Part 6

Napokig mondtuk és éltük ezt. Sokat aludtunk, nagyokat reggeliztünk lenn az ócska ebédlőben. Egy szép, öreg pohárszék két oldalán a falon két olajnyomat lógott: az egyik Margheritát ábrázolta a házikoronával, a másik egy ádázul vicsorgó oroszlánfejet; s a töméntelen múzeum, kultúrhistória meg nyaktörős plafonbámulások után ezek kedves két barátunk lettek. A szomszéd asztalnál négy anyányi angol leány szaporázta a szót versengve; de lám kevésbbé köpték és szörpögték, mint idehaza az ötödik kerület anglofiljei,… ezt figyelgettük meg egy öreg német dámát örökös képeslapjaival. Az ügyeinket is lustán halogattuk; – végre körmünkre égett és sürgönyözni kellett haza, cimet, hogy küldhessék a pénzt. – Küzködtünk a telegráftiszttel, hadarva beszélt, bizonykodott, magyarázott, – azt értettük csak, hogy nem veszi fel a sürgönyt. Végre megütött egy szava; többször mondta, a közönségből is hümmögték: la guerra… Mi ez? Mit mondanak?… Hivtuk a Belle Arti német-tudó pincérét. Hát igaz? Hát lehetséges?…

Otthon a hallban elővettük a Corriera Della Serát. (Milyen dallamos név, ha firenzei rikkancsok éneklik lágy, olvadó, mégis pathetikus melódiára!) Szótárral böngésztük, még-még tréfába fullasztott megrettenéssel. „Belgrádban minden kávéház csukva“… sikerült kiértenünk. „Ej, hát okvetlen oda kell menni nekünk délutáni feketére?“… Ily hirtelen, ilyen közelről nem tudtuk látni még: mi történt, mi lesz? Mi részünk benne? Lassankint tette torkunkra kezét az aggodalom… Ó, Istenem ki tudja ma elgondolni, milyenek voltunk; mily érintetlenek és elfogulatlanok, mily ámulók és megütközöttek, – két ember, kik évtizedeken át és soha napilapot nem olvastunk.

Körültünk már összesugtak kiváncsian és tisztelettel. „Osztrák,… háború!“ – A kis német néni bólintott a képeslap mögül, a missek döngő léptekkel vágtattak libasorban a folyosón s az ajtóban megfordultak, hogy minket jól megnézzenek. Jónak láttuk a főpincér tudtára adni, hogy bár megakadt a pénzesforgalom hazulról; még van nálunk elegendő. – Az arca mindjárt felderült. Istenem, de hátha kifogytunk volna véletlenül!… Mi lett egyszerre a meghittségből, az otthonosságból? Átvirrasztottam az éjszakát, néha sírtam már; – és reggel sürgönyök mentek a római, firenzei konzulátusokhoz: mit tegyünk? Délre hazulról is itt volt az express hivás. Vissza se néztünk a házra, a balkonra, – el se búcsúztunk Margherita ártatlan arcától s a boglyas oroszlányfejtől. A vasutnál, – nem is tudom, hogyan, – bemutatkozott két úr, két tartalékos tiszt, akik voltak Lybiában. Egyikük lovaglóostorral verdeste a gamásniját. Mások is odajöttek, – már tudták, kik s honnét vagyunk. A kettő biztató, kárörvendő, mosolygós arccal beszélt, tódított, kiváncsiskodott, – keverte franciával a kedvünkért, ahol tudta. „Nálunk nem lehetne háború, – nem engednék a szociálisták!“ – mondta valaki a többiek közül komolyan, de a gamásnis irónikus mosollyal fordította le nekünk.

Az anconai vonat zsúfolva volt búcsúsokkal; nagyfülönfüggős, piszkos banyák, feketeképű délolasz vénasszonyok káráltak szakadatlan; nem is jutott helyünk egymásmellett a kupéban. Külön, magunkra voltunk gondjainkkal egymásért. S a kései délutánban, – a kocsi sűrű levegőjéből, a töméntelen szomorúságból, mely rajtunk volt már, – ahogy kitekintettünk egyszer az ablakon: Falconara kacér villáit láttuk, a rózsaszinfényű tengert, búbos strandkosarakat és tarka, fürdőző asszonyokat, kik mozdulatlan ültek a homokban, bámulták az estellő eget és vizet. Ó, nyugalom, béke, paradicsom!… Város, te sohase látott, te friss idegen; – te független magány, üde pihenés, nyügöktől megkönnyülés, sorsunktól eltávolodás, – te álom!… Így robogtunk el mellette. Csaknem egyszerre intettünk át egymásnak dacos biztatással: „Semmi! Szembenézünk: mit tehetnénk? De mához egy évre, azért mégis itt nyaralunk!“

Hosszú ideig volt álmaink szimbolikus neve – ez ösmeretlen városé… Egy évre rá, – lőtték Falconárát! Stratégiai pont lett a haditérképen, sokat emlegetett hely; az újságokba került. Vége! Buona notte!

II.

Reggel. – Fiuméban szuronyos altiszt állt a hajóhidon, – igazolást kért. A vámhivatalnál szuronyos baka, a bank előtt, a rakodón, a vasuti állomáson; csupa szurony, uniformis, tilalom. „Ezt mind joguk van a testembe ütni, magyarázat nélkül!“ – ez volt az érzésem, ahányat láttam. „Most ilyen világ lesz!…“

Csak este indult vonat; a pénzünk alig egy ebédrevaló, szállóról, lepihenésről szó se lehetett. Éjtszakai hajóingástól törődötten, könnyes és kormos arccal, gyűrött ruhában, – két szegény száműzött mi, – ődöngtünk bizonytalan és fáradt lélekkel, nem is sejtve a legközelebbi jövőt; mostantól minden vak véletlenek kezébe tétetett.

Az úton, melyre friss vággyal indultunk, – sokszor játszottunk hercegesdit, hercegnésdit. „Mikor indulunk ferrarai kastélyunkba, fenség?“ – „Ma megtekintjük hű alattvalóink, a kapucinus barátok klastromát!“ „E lejtőkön dúsabban teremnek szőlőbirtokaink!“ „Szólítsam az udvarmestert, úrnőm?“ Minden hotel saját palotánk volt, minden pincér kamarásunk, minden piccolo apródfiunk; s az olcsó carozzák udvari batárok. – De most, itt, – hogyan szólitsuk egymást negédes, udvari nyelven az aszottbokru liget kis fapadján, ahol megpihentünk, elcsigázott hajléktalanok, bús ideiglenesek már; – rossz kiskorcsmai ebéd után, nehéz út előtt. „Igen, most hadrakelünk irigy szomszédaink ellen! Igen, most közruhában népünk közé vegyülünk, hogy kilessük indulatát. Nem, most önkéntes száműzetésbe megyünk, míg a hálátlan nép észretér!…“ Így kinlódott a mesével még, mosolyogtunk bús erővel egymásnak; aztán összehajolt fejjel el is szúnnyadtunk ott, mint két elgyötört csavargó a tengerparton. Mit gondolhatott, aki arrajárt?… A ferrarai hercegi pár!… Sós szél borzolta fésületlen hajunkat; alkonyult, mire felébresztett. „Hercegnőm, – van még háború?“… kérdezte álmos szemét dörzsölve. Van, ó Istenem, – nem lehet átaludni!

Csak megérteni lehetne ébren!

A vasuti állomás tájékán szörnyü csődület. Szegény emberek, rongyos munkások; a vézna asszony sírva és alázattal viszi ura után a kis butyrot; bambán lépked nyomukba néhány gyerek. Majd harminc-negyven férfi egy csapatban, összefogózva, együtt dülöngve szinte, – akár üres nádfejek a szél iránt, – horvátul ordítottak, éljeneztek is, nehéz alkoholfelhő szállt előttük. „Eli-jen a haberú-ú!“ Nagycsípőjű, citromsárga és egyébszínű blúzos cselédek tipegtek riszálva kétoldalt mellettük s ők is visítottak: „El-i-jen!“ Egy percig néztem őket, – aztán nekidőltem egy távíróoszlopnak és sírtam… A tömeg volt!…

Ezt az utazást is nehezen felejthetném. Egy harmadosztályú kocsiba zsufolódva fiumei katonatisztnékkel; – a férjük után szaladtak valahová, még egy búcsúszóra. Sokan voltak, szépen kiöltözöttek s még nagyon benne a tegnapban: a garnizon asszonyainak apró klikk-pletykáit folytatták, – szúró, eleven szókkal szidtak egy ezredesnét. De egy koszorúba-fésült fiatal szőkére emlékszem, minden pillanatban várandósra, – mereven ült a sarokban és hosszú pillái alól folyton szivárgott a könny. Egyre többen szálltak be, gyerekek, öreg nők, – emberségből át kellett adni a helyet, kiszorultunk a folyosókra, szinte még kijebbre; kis gyerekeknek ott ágyaztak plédekből, kofferekből. Éjfél után kinéztem egyszer: ismeretlen építésű, csinos, falusias hely, zokogó asszonyok, búcsúzó katonák. „Laibach.“ Merre nem kalandozott el a „fiumei gyors“ velünk?… Másnap délutánra voltunk Pesten.

A vonatnál, – vagy odább valamivel egy ember szaladt felém, kivel mindig szivesen pajtáskodtam s türelemmel voltunk egymás hóbortjai iránt. Jól fűtött szalonban, esti teánál sok mindenről lehet beszélni felelőtlenül!… Most felémrohant, megragadta a két kezem és kiáltott: „Üdvözöllek e csodálatos napon! Örvendjünk! Kortársak vagyunk!“… A torkomba, fejembe szaladt a vér, el kellett fordulnom, hogy rá ne kiáltsak: „Pojáca!“… Soha az életben többet jó szemmel nem nézhetek rá!

Mások is jöttek és mondták fejcsóválva: „Mi volt itt tegnapelőtt! Ezen a cinikus, fád Pesten, – ha látták volna!“… De mi nem láttuk, nem tudtunk semmit; sohasem éltünk ujságpapirossal.

… Már egyedül bolyongtam itt, – megzilált utcákon, elváltozott kirakatok közt. Mennyi háborus iparcikk, tiszti felszerelés egyszerre! Az üzlettulajdonosok fiai is elmentek?… Kinek gyüjti pénzét, kinek spekulál, ha a fia el talál esni?… Termoszüveg, öngyujtó, konzervnyitó, ágyzsák, hátizsák, ivópohár, töményspiritusz, masina, plaid, sebtapasz, vatta, selyemalsók, revolverek. Milyen friss, eleven dolog is szokott lenni a csomagolás, az indulás valahová! S most milyen szivetszorító, kegyetlen mindez!

A könyvkereskedőmhöz bemenekülök! – Ott ül a kis vézna házaspár a kassza mellett, az üres boltban, az arcuk ragyog rám lelkesen, boldogan. „Most megtanítjuk a kutya szerbeket!“ Kérdem, árulnak-e valamit? „Bizony, csak haditérkép megy, husz fillér darabja, – egy nap háromszázat is elvisznek!“ Az hat korona egy nap alatt! „Bizony nem több, – mosolyognak, – de nem baj, ha tönkremegyünk is; a kutya szerbnek megmutatjuk!“… Egy nagy angoramacska ült az elszánt menyecske ölén, – jól ismertem, kissé különc, de érdekes egyéniség. „Hát Bolyhos nem megy a háboruba, – rác torkot harapni?“ – kérdem. „Isten őrizz, – még sebet kapna!“ – nevet és magához szorítja ijedten. – Nem csoda, – gyermektelenek, hát ragaszkodnak a szép macskához.

III.

Mondtam a kávéházban Schöpflinnek: „Este indulok az uramhoz Szegedre, egy hétig vagy tán tovább is még együtt lehetünk!“ – „Isten legyen magával a hosszú úton. Lebeszélni úgyis hiába próbálnám! Nem mondom, hogy írjon, úgyse kapnók meg!“ – „Ha kémnek néznek az úton, elfognak, főbelőnek tévedésből… tartson jó emlékezetben!“ „Hát bizony azt mi meg se tudnók itt, – tán soha! Nem jó kimozdulni ilyen időben, mondom! Meg kell jól gondolni!“ Így beszéltünk, de egészen komolyan!

Hazamentem csomagolni és tele voltam bizonytalansággal, aggodalmakkal. Ott lelem-e még? (Melyik asszony nem utazott így ez évben?) Ilyenkor úgy összehúzódnak az igények; abban az órában úgy éreztem, beérném már egész életemre evvel az egy héttel. Csak biztos lenne! Semmire nem számíthatunk! A polgári élet szabad kontrolja egyszerre szünt meg; nem kérdenek, nem magyaráznak, nem készítenek elő semmire; őt ez éjjel elvihetik; a kupémat lekapcsolhatják s napokig vesztegelhet a nyilt pályán, elállhatják az utam, visszahozhatnak: – ha már ott vagyok, közelébe nem engednek – s nem fogják megmondani az okát, hogy miért. Semmi nem bizonyos, minden megtörténhet. Ott lenn, a délvidéken…

Furcsát gondolhattam, kinyítottam az ő levelesfiókját. Kinn Hannoverben a negyvenéves orosz diák, a finom Da Wac volt legjobb barátja – s a japán Ivasakival, kivel együtt dolgoztak, komolyan és kölcsönösen tisztelték egymást. Összekerestem a két ismeretlen ember leveleit, kikről annyiszor beszélt és elégettem gondolkozás nélkül. (Az első persze Szibériát is ült; a másik csendesen pancsolt, technikázott éveken át.) – De most háború van! Ha uram combattans volna, tán lőnie kellene Da Wacra!… Egyszer Zágrábban összeismerkedtem egy kellemes, horvát írónővel; könyveket küldött nekem, mert kértem, – délszláv novellákat németre fordítva. Most megnéztem őket, – sajnáltam, hisz el se olvastam még, – aztán bedobtam a tűzbe a levelek után. Isten irgalmazzon érte, mennyi szép lehetett bennük, – de akkor így volt. Féltem; a hirtelenségben elvesztettük a valószinűség mértékét, hogy mennyi lehetséges, mi történhet még, ha már ez megtörténhetett!…

Este volt, a vasuton mindenki a háboruról beszélt. Már akkor szembetünt, milyen sokat lehet elérni a szavak symbolikus, letompított használatával: „bevonult,“ „elesett,“ „megverjük,“ „kiporoljuk az ellenséget.“ Közkeletű, enyhe, sőt humoros képzeteket keltenek, nem kiséri így őket az a borzadály, mely az erőszakos halál, vérontás gondolatát. Egy katonai posztószállító cég alkalmazottja, akit épen fölmentettek, nivón alul kezdett udvarolni egy varrónőnek, ki a gyerekével szintén urától búcsuzni jött. Nagyon utálatos volt mindenki, nagyon egymáshozillő; egyedül voltam. Jött a kalauz, hogy megnézze az igazolványokat. Megadóan kiteregettem; de csak a fényképemre vetett egy pillantást: „Már tudom!“ mormogta és legyintett. Másokét tovább vizsgálta.

Mit tud?… Különös!… Zaklatott idegeim ernyedten ejtették el az okság szálait, minden megzilálódott a fejemben. Éjjel volt, – az utasok rémes kivégzési történetekkel mulattatták egymást… „Már tudja, – csak az arcképemre nézett?… Figyelmeztetve volt a beszálláskor?“… Hogy nem volna miért?… Elgyötört, megzavart itéletem annál inkább fennakadt ezen. Már semmi valószinütlent nem láttam benne. Hát úgy érzek, úgy gondolkodom én, mint ezek itt mind a kupéban?… Tudnék-e úgy írni, mint egy napilap mostani vezércikke?… Nem! Tehát más vagyok, mint akik sokan vannak – és ez bizonnyal elég! A maguk részéről igazuk is lesz.

Már úgy láttam, a többiek gyanakodva néznek rám. Egyedül utazom, kicsit másféle tán a ruhám; s ők már mind elmesélték egymásnak: kicsodák, mi járatban vannak? – Megpróbálom, kimegyek a folyosóra!… Egy idő mulva arra jött a kalauz, hátam mögött ment el a lámpával. Tán visszanéztem rá, tán kissé bizonytalanul, várakozón, – tán túlhirtelen kaptam vissza a fejem; egy pillanatra megállt, megnézett és azt mondta: „Tessék bemenni!“ Nem fenyegetőn vagy zsarnokosan, – inkább udvarias hangon. Talán részvéttel?…

Beültem és már most biztosan tudtam! – Kevés rohamra-induló katona lehetett azóta is, ki biztosabban érezte közeli halálát, mint én azon a hajnalon. Tisztán, világosan láttam a felém fordított fegyverek csövét, hallottam a parancsszót. Hogy miért?… Semmi nehézség nem volt e kérdésben. Hát a többit érthetem-e, ami most történik?… Tehát ma reggel!

Szép, csendes tanyák bomoltak ki a nyári pirkadatból… Jó lett volna mégis egyszer beleülni ketten ilyenbe, ha ez a vész elvonul; – könyveket vinni és egy nagy pipát neki és ritkán látni embert; – zöldséget termelni és baromfiat; kertünkből élni!… Rossz lesz, hogy már nem is láthatom!… Aztán erről is lehullt agyonfáradt érzésem, – elhagyta őt is s a fiamat, – magam voltam; de nyugodt és szeliden sajnálkozó. Végre, ha ép muszáj – hát elég is volt; sokfélét éltem, – de most mégis kár! Most új és eddigieknél tetszőbb formában ösmertem volna meg magam! Boldogság… teljes méltányoltság,… végre, az is csak egy életforma; de most s csak rövid ideje figyelhettem: hogyan is illik nekem?… De ha mégis így kell történnie, legyen! Csak netaláni zaklatásokra volt rossz gondolni; szerettem volna csak így lehajtani fejem a vasútpárnára: tessék!

Kiszálltam, habozva és csudálkozva, hogy csak így engednek. Kissé ődöngtem is a pályán még; semmi! Végre megindultam a szabad kijáróhoz. Két altiszt ült kétoldalt, az egyik megnézte az írásokat,… most az enyimet is. Visszaadta, mehetek;… tán tévedett? Csakugyan kiáltanak valamit; készséggel visszafordulok, de mi ez, nem nekem szóltak! Hát valóban szabad vagyok? – Csak a kocsiban ülve kezdtem elhinni félig – még a hotelben szívdobogva írtam az igazoló-lapot.

A kaszárnya előtt két sanitäts, – két „jó magyar embör“ – csupa szíves készség. A kapú alatt egy fiatal hadnagy, már udvariaskodik, elkísér, megkeressük. Az öreg törzsorvos mosolyog; persze hogy mehet, most mindjárt, úgy sincs dolga! – Csak lenn a kávéházban, amikor együtt ültünk megint, meséltem el nevetve az éjtszakai képzelgésem. „Csacsi!“… De ez a kávéház vajon nem a Rossini-é, vagy a Viviani, – s a Tisza nem az Arno? Mert épen úgy vagyunk együtt. Nekünk már minden hely egyforma jó!

IV.

Fekete Péter, a „legény“, kit más néven emlegettem már, – a kis vaskályha előtt ült és fújta a faparazsat; mert hűvösek voltak már az októberi esték errefelé. De a nappalok tiszta verőfényben ragyogtak a szép felvidéki város úri házacskáira s a Csermely völgye rózsaszin, oliv, bibor, terrakotta, okker meg skárlát ezer, aprós, összemosódó szinében ragyogott; a madárhagyta ligetek csendje elfolyt szinte, mint az olvadt arany. Hogy ilyen völgyekben „rajtá“-zni, rohanni, ölni, szúrni tudnak!…

Hamar gyógyuló kis bajjal, rövid időre küldték vissza ide a Péter gazdáját, ám az őszi szépség, a nap, a finom városka s az együttlétünk halk optimizmust öntött a szivünkbe és könnyelműen élveztük a napjainkat, a jelent. – Talán már nem is tart soká az egész! – Hogy jobban lett, sétáltunk és tanakodtunk: hogy is kell csinálnunk majd, ha vége lesz, hogy minél előbb dolgunkhoz láthassunk mind a ketten, melyből kizavart és megakasztott az emberiség nagy epidémiája. Már így kezdtük látni. Járvány, mely néha jön titokzatos, de emberi okból terjed feltarthatatlanul, – de nem „üdvös“ vagy „szükséges“ semmire, – ragad, mint szent Vitus őrjöngő tánca, melynek árja csak a legkülönbeket nem sodorta el, – és bár mindig volt, elképzelhető, hogy valamikor ne legyen majd, mint némely leküzdött járványok vagy más, a brutalitásban és esztelenségben rokon emberi szokások, a kerékbetörés, párbaj vagy keresztrefeszítés, – melyek mind ember-ösztönösek és önkényesek is voltak egyszerre. Ösztön és önkény; emberi kiváltság e kettő együttese; ebben szörnyűbb a magafajtát nem bántó állatnál, – de ezért szabad reménykedni is.

Ily tétova, abbamaradó és naiv theóriákkal mulattunk; de egy dolog bizonyos volt már. Hogy az én-nek, a legbecsesebbnek nem árt. Aki általában nem inklinált a lélek apróbb tömegbetegségeire, szabad volt társashóborttól, előítélettől, – az ebben a tombolásban is magános, szenvedő, de független marad. A gondolkodás embere, a testi épség és élet tiszteletében nevelt orvos, a belső őszinteséghez szokott lélek – igen, néha heteken át nem foglalkozik mással mint küzdeni az őrülés ellen, – de ha ez sikerül, semmi komoly és igazi vonásában meg nem támadhatja, ki nem forgatja ez. Hiszen csupa külsőség mind: a fegyverzaj, tömeg, virtuskodás, versengés, kitüntetés, vér, jajszó, halál.

„Ha legalább élmény volna!“ A fiatal író, Józsi Jenő panaszkodott így, mikor itthon járt. „Az ember agyonfáradt, kábult, eltompult, összezsufolt és ami ott történik is, oly áttekinthetetlen, oly gépies rendbe rejtőzö… Egy szép, hamvas este itthon, zsibbadt alkonyat, mikor egy álmos madár utolsót csirren a bokron, elbágyadnak a szinek, bujkál a homály, felkúszik lassan a hold… mennyivel egyénibb szenzáció, mélyebb, felejthetetlenebb emlék!“ Igy éreztük mi is és ez vigasztalt. „Csak a magadé maradni! Nem felejteni azt, akivé magadat küzdelmek közt nevelted! A jóságod!“

Nagyon megerősödtünk egymásban; – de hát könnyű is így; kéz kézben, a sok rettegést, könnyet felejtve! Lao Tse-t olvastam neki a patak mellett egy padon; a harmadfélezeréves tanítót, ki sárga császárok alázatos könyvtárhivatalnoka volt és tekercsei közé gubózta életét; de nyolcvanéves korában könyvet írt az emberhez. Nem voltak tanítványai, sem követői: de Con-Fu-Tse, a népszerű apostol eljárt hozzá magánosan s azt mondta: „Az ő tanításai magasabbak, az ő erkölcse tisztább annál, amelyet én hiszek, vallok és hirdetek a sokaság használatára!“

„A férfiú, ki megőrizte magában a nőies tulajdonságokat is, gazdag és dús, teljes és mély, mint a termékeny Birodalmi Csatorna. – A bölcs ember elköltözik arról a helyről, ahol fegyvereket mutatnak neki. – Ha kis népem volna, csak maroknyi; megtanítanám, hogy az élet egyetlen; egyszerű étkeket enne és darócban járna, – és bár a szomszéd birodalomból áthallatszanék a szekerek zörgése, mégsem kivánkozna senki által. – Megösmerheted a világot anélkül, hogy kilépnél házadból, kinéznél ablakodból. – Óvakodjatok, emberek, lakástokat kibővíteni azért, mert elégedetlenek vagytok a meglévő állapotokkal. – Ha két hatalom harcba keveredik, az győz, amelyik megbánta harcias kedvét. – A bölcs elmerül Tao eredeti egyszerűségébe, elhagyja a durvaságot, szerényen és megértően néz mindent és jósága erőszakosság nélkül való, nem hirdeti azt kérkedve, nem tudákos, nem kapkod és nem ravaszkodik. Mert ami nem Tao, az mulandó!“… Milyen szép King ez, – s mennyivel régibb, mint Attila, Timurlenk, Napoleon!

Ma délben is olvastuk a pataknál; de most hűvös az este és Péter tüzet gerjeszt a szálláson, mert hazavárjuk a gazdáját. Két kis öreg zipserkisasszony tisztaszobája ez; kedves szoba! A régi díván, székek, ágyak letakarva, behúzva valami furcsa kézimunkával, melyet maradék rongydarabokból, nyűtt ruhák tarka foszlányaiból szabdaltak, csillagos, kockás, bogas mustrákat slingoltak össze. Az asztal lapján pappendeckli, hogy ne kopjék; a szőnyeg is rongyból varrott, – a festett fásláda oldalára régesrégi divatlapokból kivágott dámák ragasztva dísznek, krinolinban, legyezővel. Legszebb egy nagy kitömött bagoly; alatta félkerek falipolc, a polcon kézimunka-drapéria, egy vásott barna szoknyából való szövetre hímezve; annak pedig az ablakvilág felé eső oldala bevarrva papirosba, apróbetűs, sárgult, régi levélbe, hogy a fény ki ne szívja a szinét. Vagy húsz év óta nem látta senki e hárászpamut-rózsákat, nefelejcseket! – Kedves, rendes szoba! „Gyujtson lámpát, Péter!“ – Az asztalon kirakjuk az apró ajándékot, könyvet, kedves süteményeit, – holnap születésnapja van! A széles ablakpárkányra teavíz készítve a tábori forralóján. Péter egész délután tanulta a köszöntőverset a pitvarban. Ó, még mindig beletelhet három negyedóra, míg szabadul a kórházból, ahol segítget. Oly lassan mulik! – Beszéltetni fogom Fekete Pétert!…

V.

„Bízon, az ezredünk folyvást ütközik azóta is, hogy mi elgyöttünk!“

A tűznél guggol a bő, rogyós komisznadrágban, ormótlan bakkancsa nyikorog; az egész ember tagbaszakadt, testes; kerek arca most csupa ravaszdi megelégedés. Dorombol a melegen, mint a macska.

„Ahogy rám tetszett bízni, vigyáztam is én a gazdámra, mintha csak apja vónék. Nem hiába vagyok vénebb egypár esztendővel. Amilyen szótalan, kedvetlen vót odakinn, mindig is avval viccelték: amit ez a Péter eliberak, megeszi szó nélkül; ha Péter oda nem tenné neki, el is felejtené a menázsit. Nem is ett, csak mint a madár, – peíg ott falni kell, ha van mit… Ott is, abba a lengyel kastélyba, ahunnat én a selyemridikült csaptam a nagyságos asszonynak, – elették előle a tiszturak a nagy lakoma ebédet, míg ű a korelásokat járt temetni velünk, azt a négy honvédot (mán csak a testeket), amik tán egy hete is rohadtak ott egy színbe.“

Jókodik, naivkodik nekem, tüsténkedve, – ahogy tapasztalta, hogy tetszik az uraknak a paraszti beszéd. Elfordul, széles markában tördesi a gerjesztőt fölösen már, hiszen ég; belenéz, húzgálja a bajuszát.

„Hát aztat elolvastam, amit ide tetszett adni tennap, – ahogy megírta a doktor úr a tapasztalatunkat ujságba. Jól ki van írva! Csakugyan benne vagyok még én is, ahogy ezt-azt mondom. ’Isz ha tudtam vóna én, hogy így szerkesztik a nagyságáék, hogy nem a hadiművelet kell, csak amit humi bakák beszélnek ott egymással; ’isz ahho’ én többet tudtam vóna mondani, mer’ én mindenhun kószáltam, hússzal is beszéltem, míg a gazdám eggyel… Na, hanem, egyér’ mán mégis szólok, ha meg nem sértem.“

Kinyitja, becsukja a kályhaajtót; úgy tesz, mintha igazi zavarban volna.

„Azt a teafőző kis lábost, – úgy van írva, hogy a szolgája eltörte neki. Hát az a lábos, – nem is törtem, hanem elmaradt tüllem valahogy, – (megmondom, kérem, ahogy van; nincs abba semmi!) az az enyém vót, tulajdonom. Mikor venni kelletett, (egy vaksi cserepesnél, Orlón,) nem vót nálam elég a gazdám pénze, éppen a lábosravalót magamébul pótoltam. Este kellett vón elszámolni, – hát ebédután mán nincs az edénke sehol; perdű, lába kőtt. (Tudom is, kire gyanakodok!) Egyszóval este én azt már fel nem irtam; mikor elvesztődött, még nem volt a doktor uré. – ’Isz nem baj, nem azér,… csak ha el tanálja olvasni az uraságom, Celestina grófnő őméltósága, – maj’ nevet. Tizennégy esztendeje vagyok nála belső, asztali inas; még egy poharát el nem törtem!“

Elszégyenkezve hallom. Biz ezt a másolásnál én stilizálhattam így; az uram jegyzései pontosan hívek a valósághoz. Ő is majdnem neheztelt az irodalmi csinyemért; most még szegény Pétert is megbántottam, hiába, – élete, munkája ambiciójában. Ő nem tör bögréket!… Ördög vigye az irodalmat!

Megigérem neki, hogy kiírom ujra, igazságot szolgáltatok neki. – Majd másra terelem a beszédet.