Part 5

Az asszony (megfogja): Várjon csak. Még csak kettőt mondok. Sohse akarjon hazugsággal operálni egy asszonynál. Ez egyértelmű azzal, hogy kiszolgáltatja magát neki. És soha ne bántsa többé az illuzióimat. Mert láthatja, ezeket nem engedem. A végletekig elmegyünk, ha az illuzióinkat bántják. S miután az illuzió alapjában véve nem egyéb, mint egy kellemes hazugság, hajlandók vagyunk akár tíz kellemetlent is hazudni, csakhogy ez az egy kellemes megmaradjon. Hazugságból élünk és hazugsággal védekezünk. «Tout est mensonge», mondja a költő s mikor ezt mondja, szintén hazudik. Most mehet. Isten áldja meg. És hagyja békén a mi szakmáinkat.

(Nekivág a tengerparti útnak. A férfi utána bámúl és keserű pofát vág.)

AZ UTOLSÓELŐTTI CSATA.

(Csinosan berendezett, tiszta, rendes kis szoba. A falakon zsirfoltok, a szőnyegen sajtpapiros és egy fél kifli. A diványon egy tegnapi női gallér. A szekrényajtó nyitva. Az ablak papirossal van beragasztva. A szobában egy férfi ül és vár, a petroleumlámpa fénye mellett. Egyszerre csak belép a nő. A nő szőke, fiatal és még soha a színpadon egyedül nem énekelt.)

A férfi: Féltíz.

A nő: Csak negyed.

A férfi: Fél.

A nő: És ha fél? És ha fél? És ha háromnegyed? Mi vagy? A férjem vagy?

A férfi: Hol voltál éjféli féltizig?

A nő: Sehol.

(Most a nő lecsapja a kalapját a székre, beakasztja a kabátját a szekrénybe, előveszi az ujságot és olvas.)

A férfi (hirtelen kitör): Disznó, disznó, hol voltál délután kettőtől féltizig? Megöllek! (Felkap egy széket).

A nő: Na, na, na. Semmi szinház. Takarodjék a lakásomból. Takarodjék a lakásomból, mert rendőrt hivatok. Goromba fráter. Hogy lehet ennyire ideges valaki? Nem tud szebben beszélni? Gyerek… Ülj le, te majom. Puszit. Ide.

A férfi (bepuszil a nő nyakfodrai közé): Duu, duu, duu, buu, buu. (Ezt mind nagy meggyőződéssel mondta be a nyakba.)

A nő: Fogsz még egyszer…

A férfi (a nyakba): Hol voltál kettőtől féltizig?

A nő: Csak négykor mentem el hazulról.

A férfi: Nem igaz, mert félháromkor itt voltam és te már nem voltál itthon.

A nő: Itthon voltam, csak átmentem Reinerékhez a második emeletre.

A férfi: Reinerék nem is voltak itthon.

A nő: Azért mindjárt vissza is jöttem.

A férfi: Itt ültem félháromtól félnégyig és nem jöttél. Egy órahosszat tartott, a mig a szomszédlakásból visszajöttél?

A nő: Mindjárt visszajöttem, de a lépcsőn találkoztam a házmesterrel, a ki mesélte, hogy a feleségének kis fia született és én mindjárt a lépcsőn lementem hozzá és megnéztem a kis fiut. Ma reggel született.

A férfi: Az nem igaz, mert a házmesternének hat hónappal ezelőtt született fia, ezt onnan tudom, mert tíz forintot adtam neki akkor. Ha ez ugyanaz a fiu, akkor hazudtál, ha pedig azóta ujabb fia született, akkor ez nagyon szép tőle.

A nő: Mindjárt láttam, hogy már öreg gyerek. Becsaptak. Mindig kitalálnak valamit, hogy borravalót pumpoljanak.

A férfi: És akkor hová mentél?

A nő: Itthon üldögéltem hétig.

A férfi: Nem igaz, mert félhétkor megint itt voltam és nem voltál itthon. Egyébként is az a gyufa, a mit a kulcslyukba tettem, még érintetlenül volt benne, tehát nem is jöttél haza egyáltalában azóta, mióta én félnégykor elmentem innén. Most megint hazudtál, megint napnál világosabban rád bizonyítottam, hogy hazudtál. Disznó, megöllek! Tönkretetted az életemet! (Felkap egy kést.)

A nő: Mi vagy? Megint úgy teszel, mintha a férjem volnál. Tedd le azt a kést. Takarodjál a lakásomból. Erzsi! Erzsi!

A cseléd (bejön): Tetszik?

A nő: Azonnal menjen rendőrért.

Erzsi: Igenis, kisasszony. (Elmegy.)

A nő: Te kis majom. Hogy lehet valaki ilyen ideges?

A férfi: Megcsalsz. (Fölveszi a fél kiflit a földről és megint eldobja.)

A nő: Puszit. Ide.

A férfi (a nyaktól kérdi, miközben meleget fuj bele): Szurutsz? Szurutsz?

A nő: Hogy mondhatod, hogy megcsallak?

A férfi: Mert itt összevissza hazudsz mindenfélét, a mi csupa hazugság. Se házmester, se gyerek, se Reiner, se elmenés, se hazajövés… semmi nem igaz. A jégpálya mögött sétáltál gróf Bátorszöghy Bélával, miközben a gróf mindig a nyakadba csókolt és végül felültetek egy fiakkerre és elrobogtatok és megálltatok gróf Bátorszöghy lakása előtt és te fölmentél a gróffal együtt az ő lakására és ne is mondd, hogy csak a bibelókáit nézted meg, mert fölmentél délután háromkor és ne is mondd, hogy mindjárt lejöttél, mert pont kilenczkor jöttél le tőle. Megöllek, te szemét. (A keze köré csavarja a haját): Csak egy rántás és lábaim előtt fekszel! Ez a hála hűségemért? Szerelmemért?

A nő: Ereszd el a hajamat.

A férfi: Soha.

A nő: Megharapom a kezedet.

A férfi: Azt szeretném látni.

A nő (megharapja a kezét.)

A férfi: Hát jó, eleresztem. Ha most nem harapsz meg, meghaltál volna. A bestia ügyesen védi magát. Engem többé nem látsz. Isten veled. (Fölveszi a földről a kiflit, megnézi és visszadobja a földre, azzal leül és rögtön fölkel.)

A nő (felrántja az ajtót): Erzsi, azonnal menjen rendőrért. Mért nem ment az előbb, mikor parancsoltam?

Erzsi: Azt hittem, csak úgy mondta.

A nő: Azonnal szaladjon rendőrért. Az élete se biztos az embernek.

A férfi (ismét a kifli után nyul): Meg is halsz, ha… ha… (az asztalra dobja a fél kiflit gőgösen, a hogy a szinházban dobnak pénzt a vesztegetőnek, mondván: «tartsd meg piszkos aranyaidat»): A privát detektiv kikémlelt mindent.

A nő: Hát privát detektivvel dolgozol?

A férfi: És én is láttalak. És aztán kell ehhez detektiv? Utolsó nő vagy. Még egy szó és megmondom, mi vagy.

A nő (zokogva): Ne, ne! Azt nem tudnám túlélni!

A férfi: Mégis… lám mégis van benned valami maradványa a tisztességnek. Ne sírj.

A nő (zokog, a mivel nagy parfümszag jár, mert zsebkendő is szerepel): Nem tudnám túlélni, ha kimondanád!

A férfi: Szegény anyád, vidéken, ha ezt látná… ha tudná… vidéken.

A nő: Már megint az anyával gyöttök? Mind az anyával gyöttök. Mit akartok tőlem?

A férfi (rezgő hangon): A kis családi otthon… apád, anyád… kis hugod…

A nő: Huggal gyöttök. Anyával gyöttök, huggal gyöttök. Nem szégyellitek magatokat? Minden rongyos szamár férfi ezzel gyön. Mi közöd az anyámhoz? Rikatni akarsz? Az anyámat használod fel arra, hogy ne csaljalak meg? Hát igenis, tudd meg… (fölkel, villog a szeme)… tudd meg, a mit nem tudsz, hát igenis…

A férfi: Na?

A nő: Tudd meg…

A férfi: Na? Egy szót! (Fölemeli a kést.)

A nő: Tedd el a kést. Nem tudnám túlélni… (Leborul az asztalra, sírva.)

A férfi: Hát bevallod. Szóval, bevallod.

A nő: Először is ez az én lakásom. Másodszor most már féltizenegy van.

A férfi: Csak negyed.

A nő: Fél. De mindegy. Nincs joga egy idegen férfinak éjjel az én lakásomon botrányt csinálni. Menj haza és többé ne lássalak. Takarodjék a lakásomból, mert rendőrt hivatok. Nincs semmi joga.

A férfi (megszégyenülten nyul a kifli után és keserű mosolylyal forgatja a kezében, mintha mondaná: «e parányi fegyver gyilkos kis golyója kioltja éltem, hahaha.») Nincs jogom. Gróf Bátorszöghynek pedig…

A nő: Ép annyi joga van, mint magának.

A férfi: Szép. (Kétségbe van esve és ismét a legborzasztóbbhoz fordul): Tudod, mi vagy te? Én megmondom, hogy mi vagy te! (Rámutat a fél kiflivel.) Te…

A nő: Bánom is én, mondja ki. Nem mondja először. Erzsi! Hát nem vett ma felvágottat?

Erzsi (bekiált): Azt tetszett mondani, hogy nem jön haza vacsorára.

A férfi: Szeparé volt megbeszélve?

A nő: Igen. Szeparé. Jogom van hozzá. Nem vagy a férjem. Hozzon negyvenért szalámit, nyelvet, disznósajtot és egy hámozott uborkát.

A férfi (megöleli): És ha azt mondanám, hogy… (ránéz, félig sírva.)

A nő: Ugyan mit mondana?

A férfi (őszintén, reszkető hangon): És ha azt mondanám, hogy hiszen mindezen lehet segíteni… hogy egy igazán komoly dologgal… hogy a jogaimat… és akkor a világ szemében is egészen más izé…

A nő (halálos boldogsággal a hangjában): Erzsi kenyeret is hozzon.

A férfi (a kifli után nyul és rámosolyog, könnyein keresztül, mintha mondaná: «te édes emlék, mit nagyanyám is keblén hordott.») Nézze, Emma… ha azt mondanám… (lassan az asztalra borul és elrejti az arczát):… az én apám már nagyon öreg… az anyám imád engem és nem mondhatok olyat, a mit ne helyeselne… és a kis hugom… szegény ártatlan kis hugom, hisz beleőrül a fájdalomba; oh én gazember és marha!

A nő: A maga huga igen. Az enyém nem, úgy-e? Az enyém nem is hug. Menjen innen, mert megfeledkezem magamról és pofonütöm. Gyáva fráter. Gyere és csókolj addig, a mig el nem akad a lélekzetem!

A férfi: (leteszi a kiflit és ugrani akar.)

A nő: Megállj! Előbb kérj bocsánatot.

A férfi: Bocs…

A nő (közbevág): Nem is kell. Nem kell a bocsánatkérésed. Hiába is kérnél bocsánatot. Megaláztál és takarodjál. Menj. És gyáva vagy. Bátorszöghynek a kisujjában több a gavalléria. Menj haza.

A férfi: Tudom. Most, éjjel, most is el akarsz menni hazulról.

A nő: Semmi közöd hozzá.

A férfi: Jó. (Veszi a kabátját.) Jó. Majd meglátod. Jó.

(Elmegy, vadul. Elgázolja a kiflit.)

A nő (fáradtan esik a diván sarkába.)

A cseléd (miközben kipakolja a fölvágottat): Még ha nem tudom, férje volna a kisasszonynak, de még csak nem is férje, hát mi köze neki ahhoz, hogy mi tetszik és hogy tetszik és mikor és hogyan és mikor és kinek mi köze hozzá, még nem mondom, ha férje volna.

A nő: Nem kell félni, Erzsi.

(Mosolyog, de aztán nagyon szomoruan néz maga elé. A fáradtságtól elalszik, az égő lámpa mellett, ruhástól, vacsora nélkül. Lenn csapódik a kapu: most ment ki a férfi. Kilép a kapun és elkezd fel-alá járni, mint a ki virradtig nem megy el innen. Nagyon erősen gondolkozik és már minden rendben van, csak még azt nem tudja, hogy hogyan írja meg a hugának.)

A KIS TÖMZSI FEKETE FIÚ.

(Gyönyörűen süt a korai tavaszi nap. Az Andrássy-út külső kertes végén sétál két nagy lány. Már tavaszi ruha van rajtuk. Lassan mennek, süttetik a hátukat a nappal.)

Az egyik:… És mindig, mindig ez volt a zsánerem.

A másik: A magas szőke?

Az egyik: Az.

A másik: Ird le pontosan.

Az egyik: Nem hosszú ember, csak nyulánk. Vagy mint a költők mondják: sudár. Nem sovány, de még csak nem is testes. A világért se lehet, merev: hajlékonynak kell lennie, anélkül azonban, hogy fürge volna. Érted már? Ismered ezt az emberfajtát? Keveset beszél, azt is halkan mondja. Kitünő modora van. Viczczeket sohase csinál, de a mások viczczeinek szerényen nevet. Roppant karakteres, nem valami elme, de az itéletében józan és következetes: szóval magas, karcsú, szőke ember. Ne nevess ki, ha ezt mondom, de én nagyon érzem, a mikor mondom: az ilyen férfi szőkén cselekszik, szőkén jár, szőkéül viseli magát és szőkéket mond.

A másik: Értem, értem, hogyne érteném.

Az egyik: Dehogy érted. Csak a mikor ilyen bolondot hall az ember, rá mondja, hogy érti, mert azt hiszi, hogy illik minden vadat érteni. Én például így magyarázom azt is, hogy a mama modern képeket vásárol, pedig tudom, hogy nem érti őket és titokban imádja az olyan olajnyomatokat, a miken fölkel a hold és egy pásztorfiú felfútt pofával furulyázik.

A másik: De értem.

Az egyik: Hát jó, vedd úgy, mintha elhittem volna, hogy érted. Hát mondom, ez az én zsánerem.

A másik: A magas szőke.

Az egyik: A magas szőke.

(Szétnéznek, keresnek a sétálók közt hamarjában egy magas szőkét, hogy azt lehessen mondani: «ilyen mint ez ni.»)

A másik: Ott… ott… az a világos felöltős… olyan, mint az, ugy-e?

Az egyik: Nem. Ez nagyon vörös.

A másik: Mindegy, no. Tudom.

Az egyik: És, hogy tovább mondjam, már a szemem is úgy működik, hogy egy csomó férfi közül az első pillantásra meglátom az én fajtámat, a magas szőkét s a második pillantásra már csak őt látom, senki mást. Bálon például. Bejövök a terembe s rögtön tisztában vagyok vele, hogy kik ott az én embereim. A magas szőkék kivillognak a többi közül, szinte vonzódnak felém. És akárhogy kezdődik, akárkivel kezdem, a vége mindig az, hogy a végtelen négyest, meg a még végtelenebb szupé-csárdást egy magas szőkével tánczolom, a ki szőkéül viseli magát…

A másik: És szőkéket mond.

Az egyik: Ugy van. Kurjongat az is, de halkan, csak nekem, mondjuk így: privatim. Az ismeretség első félórájában van bennük valami szőke merészség: bátran, szinte atyáskodva bánnak velem, rámszólnak tettetett szigorúsággal: «vegye fel a belépőjét, mert meghül, nézze meg az ember.» A második félórában pedig már a legjobb barátaim, a nélkül, hogy egy intim szót váltanának velem. A terem tulsó sarkából is rámnéznek, látják, hogy semmi kivánságom nincs, hát hidegen tovább diskurálnak a barátjukkal. De ha azt látják, hogy idegesen nézek körül, hogy keresek valamit, hát méltóságteljesen odajönnek és szeliden, komolyan kérdik: «mi baj van, kis lány?»

A másik: Értem, oh értem.

Az egyik: Most se érted, de az nem baj. Nem az a fő, hogy te értsed, hanem az, hogy én beszélhessek. És mind ilyen. Ha katonatiszt, akkor is ilyen. És ilyen, ha hivatalnok, ha jogász, ha gazdag, ha szegény, ha zsidó, ha keresztény. Ez a megkülönböztetés felülemelkedik minden faji és társadalmi különbségen. A magas szőke, az magas szőke. Mindhalálig.

A másik: Szóval mostanában egy magas szőke…

Az egyik: Most értünk oda, a hol szenzácziós vallomást kell neked tennem.

A másik: Imádod.

Az egyik: Igen. Nagyon, nagyon szeretem.

A másik: A szőkét.

Az egyik: Épp ez az érdekes. Nem szőke.

A másik: Hát?

Az egyik: Fekete. És nem magas fiú, hanem alacsony. Nem éppen kicsi, de… alacsony, mondhatnám azt is, hogy tömzsi. Ne czifrázzuk, hanem mondjuk ki: halálosan szerelmes vagyok egy kis tömzsi fekete fiúba. Orvos.

A másik: Érthetetlen.

Az egyik: Nem. Sőt nagyon is érthető és én, a ki eszes lánynak tartom magamat, csak azt sajnálom, hogy ezt már előbb nem tudtam és csak akkor tudtam meg, mikor mikor már szerelmes voltam. Nekem tudnom kellett volna, hogy miután harmincz bált szőkékkel tánczoltam végig, miután kétszáz zsuron csakis velük suttogtam, miután korcsolyázás közben, sétán, fürdőhelyen, tennisznél, tárlaton, szóval az összes felületes helyeken csakis és kizárólag ezeket kerestem és a legszigorúbban csakis magas szőkékkel tánczoltam, sétáltam, nevetgéltem és kaczérkodtam, – a vége az lesz, hogy ha jön egyszer egy férfi, a kivel szégyellek tánczolni, mert nem akarom ugrálni látni, a kivel nem tudok nevetgélni, mert komolyság fojtogatja a gégémet, a kivel nem tudok kaczérkodni, mert belehalkul a vidámságom valami nagy, meleg csöndességbe, mondom, ha jön egy férfi, a ki… a ki… a ki… szóval, akkor ez a férfi nem lesz magas szőke, hanem kicsi és fekete. Ezt tudnom kellett volna.

A másik: Bizony ezt tudnod kellett volna.

Az egyik: És most itt van, most megjelent a láthatáron és most már egyhete sem tudok aludni. Tudnom kellett volna, hogy addig leszek nyugodt, a míg ezek a hideg szőkék keringenek körülöttem. Tudnom kellett volna, hogy ha ezek közül a száműzöttek közül egyszer egyet meglátok, akkor aztán baj van. Mert a baj mindig ott van, a mikor valaki egyszerre csak máskép kezd beszélni velünk, mint azok, a kik velünk eddig mindig egyformán beszéltek.

A másik: Persze, ez feketéket mond.

Az egyik: De még milyen feketéket! Egy kicsit önző és ezzel meg tud kínozni. Ő neki ugyan hiába nézek idegesen körül, keresve valamit, észre se vesz. És aztán, ha észre is vesz és oda is jön, addig nem érdeklődik a bajom iránt, a míg meg nem mondom neki. De akkor aztán nagyon gyöngéd. Tudod, olyan meleg, úgy elborít a forrósága, szeretném azt mondani: oly viharos a gyöngédsége, hogy belebódulok. Csak amatőrök tudnak ilyen gyöngédek lenni. A kinek ez a mestersége, annak olyan a gyöngédsége, mint a vendéglői leves. Meleg, meleg, az ördög akárhova tegye, de sótalan és izetlen. A ki azonban dilletánsa ennek a mesterségnek, az olyan, mint a műkedvelő szinész, agyondolgozza magát… vagy más hasonlattal kezdtem?

A másik: Leves.

Az egyik: Igen. Az olyan, mint a vasárnapi leves otthon, a családban: izletes, meleg, aromás, tápláló; minden van benne: hus, tészta, főzelék, szinte egy egész ebéd. Tudod, most már nem adok ezer jó modort és millió tiszteletet egyetlen temperamentumért és egyetlen édes, szívből jövő tiszteletlenségért. Istenem, hányszor segítették rám a szőkék a belépőmet úgy, hogy kezük fejével, nagy ravaszul végigsimították a vállamat «véletlenül!» De egy se mondta azt, a mit ő: «vegye fel maga a belépőjét, mert ha én egyszer kinyujtom a karomat a két válla fölé, akkor én már magát meg is ölelem».

A másik: Látom, valóban elég szép feketéket mond.

Az egyik: És tánczolni se tud. A szőkék úgy siklanak a parketten, mintha kerekestalpu czipőn járnának. Ez a kis tömzsi fekete pedig esetlen, mint a medve és csak állani tud.

A másik: És szeret?

Az egyik (boldogan bólint).

A másik: És?

(Szünet.)

A másik (türelmetlenül): És???

Az egyik: Őszszel. Októberben. De csak polgári lesz. És Kopenhágába utazunk. Mondd legalább, hogy örülsz, mert úgyis tudom, hogy megpukkadsz.

A másik (szemrehányólag csóválja a fejét).

Az egyik: Pardon.

(Szünet).

A másik: Te… ne vedd rossz néven a mit most kérdezek.

Az egyik: Nos?

A másik: Hiszen te eszes lány vagy, veled lehet beszélni, te nem érted félre az embert…

Az egyik: Szóval most valami komiszság jön.

A másik: Nem… nem! Csak azt akarom kérdezni, hogy… nem gondoltál-e arra…, hogy talán… esetleg… oh, nem most… öt-hat év mulva… vagy tiz év mulva… egyszer mégis csak kiüt belőled az ősi ösztön, hogy a magas szőkéket szereted? Tudod, ha már sok volt a kis feketéből…

Az egyik: Oh, ne örülj, hogy most valami komiszságot mondtál. Sőt szégyeld magad, mert ártatlanul és naivul kérdezted. Én bátor teremtés vagyok, szabad, ujmódi nő, én az ilyentől nem ijedek meg, én orvosi könyveket olvastam és én tudom, hogy az ilyenről nemcsak szabad, de kell is gondolkozni.

A másik: Tehát?

Az egyik: Tehát ki fog belőlem ütni. El vagyok készülve arra, hogy tíz év mulva, ha már nagyon megelégeltem a feketét, jön egy szőke, a ki érdekelni fog, a ki foglalkoztatni fogja a lelkemet és a kivel valami ártatlan flörtöm is lesz. De csak ennyi.

A másik: Látod, most meg vagyok veled elégedve. Becsületes teremtés vagy. Nincs igazuk azoknak, a kik azt mondják, hogy állhatatlan, nagyon is asszonyos természet vagy és meg fogod csalni az uradat.

Az egyik: Oh… tudom, hogy vissza fognak térni a szőkék… tudod… gyerekkori emlékek, leánykori gusztus… feltámad az emberben. Sőt nagyon sok szőke ügyem lesz. De mind ártatlan, nyugodt lehetsz. A szőkék, azok az én hétköznapjaim.

(Nagy szünet.)

A másik: Hm.

Az egyik: Mondtál valamit?

A másik: Nem.

(Ujabb szünet.)

Az egyik: Hümmögtél, nyomorult. Azt hiszed, nem merem bevallani? Igenis bevallom: ha aztán megunom a sok szőke, ártatlan ügyet, a sok magas ifjut, a ki mind szőkéül cselekszik, akkor… adja isten, hogy ne jöjjön egy másik kis tömzsi fekete… mert…

(Daczosan, egy kicsit szomorúan néz maga elé. Aztán némán sétálnak tovább.)

A SZARVAS HÁTÁN.

(Vasárnap délután, a Népligetben. A ringlispil forog. A ringlispilen lovak, medvék, tigrisek és szarvasok hátán ülnek a lányok. Egymás mellett van két szép szarvas, az egyik pej, a másik vasderes. Mind a kettő a száját tátja és ugrásra készen áll, úgy forog körbe az «én is úgy adtam oda» dallamára. Az egyiknek a hátán ül Marika, a másikén Julika. Egymásnak hajtják a fejüket. Forognak ők is körbe, élvezettel, boldogan. A nap süt. Por van. Sok zene, össze-vissza. Marika tizennyolcz éves, Julika tizenhét. Cselédek mind a ketten.)

Marika: Mer katonajaz megin más.

Julika: Katonajaz más?

Marika: Persze, hogy más. Huszárkatona, tüzérkatona, rongyos furvézerkatona és büdös baka.

Julika: És randa kalaaz a villamostul, az is katona?

Marika: Az nem katona. Az kalaaz.

Julika: Hát rendőr. Az se katona?

Marika: Rendőr, az nem katona. Konstábler, az nem katona. Az csak rendőr, vagy biztos, vagy konstábler, de soha életibe nem is vót katona, nem is lesz.

Julika: Pedig van kardja. Kalaaznak nincs kardja. A kinek kardja van, az katona.

Marika: Díszmagyarnak is van kardja, mégse katona. Miliszternek is van kardja, mikor a király elejbe megyen, azér mégse katona. Képviselőnek is van kardja, mégis asse katona.

Julika: Hát akkor csak ki a katona?

Marika: Huszárkatona, tüzérkatona, rongyos trénkatona és büdös baka. És tiszt, az is katona. Meg honvéd is katona.

Julika: Szanité az milyen?

Marika: Szanité is katona. Csak nem egészen. Félig csak. Szanité. Úgy mongyuk: ez itt katona, ez meg itt szanité.

Julika: Hát honnat tudom, hogy mellik a katona?

Marika: Ha kardja van, csak ha nem rendőr. Ha van kardja, katona. Ha rendőr, az nem katona, pedig van kardja. Így van.

Julika (felragyog): Hát a fináncz?

Marika: Az fináncz.

Julika: Annak puskája is van. Kardja is van. Az csak nem katona?

Marika: Az olyan, mint a szanité. A ki ződ, az csak félig katona. Félig fináncz. A szanité is ződ, csak világosabb ződ. A fináncz sötétződ.

Julika: Hát mos megin hogy tudom, mellik a katona? Kardja is van, puskája is van, ződ is, mégse katona.

Marika: Az enyim bordó.

Julika: Az huszár.

Marika: Maj megtanulod te is, ha soká lesző jezen a Pesten. A huszárt azt tudod.

Julika: Bordó.

Marika: Csak a nadrágja. A vártüzérnek stráfgya van. Barna kabát, az trénkatona, rongyos furvézer.

Julika: Hát mos megin hogy tudom, mellik a katona. A ki ződ, az nem katona? Hiszen a vadász is ződ.

Marika: Az szürke.

Julika: És a fináncz?

Marika: Az nem katona?

Julika: Puskája is van, kardja is van, csillaggya is van. Mégse katona. Hát mellik a katona? Mirű ismerem fő?

Marika: Csak egyrű.

Julika: Hát mirű?

Marika: Csakis egyrű.

Julika: Mirű?

Marika: Egyrű.

(Szünet. Julika elpityeredik.)

Marika: Minek bőgsz?

Julika: Minek csúfúsz. Kigúnyúsz. Mer itt vagy már egy esztendeje, én meg csak mos gyüttem. Hát honnat tudjam én a katonát. Ahelétt, hogy megmondanád, kigúnyúsz. Inkább mondd meg, ne csúfújj.

Marika: Hát nyisd kija füled. Csakis egyrű ismerszik meg, hogy mellik a katona. Ha szalutál. Errű az egyrű.

Julika: Akkor jó.

Marika: Hát tudtad?

Julika: Nem én. Csak mer a Hugó… a Hugó…

Marika: Micsinyál?

Julika: Hugó. Úgy hívják Hugó. Ez a neve.

Marika: Micsinyál?

Julika: Hugó.

(Keservesen sir.)

Marika: Már megen nyikorogsz. Minek bőgsz?

Julika: Minek gúnyúsz.

Marika: Nem gúnyullak én. De ha azt mondod, hogy Hugó, hát akkor muszáj nevetni. Hát hogy híjják?

Julika: Mos nem mondom.

Marika: Ha nem mondod, akkor nem katona.

Julika (szégyenlősen): Hát mondom.

Marika (ránéz).

Julika: Nem mondom.

(Bőg.)

Marika: Nem is katona. Bizonyosan póstás. Levélhordó.

Julika: Nem, nem. Hát mondom.

Marika (ránéz.)

Julika: De ne nézz rám. Aara nézz, akkor mondom.

Marika (arra néz.)

Julika: Hugó.

Marika: Micsinyál?

Julika: Hugó, Hugó, Hugó. Ez a becsületes neve. Hát a tiedet hogy híjják?

Marika: István.

Julika: Az szebb. De mer az huszár. Huszárt nem híhatják úgy, hogy Hugó. Huszár, az István. Az enyim az Hugó. Katonahugó.

Marika: Millen katona?

Julika: Piros.

Marika: A nadrággya?

Julika: Nem.

Marika: Kabáttya?

Julika: Nem.

Marika: Hát?

Julika: Sapkája.

(Nagy szünet.)

Marika: Hogy híjják?

Julika: Hugó.

Marika: Hordár az, fiam, ott győjjön rá a frász. Mingyá kellett volna tudnom. Hugó, az hordár. Piros sapka, az hordár. Se kardja, se puskája…

Julika (ragyogva): De szalutál. Te mondtad, egyrű ismerszik meg.

Marika: Nem is szalutál, mer köszön.

Julika: Czivilnek köszön, de katonának szalutál, nekem is szalutál.

Marika: De szám van a sapkáján.

Julika: Tüzérnek is van, még a gombján is. Azér, mer Hugó, azér lehet katona. Szalutál is, piros sapkája is van, köpik is.

Marika: Köpik?

Julika: Egész nap a sarkon áll a vártán és köpik. Szuronya nincs, de kése, az van. Katona, katona, katona.

Marika: Hordár az, fiam, ott győjjön rá a frász.

Julika: Katona, katona, katona, katona, katona. Te mondtad, mer szalutál.

Marika (sír): Győjjön rá…

Julika: Minek szidod?

Marika: Mer taval, mikor én erre a Pestre gyüttem, engem is becsapott egy illen hordár. Ne sírj fiam, én is azzal kezdtem. Esztendőre lesz huszár. Maj csak akad neked is. Hogy híjják?

Julika (sirva): Hordár.

Marika: A neve is hordár?

Julika: Nem. Csak a rangja. A neve… Hugó.

Marika (vigyorogva): Micsinyál?