap délután, vagy a ligetbe. Ottan megfogja a kezemet és úgy sétálunk, kézenfogva. Aztán ő lóbálni kezdi a kezemet, én meg nem hagyom. Azt mondom neki: maradhasson. Ő meg azt mondja: ne legyen olyan daczos. És ő akarja lóbálni, én meg nem hagyom. Aztán sokáig nem hagyom, addig, a míg egyszer csak hagyom. De akkor már este van és mink szép lassan sétálunk és lóbáljuk a kezünket, föl le, föl le és ez az érzékiség. Tilos, tilos, de meggyónom. Legyónom a papnál. Szivem joga.

A kisasszony: És… és szerelmi bűn?

Erzsi: Tessék?

(A kisasszony nem felel. De a cselédleány már mesélő kedvében van.)

Erzsi: Aztán mikor az ember már nagyon belegabalyodott a katonába, akkor következik a szívszerelme.

A kisasszony: Talán ez az.

Erzsi: Persze, hogy ez az. A szívszerelme abból áll, hogy ha az ember sokáig kimarad, nyáron, mikor a kisasszony meg a mama vidéken van és csak a papa van Pesten, de az sincs otthon, akkor az ember megvárja a ligetben a katonával a virradást. Már félháromkor virrad. Hát akkor már megvolt a kaczérság is, meg az érzékiség is, szivem joga, hát elkövetkezik a szívszerelme. Már akkor a padra ülök és a katona fogja a kezemet. Bort nem iszunk, csak piros limonádét. Hát nem részeg a katona, nehogy azt tessék hinni. Hát a pofáját az arczomhoz támasztja és hallgatunk. Aztán leragad a szeme és akkor lecsúszik az arczomról, mert elalszik. Akkor szép csöndesen az ölembe igazítom a fejét és ott alszik. De azért fogja a kezemet álmában. És virrad, virrad, egyre virrad. Ez nyáron van. És én nézdegélek jobbra, balra és szagulom a virágszagot, mert az is hajnalban van. De ő nem érzi, mert alszik. És nekem is fáradt már a szemem és én is szeretnék aludni, de nem alszok. Csak úgy megvagyunk ott ketten. És ez a legszebb, mert ez a szívszerelme.

A kisasszony (minden reményét elvesztve): És elveszi magát feleségül?

Erzsi: Nem.

A kisasszony: Hát…

Erzsi: Vigyázok a tisztességemre. Mert nem akarok soha férjhez menni. Ha férjhezmennék valaha, akkor nem bánnám, nem vigyáznék az ártatlanságomra, mert akkor úgyis mindegy. De nem mék férjhez soha, hát vigyázni kell. Tisztességes lány maradok. Legföllebb, hogy segélyezem.

A kisasszony: Igen.

(Csönd. Némán mennek egymás mellett. Már látszik a ház, a hol laknak. Erzsi csöndesen beszél.)

Erzsi: Tessék csak hagyni a kedves mamát, kisasszony. Ha kitiltja a Györgyöt, hát tiltsa ki. A kisasszonyoknak czivil való, olyan uri czivil, a ki csókolózik. A katonához nem értenek. Hiába beszéltet, úgyse érti meg soha. A katona, az katona. És mink tudunk bánni vele. Szivünk joga.

(Némán emelkednek föl a liften. Többé nincs köztük szó a dologról.)

SZEGÉNYSÉG.

(Idő: délutáni öt óra. Szín: a nagykörút, hol most egymásután gyulladnak ki a nagy villamoslámpák a boltok előtt. Személyek: két nagyon kis fiú. Az egyik gazdag, a másik szegény. A gazdag fiun szilszkin-sapka és kötött keztyű van, a szegény fiunak kendő van a nyakában és rongyos, széttaposott czipő a lábán.)

A gazdag: Én azért szólítottalak meg téged, mert látom, hogy szegény vagy.

A szegény: És mit akarsz tőlem?

A gazdag: Én jószívű fiu vagyok és segíteni akarok rajtad, mert az apám mindig azt mondja, hogy segíteni kell a szegényen. De én nem tudom, hogy mi a baja a szegénynek. Ha tudnám, hogy mi a baja, könnyebben tudnék segíteni rajta.

A szegény: Igen, én nagyon szegény fiu vagyok. A Szigetvári-utczában én vagyok a legszegényebb fiu.

A gazdag: Hát lássuk: Nincs pénzed?

A szegény: De van. Most adtam el az utolsó ujságot és most van hatvan krajczárom.

A gazdag: Nekem csak két krajczárom van, mert annyit kapok, ha elmegyek hazulról, hogy legyen nálam pénz, ha jön egy koldus.

A szegény: Nekem hatvan krajczárom van és abból nem is kell adni a koldusnak. Ha én adnék a koldusnak, felpofozna az apám.

A gazdag: Eddig még minden szegény gyereknek, a kivel találkoztam, több pénze volt, mint nekem. Hát akkor nem ebben van a szegénység. Majd én kérdezek, te meg majd felelj. Jó?

A szegény: Jó.

A gazdag: Hát van neked gonosz mostohád?

A szegény: Nincs. Hanem két mamám van. Az egyik az igazi mamám, a másik meg csak közös háztartás. Mindig csúfolják is az apámat, hogy két nővel él. De a másik is rokon.

A gazdag: Hát akkor gondoskodnak rólad.

A szegény: Oh, igen.

A gazdag: Hát most megint kérdezlek: a szegény gyerek nem kap enni?

A szegény: Dehogy nem. Csakkogy nem meleg húst eszik és nem főzeléket eszik, hanem kenyeret eszik és szalonnát eszik.

A gazdag: Mi az? Neked nem muszáj húst enni? Neked nem kell főzeléket enni? Milyen jó neked! És neked szabad szalonnát enni? Fogadjunk, most is van nálad szalonna.

(Vágyva néz a szegény fiu zsebére.)

A szegény: De van ám! Csakhogy nem adok belőle.

A gazdag: Milyen jó neked! Nekem mindenből muszáj adni a szegényeknek. Istenem, Istenem, milyen jó is nektek.

(Csöndesen mennek egymás mellett.)

A gazdag: Hát aztán megint kérdezlek. Azt mondják, hogy a szegények dideregnek és fáznak és reszketnek. Nem fázol?

A szegény: Nem fázom, mert az öreganyám nagykendője van a nyakamban.

A gazdag: Nekem Petőfi-gallér van a nyakamon és mindig befuj a szél a gégémbe.

A szegény: Hogy fuj be a gégédbe?

A gazdag: Hát csak befuj. Tudhatnád, hiszen neked is van gégéd. Nem tudod, mi a gége? Az az a kő, a mi az ember nyakában van, elől. Ha tapogatod a nyakadat, érzed hogy van benne elől egy kő. Vagy egy vas. Vagy nem tudom… szóval valami kemény. Az a gége. És abba fuj a szél. És az rossz. De csak nekem rossz, mert nekem gallérom van. Neked nem rossz, mert neked kendőd van. És most már látom, hogy nektek nem is olyan rossz. Nekünk gazdagoknak sokkal rosszabb.

A szegény: Nem is rosszabb.

A gazdag: De is rosszabb.

A szegény: Nem is.

A gazdag: De is.

(Ballagnak tovább. A gazdag erősen gondolkozik.)

A gazdag (magában): Talán a vallásban van a dolog.

A szegény: Mit mondasz?

A gazdag: Van vallásod?

A szegény: Van.

A gazdag: Mikor?

A szegény: Kedden és pénteken, háromtól négyig.

A gazdag: Nekem is akkor van. Hát akkor te is olyan vallásu vagy, mint én. Mert ha más vallásu volnál, akkor szerdán négytől ötig volna vallásod és ha zsidó volnál, akkor csütörtökön volna és nem köszönnél a papnak.

A szegény: De nekem kedden és pénteken van, háromtól négyig és én köszönök a papnak.

A gazdag: Ez a római katolikus vallás.

A szegény: Ez az.

A gazdag: Hát akkor ez is mindegy. (Nevet.)

A szegény: Mit nevetsz?

A gazdag: Mert én azt hittem, hogy a szegény emberek még a vallásban is zsidók.

A szegény: Az nem is igaz. Nagyon sok gazdag zsidók vannak.

(Mennek, mendegélnek.)

A gazdag: Ejnye, ejnye. Hát most már igazán nem tudom. Ha beteg vagy, muszáj ágyban maradni?

A szegény: Nem.

A gazdag: Miért?

A szegény: Mert nincs is ágyam.

A gazdag: Hát hol alszol?

A szegény: A sarokban van egy pokrócz, azon van még egy pár pokrócz, aztán van egy pár rongy, aztán van egy párna, meg van egy takaró. Ez nem ágy, hanem vaczok.

A gazdag: Vaczok? Milyen szép neve van. Vaczok. Vaczok. Vaczok.

A szegény: Igenis, vaczok.

A gazdag: És neked szabad abban aludni. Mink egyszer csináltunk egy ilyet a tesvéremmel és sokáig könyörögtünk, hogy engedjen az anyám ott aludni, de nem hagyott. És egyszer aztán, mikor az apám meg az anyám a szinházban volt, csináltunk egy ilyet plédekből meg paplanokból és ott aludtunk tíz óráig, de akkor hazajöttek, megbüntettek és az ágyba kergettek. Milyen jó pedig az!

A szegény: Megbüntettek? Megvertek?

A gazdag: Nem. Nálunk nem lesz verve.

A szegény: Hát mi lesz csinálva?

A gazdag: Le kellett írni százszor azt a mondatot, hogy: Gyereknek éjjel ágyban a helye.

A szegény: Pedig ez nem is igaz.

A gazdag: Hát téged nem úgy büntetnek?

A szegény: Nem. Én kapok egy pofont az apámtól, aztán mehetek játszani.

A gazdag: Oh, az én apám sokkal kegyetlenebb. Nekem mindig ilyen feladatokat kell írni.

A szegény: Borzasztó lehet.

(Ballagnak, ballagnak.)

A gazdag: Na hát én most megyek haza. De hiába szólítottalak meg, mert nem tudtam meg semmit. Hát hogy segíthetnék én rajtad, mikor nekem sokkal rosszabb, mint neked. Neked sokkal jobb, mint nekem. Én odaadnék mindent azért, hogy szegény lehessek. (Felragyog a szeme): Hiszen az nagyszerű lehet, szegénynek lenni!

A szegény (büszkén): Bizony! Bizony!

A gazdag (irigyen néz rá): Most hová mész?

A szegény: Csavarogni.

A gazdag (félig síró hangon): Oh… oh… milyen jó…

A szegény: Hát szerbuz.

A gazdag: Szerbuz.

A szegény: (hátbavágja, mondván): Leczti!

(Nagy rohanás. A szegény egyenest berohan a legnagyobb sárba. A gazdag, a ki pedig már majdnem utólérte, megáll a sár partján. A szegény a sár közepén áll, bokáig a fekete lében és onnan vigyorog. Sőt kiabál is.)

A gazdag. És a sárba is bemehet… és a legnagyobb disznóságokat szabad neki kiabálni… és…

(Keserves sirásba fulladva bandukol hazafelé.)

FELVONÁSVÉG.

(Ez itt egy kis tanulmány. Határozottan nagyképűség volna «dramaturgiai vázlatnak» nevezni, pedig nagyon szeretném. Tehát: felvonásvég. Egy vígjáték első felvonásának a vége.

Személyek:

Egy asszony (28–30 éves).

Egy ur (35–36 éves).

Egy ifju (28 éves).

A díszlet egy folyó partját ábrázolja. Túlnan kék hegyek, őszi reggeli párába burkolva. A folyó opálszínű. A falevelek mind sárgák, sárgás-zöldek és pirosak. Kora reggel van.)

XIV. JELENET.

_Az asszony, az ur._

Az ur (belép a szinpadra): Hogyan? Ön itt?

Az asszony (kissé dideregve): Itt vagyok, mint láthatja.

Az ur: Ilyen korán kel?

Az asszony: A hotelben kivülről fűtik a kályhámat, s ma úgy zörögtek vele, hogy félhétkor fölébredtem. Nem tudtam aztán már elaludni. Hát gondoltam egyet és felöltöztem. Lejöttem élvezni ezt a hűvös őszi reggeli hangulatot.

Az ur: Én mindig ilyenkor kelek.

Az asszony: (nem felel. Átnéz a tulsó partra).

Az ur: Oly ritkán esik meg, hogy egyedül találom.

Az asszony: Igen?

Az ur: Igen.

(Szünet.)

Az ur: Pedig özvegy asszonyt nem nagy művészet egyedül találni, ha az ember ráadja magát.

Az asszony: Viszont nem nagy művészet özvegy asszonynak egyedül maradnia, ha ráadja magát.

Az ur: Izé… menjek el?

Az asszony: Nem mondom. De tudja… hüvös van, sötét, borus nap van… ilyenkor az emberek hüvösek, sötétek és borusak a gondolatai.

Az ur: Azt látom. De azt hiszem, ezen könnyű segíteni.

Az asszony: Hogyan?

Az ur: Az ember mond egy meleg és fényes szót. Egy szót, a mi fűt. Aztán mindjárt meleg van és süt a nap.

Az asszony: Például.

Az ur: Például: szerelem.

(Szünet.)

Az asszony: Hogy érti ezt?

Az ur: Szeretem magát. Két éve szeretem, két éve titkolom úgy, hogy minden szempillantásban érzi rajtam, hogy minden tekintetemből kiragyog, hogy minden szavamból ordít.

Az asszony: És?

Az ur: És… ez az egész. Most egyedül vagyunk, most mondom. Jól esik mondanom. Szeretem, szeretem, egy érett férfi komoly szerelmével, mely nem szalmalángon melegedett, hanem lassú tűzön pirult.

Az asszony: Ugy beszél, mint egy érzelmes szakács.

Az ur: Tréfál.

Az asszony: Hihetetlenül ostobák maguk, férfiak. Határtalan a maguk ügyetlensége.

Az ur: Miért?

Az asszony (feléje fordul, mosolyogva): Nincs érzéke magának a stilus iránt? Hány óra van most? Hét. Milyen nap van ma? Szeptember huszonkilenczedike. Milyen az idő? Szép, derűs, meleg, melankolikus őszi nap? Ördögöt. Minden csupa hüvösség, minden nyirkos, dideregtető, hideg, szomorú. Valami nagy pinczehangulat ül a lelkemen. Most keltem föl és még nem reggeliztem. Nem aludtam ki magamat, rosszkedvű vagyok, a mosdóvizem kellemetlenűl hideg volt, tehát bosszusan, álmosan, dideregve, éhgyomorra kapom ezt a szerelmi vallomást. Szerencsétlen ember. Egy szerelmi vallomást, a mely két év óta pirul lassú tűzön. Egy szerelmi vallomást, a mely nem illik a meteorologiai viszonyokhoz. Egy vallomást, a melynek valami selymes, szőnyeges, függönyös szoba mélyén kellene elhangzania, mikor alkonyat van s pattog a tűz a kandallóban s mikor én kissé pirultan, lágy kasmir-pongyolában heverek a kereveten, mint ezt utálatos, régi és rossz írók már elcsépelték, de a mint az életben mégis kellemes. Csöndben kellene ennek elhangzania, de lágy, meleg csöndben. Ez a csönd itt hideg és kemény csönd. Érti? Ezt viszont utálatos, új és rossz írók csépelték el, de ez is így van. A mit ön most cselekedett, az stílszerűtlen, az rossz, az ügyetlen. Ön kamatoztatta a tőkéjét két éven át, szépen hallgatott és most az egészért, kamatos kamatokat is beleértve, valami rossz papirost vett. Fucscs az ön tőkéjének. Ön egy pillanat alatt elrontott mindent.

Az ur: De…

Az asszony: És most ne szóljon, mert rettenetesen hasonlít ahhoz az emberhez, a kinek a szél a Margithidról a Dunába viszi a kalapját és a ki utánacsap, lenyul érte a vizbe. Egyike a világon a legnagyobb és legszebb kunsztoknak: ilyenkor nem kapni a kalap után. Brutus megölte az apját; az ókorban ez volt a példa arra, hogy valaki tudott az érzelmein uralkodni. A jövő Brutusa az lesz, a ki nem kap a kalapja után, ha a szél lerántja a fejéről. Apát ölni könnyű. Majd ha egyetlen reflexmozgásuk felett tudnak uralkodni, akkor beszéljenek lelki erőről és lélekjelenlétről, urak. Ne szóljon most. Ne dadogjon. Ne kapkodjon. Ne tegye magát nevetségessé. Hallgasson.

(Szünet.)

Az ur: Tehát stilszerűtlen voltam.

Az asszony: A legnagyobb mértékben.

Az ur: Belátom.

Az asszony: Lássa, ezt szeretem. Legalább tanult valamit, aminek nagy hasznát veheti, ha nők körül jár. Én még azt is bevallom magának, hogy nem tudom: nem járt volna-e sikerrel a kisérlete, ha olyankor tette volna, a mikor meglett volna rá a dispoziczió. Tanulja meg, hogy az igazi asszony ezen az egy ponton fogható meg. Jókor kell jönni. Most legalább elmegy a kedve néhány évre attól, hogy szerelemről beszéljen egy éhes, fázós, rosszkedvű asszonynak csunya időben, a szabadban, a mikor annak az asszonynak minden inkább foglalkoztatja e pillanatban az elméjét, mint a szerelem, a melytől oly távol van ez a helyzet, mint…

Az ur: Spórolja meg ezt a lesujtó hasonlatot. Köszönöm, hogy megtanított valamire. Ugy érzem, hogy még hasznát fogom venni az életben. Kezét csókolom.

(Kalapot emel és balra elmegy. A mely pillanatban balról eltünt, jobbról belép a szinpadra az ifjú.)

XV. JELENET.

_Az asszony, az ifju._

Az asszony (az ifjú nyakába borul): No végre, hogy itt vagy!

Az ifju: Te édes.

Az asszony: Csókolj meg… csókolj… Ezen a szép, szomorú őszi reggelen jobban sovárgok az ajkad melege után, mint valaha. Ölelj meg. Most jó, most édes, most boldogság. Soha, csak most.

(Összeölelkeznek.) (Függöny.)

GYUFAOLDAT.

(Esti hét óra. A gyerek most jött haza a Városligetből a kisasszonynyal. A ház urnője az erkélyen ül és a Lloyd estilapját olvassa.)

A cseléd (berohan): Nagysága, az Istenért, tessék hamar jönni.

Az urnő: Mi az?

A cseléd: A kisasszony gyufát kever.

Az urnő: Mit csinál?

A cseléd: Tessék jönni…

(Előre szalad, az urnő utána. Benyitnak a kisasszony szobájába. A kisasszony az asztalnál ül és egy pohár meleg vízbe gyufafejeket aprit, mint kiflit a kávéba. Közben csöndesen sír.)

Az urnő: Mit csinál, kisasszony?

A kisasszony: Én?

(Hirtelen az asztalra borul és zokogásban tör ki. A cseléd hamar elszedi előle a poharat meg a krajczáros gyufát.)

Az urnő: Menjen ki, Eszti.

A cseléd: Igenis. (Kimegy.)

Az urnő: Mi ez, kisasszony? Beszéljen.

(A kisasszony nem felel, csak sír. Ez így megy tiz perczig.)

Az urnő (kikiált): Pista, gyere be.

(Bejön a gyerek és merőn néz.)

Az urnő: Hol voltatok délután a kisasszonynyal?

A fiu: A ligetben.

Az urnő: És… mi baja most a kisasszonynak?

A fiu: Nem tudom. Talán a főhadnagy megsértette.

Az urnő: Micsoda főhadnagy?

A fiu: Van nekünk egy főhadnagyunk. Mindig vár minket a Zserbó mögött.

Az urnő: Szép. És ma is várt?

A fiu: Ma mink voltunk ott előbb. Aztán csak később jött a főhadnagy és veszekedtek.

Az urnő: Veszekedtek?

A fiu: Nem mindjárt, csak aztán.

Az urnő: Hát hogy volt, mondd el szépen az egészet, mondd el, mit hallottál.

A fiu: Hát jöttünk és vártunk és aztán jött a főhadnagy. Nem huszár, csak gyalog-katona. És a kisasszony üdvözölte a szájával és a főhadnagy visszaüdvözölte a szájával, még a fülibe is beleüdvözölt. Jaj, maga kiczliz, jaj, maga kiczliz. Ezt mondta a kisasszony. Jaj, maga kiczliz.

Az urnő: Tovább.

A fiu: Hát mondta neki, hogy ő egy kiczliz és aztán leültek a padra. Akkor valamit beszéltek és a főhadnagy mondta, hogy áthelyezik Horvátországba. De a kisasszony mondta, hogy: ez nem igaz, még tőlem is kérdezte, hogy: «úgy-e, Pista, nem igaz?» Én mondtam is, hogy nem igaz. Aztán lassan a kisasszony szomorú lett és sírt és szidta a főhadnagyot, de a főhadnagy vigasztalta és üdvözölte a szájával a nyakát és az egész arczát összeüdvözölte. Ezt tudsz, ezt tudsz. Ezt mondta a kisasszony. Ezt tudsz, egyebet se tudsz.

Az urnő: Tovább.

A fiu: De aztán csak sírás volt és üdvözlés volt és a kisasszony azt mondta, hazugság az egész, te csak a faképnél akarsz hagyni, tik tisztek mind ilyenek vagytok, mér is adtam oficzirnak a szerelmemet.

Az urnő: Nem szégyelli magát kisasszony, a gyerek előtt ilyeneket mondani?

(A kisasszony mozdulatlanul sir tovább kis tócsákat az asztalra.)

A fiu: Akkor a főhadnagy németül esküdött és azt mondta a kisasszonynak németül, hogy szereti őtet. Nicht wahr, nicht wahr, ezt mondta a kisasszony, hogy én ne értsem. Nicht wahr. Hogy nem igaz.

Az urnő: Tovább.

A fiu: Akkor egyszerre nagyon dühbe gyött a kisasszony és azt mondta: «nahát, ha éppen tudni akarod, most hagysz el, a mikor szerencsétlenné teszel.»

Az urnő: Jó, jó. Aztán mi volt.

A fiu: Hát hogy szerencsétlenné teszi, meg hogy megöli magát, mert anya lesz.

Az urnő: Kisasszony, kisasszony, hallja ezt, szemtelen disznó? Ilyenre bízom a kis fiamat.

(Semmi válasz.)

A fiu: Hogy hát megöli magát mert fél a szégyentől és hogy hát könnyű neked, mert te oficzir vagy, de mit csinálok én, mert szembeköp az egész világ és a főhadnagy üdvözölni akarta, de a kisasszony eltolta őtet és kérdezte tőlem: «ugy-e, Pista, aljas ember a főhadnagy bácsi?» én mondtam, hogy aljas és a főhadnagy kupán vágott és megint akarta megölelni a kisasszonyt és mondta, hogy Horvátországba megy, majd onnan küld nyolcz forintot.

(A kisasszony felzokog.)

Az urnő (ridegen): Tovább.

A fiu: Aztán elment a főhadnagy és a kisasszonnyal utána szaladtunk és a kisasszony kérdezte: legalább az adresszedet mondd meg és a főhadnagy mondta: majd megírom levélben és akkor mentünk az Aréna-kávéházba és a kisasszony sokáig telefonált és kijött és mondta: «látod, Pista, milyen aljas, nem is helyezték át Horvátországba.» Aztán hazajöttünk.

Az urnő: Jól van, fiam, kimehetsz.

A fiu: Kezit csókolom. (Kimegy.)

(Nagy szünet.)

Az urnő: Kisasszony!

A kisasszony (fölkel az asztaltól és alázatosan áll meg az urnő előtt): Nagyságos asszony kérem…

Az urnő: Fogja be a száját.

A kisasszony: De igazolásomra…

Az urnő: Arra fütyülök. Semmi közöm hozzá. Ön… ön…

A kisasszony: Nagyságos asszony kérem, egy szó sem igaz… már mint abból, a mit én a főhadnagynak mondtam. Csak szerelmét akartam visszanyerni.

Az urnő: Nem igaz?

A kisasszony: Persze hogy nem. Csak ki akartam próbálni, hogy ha ezt mondom, van-e pofája elhagyni engem.

Az urnő: És?

A kisasszony: Hát tetszik látni, volt pofája.

Az urnő: És ez a komédia itt a gyufával?

A kisasszony: Még egyszer próbára akartam tenni szerelmét… ha kiiszom a gyufát és benne van az ujságban… Hogy eljött volna-e hozzám? Hogy lett volna-e pofája hagyni engem a kórházban.

Az urnő: Lett volna nyugodt lehet.

A kisasszony: De most már nem iszom meg.

Az urnő: Jól teszi. És minthogy hála Istennek, sem anyának nem érzi magát, sem gyufát nem ivott, most nyugodt lélekkel kijelenthetem, hogy ki van dobva tőlünk és ha még egy óra mulva itt látom, a férjem dobja ki. Szedje össze azonnal a czókmókját és mars.

A kisasszony: Csak az én Pistikémtől bucsuzhassam el.

Az urnő: Attól elbucsuzhatik, maga szemtelen. Nézze meg az ember. Főhadnagyok, meg hazugságok, meg gyufák… ilyen hallatlan szemtelenséget még életemben nem hallottam. Örüljön, hogy a férjemnek nem szólok, mert ha szólnék neki, tudja Isten, mit csinálna magával! Mars ki a házamból!

(Kimegy, becsapja az ajtót és tovább olvassa a Lloyd estilapját. Benn a kisasszony csomagolni kezd és énekel. Az énekből erősen kihallatszik fájó rezgéssel ez a sor: «szegény szivem majd megreped utánad.»)

A KOCSI.

(Ennek a beszélgetésnek személyei: egy úrnő és egy férfi. Azért nem mondom: asszony, nő, vagy hölgy, mert szeretném az «úrnő» szóval az életkorát is jelezni. Úrnőnek csak az élet meghatározott öt esztendejében hívják az asszonyt. A férfi pedig – férfi. Tudniillik ő is férfikorban van.)

Az urnő: Száz éve nem láttam.

A férfi: Ezt én sajnálom a legjobban.

Az urnő: De örülök, hogy most látom, mert elbeszélgethetünk régi dolgokról. Nagyon régi dolgokról, olyan régiekről, hogy talán már nem is emlékszik rájuk.

A férfi: Furcsa, hogy maga most már másodszor szólít meg úgy, mintha mind a ketten hatvan évesek volnának. Előbb azt mondta, hogy száz éve nem látott. Most meg nagyon régi dolgokat említ.

Az urnő: Nos?

A férfi: Asszonyok csak olyankor szokták a multat régmultnak tekinteni, mikor el akarnak mesélni valami olyat, a mi mentségre szorul. És egyelőre jobb mentség nincs, mint az idő.

Az urnő: Érdekes. Nagyon érdekes.

A férfi: Micsoda?

Az urnő: Hogy kitalálta. Hogy kitalálta az igazat. Valóban, el akarok mondani valamit. És ezt a férfiak csak akkor szokták kitalálni, ha az asszony meséjében ők maguk fordulnak elő.

A férfi: Hogyan? Előfordulok benne?

Az urnő: Nagyon.

(Szünet. A férfi nagyon töri a fejét.)

A férfi: Nem jut eszembe semmi.

Az urnő: Majd én segítek. Elmondom, de diszkrécziót kérek.

A férfi: Ugyan, ugyan…

Az urnő: Nem a történetre vonatkozik a kérésem. Azt elmesélheti bárkinek. De az időpontra nézve adja a becsületszavát.

A férfi (némán kezet nyujt.)

Az urnő: Tudniillik tíz évvel ezelőtt történt. Itt, Pesten. Októberben.

A férfi: Nem emlékszem.

Az urnő: Tíz évvel ezelőtt októberben együtt voltunk egy estélyen. Magának barna volt a haja, mint a gesztenye. Én meg sokkal szőkébb lettem azóta. Künn vacsoráztunk a Városligetben. Az uram akkor két hétre Berlinbe utazott és én egymagam mentem el az estélyre. Éjfél után egy órakor megúntam a mulatságot és jelentettem a háziasszonynak, hogy haza fogok menni. Maga ott állt a háziasszony mellett és nagyon a szemembe nézett.

A férfi: Ez… ez… ez már kezd eszembe jutni.

Az urnő: Egész este nagyon kínozott. Akkor három hétig szerelmes volt belém. Nem beszélt róla, de azokkal a bizonyos néma grimaszokkal kínozott. Meg mozdulatokkal: kiment, bejött, felkelt, leült, szóval úgy viselkedett, mint a hogy nagyon ügyetlen, fiatal szerelmesek szoktak viselkedni.

A férfi: Aha… aha.

Az urnő: És mikor a háziasszonynak azt mondtam: «na Teréz, most elmegyek haza», akkor maga elsompolygott a háziasszony mellől és mikor a vesztibülből kiléptem az utczára, hogy kocsiba üljek, maga egyszerre csak ott termett.

A férfi: Igen.

Az urnő: És azt mondta, hogy haza akar kisérni.

A férfi: Igen.

Az urnő: Én nevettem ezen az őrültségen, határtalanul illetlennek tartottam az ajánlkozását, de aztán beleegyeztem, még pedig két okból. Először, mert oly ártatlanul, oly naivul ajánlkozott, hogy azt gondoltam: «nini, ez nem is tudja, milyen borzalmas dolgot kér.» Másodszor pedig, mert… majdnem szerelmes voltam magába.

(Nagy szünet.)

A férfi: Miiiiiii? Micsoda?

Az urnő: Igen, igen.

A férfi (nagyranyitott szemmel): Szerelmes volt?