Part 8

S a hamvas reggelben ott jártam már a dóm elegáns terén, számláltam a boltok korai nyilását s az óraütést; csodálatosan friss lélekkel vártam az időt, hogy hozzá mehessek. Fekete Péter fogadott az állomáson és elmondta, miről van szó. Megkönnyebbültem; tehát hosszabb tartamú betegség, haza jöhet!… Pár sort küldtem hozzá a legénnyel, pár boldog sort és ibolyát. Engem csak tízkor engednek hozzá.

De már nem voltam türelmetlen. Hadd pihenjen csak! gondoltam és élveztem a reggel üdeségét, a levegőt, a biztosságot, a nem remélt örömet. Ott, egy távoli utcasarkon látszik az épület orma, ahol őt tudom biztos helyen, nyugodtan, veszélyen kivül. Ő is tudja, hogy közelben járok. Milyen szépek ez órák!

Orosz foglyokat láttam, párosával mentek munkára, ásóval, gereblyével a vállukon, csevegtek vidáman, egyszerü szemük kék mosolyával rám néztek s a tág világra, – frissen, mint a tavaszi ég. Egy altiszt ment utánuk fegyvertelenül, – az is mosolygott. Istenem, tavasznak ura!… Fehéren csillant meg a napfény a templom nemes ormán. Holnap husvét van! Krisztos voskres! – mondják akkor az ő hazájokban, testvéri csókot vált úr és szolga, szomszéd és haragos, mindenki; – „Krisztus feltámadt!“ szól hangosan az, aki csókol s a másiknak hittel kell ráfelelnie: „Valóban feltámadt!“… Milyen szép ez! A szívem feldobog érettük, egyszerű hymnusok csendülnek bennem. Milyen jó, hogy ezek mindnyájan haza fognak kerülni téres földjeikre, a szellős jurtákba, hol apró muzsikok várnak rájuk a szérüs, kietlen udvarokon. Az ő vérük nem száll ránk és maradékainkra! Halleluja!

Gyakorlatra menő ujonccsapat jön, barna legények. A szívem összébbszorul; – sejtéssel, babonásan szálalom őket, mint a deli erdőt. Hány fog elesni, melyik?… Elgondolom őket; az arcukat egyenkint a rombolás tébolyában, a vész őrületében, kidülledt szemekkel és állati ajkakkal, fogvicsorgatva, vért áhítva, hajadont gyalázva; – és elgondolhatom! Aztán akarom látni, sorban az arcokat mind, – otthoni portól lepetten, munka után, harangszós, teljes nyári estében, ha jönnek haza a nyájjal vagy kaszával a vállon, ráncos ingujjban, pörge kalappal, fáradságtól gyöngéd arcvonásokkal – s a rozmarinos kapuban egy-egy leány várja őket; és ezt is látni tudom! Mindent, – ugyanez arcokkal; ó rettentő janusfejek! Ó, százlelkű ember!

Elhaladnak s szememmel a napfényt keresem, a színeket, a vigasztaló életet. Népesül a tér, kofák jönnek, megtelepülnek, kirakják a falvak zsenge gyümölcsét, halovány parajt, sóskát, tavalyi almát, friss tojást. Észreveszem, hogy a szemem egy zsömlyés kosárra mered; odább szalámik lógnak, megcsap az erős hússzag és beleszédülök; Uristen, hogy kivánom! Reggeli előtt vagyok és tegnap nem vacsoráztam, az izgalomban rá se értem; – hónapok óta nem evés az, mit úgy hívok; a konyhalány fejcsóválva hordja ki a teli tálat. – De most, most csend és öröm van bennem, most lehet enni! Még ráérek. Szép, tiszta kávéház a szomszéd sarkon, – milyen pompás, nagy szaga van a kávénak! Enni!… (Egy csokoládé három zsömlyével; két tojás vajaskenyérrel; két szepesi virstli tormával; édes sütemény).

Szép lassan, nyugodt deliciával fogyasztom. Az ujság itt, – még a tegnapi. S tegnap már olvastam ugyanezeket a harctéri híreket, – szorongó, tompa érzéssel, nehéz lélekzettel – s kerestem az általános szavakban valami vonatkozást vele, az eggyel, a tömegbe-veszettel, ki szivemhez tartozik. S most, – ó milyen máskép olvasom, mások a szók, a betűk! Közönyös zsurnalisztastílben értesítnek bizonyos messzi hadállásokról, hol bizonyos politikai szempontoknak kell majd tisztázódniok… Ó, de hisz e sivár szók mögött halál van, vér, rettegés, romok, sebek, anyák könnyei, feleségek jajja!… De én nem tudom ezt érezni most. Elfárasztott a részvét vagy megrontott az öröm. Ő tiszta ágyon pihen, mellette a virág, mit én küldtem ma már, hozzá sietek, csak ezt érzem. (Hát én is rosz vagyok?)… A kávéház, az utca, a piac csupa napfény!

XI.

Kórházi ágyak pedáns, tiszta rendei egy festett padlójú, tág iskolateremben. Pesti, kültelki iskola ez; most egy éve apró, polgárista fiúk drukkoltak itt a tintafoltos padokban. A kathedrán, – hol most borogatóruhák, karbolvizes üvegek, vatták, – e komoly, tanári asztalon osztálykönyv állott és noteszmumus. A falitábla itt maradt; most láztabellákat írnak rá a krétával.

Egy sarokágy mellett ülök naphosszat és most e két négyszögméternyi hely: az otthonunk. Az éjjeli asztalon fénykép, virágok a kis firenzei vázánkban; az ablakpárkány teli könyvekkel. Suttogva beszélünk; egy külön, halk sziget a sarokban; a szoba többi lakója, mintha mögöttünk volna, távolabb kissé, – a derüs szemlélet vonalában. Szinte kedvesek így.

Csupa férfiak, harctérről jött tisztek, nagyobbrészt könnyű vagy gyógyuló betegek; hangosan beszélnek, töméntelen sokat kártyáznak; azt hiszem, többnyire unják magukat. A fennjáró fiatalok az első sarokablaknál tolongnak, egymásnak adják, felváltva őrzik naphosszat; mert a szemközti házból két világosblúzos nőszemély könyököl nekik fáradhatatlanul, délutánhosszat s még tovább a terhes, májusi alkonyatban. Milyen élményteljes órák, ó – mennyi idegen férfi; messziről jött, fiatal katona! Szegény, nélkülöző nőszivek itt a Ferencvárosban, a szűk utcán, a harmadik emeleten! Két testvérkisasszony, érettek, férjetlenek, – a papájuk szenzál vagy ócskabútoros, diplomás férjet akart venni nekik, dolgozott, gyüjtött, – s most itt a háború; – s a mindeneslányuk már a harmadik szép „diner“-szeretőt keríti odaátról a kórházból. De ők regényt olvasnak az ablakban; összesúgnak „érdekes“ profilt mutatva; csipkeujjas, telt, fehér karjukat kivánatos mozdulattal emelik a frizurájukhoz gyakran… Jaj, ha hallanák, ha tudnák, micsoda beszédekkel fűszerezik idebenn a játékot; hogy milyen szórakozás tárgyai lettek!…

Valami tréfás, könnyű könyvet olvasunk itt a sarokban; csak színből, hogy odaneszelhessünk néha a többire; – mint utazásainkban a vonaton beszélgetőkre: ágáló, hangos, furcsa, idegen utitársakra. Milyen jól tudunk így együtt figyelgetni; szemecskélve felszedni idegen dolgokat, szókat, jeleneteket! Mi „két cinkostársak a világgal szemben!“

… „Ajaj, de sok repülőgépre lődöztem én odakinn, urak, – tizet, istenucscse nyolcat legalább is eltaláltam!“ A beteg főorvos fogadkozik így! Hihetetlenül naiv tódító; – mondják, tegnap egy szerb zászlót emlegetett, mit az ellen kezéből neki adatott kicsavarnia; – sőt tegnapelőtt, (ha a hallgatósága nem nagyit viszont) a kilencszáztizenkettes mozgósítási érmet valami nagyon ritkán nyerhető orvosi, hadi-medálnak mutogatta. – Ah, igen, persze, – gonoszkododik sunyin a fiatal medicíner, – nálunk is a legtöbb repülőgépet a vitéz doktor urak puffogtatták le!“ Néhányan halkan kuncognak a paplan alatt; a doktor hirtelen áttér három darab tízezreket érő, régi olajfestmény leírására, melyeket egy lengyel, főúri kastély lovagtermében vágott ki a rámáikból. Most a keretezőnél vannak; milyen kár, szeretné megmutatni!

A fiatal csúfolódó azalatt öltözni kezd; szép, elegáns, ezüstös toalettkészletben kotorász, finom parfőmszag árad az ágya felől. Ma urlaubja van, nagy vacsorára hivatalos. Borotvaszappant kenve módját leli, – immár harmadszor, hogy kiejtse a nevet, egy exminiszter kegyelmes úrét, kihez ma estélyre megy. Két lány van a háznál, az egyiket szeretnék neki elsózni; de akkora orrhoz, – mondja az elegáns ifjú, – több pénzt kellene adniok.

Az öreg, sovány, fizetéses ápolónő a leghűbb publikuma; az ágy fejére könyököl és kopott, nagy fejével élénken bólogat. Majd ő is belemelegszik, gyorsan beszél, nem győz várni a lélekzettel, befelé is szívja a szókat. Mily tájékozott a „társaság“ legbensőbb pletykáiban! A negyedik kerület szereplőit, a bálkirálynékat bizalmasan a keresztnevükön emlegeti; s ó, mennyit, mennyit tud felőlük, – mily hivatott kárhoztatója hibáiknak, mily szuverénül oszt elismerést! Mert hiszen ő is, – ó Istenem, ha a boldogult férje nem oly könnyelmű, ha nem játszott volna el mindent lóversenyen s a kaszinóban!… (És mindez igaz! Valaha csakugyan szerepelt s az álláshoz, presztizshez nyilván illő modora is volt, biztos, sőt méltóságos föllépése… De ennyire külsőség ez, – csak a helyzettől függő?…) Most oly félszeg, túlserény, ügyetlenül buzgó, alázatos e hivatalban, – egyre sürögne, ki akarná érdemelni a havi nyolcvan koronát.

Hogy összeretten, mikor az öreg, címzetes őrnagy szólítja. „Jöjjön csak maga! Már megint összetört valamit, az én jó kis szipkámat, milyen ügyetlen!“ A hangja lassú, kenetes, nyögdécselő; a többiekhez fordul bizonykodni. „Ké-érem! Ez a szipka, tudják-e, milyen régen van ez nekem? Most harmincöt esztendeje vettem Bécsben, hadnagykoromban, negyven krajcárért. Aj, de sajnálom! Éjnye, éjnye!“ – Ez a „kedves jó öreg úr“ nem volt a harctéren, ez helyi szolgálatban betegedett meg; ennek van egy kis háza Cinkotán, kétezer korona kapitányi nyugdijból szerezte, abból élt a családjával a háborúig, – s a szipkái harmincöt esztendeig tartanak. De a harctéri helyzet mérhetetlenül izgatja, soha még nem volt megelégedve a tábornokok taktikájával, a vezérek stratégiai tehetségével. „A lelemény hiányzik belőlük, a lelemény!“ Ezt panaszolja most is nagy sóhajok közt az ulánus hadnagynak.

Ó, az ulánus! Osztrák báró, ötvenkétéves, önként jelentkezett a háború elején. Donkihotét így szokták fösteni, ilyen horgas, bús-humoros figurának a szegény, lógó karvalyorral, a mély bánatú, merev szemekkel. A leggazdagabb osztrák hercegcsalád oldalági rokona; kis évjáradékot húz kegyelemből a majorescotól, de abból nevelteti két unokahugát. Itt keveset beszél; ideges, szenvedő és közönyös; gőgös és félszegen bizonytalan egyszerre. Éjszaka nem tud aludni, jár-kél, botorkál az ágyak közt, s ha sikerült az uramat felébresztenie, odaül hozzá, hirtelen generozitásból kitünteti a közléseivel.

„Tudod, én vagyok az utolsó a családomban. Agglegény. A testvéreim mind elhaltak, magunkra maradtunk a mamával. Nem volt szinte semmink már, csak az ócska bagolyfészek a hegyen; – de ő olyan ügyeske volt, szegény muti, úgy tipegett, gazdasszonykodott, mindég kiteremtette, ami kellett. Gondold csak, kilencvenkétéves volt; én voltam az utolsó gyereke. Már egészen összeszáradt; de milyen helyeske volt; s milyen okoska. Könyv nélkül tudta mind az ősőket, a kihalt ágakkal s a házasságokkal ezernégyszázhatvantól kezdve; téli estéken mindig erről beszélgettünk. Te nem tudod mi az, így összeszokni ilyen öreg korban. És egyszerre meghalt, sohse hittem volna; tavaly meghalt. Én megbolondultam volna, ha nem jön szerencsére ez a háború. Mi lesz velem, ha élve maradok! Mindig egyedül az üres házban; nincs, akivel a családról beszélgetne az ember!“… Szegény, bús, öreg túzok, a szívszakadásig igaza van neki. A harcoló seregnek csupa ilyen emberekből kellene állni, – pont ilyenekből!

Nagy kardcsörtetés a folyosón; a főhadnagy sántít be; a korzón volt, naponta kijár a csúzos lábával; sohase láttam ilyen élénk, szinte heves bicegést. Most mellén a signum laudis. „Hát megkaptad?“ „Na, végre!“ „Grratulálok örregem!“ Körülveszik, tapogatják; mindenki tudja, mennyire várta már; hogy bosszankodott, amiért késett; előre megvette, hónapok óta hordja a zsebében. Most ragyog a képe, hevült és liheg az örömtől, – de közönyös arcot vág, legyint megvetőn: „Á, semmi! Marhaság az egész! Bizonyisten, nem adok rá semmit!“…

Be kell zárnom e portrék sorát! Nyolc óra van, vacsorát hoznak. Ilyenkor fel kell szedődnöm; indulni haza, egyedül, – míg itt idegenek mérik meg a lázát, vetik fel az ágyát éjtszakára.

XII.

Itthon végre, – itthon és együtt!… És milyen szörnyű rossz írás volna, ha erről írnék!

Az ember gyáva, gyáva, hunyászkodó állat! Nemcsak a hatalom és intézményes önkény vághat fát meggörbített hátán; – de a sorssal szemben is alázkodóvá, kezessé teszik a rettegések, kinok, kiszolgáltatottságok. Hová lett világnézetünkből a fölény, kissé kesernyés gőgünk biztossága, az „én“-ek excluzivitása, a magány, a finomság, az elkülönültség s az irónia?… Korbács alatt szükülő állatok vagyunk; a templomok tömve vannak és sok értékesebb veszteséggel együtt elvesztettük a stílusunk. A gyerek, aki verés alatt lett szófogadó, – nagyon szégyelli magát; és az Úristen most nem jó pedagógus. A nagy brutalitás, ami lelkiéletünkkel történt, majdnem minden esetben sülyesztette azt. Ha máshol nem: az izlés irányában.

Mert itt látszik, hogy a primitivitás mily sokszor nem erény! A közelmultban, mondják, „túlkomplikáltak“ voltunk finom disszonánciákkal, megkülönböztetett voltunkkal, nagyon-belső történeteinkkel, „csendes válságainkkal“. – (Most örüljenek, akiknek botránykövei voltunk!) Most lelkünk állapota nagy, nyers, százmázsás eseményeken mulik, külső dolgokon, melyeknek nincs több közük belső vonásaink karakteréhez, mint egy redves, otromba szikladarab ránkzuhanásának. Sorsunk kalapácsa kiesett dolgos két kezünkből, – naiv imára vagy a „görcsös tördelés“ vásári vagy theátrális gesztusára kell kulcsolnunk e kezeket. – Érzéseink arányai frescoszerüek; a nagy arányokhoz nem szokott kifejezés ezért téved könnyen a torzba, még könnyebben az émelyítőbe.

Elválás, búcsú, halálhír, életért-rettegés, sebek, elnyomorodások, özvegység vagy boldogság, várás, viszontlátás; halál;… Gigászokká váljunk-é egycsapásra, hogy e torz-ballonokkal „művészi“ játékhoz értsünk? Amit érzünk, rettegésünk, gyászunk, áhításunk mindenkié; – s ami ennél sokkal rosszabb: „akárkié“. – Ki óv meg a trivialitástól: s az elemi iskolás olvasókönyvek; a „Jézus szive“ cimű igen tiszteletreméltó, kolostorokba járatos ifjusági hetilap; vagy a kései „negyvennyolcas tárgyú“ novellák reminiscenciáitól? Egy már agyonkopott, – de még nem patinás modor kísért!

Az intimitás segítne tán! Apró dolgok: ahogy a hosszú, harctéri betegségből lábbadozó ember végigmegy először a régnemlátott szobán; lehajol és kicsit félszegen, nagyon kedvesen megtapogatja a szőnyeg csücskét. (Milyen is egy szőnyeg? Milyen a fogása? Igazán van-e, – valóság?) – Vagy ahogy leszedi a polcról, kinyitogatja sorba a könyveit, csak nézni, – és végigsimít a lapokon gyöngéden, szerető kezekkel. Vagy ahogy bezárkózik és titokban, tükör előtt sorra próbálja mind a civilruháit!… Ó, és a legkedvesebb, hogy egy nyári este, hidegvacsorra után esztétikai kérdésekről lehetett beszélni vele, a másmunkájuval, más érdeklődésűvel – és milyen furcsa, merész dolgok jöttek ki ebből!… „Szép az, ami érdek nélkül születik!“

Aztán feküdni készült, kivette az órát, ami apjáé volt még, szép rendesen felhúzta és a szekrény márványára tette… És ez a mozdulat a szívemig ért, ahogy semmi egyéb! Ez az egyszerű, mindennapi, szinte reflexes kis cselekvés, e nyárspolgári, lefekvés-előtti, mely száz és száz egyforma, eseménytelen napot szokott befejezni s a ma igénytelenségével a holnap biztos bíztatása van benne. Ó, egyhangú, szürke életidőimben, hogy kivántam néha felrázó változást, nagy kockavetést, akár nagy fájdalmakat is bolond fiatalságomban; és most mit nem tennék érte, ha tudnám, hogy leszünk még egyszer együtt a szelíd egyhanguság poézisében, – robotos, biztos, csendes hétköznapok estéinek tiktakkos harmóniájában.

Egy hét mulva vissza kell mennie a harctérre.

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

6 |gazdssszony |gazdasszony

7 |jódedvében |jókedvében

15 |luha |ruha

15 |felajánrott |felajánlott

19 |leánynak ís |leánynak is

21 |Otthagytam |„Otthagytam

22 |jók vele! |jók vele!“

27 |Le a villanyt! |„Le a villanyt!

31 |az apja! |az apja!“

32 |segíteni?… |segíteni?…“

32 |kocsi! |kocsi!“

34 |temetkezva |temetkezve

36 |leszünkl“ |leszünk!“

36 |tavasz is! |tavasz is!“

44 |falusi! |falusi!“

45 |a nő?… |a nő?…“

48 |uvalamit? |valamit?

50 |kihúzottt |kihúzott

63 |Elsápsdt |Elsápadt

82 |hogz tetszik |hogy tetszik

87 |hálistennek!… |hálistennek!…“

90 |igáskocsísné |igáskocsisné]