Part 1

SZÉP ERNŐ

KÉTFELŐL ANGYAL

(UJ NOVELLÁK)

UJ MODERN KÖNYVTÁR

SZERKESZTI GÖMÖRI JENŐ

KIADJA

UJ MODERN KÖNYVTÁR KIADÓJA

BÉCS, 1922

Minden jog, a forditás joga is, fentartva

Nyomatott Waldheim és Eberle nyomdájában, Bécsben, Ezerkilencszázhuszonkettőben

Harmadik személy

Nahát micsoda izetlen história, hallgassanak ide kérem. Egy uri forma fiatal ember, névszerint Iksz Ipszilon ott ült lassu nyári délután a Margitszigeten egy padon, de nem egyedül, hanem egy kalapos leány társaságában, akinek a neve Zé kisasszony. Ugy ültek ott azon a padon egymás combját nyomva, mint ahogy a zsufolt villamos padján ül két utas egymás mellett. Pedig ez a pad két méter hosszu volt és ezen a pár cseléden kivül senki más test nem foglalt helyet ottan, hát nem volt éppen muszáj nékik a pad közepén igy összeszorulni. Nagy-nagy platán állomásozott a mögött a pad mögött, az ott olyan a többi fák közt akár a kofaernyő a napernyők közt. Vasárnap volt aznap, vagy mondjuk csak hogy hétköznap, mindegy mert a körül a platán körül minden nap ünnep a Margitszigeten. Erre fele mindig csönd van, a sétálók ezen az utacskán szokták hozni emlékeiket és csodálkozásukat, mikor magánosan jönnek, ernyőjük vagy botjuk hegyét lépéseik előtt jártatva s nézésüket azokra a pontokra téve, melyeket a földön az ernyővel vagy bottal megszurtak. Családtagok és párosával kirándult sötét nénik az élet magasabb témáit sétáltatják, ugymint visszament parthiekról, tönkrement ismerősökről, temetésről és átélt nehéz operációkról beszélgetnek nyugalmasan, szórakozottan. Ur és urhölgy, akiknek a szivök a városban összeakadt, szokták errefelé hozni az ő dolgukat, csenddel és titokkal sétálván egymás oldalán a hangulatos alkonyat felé. Ez a két fiatal is a platán alatt, ezek is a szerelem képviseletében jelentek meg a Margitszigetnek ezen a halk tájékán. A délután el akar a melegségtől aludni. A fákról a leveleik ugy csüngenek moccanat nélkül, elfeledkezve magukról. A felhő lefekszik az aranyos mezőre aludni vagy csak álmodozni.

Az ut, mint egy felállott árnyékot, ugy hoz egy könnyü fekete alakot a pad felé. Ott az előtt a pad előtt megállott az az árnyék alak és oly lassu melegséggel adott hangot, mintha maga a délután szólalt volna meg, hogy azt mondja:

– Kérek én is egy csókot.

A padon az a pár cseléd mintegy közös ájulatból kapta kétfelé a fejét. Képük vörös volt, mint a vörös narancs, ajkaik izzadtak és szemeikben részegség és vadság volt. A fiatal ember a padon egyet rázott a fején, mint akit álmából vertek fel és:

– Mit akar! – ezen mód kiáltott a szeme közé ennek a fekete alaknak, fulladt rekedt szóval.

– Tetőled semmit se, ettől a szép fiatal nőtől egy csókot.

Ez a megjelent alak karcsu s rosszul táplált fiatal ember volt, paletot volt rajta, olyan, amilyenben az urak Párisban szinházba szoktak menni, csakhogy Párisban azokon az urakon nem ilyen ócska a paletot. Látni kérem furcsiusz alakokat az életben, akik forró nyáron is igy köpenyegesen járnak.

Ez a hivatlan tanu felemelte jobb karját, a fekete paletot szárnya együtt emelkedett a karral:

– Te szépség! te ifjuság! adj egy csókot nekem is. Avval eltünök, pusztulok. Adjatok a boldogságból nekem is! Egy csókot adj, egy csókot! Jut is marad is.

Oda nyomta rájuk nehéz lágy tekintetét, a homlokukra. Félretette fejét és elnyitotta ajkait ferdén, panaszosan. Szárnyas karját kezdte lebocsájtani.

Azok ott roppant meg voltak lepetve persze. Nem tudták feltalálni magukat. A félelem hidegét érezték. A fiatal nő ijedtében egy picit tovább huzta magát a gavallérjától, ahelyett hogy még szorosabban hozzá menekült volna.

Ez a paletot-s ott állott előttük, fixálta őket, s ugy csuszkáltatta kényelmesen alsó ajkát a felső alatt, mint a tehén aki kérődzik. Keserü részegek is szoktak igy csinálni. Azután meg csámcsogott vagy kettőt és ugy csüngette a száját, mintha a nyála akarna elfolyni. Azt is észre lehetett az arcán venni, hogy az állkapcsait összenyomkodja bent a szájában. És aztán ujra megszólalt, nyálasan, nyavalyásan:

– Szemtelenség, fuuj. A hajnal a boldogságot az égről leöntötte. Én elaludtam, én nem kaptam. A tiétek az? ti találtátok fel? Lopás! közönséges lopás! Szemtelenség. Szegények, szegények. Szegéhé-nyek! Azt hiszitek odaadom az én boldogtalanságomat a ti boldogságtokért? Óh de lenézlek benneteket. Utállak. Nem igaz! szeretlek. Szeretlek én titeket, ti élő gyermekek. A tengeren tulról hallom a hangom.

E szavalás közben mind a két karját kinyitotta s a végin leengedte szemhéjait.

A fiatal nő a kalapja alatt elröhögte magát. Magához térhetett és megjöhetett a bátorsága, mert olyan kacagásba csapott, mint egy temperamentumos iskolás leány. Felkapta az egyik térdét és rácsapott a combjára, olyan bolondos erőset kacagott. Egy hasas fekete rigó, ki gyalogsétát tett ott, közel egy fa alatt, az ijedtében fölrebbent a falomb közzé, rrrrr! A fiatal ember ott a padon, az egyet köhintett, a szeme elszántan és vigan pillantott a jövevényre, előre kapta hátát, aztán visszafeszitette a pad hátához, egyik lábát átkapta a másikon és a könyökével megütögette a fiatal nő karját, pssz!

A fekete alak hátra emelte fejét és szemeit előkelően összehuzva, az egyik kezével kijelentő gesztust tett, ugy adta le véleményét:

– Egy kicsi kis szerzet kóstolja azt a lázat, amely az örökkévalóság csillagát gyujtja ki homlokunkon. Egy makacs kis szövetség. Höh!

Lesajnáló pillantást eresztett rájuk. Aztán sóhajt vett a szájába. Keresztbe kezdte csavarni fejét és mint egy rossz falusi pap, ugy kántált tovább:

– És ti testvéreim, messze és messze és alacsonyan beteg füszálacskák, ti kik nem tudjátok és elhervadtok, óh kimondhatatlan soha, de soha, végtelen soha, ki mond ha tat lan!

Megszitta az orrát s rezegtette pilláit, mint aki el akar pityeredni. Lehet, hogy egy néhány könycsepp rá is esett belül a hangjára, oly mártott hanggal prédikált tovább nékik:

– Mit fogtok mesélni majd az örök havon, hogy itt voltatok a csoda csoda évszakban, az életben! Láttátok az árvákat, a többieket, a többieket! Le fogjátok tagadni? Boldogok vagytok? Nem értem. Boldogok.

Leesett a feje s mintha emlékezni akarna, ugy bámult a földre. Halk lett:

– Boldogok. Mint akiknél a rubint gyűrük vannak. Az élet. Élet.

Felvette jobb kezét és egyet mángorolt a homlokán. Hirtelen összekapcsolta két kezét és ugy rázta feléjök, a hátát legörbesztette s valami cinkos hanggal esett nekik, hevesen:

– Majmok, szerelmesek. Szeretnék a tüzes eperből. Mondjátok, hol édesebb, a nyelveteken vagy a sziveteken? mondjátok! Mondjátok meg nekem. Mondjatok mindent. Csohó csóhh. Adjatok cshókot. Óh, világ! Állatok vagytok, nem tudtok beszélni? Majmok vagytok, hülyék, állatok. Gyönyörü karcsu férgek vagytok. Melegek, minta napon az ablakok, simák vagytok, mint a selyemhernyó, édesek, mint a szirup, ragadósak! Jaj, ugy usztok, mint a lángok a tengeren. Dal, dal. Ugye jó csolnakázni a holdfényben, ugye hogy jó? Álmodni az ezüst tejuton, jaaj, elalúdni. Drága, drága csodáim, példányok, szivecskéim, égő tulipánt, édes kedves, é-éhdes.

Lebukott féltérdre, hátravette fejét csukódó szemekkel és két karjával nyult, mint a vak, a fiatal nő alsó lábaszárát átölelni. Az egy könnyü sikolyt tett, bekapta a lábát a pad alá, aztán a fejét kacagásra kapta s magasat kacagott. A fiatalember a padon előre kapott, hogy elüsse a fekete alaknak a kezét, de az már vissza is huzta karjait, a szeme nyitva volt és ugy nézett rájok, mintha altatásból eszmélne. A fiatal ember keményedett képpel nézett rá és átkiáltott rajta:

– Na most már takarodjon, barom.

Az kényesen feltólta alsó ajkát és fitymáló grimaszt csinált. Felállott és karjait emelve lábujjhegyre állt és ugy maradt, mintha várná hogy még feljebb fog emelkedni, fel talán az égig is. Azután a szemeiből a földre célozva, még egynéhány sértődött és sértő grimaszt játszott el arcán és bal kezét bágyadtan lebbentve, azt mondta nekik:

– Igen. Az élet chemiai reakció. Agyő. Az én istenem áldjon meg. A halál.

Megnézte mégegyszer őket, figyelmetlenül és a fejét engedve kissé, nyilt tenyerét mélyen leadta, mint aki kegyesen elbocsájtja maga elől a könyörgők küldöttségét. Lassan és oldalogva távozott, felvett egy esett levelet a sétányról, akit a nyár megégetett és aki már őszt játszott a földön, azt a levelet a száránál fogva forgatta szeme előtt és mélyitett szinészhanggal azt szólta maga magának, hogy:

Non ti curar di lor

mert, ugylátszik, nyelveket tudott és Dantéba is belé volt gabalyodva.

Összeköttetések

Egyszer egy rémisztő gazdag ismerőssel találkoztam Pesten a Bristol előtt. Hazámbeli volt, nekeresdi, nevét is megmondhatom ha akarom. Első virilista volt Nekeresden, az Uri Casino elnöke, földje Nekeresd körül annyi volt mint egy kis Eszterházynak, ott lakott a református templom mellett abban a kövér kuriában, amelynek a falai oszlopai mindig oly tiszta fehérben voltak mint az emberek csak vasárnap. Odaki szokott ülni ez a nagy gazdag ur az ámbituson olyan délutánokon mikor az orgona virágzik, előtte volt rózsaszin abroszon a dohányos szita s a szájába volt annak a hires nagy tajtékpipájának a szopókája, amelyiken a Zrinyi Miklós kirohanása volt dombormüvileg megörökitve, már mint a tajtékpipán nem a szopókán.

A képe is olyan sötétveres volt akár az a tajtékpipa, tán olyan tüzes is volt az a fej, a nagy gazdag urnak a feje is olyan nagy kiadásu fej volt mint amilyen nagy pipa volt az a tajtékpipa. Kedvesapámat ismerte ez a nagy gazdag ur, mert kedvesapám is bemehetett az Uri Casinoba s egyszer a fülem hallatára kérdezte meg mikor gyalog volt a piacon, kedvesapámat: lessz-i eső tanitó ur? Engem magamat is észre vett személyesen egyszer mikor vakációban otthon billiárdoztam mint vendég az Uri Casino kártya-szobájában, igen, odaállott az asztalhoz és nézte egy kicsit a két diák lökéseit és megkérdezte kinek a fia is vagyok? és azután mikor egy rekuzém az isten különös kegyelméből sikerült, azt kiáltotta: bravó! s kijelentette, hogy csak rajta, prima billiárdista leszek ha kinő majd a pakombartom.

Hát aztán a Bristolnál jön rám egyszer Pesten. Nem sokat fiatalodott a hazai idők óta, csak éppen a bajusszát kaszáltatta tövig, csak az az ezüstös száraz törek látszott az ajkai felett, aki a mezön is látszik ha lekaszálták. Az a nagy kemény veres fej éppen olyan volt, tán még duzzadtabb és simább volt, olyan volt akar az óriás paradicsom. Rögtön megismertem, olyan tisztelettel köszöntem néki mintha itt Pesten is első virilista volna s ő lenne a Nemzeti Casinoban is az elnök. Hogy hogy nem, az a nagy gazdag ur is rám ismert. – Szervusz kedves kisöcsém!-mel tisztelt meg és egészséges délelőtti kacagással emelgette magához a kezemet.

Hát osztán érdeklődött, hogy hogy állunk az alapvizsgákkal? és én nagy nehezen kiköhögtem, hogy nem az egyetemen vagyok, hanem szerkesztőségben lopom a napot. Azt hittem nem fogadja jó szivvel a dolgot, de bizony olyan szépen nézett rám mint akinek imponál ez az eset és azt mondta hogy azt mondja:

– A szép szinésznőket is ismeri már biztos kedves öcsém!

És most is olyan friss hazai kacagást eresztett. Szóval kedves szives volt hozzám, elkisértette magát a szabóhoz a Dorottya-utcába, a kapu előtt kitervelte hogy menjünk el az Orfeumba estére. Ott találkozunk az előcsarnokban pont félkilencre. Odamentem öt perccel félkilenc előtt, egy perc mulva vagyis pont félkilenc előtt négy perccel megőrültem és vettem egy egész páholyt tiz forintért. Volt összesen vagy tizenegy forintom, mert még csak másodika vagy harmadika volt, még nem hágtam a nyakára a fizetésemnek. Megmondom kérem mit gondoltam, miután megőrültem. Ennek a nagy gazdag urnak imponálni fogok avval, hogy vendégemnek tekintem az orfeumban, sejttetem vele, hogy tiszteletbeli páholyt kaptam mint szerkesztő ur, de ha gyanitja hogy kifizettem a páholyt, annál jobb. Látja hogy uri ember vagyok. Ha osztán az éjszaka jobban összemelegszünk ő meg majd a maga részéről felajánl tizezer pengőt hogy éljem világomat mig fiatal vagyok. Huszonkettedik esztendőmet tapsoltam vagy hogy mondják. Az a nagy gazdag ur osztán megköszönte figyelmemet, tényleg igen imponáltam néki, előkelően megvacsoráztatott, a télikertben zenében és pezsgőben hajnalig elbeszélgettünk a szép szinésznőkről meg a nekeresdi dolgokról, azután hazakisértem azt a nagy gazdag urat a Bristolba s többet nem láttam életemben.

*

Hát egyszer meg egy fiatal báró esett a karomba a Váci-utcán és addig cipelt magával mig a legujabb csalódását el nem zokogta, de akkor nem eresztett el, nem, mert volt néki még egy ki nem hült csalódása a közelmultból, azt is töviről-hegyire el akarta regélni, a Gizella-téren fiakkerba ültünk hogy körüljárjuk a Városligetet mert oly szép május van és neki még annyi minden van a szivén. A Fővárosi Pavillon táján kijelentette hogy én vagyok az egyetlen megértő sziv a világon és ha egy ilyen sziv se volna a világon amelyet ő leönthet az ő boldogtalanságával, akkor agyonlőné magát mint a veszett kutyát. Gondoltam magamban proponálni fogom majd hogy menjünk el szépen Afrikába felejteni, majd segitek neki felejteni, a felét én felejtem. S ha Afrikában még nem felejtettünk el mindent, menjünk Kinába, menjünk Japánba s Bombayba s Monte-Carloba, csak felejtsünk felejtsünk! Ó mennyi szép felejtőhely van ezen a nagyon érdekes világon. Ő fizeti majd az én hajómat, az én hotelemet, mindet, hisz ő a báró nem én. Igen. Leszállottunk a fiakkerről valami hét órakor, a fiatal báró huzza kifele a cimeres bőrtárcát, felharapja a monokliját, rovancsol a tárcában, nincs csak százkoronása. A fiakkeres nem tud váltani. Én persze ugrok: kérlek ne fáraszd magad van nekem apróm.

Vagyis volt, mert mikor a fiakkert kifizettem nem volt már sem apróm sem nagyom. A fiatal báró nem ment Afrikába felejteni, remélem itthon is elfelejtette az ő boldogtalanságát, én nem felejtettem el.

*

Jaj hát egyszer nemrégen a nagyvilágon egy eleven gróffal ebédeltem. Gróf és nábob, pazar világitás, legeszméletlenebb tango, szertelen pompa, végtelen! Egy legdrágább hotel előtt találkoztunk, ebédelni ment oda az étterembe, nem jövök én is? hát hogyne, a legmesésebb szerencse közönséges halandóságomra nézve. Az eleven gróf ur annyira eleven volt, hogy meg is volt hülve, a szeme fátyolosan nézett rám mint az őszi reggel, azzal a bizonyos bánattal amellyel az őszi reggel az elzónázott tündérek után mereng. Hangja meghatott, szenvedős, a férfihangnak a féminin kiadása az ilyen, még plebejus férfi is arisztokrata mikor nátás, mert lényénél annyira finomabb lény panaszkodik a hangja mögül. Külömben is Théophile Gautier az a francia az azt mondta hogy nem az az arisztokrata aki annak cimezi magát, hanem az akit ő Théophile Gautier arisztokratának érez. Én is grófot érezhetek a náthás férfiban, ha nem is mondok aztán semmit se. Igen, hát az az eleven gróf emlitette is hogy csunyán meghült és szivogatta eleven orrát mikor az asztalhoz sétáltunk, mikor aztán leültünk, eltüsszentette magát, az eleven grófot és rögtön nyult is a szivarzsebhez a zsebkendőért. De az a kilencágu zsebkendő nem fehérlett ott a zseb fölött. Nem is volt a zsebben. Ejnye bizony az elveszett. Ott maradt egy autóban, igaz, Kellemetlen.

Hamar kaptam ki a zsebkendőmet, vegye magához gróf ur, én nem vagyok náthás. Hálás mosolylyal elkapta, az orrára tette s trombitaszóval üdvözölte. Majd hazaküldi tisztán, hol lakom? Az ebéd őrült drága volt, magam fizettem a magam menujét, szó se volt róla hogy meghivottnak tekintsem magam. Bagatelle! A grófnak eszébe jut egyszer majd unalmában a diplomácia, elmegy Londonba nagykövetnek, Londonban is igy összetalálkozunk, megörül, intim emlékei ébrednek, hiszen egy zsebkendőt fujtunk! meghiv a palotájába mikor estélyt ad, bemutat az udvarnak, az angol király kihallgat és megtesz udvari poétának, jelzem csak azért fogadom el mert érdekelnek az angol udvar hölgyei. Ugy fogok, egyik duchessről a másikra rágyujtani mint a cigarettről a cigarettre, nem fognak megsértődni mikor eldobom őket, tudják hogy mindnyájukat szeretem és engem mindnyájuknak szeretniök kell, velem szemben nem szabad korlátoltnak lenni. Boldogok lesznek hogy nem halnak meg ugy hogy velem nem koccintottak! és egész nap mulattatni fognak hogy meg ne unjam azt az udvart, az angol királyi koronát amely mellesleg India császári koronája is, ha akarom felpróbálhatom, rajongani fognak hogy hogy illik az nekem! én egy darabig melancholiával nézek rájok alóla, azután vidám grimaceokat vágok, olyanokat amilyenekkel a beteg gyermekeket szokta az ember mosolyogtatni. És aztán visszateszem a koronát az öreg V. György fejébe s fölemelkedem a trónon hajadonfővel és a legmagasabb rangu csillagokról fogok trónbeszédet tartani. Megigértem ezt a csillagoknak egy augusztusi éjszakán, és én nem feledkezem meg igéreteimről.

A gróf bizony megfeledkezett a zsebkendőről. Nem küldte vissza. Egy tiszta vászon fehér zsebkendő monogrammal ma száz koronába fáj.

*

Hercegekre, fejedelmekre még idáig semmi kiadásom se volt. Ha valami előadná magát, majd beszámolok.

Dicsőség

Nevelő urnak igazi puska még soha se volt a kezébe. Volt már puskája több mint egy puska, nevelő urnak, az élet egymás után következő szakaszaiban, vagy mondjuk az élet egymás fölé rakódó rétegeiben. Ugymint volt egy puskaforma játékpuskája nevelő urnak, akit négy esztendős korában kapott szelidlelkü nagynénjétől. Ez volt az élet első puskája. Hitvány fenyőfa volt ez a fia-puska, téglaszinre volt mázolva s bádog volt a csöve s fakó forrasztott acél volt a kokasa. Ezt a kokast ha elrántotta nevelő ur mutatóujja, hát az történt hogy a mosolygó friss bádog cső végéből kiugrott az a fadugó aki abba a csőbe bele volt dugva s lecsüngött a levegőbe s ott hintált egy kis darabig, mert a dugót nemzeti szin fonásu spárga tartotta, az nem engedte, hogy a dugó leessen és a porban összepiszkolódjon.

Ez volt az élet első puskája. Az élet második puskája bodzafa-puska volt, nevelő urnak saját gyártmánya, habár nem is saját kitalálása. Második elemista korban készitette nevelő ur a bodzafa-puskát, kivánkozom mondani hogy testületileg, igen, mert körülbelül az egész második osztály egyszerre csinált bodzafa-puskát, kiki magának, a május édes kedves meleg napjaiban. Ha nevelő ur a mellére szoritotta két kézzel a bodzafa-puska agyát és huzta visszafelé erővel a bodzafa-puska csövét, akkor a csőbe behatoló puskavessző előre ugrasztotta a cső mellső végébe dugott nyálas pici rongygolyót, ez a rongygolyó osztán kiugrasztotta a cső külső végébe szoritott második nyálas rongygolyóbist. Amely keményen nekirepült egy másik kis fiu mellének, mert az előzőleg önként jelentkezett és nyitott szemmel, a hencegés mosolyától nyitott szájjal és a kiváncsiságtól dobogó szivvel várta a halált.

Ez volt az élet második puskája. Az élet harmadik puskája gummipuska volt, ezt nevelő ur első gimnazista korban épitette, és pedig azért ilyen későn, mert mint szegénysorsu, csak a középiskola évadának kezdetén engedhette meg magának hogy a szószedetre s a rajzpapirra kicsalt pénzből annyit félretehessen, amennyi a legszerényebb egyágu gummipuska kiépitésére futja. Voltak kevésbbé szegény sorsuak, kik kétágu gummipuskával képviselték magukat, voltak aztán gazdag sorsuak sőt nábob sorsuak, azok három meg négy águ gummipuskával szerepeltek. Igen kérem méltóztathatnak emlékezni azokra az arisztokrata gummipuskákra, melyeknek nem is fából volt a nyelük, hanem sötétkék acéldrótból, azokat a gummipuskanyeleket a helybeli nagy vaskereskedésben készen árulták, csak pénz kelletett hozzá. A verebek, a kis csirkék meg az ablakok szörnyet haltak ha megfelelő nagyságu kavics találta őket. Az idegen kutyák és az ellenséges gyerekek, azok is megemlegették, ha kaptak egy lövedéket a gummipuskából, pláne azokból a három- és négyáguakból!

Az élet negyedik puskája, igen, hát vegyük puskának, hiszen más nevét nem is tudom, csak hogy puska volt. Vergiliushoz, Sallustiushoz, Ovidiushoz, Cicerohoz, Horatiushoz. És azután Homeroshoz. Pardon, hát Cornelius Neposhoz! Persze, negyedikben lőtte legelőször a latin tudományt nevelő ur is a latin puskából. Ez a puska, az élet negyedik puskája, két puska volt, ugymint latin és görög puska.

Az élet ötödik puskája, jog szerint a Flaubert-puska lenne, de azt hiszem, már kijelentettem, hogy nevelő ur szegénysorsu volt, és hát a szegénysors a Flaubert-puskát kiütötte kezéből, akarom mondani ábrándjaiból, igen, a Flaubert-puska urfi-puska, a galambok bizonyára adnak arra valamit, hogy őket tekintetes urfiak lövöldözik, fogadni mernék fájna nékik, ha szegénysorsu tanuló ifjak is lelőnék őket a magtár tetejéről.

Ugorjuk hát át a legitim Flaubert-puskát mint az élet ötödik puskáját, s ugorjuk át ha már benne vagyunk, az érettségit is, az érettségiből egy ugrásra ott vagyunk aztán Patkányos-pusztán, ahol nevelő ur mint első éves tanárjelölt az intéző ur csemetéi mellett nevelősködik. Az élet ötödik puskáját, az igazi srétes puskát a gazdasági irnok ur adta kezébe nevelő urnak, félmeleg őszi délután, mikor intéző ur, irnok ur meg nevelő ur kisétáltak a répaföldre nyulra, fogolyra. Intéző ur nagy hosszu alak, csizmás, Vevey-szivar a szájában, szivarnak oly hosszu mint intéző ur intézőnek amilyen hosszu. Lancaster-puska lóg intéző ur nyakában, vagyis a mellén lóg lefele térdig, a szijj a nyakába simul intéző urnak. Irnok urnak a lábszárán bőrgamásni urizál, ha lovagol, ha biciklizik, ha vadászik. A vállán nehezedik a Lefosé, a puskaszijj derékszögü háromszögben feszül, igen mert irnok ur ugy sétál, hogy a puskacsőre könyököl, a puskacső hátra néz és a puskaagy elől feljebb van mint a puskacső vége hátul. Irnok urnak az ajkáról cigaretli próbál leesni, saját töltés, Kir és Purzicsan barna. Irnok ur nem olyan magos mint intéző ur. De magosabb nevelő urnál. Nevelő ur ott hosszitja lépteit irnok ur mellett, szélen megy, ugy hogy a három alak kicsi, nagyobb, leg-nagyobb. Nevelő ur cipőben van, azt az egycsövü nemtudommiféle puskát, akit orvvadásztól szedtek el egypár éve, azt ugy viszi, ahogy egy illusztrációs Krudy-féle regénykönyvben látta volt egy magányosan andalgó vadásztól, vagyis lezser a jobb vállon a szijj, a puska hátul a földnek irányzott csővel, mindakét kéz hátul a puska csövén, szórakozottan. Nevelő ur szájában szintén saját töltés, hetes tizenhármassal, és a slukkerek közben az első vadászat mély drukkal és magas emelkedettséggel telt sóhajai. Nincs titkom, kiárulom hogy mikor az intéző ur azt kérdezte nevelő urtól: hát volt-e már vadászaton életében? nevelő ur műméltóságot vett a képire s ugy felelt, hogy: c, hogyne kérem szépen!

Intéző ur irnok urral az őszi munka felől témáztak, közben irnok ur perceket hallgatott, megelőzőleg bizonyosan indulatos leckéket nyervén intéző urtól. Intéző ur egyszer másszor lehajolt, répát, krumplit, pipakupakot, szeget mit vett fel a földről, azután behajitotta a táblába. Irnok ur ugy tett mintha rendet tartana az uton és a cipője orrával el és felrugott lécdarabot, fél patkót, rothadt répát, ganéjdarabot miegymást. Nevelő urnak nem volt beosztása, dunsztja sem volt a gazdaság felől, ő ilyenkor a szeme elé tenyerelt és oroszlánt tigrist jegesmedvét és cethalat kutatott a láthatáron.

Hát azután egyszer csak intéző ur a füléhez kapta a puskát és odadörditett egy rettentőt arra a hagymaházi torony fele. Csakugyan, arra osztán látszott hogy egy korpulens öreg nyul mint valami hazai kenguru elkezd vágtázni lustán hangtalan, mintha menni akarna összeszedni az intéző ur kilőtt sörétjeit. Egyszer csak egy másik ilyen nehéz szürke kenguru vagy lajhár is felébredt a föld alól és az is elkezdett zónázni valamerre egy szántás fele, de egészen más irányban.