Part 7

– Hanem nyalkán kiberetválkozott mára, Fekete Péter! Hány órára várja a menyecskét?

„Tízórási vonathoz, ha kitetszenek engedni elejibe. – Öhöm, hát meg kell tisztelni a hitvest; pocsék is az a sörtés pofa! Az uraságnál világér’ nem szabadna, ott minden harmadnap tisztálkodok! Igen, hát meg is áhítja ott a harctéren az ember a családot, hiába! Csupa magaformájut lát az ember, követem, csupa nadrágosat; egye ki a fene, – köpedelem mán az a sok férfi együtt! Azt áhítja mind: csak a család! – meg hát az enyém derékszép asszony is, testes, nem valami hitvány, nem lehet rá semmitse mondani! Meg tetszik látni máma!… Nem én, tessék elhinni, nem néztem én a harctéren se’ senkire! Azok a tetves rutén banyák, – ha, követem, ü fizetne nekem, akkor se! Hászen azelőtt se vótam én éppen parázna sose! Azér’ is írtam meg haza a harctérről: az anyjának én soha, – az anyósomnak meg nem bocsájtok! Mer’ meggyanusított, rámbiztatta a feleségemet is. Vót ott valami kulcsárné minálunk a kastélyba! – – – Nagyon megsértett éngem avval, – megírtam: a siron-tul, ott megengedek; – de míg élek, soha! Rosszul eshetett neki, de nem baj! Ugyse tud olvasni!“…

Oly lassan mult az idő; uristen, még mindig csak félhét!… Mi is van avval a kulcsárnéval, Fekete Péter?

„Na, kérem, hát ahogy ott jár-kél az ember azokba a diszes, feszt libériákba, oszt könnyű munkát végez, finomat eszik, kihízik! Nem így nézek én ki otthol, ne tessék azt gondolni!… Hát a sok nőcselédnek csak szembetünik, – akkor oszt egyik a másikra les irigységbül. A kulcsárné, – isz vót a mán ötven éves is tán; (igaz, hogy annál bolondabb az asszony), – de meg olyan fél-úri; hogy jön az énhozzám, parasztemberhez, – hát nem igaz? – Derék, feszt nő vót, nem mondom; meg hát olyan helyt, tetszik tudni, kéz kezet mos. Hát nem vót minekünk együtt, igaz, semmi bajunk; kezire jár olyan helyt egyik cseléd a másiknak. De mán abba a részbe nem vót jó felgondolása a feleségemnek, hogy hászen csak neki vót abbul is haszna; csak az ü konyhájára mentek a félzsák lisztek, bödön túrók, finom lekvárok, szemes kávék! – Kérem, ha egy asszonynak megvan a gyerekeivel együtt az élelme, ellátása, az ura kiszerzi neki, – nehéz dógot nem teszen, tisztán jár; mi kell egyéb? Nem szabad, hogy szava legyen, – semmi!… Hiszen csakis az anyja isztikélte akkor is! Azóta se vót nekünk bajunk együtt!“

Észreveszi, hogy nagyon belement, szépítgetné is; de az öntelt férfimosoly nem tud elsimulni a barna bajusza alól. Megkérdem, mi lett hát a vége.

„A kulcsárné elment osztán: csúnyán ment el. A grófnénak besugtak valamit, tudtam, hogy gyanakodik. Gondoltam; majd még rám tanál hárulni! Nem igaz? Egy félvéka borsót jelentett a szakácsné; a kertész behozta vót, letette a kamaraajtóba: eltünt kéz alól, – perdű! Én tudtam, hol van eldugva a borsó, láttam a padfeljáró garádján, odatámasztva a grádicshoz a zacskót. Azt is tudtam, hogy a kocsisné most a jóasszonya neki, – nyalka prádés kocsis jött két hete az udvarba. – Őméltósága maga kerülte meg az udvart velem, nézett, vizslatott széjjel; én meg arrafelé irányítottam, – a borsó felé. Hadd lássa meg! – Mán akkor én haragba vótam a kulcsárnéval, két hét óta; a feleségem is mindig rítt. Menjen a fenébe, gondoltam. Hát nem igaz? Nagy vizsgálat vót ellene, minden kisült, – én nem vallottam rá a magam részit, – még végkielégítést is kapott a rosszféle. Köszönje meg, hogy be nem csukták. Hát nem?…“

– Ajhaj! Férfiak!… Ahá, jön már! – Gyujtson hamar a tea alá!

VI.

Nincs levél!… Tiz nap óta nincs levél!…

Azok a sokak, kik ma „nacionális érdek“-nek, „diplomáciai kérdés“-nek, „hadászati problémá“-nak hívják e szörnyen szórakoztató életben játszódásukat; – elbirhatnák-é vajon ezt?… Az ember asszony; kisemmizett, kérdetlen, mellőzött, – az ember ittmarad és jár-kél a dolgai után; néha tompán, néha tébolyultan, máskor agyontépve a megszaporodott gondtól és vár… mindennap monomániásabb reménységgel, sivárabb kétségbeeséssel; – és nincs és megint nincs tábori levél.

Az ember hazatart, lihegve siet, (hisz csak azért ment el, hogy időt engedjen a sorsnak,) elfulladva kanyarodik fel az utcába, szívdobogást kap a lépcsőn, rámered a levélszekrényre, – s a pléh kegyetlenül visszacsillog belülről, a szekrény hátát látni; – üres megint!…

Talán délután lesz! (Az ember alig nyul ételhez!)… Hánykor jár a postás?… Volt-e már?… Elébemegyek, megvárom a sarkon!… Most jönnek, hol a mi öregünk?… Igen, ö az, – esdekelve és rémülten nézek elébe, de int már messziről a kezével: „Nincs, – semmi sincs!“

Többször nem jön már; így kell végigélni a reménytelen napot, fogvacogtató éjszakát. És elülről kezdeni holnap.

Él-e még? Mi történik vele e percben? Úgy temették-e deszka hijján, arcára, ajkára szórták a fagyos, téli földet?… Szent Isten, – de hisz holnap jöhet hír! Örökké nem tart a bizonytalanság! Igen, de milyen hír jön? Nem lesz-e úgy, mint minap, – leugortam a szaladó villamosról, mert láttam levéllel inteni a postást, – és csak késett írásai voltak, régebbiek az utolszor kapottnál?… Igen, hisz ép ilyenből látszik, hogy csak a posta az oka, – csapatszállítás, hófuvás; – vagy lehetetlen feladnia!… De ha baj van, – mikor tudom meg? elbirom-e nélküle az életet egyéb kötelességekért? Miért is találkoztunk?… Nem, nem voltam hozzá mindig jó, elég türelmes, gyengéd! Nem voltam-e? – Semmi sem biztos, hányszor hallani, hogy tévedett a hivatalos halálhír! Tán nem is jó, hogy mindig oly sokat írt, elkényeztetett, – most nem bírom el, ha egyszer fennakadás van. Mások nem is aggódnának tíz napért! Hátha már hazafelé tart, mint a minap? Igen, s ha amputált karral vagy láb nélkül? Inkább a lábat! – Ha a kezével dolgozni tud, ha ép esze megmarad, egészen boldog lehet. Csak meg kell szokni! A vakság, az volna a legszörnyübb, de még úgy is,… csak éljen! – Istenem! Nem befolyásolja-e a titokzatos végzetet az én suggestiv rettegésem?…

Ilyen pillanatban hoztak egy girhes betűjű írást, keserűn akartam már félredobni, hisz nem övé; de mindjárt mohón estem olvasásnak, – egyre csillapodottabb szívvel, egyre boldogabb, mélyebb, szelídebb elnyugovással: Fekete Péterné írt.

„Drága jó nagysága kérem Tudósítom, hogy most gyött az embertől levél hetfün írta azaz most péntek vagyon és drága jó doktorúr is Egésségbe megvagyon írja mindennap hosszú leveleket sebesültek maródik tarsolyába egy Hadnagy bécsbe menendő egész könyvet adott átal annak maga kezével irottat énmagam Nullás liszttel vasárnap virradóra pesten leszek üzente kedves doktor ur emberemmel hogy kügyek magam Felvisszem tessék mari Szakácsnét vasuthol elejbem küldeni megyek mint teris szamár lisztel téfelel pár csirkével ha meg nem sértem fekete Ternó ruhát háládatosan köszönöm finom szövet pesti kérem a lisztér ne tessen drágában fizetni csak rendes ár melyhez kívánok szíves jóegésséget kezét csókolom maradok

Fekete Péter hitvese Rozál.

… Milyen oktalan az a megnyugvás is, mely ilyenkor elkővetkezik! Mintha hétfő óta nem százszor lehetne baj!… De még írt, mindennap írt, fogom olvasni megint a naplóját „maga kezével írottat“; – mondhatom az embereknek: „Nincs baj, most kaptam hírt hálistennek!…“ Vagy csak mert úgy elfárasztott a kétségbeesés, hogy most pihenni kell, remélni a téboly ellen! Mintha minden baljóslat, szerencsétlenség megszünt volna; a meghajszolt érzés elsimul. Az ember hosszú levélíráshoz kezd, tábori csomagot küld, olvasni próbál, este elmagyarázza a gyereknek a csörgőkígyót és megmutatja a lexikonban a hottentottát.

Mire Fekete Péterné beállított, – már itt volt egész csomó megkésett levél a táborból…

Szép, piros-szőke aprószemű asszony; liheg és csudálkozik és hálálkodik; nagy, erős hangja beteli a lakást, babos festőszoknyája feltűzködve; a hátán kas, szatyor, butyor. „Ne tessék avval fáradni!“ „Köszönöm kérdését!“ „Nem vagyok én arra érdemes!“ Kissé zavarban van, hát erősen tartja magát, kivált Marival szemben, ki fiatalabb mint ő, csak cselédleány és itt mégis tájékozottabb, „világibb“ nála. A moziból, hova elküldöm, hamar visszajön, unja, vagy röstelli, hogy ilyet még sohse látott s itt az utolsó utcagyerek mindennapos benne. Az országházra azt mondta: „Mit nézzek rajta? Nem az enyém!“ De lopva azért jól megvizsgálta, hogy elmondhassa. Egészben véve ámulja és megveti ezt a nagyvárost koldus drágaságával, éhenkórász, finnyás, kitanult népével. „Jaj, hogy itt mindenér’ pénzt kérnek!“ – Őnekik ott a kanaánban van most is minden dulásig, kommenciót is kapnak, magukföldje is terem; ő bizony gazdalány volt, nem jött üresen a házhoz… Alig tudom itt tartani hálásra, meggyőzni, hogy nincsen féreg nálunk. Mert arra nagyon büszke, hogy olyat még nem látott életében.

Estére beinvitálom teára; szép, enyhe csend van, a gyerek alszik odaát. A férfiszobában telepszünk meg, az ő könyvei, műszerei árnyékába, – kivel most egy bajban, egy számkivetésben, tán egy almon, egy kenyéren ennek az asszonynak az ura. És minden barátnémnál közelebb van tán hozzám e percben.

VII.

– Lássa, – mondom óvatosan, – nem jó őket azért ok nélkül gyanuba fogni. Mondta az ura, hogy milyen zokon vette egyszer!…

– Mondta? – érdeklődik fülig pirosodva és előrántja a fejkendőjét. – Mit mondott még? Ugyan, tessen mán beszélni!

Ám úgy fordul, hogy jobbadán én kérdezek. Kicsit tüsténkedik, – (töltsünk még egy teát!) – de csakhamar szóra hozom, mint az urát néhány hónappal ezelőtt.

– „Isz jó ember, nem mondhatok rá semmit azóta; egészen más hozzám, mint az első két esztendőbe. Mer’ ha úgy visszaemlékszek, mord vót e’, mint a téli idő, a szót is pénzér adták nála. Mer teccik tudni, nem úgy vót a’ hogy ű éngem valami nagyon szeretett vón, mikor elvett. Másat szeretett biz’ ű, egy Laskó Maris nevezetűt, két esztendeig járt hozzá. Peig a szegény vót, tán nem vót egyebe a rajtavalójánál; meg éngem szebbnek is tartott mindenki; – (régen vót, elmondhatom) csak az úgy nyelvesebb, merimondóbb; én mindég szégyellősebb vótam, azér’ aszondták rullam, hogy büszke vagyok a vagyonomra. Na, úgy történt oszt, hogy az a Maris eccer megbosszantotta; truccbul vagy mibül-i,… hozzáállott ahhó a Franci Danihó, aki most prádéskocsis az udvarba. Csak két hétig járt vele; de hiába kérte osztán az engedelmet Pétertül. E’ mégjobban truccolt, felé se’ ment, ha üzengetett, peig nem is ett búvába hat hétig, aszongya a testvérje, olyan lett, mint az árnyék. Na, akkor elkezdett ű háromhó is járni, egyik én vótam; de olyan esze vót mán akkor, úgy megfigyelte az embert, nem lehetett bolonddá tenni. – Akkor mán jó fizetése vót, mint inasnak, de hazakeresett! az apja aszonta, köteles a nevelésér’. Egy darab szőlőt vett az öreg hitelre; aszonta: „Na, fiam, ha letörleszted, tied a szőlő!“ Hát mikor levót, akkor mást gondolt a vénember, hümmögött, hogy oszt mit szólnának ahhó a testvérek, meg hogy míg a férfigyerek nem házas, úgyis tartozik hazaadni a keresetet. „Na, – aszongya az én uram mérgibe, – tudja meg idesapám, mátul fogva vőlegény vagyok!“… Oszt még mennyaszon sehun se vót! Akkor választott ki oszt engem a háromból, mer’ felgondolta, hogy ennek legtöbbje van, meg legszebbnek is hírelik. Én meg elmentem, mer szép legén vót, józan is, meg uradalmi. – El is látott engem mindennel, ami kellett; de azér én nem tudtam, tessék elhinni, – mi a szeretet. Két gyerekem má’ megvót, még se tudtam. Hogy e’ valaha úgy hizelkedett vón, mint más fiatal!… Aszongya idesanyám: „Te Rozi, megcsókol-i téged ez a te urad valaha?“ „Jaj, ne mongyon má’ olyat, idesanyám!“… Még szégyeltem, hogy kérdi.

Ép akkor vótam viselős a kislánnyal, mikor az a kulcsárné odajött a kastélyba, a rossz egye ki ott, ahol van! Teccik mondani, hogy idős vót? Ajaj, hamis szeme vót azér még annak! Én nem is tudom, tán boszorkány vót! Oszt, hogy tudott énnekem is hizelegni: „Rozika így s úgy!“ – adta a jótanácsot, orvosolt, ha fájt valamim. Csak eccer feltünt; bemegyek valami kommencióér, – hát a cselédház gangján ki kávézik ott a vadszőllők közt, mint ü meg az uram. „Mi az Isten?“ – mondok. De mingyár; hogy csak üjjek le közibek, nekem is készített findzsát. – Telt múlt az idő; én mán szoptattam is, nem nagyon jöttem-mentem, de azér olyan furcsa vót nekem, hogy az emberek nem úgy beszélnek velem, mint azelőtt. Mintha mindnek valami mondanivalója vóna, oszt mégse mondaná! „Mi lel éngem, – gondoltam, – elcsunyúltam vagy rüh van énrajtam?“

Hát eccer is hajnalfelé gyön haza az én emberem; peig a korcsmázást, azt sohasem cselekedte. Nem is mondhatom, hogy ittas lett vón akkor is! Én se szóltam hozzá, csak ríttam magamba az ágyon. – Másnap reggel aszongya nekem a bót előtt az igáskocsisné: „Rozika, mérnem vót az estve? Csak maga hibádzott a fiatal menyecskék közt.“ „Hol?“ mondok. „Hát a kastélyba, nem tudja, fosztó vót, az uraság tolluját fosztottuk, a cigánt az ispán fogadta, a maga ura meg tálcázott, hordta a rúmos teját, kőttes sütemént!…“ Csak álltam ott, mint a sóbálvány szégyelletembe. „Vagy igen, – mondok, – aztat mongya Julis néném? Nem mehettem, mer változása van a kicsinek!“ – „Na, aszongya, – de máma elgyöjjön, mer ma is lesz, megrepetálják, hogy nem fosztódott fel mind a tollyu. Ha az urának elébb van dóga; gyöjjön be hozzánk oszt mennyünk együtt!“ – Ebbe maradtunk.

VIII.

Megtörüli a száját illendőn, asztalkendőbe, – köszöni alássan, – úgy mondja tovább a nehezét. „Lesem én az én uramat délebéd után; szedi ki a komótbul az ünneplő liberiát, huzza a harmonikás csizmát; de énnekem egy szó nem sok, annyit se szól; csak megyen úgy öt óra tájt, bevágja maga után az ajtót. – Úgy elfakadtam ríva, csak lerogytam a karosszékbe. Hogyne! Rosszul esett! Fiatal pár cseléd vótunk, mér nem mehettünk mi együtt emberek közibe? Mondok, mér nem vagyok én arra érdemes? Szégyelnivaló van énrajtam?

Felőtözök osztán nagy könnyhullatás közt, megszoptatok. Nem bánom, – mondok, – ha agyonvér is (peig nem ütött meg soha), de most megtruccolom, elmék utána! Az igásék a Szilváskert alatt laktak, arrakerülök, bezörgetek az ablakon, – mán setét este vót. De ahogy nyilt az ajtó, a lámpavilág rám esett, aszonya Julis néném: „Hát maga minek rítt, Rózika?“ „Nem ríttam én!“ mondok. De a kocsis is, az ura: „De bizon, ne is tagadja, rítt maga!“ Akkor elmondtam az egészet. „Na e mán csunyaság az urátul, abba igaza van!“ – így biztattak. Ahogy kifordulunk az utra, aszongya a kocsis: „Ejnye a rossz üsse ki azt a büdös embert; mi az Istent lél azon a vén… (megmondta, hogy micsodán) – hogy úgy utánabagzik!“… Igy pártolt a kocsis, mer ezek mindig jóembereim vótak. Nekem meg ettől a szótul kezdett megnyilni a fejem. Hát ezér lett vón az a sok szivesség; hogy az Isten fullassza bele abba a dög aszonyba. Szinte megszédültem! – De tán nem is igaz? Hogy lehetne az igaz! Uriféle nő egy ilyen vadparaszttal, mint az enyim. Hogy tudhat ez üvele bánni, mikor még én is nehézellem a természetit. Így háborogtam magamba!…

Odaérünk a kisudvarba, hallik a muzsikaszó; mán aznap csak az öregasszonyok fosztottak, – a fiatalság ott járta a pitvarba meg az udvaron. Ahogy belépek, elfog engem az ispán úr. „Na, Rozika lelkem, csak magát vártam én, maga lesz az, akit én megtáncoltatok, nem más!“ Vitt a cigány elejbe, szépen rakta, urasan; – belemelegültem én is, szoptatós létemre, eszembejutott a jánkorom. Alighogy elhagyta, elkap a kertész; avval is jártam jódarabig. „Gyüjjön mán velem is eccer!“ – mondja a kocsis bácsi. Mindenki úgy kedvelt ott éngem, dicsérgettek az asszonyok is, mintha sajnáltak vóna. „Ejnye, – gondoltam, – hát hektikás vagyok én, dögrováson vagyok én? Mit dicsérnek, mintha búcsuztatnának?“… Eszembe jut, amér gyöttem, hol is hát az uram? Keresem szemmel, nincs semerre! Akkor mondom a kocsisnak: „Mingyár, mingyár, Ferus bácsi, csak ekkis vizet iszok!“ Avval megyek ki, végig a gangon, a házhiján; – ott egy benyiló vót a kulcsárné szobájába. Jaj kérem szépen, amit én akkor láttam, ahogy rájoknyítottam az ajtót! Nem is jó arra gondolni! Ott vótak együtt a diványon… S még milyen szemet vetett az énrám, az a gyalázatos, hogy ott nem sijedt el szégyelletibe a föld alá. De énvelem egyet fordult a világ, ki az udvarra, a kertek alatt haza, mint aki lopni jár; úgy fogott fel az anyám mint a gyereket, úgy szedte ki belülem nagy sírás közt, ami történt.

Nem telik egy félórába, benyit az én uram. Majd sóbálvány lettem, ahogy meglátom; ott ültünk az ágyon oszt rittunk. De az én anyám, ahogy belép: „Hát te gyalázatos, lator, zsivány, világszégyene, falurossza! Te rimafattya, te himpellér, minek gyösz ide?“ – A meg felragad az asztalrul valami tálat, vágná anyámho’, énrajtam tört össze, mer’ elibeugrottam. Megvérzett, anyám sikoltott, a nagyobb gyerek is ébren ritt az ágyon; akkor megszégyelte magát, kiment a szinbe hálni.

Na, énvelem nem is azontul, – tán félesztendeig. Napközbe se sokat szóltunk, mer jó neve nem vót előttem, csak: „Te lator, te zsivány!“ – megbátorodtam, mer nem emelt rám kezet többet, érezte, hogy lúdas. Eccer-eccer próbált okosítani: „Ládd-é, – aszongya, – csak neked van ebbül hasznod, gyön ekkis humi a házho’, amér befogod a szád!“ De én csak jajkeserüt ettem abbul, soha jóízüet! Ű meg azt hajtotta egyre, hogy éngem csak anyám biztat, minden azér’ van. Hász’ igaz, hogy éngem igásbarmának tett vón, amilyen jámbor vótam, – ha anyám ki nem tanit.

De így se tudom, mi lett vón a vége, ha megint ugyanaz a tulajdon Franci Dani ki nem segít a bajbul. Mer az gyütt oda prádéskocsisnak: nyalka vót meg özvegy is, szeretőnek alkalmasabb; avval adta magát össze az a disznó. Az én uram arra, hogy hát így megutálta; bevádolta, kiturta a szolgálatbul. Énnekem meg mindenkép kedvem kereste osztán, szidta, gyalázta a másikat, elmondta mindennek előttem. Anyám is aszondta: „Te meg most mán ne fancsalogj, hé; – vágd el, míg meleg! Most kapasd magadho’, többet el se engedd!“ Hát hajlottam én is a gyerekekre nézvést; most meg mán régen vót; elmult, háborus világ van, tán vissza se gyön; – ne sujtsa az átok! Én mán szivembül megengedek! De azt el tessen hinni nékem, hogy ez az ember még csókolni is csak azóta tud, mióta az a jómadár megtanította, az a fraj, az a boszorkány; de csak énnekem oskolázta ki! Hát nem igaz?“…

Tizenegyet üt,… minden csendes; az ernyős lámpa fényében mosolyogva nézzük egymást. Ami vót elmult, – Fekete Gányó Rozál! Így emlékezésben milyen lefokozott, illedelmesen elmesélhető minden, – ami könny, átok és halálos szégyen volt eleven korában! Lám, humor szellőzi a régi tragédiát! És a szorongást szép, gyenge remények! Minden, minden újra fog kezdődni, – frissen, tisztán, elülről!… Tizenegyet üt. Odakinn valahol messze már elcsitult az ágyúszó; nyitott szájjal, dult idegekkel rólunk álmodnak a szalmán.

IX.

Az első tavaszias este ránehezült a világra súlyos illataival, epesztő igéreteivel. Egy gyászoló asszonytól jöttem, akinek ura meghalt mint orosz fogoly tifuszban, egy moszkvai kórházban. „Lám, túl lehet élni, – gondoltam, – ő túlélte!“ A két gyászruhás gyereke közt ült és olvasta nekik a mesét az engedelmes asszonyról, aki jó bolondistók urának minden ügyetlenségét helybehagyta, balgaságait megdicsérte, – míg egyszer meg is áldotta érte az Isten. „Te, anyám, épilyen voltál!“ – kiált a kisfia. „Hagyd, ne beszélj, dehogy voltam ilyen jó!“ „De igen, mindég ilyen voltál apához, én tudom, – ne nyakaskodj, hanem hidd el! Érted?“… Bementem a halott ember szobájába; az íróasztalán minden rendben; a jegyzetei, a legutóbb olvasott könyve, félbenhagyott munkája… És dermesztően éreztem meg egy különös dolgot: ez az asszony nem hiszi, hogy az ura meghalt. Érzésben nem hiszi, nem ment át a vérébe, az idegeibe, – noha szörnyű, okmányi bizonyságai vannak. Egészségesen, virulón látta utoljára, napokkal ezelőtt kapta kártyáját, noha két hónapja halott. És egyre rajtakapom, úgy emlegeti, mint élőt, jelen időben; élénken, bizalmasan beszél róla, apró szokásairól, terveiről, munkájáról – s folyton a leveleit olvassa. Őrület!

Most hova menjek?… Féltem az üres lakástól, – a kis fiam pár napra látogatóban. Itt kinn tavaszi zsongás, szépruhás nők, sok civil, katonák; finom szivarok füstje, virágszagu fuvalmak és mesterkélt illatok szédülete. Mint más évben ilyenkor, mint más tavasszal! Ezeknek épolyan! Akár a fáknak, a felhőknek, úgy nincs közük a ma rettenetéhez, akiket egészen közelről nem érint. Emlékszem, mikor szomszédos országok voltak véres és kegyetlen háborúban; – milyen derüs közönnyel futottuk végig egy ujságlap címeit; s aki elolvasta, milyen jót reggelizett hozzá. Akár a Marson történne mindez! S így, csaknem így vannak most is; – úgyszólva csak etikettből szomorkodnak az emberek sokezrei, a „nélkülözhetetlenek“, az „alkalmatlanok“, a „jól elhelyezettek“ családjai. Milyen távol van egymástól ember és ember!

Fullasztó, mély keserűség csapott fel bennem; utána dacos elidegenedés. Elzárkózni, igen, – ővele vagy egyedül, – külön lenni nem erőlködni többé udvariasan, mint eddig, hogy magamévá tegyem formáikat, életemre, lelkemre alkalmazzam kicsinységüket. Szegény, vak állat ez, függő és gondolattalan csordalény, rászedhető néhány frázis kolompszavával, megrészegíthető egy tarka és cifra figurával, amit mellére tűzhet és jár vele, mint a gyerek. Ki kiváncsi tettei, szavai, szenvedelmei és szenvedései okára, értelmére ma? Szavakat tudnak feleletül, pukkanó és üres szókat, zavarba jönnek, elfordulnak csudálkozva és rosszalón. Én vagyok-e őrült, hogy nem érthetem őket? Ma biztosan látom: nem! Ketten vitatkoznak, egyik nem győzi érvvel, – akkor arculüti az ellenfelét… Ez ők! S ami ma van, hozzájuk illő, rájuk hasonlít, bírják, élik, játszódnak vele és benne; s feledni tudják kurta időn. Rászolgáltak, nem jobbak nála, törvénye törvényük, – nincs mit szánni őket! Mit is akarnék velük? – Ó, csöndes hely, eldugott kis tanya, fák, állatok, könyvek, ártatlan dolgok s az ő szép bölcsessége, lelke tisztasága!… Nem lesz soha! Nem érdemlem meg én, ki eddig köztük éltem és játékaik játékaim voltak, kacér önáltatásaik komoly ügyem. Kultura, humanitások, szépségek! Most lerántódott a lepel s alatta vigyorog a vérivó, parázna állat. – Ó, csak magamom kell kétségbeesni, – csak magunkon.

Lábam sok utcán vitt át, kimerülve, félig öntudatlanul jártam az emberek közt és gyülöletem fojtó ködében láttam a mosolyokat; a sok buta, gondolattalan, állati mosolyt. Utálatos, ártó, szirupos gőze a tavasznak, szinte látható volt a kábult fejek körül! egymásra néznek, az ajkuk mozog, hogy oktalan, negédes kis szavaikkal elburkolják az egyetlen, vak, akarattalan tendenciát, mely rajtuk hatalmaskodik; míg ajk ajkot keres. Hogy lehessenek húsz év mulva is egymást pusztító milliók! A véráradás enyhébb véletlenei most partravetik itt-ott a sebzetteket, váltják, cserélik, frissítik, fokozzák így a kába szerelem esélyeit, – s az emberek mosolyognak. Fegyverrel és új nővel az oldalukon járnak e csömörletes tavaszban és boldogok, hogy nem kell gondolkodniok!

… Nem bírtam tovább! Irtózatos volt, hogy éreztem: nincs bennem egy hajszálnyi szánalom. Nem szabad így néznem őket, kik alakra hozzám hasonlók! El közülük a magányba, – nincs jogom így elfogadni tőlük még ezt se, e kétes szórakozást, a düh erejét, mely összefogja lelkemet az őrület ellen. El, haza!…

A kapuban elébem sietnek egy távirattal. Most érkezett. – Betegen hozták az ismerős, kedves városba megint… kórházban fekszik és vár engem!

Mikor hozták?… Hány óra? A menetrendet! Igen… ma még utazhatom! Milyen boldogság, – milyen jó, hogy hazasiettem! Dehát igaz ez?… Mi baja lehet? Mindegy, mindegy, – hisz él! Az utolsó levél egy héttel ezelőttről. Meg is hallhatott volna! Utitáskába néhány rongyot, akármit; de nem, jó ruhát is, hátha kérnem kell az érdekében? Hogy hazaengedjék feküdni. A cseléd, a házmesterné mind segít, – a szomszédném felhozza a vasalt ruhát szivességből, a vice kocsiért szalad. Milyen jók hozzám! Még telefonálok gyorsan egy-két barátomnak, egy ujsághoz. Kórházat ajánlanak, utánanéznek, helyet csinálnak neki. Milyen jók hozzám az emberek!…

X.