Part 2

Akkor intéző ur irnok urral rapid haditanácsot tartott diszkrét hangon, hogy a vadállatok meg ne hallják és azután ott hagyták nevelő urat a répaföld szélén, intéző ur a szántás fele ment előre, irnok ur meg ügetett a répaföld távolába befelé. Nevelő ur levette nyakából a puskát. Ott állott a hervadt göröngyekben, azt hitte köröskörül háboru dörög, s ő abból egy hangot se tud hallani, oly szemtelen hangosan dobog a szive. Nézte merre jár az irnok ur. Irnok ur megállott, állott, a puska a kezében volt, lebocsájtotta a puska dupla csövét, mindakét csőbe belekukucskált lekonyitott fővel és közbe gyorsfelhőket cigaretlizett. Aztán látszott egy ember, messzi császkált a répaföldön tul, igen kicsi volt, irnok ur felcsapta a puska csövét, azután lassan emelte a puskát és odacélzott a felé az ember felé. Nevelő ur is magasra vette a puskát. A puskakedvelő nagyközönség meg fogja bocsájtani nevelő urnak azt a csacsi föltevését, hogy irnok ur netalán most rá fog lőni arra az emberre. A puskakedvelő nagyközönség az irnok ur felől tisztában lehet, hogy az igen jól tudja hogy a vadászengedély emberlövésre nem vonatkozik, viszont rokonszenvesnek találhatja a puskakedvelő nagyközönség az irnok ur sportszerü ábrándját, amelylyel mérlegelte hogy vajon ilyen távolságból el tudná-e találni azt az embert aki amoda megyen? Azután nevelő ur, mint aki még igen messze van az emberlövéstől, hiszen még galambot se lőtt eddigi pályáján, mondom nevelő ur annyira ment csak élő cél hijján, hogy fölvette a puskát az orra mellé jobbfelől és egy helyes kis vadrózsaszin felhőt kezdett célba venni. Az a felhő magában vendégszerepelt azon a berlini-kék egen, kis kiváncsi s elég alkalmas volt arra hogy nevelő urban kedvező impressziót tegyen az ő célzó tehetsége felől.

– Brumm brumm! – vagy hogy imitáljam az intéző ur dupla lövését, amelyet megint valami nyulak kedvéért tett, akik talán várták ezt a jeladást, mert addig nem látszottak seholse, intéző ur tüzelése után szolgálatkészen kezdtek egymás mögött egy bizonyos irányba hömpölyögni. Jó messzire voltak, nevelő urnak kinyilt a szája mikor utánuk bámult, müveletlenül eszmélt a birtok eseményei közepett, de persze helyén valónak találta hogy a nyulak igy tudják az ő teendőjüket, hisz azok már régebben élnek itt a birtokon.

Igen ám, az intéző ur lövései után, valami husz lépéssel nevelő ur előtt egész váratlanul frr! egy tiztizenkét főből álló vagyis repülő fogolycsapat emelkedett a szabad levegőbe. Én már nem tudom hogy találta fel magát nevelő ur oly hirtelen, s hogy hogy vitte véghez a puska kellő fektetésének, a célzásnak és az elsütésnek összetett müveletét, elég az hozzá hogy ugy belelőtt abba a fogolycsapatba mint egy Bársony István. Igen, azt sejtette a durranás alatt hogy valakit rettentően pofonvágtak itt valahol, és látni nem látott semmit, kivéve hogy irnok ur erre fordul, még azt is mintha látta volna, hogy megelőzőleg irnok ur tágasat ásitott és háromszor megcsapta a tenyerével a száját. Aztán mint a bolond megszaladt nevelő ur arrafelé amerre a foglyok elrepültek. Gondolata nem aludt, nem, ébren volt, és az a gondolat számon tartotta, hogy itt most valaki puskával a kezében bukdosik a lyukas puha földben, lélegzik mint kutya a kánikulában és meg akar kapni valamit ami esik lefele az égből, aminek le kell onnan esni, igen, ennek a sötét gyors függőleges foltnak, ami ugy kápráztat az átlátszó világos levegőben. Valami lapda esett föl, annak le kell hullani. A napnak le kell bukni alkonyat után. De hát hol, hol, hol van? A foglyokat elnyelte az ég, mintha a föld nyelte volna el! Az a felhő fog talán leesni! Meg se moccan. Egy kicsit bágyadt lett a szive, tán a puskaportól. Irnok ur kiabált valamit, a fejét kapkodja, kérdez. Mindjárt, rögtön, csak keres valamit nevelő ur, megkeres valamit. Az elveszett, elsülyedt. Macera! Hallatlan valami! Hát hol vergődik az a lelőtt fogoly? A lábával, a puskaagygyal hiába szántja nevelő ur a rongyos répaföldet. Nincs és nincs. Nincs.

Vége lett a vadászatnak. Intéző ur hoz egy nyuszit, csüng a feje, vért köp minden lógázásnál. Borzasztó ránézni szegény nyuszira. Talán meg is halt már.

Irnok urnak nem volt szerencséje.

– Hát nevelő ur mire sütötte ki puskáját?

– Én, kérem szépen, lőttem egy foglyot.

– Ugyan!

– Igenis. A két szememmel láttam hogy leesett. Nem tudtam meglelni. Ugy szeretném még megkeresni.

– Majd holnap reggel. Hát biztos az a fogoly?

– Biztos kérem, intéző ur. Becsületistenemre!

– Nahát jól van.

Következő vasárnap délután intéző ur, irnok ur, nevelő ur a sárga féderes kocsin bekocogtak a laposladányi kaszinóba. Intéző ur bemutatta nevelő urat a laposladányi intelligenciának. Számtartó urnak, doktor urnak, bérlő urnak, jegyző urnak, patikusnak, otthon lődörgő jogoncnak, mindenkinek. Hát mindjárt el is dicsekedett intéző ur avval is hogy már vadászaton is volt nevelő ur, lőtt is egy foglyot. Kerestük másnap, nem leltük meg, biztos bement az a fogoly a váradi kórházba, majd visszajön ha lábra áll. Fő a dicsőség. Ezennel fel lehet szentelni nevelő urat.

Vagyis azonnal lekapták a négy lábáról nevelő urat, felhasaltatták a billiárdasztalra, az egész intelligencia, ahányan voltak, mind csupasz tenyérrel meg dákóval meg pipaszárral felszentelték nevelő urat, a vadászt. Szentelték vagy öt percig. Sok, Sándorkám.

Neked meséltem Sándor, mert Terád találtam gondolni mikor leültem mesélni (nem veszed rossz néven?) és kérlek ha nem volnék profi (sajnos hogy az vagyok) akinek meg kell enni a tárcairó törvényeket, kedvem volna minden komoly szabályhoz illetlenül felnyögni s elnevetni magam: Te, én voltam a nevelő ur, barátom, olyanokat csaptak rám, hogy mikor leszállottam a billiárdasztalról, nem tudtam oda nyulni egy óráig, mert égett! Addig is mig egy kicsit lehült, az arcomat simogattam ott azok közt a kedves falusi karakterek közt, mialatt ismerkedtünk és röhögtünk, mert az arcom is fájt még a puskától.

Györgyi, később Kamilla

Kezet nyujtok a manicure-kisasszonynak, anélkül hogy valaki bemutatna néki. A manicure-kisasszony felad egy pillantást a képemre, s aztán elfogadja az elébe nyujtott idegen jobbkezet, sőt két kézzel veszi el, mint valami ritka kedves baráti kezet. Igen és elfekteti maga előtt az összehajtogatott serviette-en, mint egy keztyüt. Nem is tudom mit nézett meg az arcomon mielőtt kezelésbe vett, hiszen a fejjel néki semmi dolga nincs, a fej a frizőr-szakmára tartozik. Ez a reflex, ez hogy a manicure-kisasszony felnéz a vendég képébe, aki a patáját hozza szépiteni, hogy ez az illemé-e vagy a kiváncsiságé, azt nem birom most hirtelen megállapitani, sőt talán órákig tartó elmélyedéssel se tudnám kisütni. Kijelentem hogy nem reflektálok arra hogy a manicure-ös kisasszony érdeklődjék a cifferblattom iránt mikor odaülök a kis asztalhoz. Nem mintha nem volnék afelől meggyőződve hogy nekem van a legszellemesebb és a legingerlőbb férfiarcom, mert hiszen arról mélyen meg vagyok győződve. A dámáknak ha megpillantanak az Operában meg a lóversenyen, majd kiugrik az üveg a látcsövükből: istenem ki lehet ez az érdekes fiu, ez a gyönyörű! De mondom ezt a sikert a manicure-kisasszony előtt szivesen elengedném. Az a pillanat, amit az arcomra pillant a manicure-kisasszony, az kérdés is, amely rám kiált ezen szóval: ki vagy te, mi vagy te véletlen fizikum, aki megjelensz előttem, mit akarsz velem? Igy kérdez engem. Nem tudom ki vagyok mi vagyok, mi jogon követelem ilyen egy gázszin arcu, agerathum-kék szemü szőke tetemtől hogy munkára galvanizálja magát értem néma szájjal, vad idegen szivvel. Azt érzem, hogy nem ember vagyok, hanem az a tizenöt korona, akiért a manicure-kisasszony fölvette most a körömvágó ollócskát. Mondhatom igen kevésnek érzem magam. A világ, az más, álom az amit nem tudok megfejteni, de én, vagyis az a hasztalan alak, akit megszoktam én gyanánt kezelni, én ébren vagyok, én például nem tudom mit hasalnék ha ez a lebuktatott fejü manicure-kisasszony vallatni kezdene hogy uri dolognak tartom-e hogy nővel takarittatom mancsomat? Azok szerint a képzetek szerint, amelyekből az uriember vagy mondjuk a gavallér igéje nevelődött, azok szerint talán inkább nekem kellene most e gyöngébb teremtés kezét elővennem és gyöngéd bókok között ápolnom, vagy le kellene buknom a cipője orráról a port ellehelni. Hallgatok, hallgatnom kell egy bün felől, amit nem követtem el, csak képviselek: az élő élet büne ez. Hallgatok, mikor elébe ülök a manicure-kisasszonynak, de még azt is számon kell kérnem magamtól, hogy jól teszem-e, hogy hallgatok: meg kell gusztálnom a manicure-kisasszony arcát, a karakterét ki kell hamarosan nyomozni. Némelyik kisasszonyon meglátni, hogy homloka nehéz, el van foglalva szive, cipője vagy gyermeke gondjával. Más kisasszony fáradt, vérszegény és egész éjjel fogfájása volt. Egyéb kisasszonyok akadnak, akik csalódottak, ostobácskák és intrikusok, névtelen, gyülölet gummiját rágják begombolt, eltakart fogsoruk közt. Vannak kisasszonyok, jobbadán vastag karuak és mellesek, ezek mögött valahol egy him sétál, ezeknek a kisasszonyoknak három-négy aranyfoguk van, ezek a munkaasztalnál közömbösek, vak és siket egoisták, frizurájukban nem bolyong ábránd és szivélyesség, ételek ize játssza mély szonátáját gyomrukban. Az eféle kisasszonyokkal jobban teszi az ember, ha nem kezd diskurzust. Vannak azután kisasszonyok, á la mode táncosok, kacérak, cigarette-et gyüjtők, meg vannak gorombán frivolak, követelők, halk adomát kivánók, kacagósak, szolgálhatok továbbá kérem büszke szépekkel, akik az urak kezét közel veszik magukhoz, de lábát távol parancsolják, kik tartózkodóak és kihivóak, másfajta szépek is vannak raktáramon, olyanok, hogy Pest kedvessége csorog pillájukról és ajkukról, még egy főhadnagyot se vesznek komolyan, de meg tudnak szeretni egy cirkuszi szolgát is, oly ismerősök, mintha száz éve élnének s oly frissek, hogy sohase fognak meghalni, övék a leghosszabb röhögések és a legkurtább sóhajok. Mutathatok kezdő kisasszonyokat, csunyácskákat, kik mindig bevágnak és ugy vannak öltözve, mint az árvák. Emlékeztetni szeretnék idősekre, kik most tanultak ki, sikertelen arcok és életek ezek, szerények, betegesek, jegygyürüjök és mellük elpusztitott férjről és meghagyott gyermekekről tartanak előadást. Láthatni jó szemü, jó hangu, mosolyra járó száju, urias, tiszta kisasszonyokat, akik ugy hallgatnak, mintha magokban regényfolytatást olvasnának, felnyilt ajkukkal kérdést várnak, akire felelni jól esik. Vannak türelmetlen bolondosak, hizással fenyegetők, akik mozizni készülnek. Vannak, vannak. Ezekkel minddel lehet vagy muszáj vagy nem árt diskurálni.

De mielőtt ezt a hosszadalmat firkantottam volna, a jelen szőke kisasszony megkérdezett, hogy:

– A körmöket rövidebbre, kérem?

A kézhez szólott, csak a kezet nézte, a körömvágó ollócska már beléhatolt a köröm sarkába s várt mig felelek. Azután müködésbe jött a kisasszony, szabadon tekinthettem homlokát, négy ránc volt ott, elég hosszuak és elég párhuzamosak. Oly közel és olyan hirtelen ráncok voltak hogy szinte fujtam egyet hogy elfujjam őket. Egy fodrászmühely kapcsolt része ez a kis manicure-szoba, két asztalka áll benne. A másik asztalka el van hagyva. Dél van. A fodrászmühely ajtajából beszól egy idős hasas ur, a feje törülközőbe van szoritva:

– Hány perc Györgyi?

– Még egy előjegyzés van igazgató ur.

– Hát majd délután. Félnégykor jövök.

– Igenis direktor ur, fenntartom.

A bekötött fejü direktor ur eltünik, a kisasszony a fejem fölött a falra néz. Visszaengedi fejét, melynek csekély kilengésü rezgését észlelem mig reszeli a kisasszony a körmöket, s hallom hogy igen vigyázatosan sóhajtott a kisasszony, nem publikum számára. Fekete crépe bluza van, a décolletage-ban felcsap a slingelt ingnek egy hulláma. A kisasszony arca aféle mint az élesztő, feje rezgése közben az orcáin és homlokán csuszkál egy bizonyos fényesség, mert az üzletben gáz világit. A kisasszony ujjai kurták, karja füves, ez a szőke fü szintelenebb mint a haja. Fülei ki vannak furva, fülbevalója nincsen. Van egy hitványka gyürüje málnaszörp szinü kővel, a zálogházban kaphatna rá egy gorombaságot. Nem tudom a gázfénytől az arcán vagy a keze meleg korrespondenciájától, nem tudom, szorulást kapok az ugynevezett sziven és hátul a sziv mögött vagy hátul az üzlet fala mögött valahol mintha méla gongütést hallottam volna. Evvel a kisasszonynyal tán jobban teszem ha beszélek.

– A másik kisasszony ebédelni van?

– Igen, az elmegy ilyenkor ebédelni.

– Maga később megy ebédelni?

– Én itt ebédelek az üzletben. Csak a nővéremet várom.

– A nővére hoz ebédet?

– Nem kérem, ő is üzletben van, idejön hozzám, ide hozatunk a bormérésből mindennap ebédet. Már itt lehetne.

Megint a falra néz a fejem fölött.

– Nem tetszik tudni hány óra? Én nem tudom ez a mi óránk vagy késik egy félórát vagy siet egy félórát, sose pontos.

– Háromnegyed mult öt perccel.

– Köszönöm. Azt hittem késik a nővérem.

Olyféle lágy hangja van, mint a pamut. Sárgás pamut. Álmos. Mintha nehezére esne a szó.

– Nem fáradt még ilyenkor, mondja?

– Én? Nem. Már mint a kezektől nem.

– Hány kezet csinált ma délelőtt?

– Hányat? Hányat is? Az önével kilencedik. Nem, tizedik. Ettől nem volnék fáradt, csak rosszul aludtam. Tessék betenni a másik kezet a vizbe.

– Mért nem aludt jól?

Hallgat. Mosolyog. Hallgat.

– Ne kérdezzem?

– Vendégek voltak nálunk.

– Szóval mulattak.

– Hogyne. Ahogy a Katicabogarakkal el lehet mulatni.

– Hogy-hogy Katicabogarakkal?

– Azok voltak a vendégek. Minden éjszaka Katicabogarakkal mulatunk.

– Poloska?

– Az, még a nevétől is beteg vagyok.

– Hö. Borzasztó.

– Az ágy szélén ülök fél éjszaka, nem merek belefeküdni. Mit lehet csinálni az embernek, sehol nem tudunk más szobát kapni.

– Nem lehet azokat elpusztitani?

– Az isten verje meg, amilyen házigazdánk van. Őtőlök jön a piszok. Szegény nővérem egész éjszaka szedi a Katicabogarat, rakja a vizbe.

– A vizbe rakja?

– Egy csupor vizbe teszi. Én meg se merem fogni. A nyavalya kitörne. Nővérem se meri megölni, csak a vizbe teszi.

– Nem pestiek maguk?

– Nem kérem, mink erdélyiek vagyunk.

Nem igen merek tudakozódni. Szemlét tartok a köröm- és bőrollók, letoló fácskák, szarvasbőr-simitó, lakk, nagolin, kyx miegymás fölött a kicsi asztalon. Chloe mind ennek a portékának hirét se hallotta. Daphnis nem uriember volt, aki manicure-ért kereste Chloet, hanem sipolva sétált guruló birkái mögött és találkozván, egymástól tanulták meg a csókot, mert tapasztalatlanok és édesek voltak.

Egy órára megjött a nővér, az, aki a Katicabogarakat a csupor vizbe teszi. Idősebb mint a kisasszony, akit Györgyinek hivott az igazgató ur, szőke, nagykezü, pici, hervadt fogu, neki is ilyen élesztőorcái vannak. Roppant szomoru, őszinte nagy cipőt emel a két lábán.

– Szervusz kicsi Györgyim.

Megnézi a vendég kezét, a vendég arcának egy óvatos főhajtással köszön. Györgyit megcsókolja homlokán.

– Szervusz Kamillám. Foglalj helyet, kérlek. Itt van Sándor? Sándor! Sándor?

– Biztos elküldték. Majd jön mindjárt. Mit hozassunk, Györgyim.

– Mondd meg te, Kamillám.

– Jaj, egy hölgy félkettőre bemondta magát. Hogy kell sietni! Györgyim, tésztát nem hozatunk. Kijelentem, tegnap is főzelék tészta negyven korona.

Megint a vendég kezére pillant Kamilla. Szemei mint a világoskék márványgolyók, oly bámészak és a hangja, mint az ágendás kis leányoké, oly gyermekhang, olyan nyulós, siralmas.

Lloyd George, hogy birod a neved a homlokodon viselni, hogy tudsz élni, hogy fogsz tudni meghalni, mondd, hogy fogsz tudni meghalni.

Emlék

Éppen nagykoru lettem, soha boldogtalanabb évadom nem volt. Lent voltam T. Valentin barátom birtokán, cséplés idején. Jókor reggel lóháton kimentünk a «hegybe», ahol a cséplés zugott, Valentin ott lógott délig a masina körül a bikacsekkel pihenés nélkül csapkodva lágy csizmaszárát. Ezt hallgattam egy messzebb kazal alatt hevertemben, meg a vakon bugó gőzgépet meg az izgága rostát meg azt a sóhajtozást amivel a keresztek a rostába hajoltak. A pitypalattyot és a tücsköt tán nem is hallottam, mert csak szomoru hangokat kivántam hallgatni. Be volt a szemem téve, a lángoló levegőt, meg az őrült szalmafényt nem tudtam elszenvedni. Ott hevertem délig, egy-két tucat szalmaszálat végig harapdálva, mig émelyt nem kaptam a szalma izétől. Délben usztunk egyet a Tiszán, mert a Tisza partján volt ez a föld. Azután visszaügettünk a község alá, az ugynevezett kastélyba. Ebédig rendesen egy kis nyomorék fia-szarvassal barátkoztam, aki az istállóban lakott a lovakkal, ennek a szegénykének a bal hátulsó lába meg volt törve, elmaradt fejlődésében a többi három láb mellett, ezt az árva lábacskát fölhuzta a szép kis állat és lógatta, mig három lábán bánatosan sétált az udvarban vagy, néha, futni próbált. Ugy hitták: Albert. Az állatorvos kezelte, de nem ment vele semmire. Igy élt Albert fogságban, szeretetből és irgalomból.

Délutánonként az erdőre sétálunk egy-egy angol puskával őzlesre. Egyszer-másszor láttam az állatot keresztuton vagy fák közt átinalni mint valami álmot. Egyetlenegyszer kiséreltem meg a merényletet egy őz élete ellen; nem találtam, de azt a pofont akit akkor a fegyvertől kaptam, azt megérdemeltem. Este rendesen két uhlánus tiszt vendégünk volt. Azok biciklin szerettek járni. Az egyik fiu mindig elhozta felolvasni az aznap érkezett postáját. Harminc darab nővel levelezett, mindet apróhirdetéssel fogta. Nagy nevetés volt a levelek fölött, magam is nevettem pedig boldogtalan voltam. A szerelmes levekhez jó hideg bort ittunk.

Egyszer ebéd után Valentin a kocsist elküldte Pepiért. Pepi abban a községben szerző volt, különben pedig felesége volt a második banda cimbalmosának. Félóra mulva Pepi ott állott előttünk a tornácon. A hencseren hevertem a vadszőllős árnyékban. Pepi megnézett, magam is megnéztem Pepit, emlékszem az ajkán egy sötétkék gubó volt. Valami hatvan esztendős testes ember volt, piros pamut botos volt a lábán és hangos papucs. Valentin ott ült a karszékben, egyik lába a másiknak a térden. Nem engedte Pepit kezet csókolni, magam is ellenállottam Pepi kisérletének. Valentin elkezdte a kihallgatást:

– Hát mi van Pepi?

– Hát vóna kezitcsókolom a suszterné, a Kunffy nagyságos urék uj szobalánya, a doktorék szakácsnéja, különben azt ma estére már az ulánkaszárnyába igértem, vóna még urfi kérem a Csordás ügyvéd urék nevelőnéje, most jött ide négy napja. Német.

– Hogy néz ki?

– C, gyönyörü szép szőke. Olyan dereka van akar a hegedünek. Igaz. Az uristen vegye ki a két szememet. Ide hozom legelőször is magoknak urfikám. Jaj de büszke nő, egyem a száját. Nem is mondom senkinek mig ide nem hoztam el. Öt forint dukál érte az én három pengőmön kivül. Micsoda szép piros szája van. Arany foga is van, itt ni. Nahát ezt meg fogja köszönni az urfi. Igaz.

– Hát más nincs?

– Hát kit adjak ha ez se jó az urfinak? A Kunffyféle szobalány nem kell? A szép kövér suszterné se jó már? Talán magának tekintetes urfikám, olyan fehér az a szép suszterné mint a zsemlye. Most voltam nála, alszik. Ha kell felköltöm, hozom.

– Hagyja csak aludni.

– Hát semmi más nincs? – azt mondja neki Valentin – hát szüzed nincs egy se?

– Jaj volna egy ártatlan gyenge jószágom, most kezdtem gondját viselni, c, nyalom a szeme bogarát, de szeretem a kis ártatlan szivecskémet. Ott van az is a Kunffy-konyhán.

– Ki az apja?

– Nincs annak mert kis árva. Nincs annak senkije csak a jó isten. Ó be hamis kis szeme van, egyem meg. Tizenöt esztendős, urfikám, ó mit mondok, most jár tizennégybe. Ilyen két kicsi szilvája van ni.

Pepi föltette a két öklét az ő felszakadt keblei fölé a mellére, hogy ott van az a két kicsi szilva.

– Hozd el vacsora után. Megfüröszd, mert kihajitalak benneteket.

– Meg, megfürösztöm az árvámat. Hat forint lesz urfikám, három magamnak, három a kis ártatlan bogaramnak. Jaj nem adnám sehova, csak magának aranyos urfikám. Egy kis rágott szivar lesz a cimbalmosnak kezit csókolom?

Kapott szivarvéget egy tucatot, elment. Valentin fölvilágositott, hogy ez a bestia soha nem ad a cimbalmosnak a szivarvégből, mind maga eszi meg.

Este tiz óra felé beadta Pepi a szüzecskét. Az átvételnél nem voltam jelen, odabent a vendégszobában olvastam. Egyszer csak tereli befele Valentin a kis áldozatot maga előtt. Még a gangról a nyitott ablakon át bebucsuzott Pepi s a hangján hallani lehetett, hogy a szájában van a bagó. Nagy jóakarattal ajánlotta hogy csendbe legyünk és vigyázattal küldjük haza a kis ártatlant, mert ő fél a csendőrségtől, a mult hónapban is befogták egyszer a csendőrök és megpofozták. Valentin rácsukta az ablakot a Pepi hosszas suttogásaira.

Én mikor a kis leányt megláttam, elkacagtam magam. Megállott, nem mert sehova nézni, a kék paraszt rokolyája térden alig ért alul, ellenben a fehér pendelye bokáig volt leesve. Sovány gyermek volt, tizenöt éves forma. Se nem szép, se nem csunya, én már nem tudom, milyen. Egy kis árva. Mezitláb volt, piros és kék volt a lába még a friss lábmosástól. Sárga keszkenő volt a fejében, homlokára huzva öregesen és egy kezében összepréselt zsebkendőt tartott, mint mikor vasárnap kimennek a parasztleánykák. Valentin is elnevette magát a hosszu pendelyt meggusztálva.

– Na hékás, tebelőled meg miféle maskurát csinált ez a gazember Pepi?

A kis lány lesütötte a fejét, különben ugyis le volt már az sütve. Elkezdett a siráshoz készülődni. A válla már egyet-kettőt ugrott és a zsebkendős kezének a mutatóujjával a másik sötét kezének ujjacskáit pattintotta.

Valentin franciául megmagyarázta, hogy ezt a pendelyt Pepi adta a kis leányra, mert bizonyosan nem találta elég finomnak a kis lány ingét. Ezt a pendelyt Pepi ilyen célra tartja, ebben a városi ingben szokta beadni az uraknak a nép egyszerü gyermekeit. Mielőtt az urakhoz mennének, sötét este először Pepihez kell menniök pendelyt cserélni.

Hát aztán Valentin elkezdte kinozni a kis lányt, hogy hány esztendős vagy, hogy hinak, gyere közelebb stb. A kis leányból egy szó se tudott kijönni, meg volt ijedve s a sirás szinte már hallatszott, mielőtt rákezdett volna. Néztem, azt vártam hogy a válla fölött kétfelől a két szárnya is kibuvik, olyan szinüek, mint a pendelye s fel fog emelkedni vadságában, félelmében, butaságában szegényke s áttörve nesztelen a mennyezetet, a sötét égbe fog menekülni.

Valentin leült a diványra:

– Gyere hát ide hozzám – azt mondja a kis lánynak.

Akkor aztán robbant a kis lány. Egy hosszu sóhajt szippantott, a sóhaj felhuzta a fejét, avval máris a közepében volt a bőgésnek. De ugy bőgött, mintha nagy verést kapott volna.

– Pssz. Pssz. Nem hallgatsz! Mit orditol itt! Tee. Hogy hivnak. Hallgass hát, mi lelt. Tee. Ni csak. Mit akarsz? Bántott valaki? Cs sss! Fogod be a szádat rögtön! Nem hallottad?

Ezek közt a kérdések közt a kis ismeretlen folyton hápogott, kapkodta a fejét, szédülve lépett jobbra meg balra, a zsebkendőt a homlokára meg a fülére kapkodta fel a szeme helyett, csunyán nyivákolt, huzta meg harapta a sirását éz közbe mindig: jahahaj! és azt is ki akarta mondani: istenem, de nem sikerült néki.

Valentin felállott, odament érte, a kis lány a kályhához esett menekülésében. Valentin fölszedte s odahuzta a diványhoz. Visszaült, a két térde közé fogta a kis leányt, lehuzta a kezét a siró szeméről és megrángatta egy kicsit. Dühös volt:

– Hát mi lelt te taknyos. Megraklak ha lármát csinálsz itt. Hallgatsz el?

A kis lány csak az orrán sirt.

– Hát mi kell? Mért jöttél ide?

– Se he he.

– Ide nézz a szemembe. No! Ide nézz. Vedd fel a fejed. Igy. Jaj de csunya vagy. Mért jöttél ide? Nem tudod?

– Ne he he.

– Mit mondott neked Pepi? Nyisd ki már a szádat!

Megint bőgni kezdett.

– Sss. Hát nem tudod mért hozott ide Pepi? Hogy mertél eljönni? Nem tudsz beszélni?

Nem tudott beszélni. Csak rini tudott, a száját tudta reszkettetni, meg a vállát, meg az orrát tudta szini. Valentin megtapogatta térdig, aztán kiengedte a két csizmaszára közül.

– Mondjad, te pondró, még nem voltál senkivel?

– E he he. – Lehet azt akarta beszélni hogy: nem.

– Miféle szemtelenség hogy el mertél jönni Pepivel. Nem sül ki a szemed? Hol van édesanyád? Ne félj, megmondjuk neki, hogy az urakhoz jársz Pepivel.