Part 5

Tavaszi nap játszott újra a házfalakon, kopottas, rozsdás; a sikátorból kiszabadultak a hangok, eleven gyereksikolyok, – az esték megfülledt levegőjében táncolt a por, fenn az elhagyott műterem ablaka égett véresen; – hol járhat ez a piktor, mit fest vagy mi festi? – De a kapu alatt vidám sebesültek cicáztak a cselédekkel, a pince előtt szomszédasszonyok pletykáztak, az élelem-árakon sopánkodtak, mint akármely más esztendőben. Odakinn messze az intézményes emberirtásnak nem volt már régen az utcára, a kedélyek izgult részvételére szüksége; – pontosan és a legtökéletesebb bürokratikus rendben, szervezve, szabályosan és korlátlanul haladt kipróbált, őrületes útján. – Veront ujabban igen kedvelték az asszonyok itt; kevésbbé különálló és idegen volt már köztük; inkább a nyelvükön beszélt, – erőltetve is asszimilálódott, közönségesedett a kedvükért, ki-kiült velük este; az ember mégsem bírja ki egyedül! – Egy szombaton egyik harmademeleti lyány (az udvarból) hozta le vihogva, nagy szenzációkép a hatásos hírt. – Ő a klinikán volt, a gyűlt ujját felvágatni, – meg is nézhetik, nehogy mást gondoljanak, – hát ott találta azt az Erzsit, aki itt lakott most egy éve. Himezett-hámozott, de ő kileste, kivárta azért is; a szülészetire szólt bizony a cédulája! Azt mondta: nagyot emelt, egy kis női baja támadt; de ő megnézte jól a termetit; ő csak leány, nem tudhatja biztosra, de az ember lát, ha van szeme, – hát nem igaz? Esküdni merne, hogy „kicsi bántja a nagyot!“

Veron első gondolata az volt, hogy a kilenc ujján végigszámlálta, titokban elzongorázta a székfal mögött a hónapokat. Aztán rájött, hogy legfeljebb négy ujjra van szükség, ha még nem látszik világosan, ha még klinikára megy kérdezni… És őtőlük a leány elment még szeptemberben!…

Aztán egyszerre minden vére a fejébe szállt, mert eszébe jutott, hogy ez magában semmit nem bizonyít…

De Károlyt nem faggatta akkor este, sem később; – megfogadta volt magában még az első sorozáskor, hogy nem teszi ezt többé. Csak odavetőleg és ártatlan hangon, mint valami ujságot mondta el az urának: „Hát az Erzsinek gyereke készül!“ – nem is tett hozzá becsmérlő szókat. De egy idő mulva, vacsora után a férfi maga firtatta kissé a körülményeket, látszólag odavetőn, lenéző kiváncsisággal; – hogy ki mondta, biztos-e és mióta lehet úgy? – Mikor észrevette, hogy az asszony elszántan állja, nem tör ki vádakban, nem izgul fel, – a következő napokon is visszatért erre halk, óvatos kérdezgetéssel:… És Veron most megint nem sejtett, nem gondolt semmi rosszat; míg egyszer az egyik bejárós mosóné, egy különösen csunya, fogatlan boszorka, olyasmit nem ejtett ki (biztosan nem akaratlanul) azon az írígy, csúf száján, hogy: hiszen látta is ő egyszer a télen úgy estefelé Vitorisz urat az Erzsivel,… a budai lánchíd tájékán mentek egy kis kerten át, ő jól a képükbe nézett,… de igen siettek!…

Ez a banya nem is hazudott. – Vitorisz egyszer-kétszer véletlenül találkozott még ősszel, az utcában a leánnyal s a szokott modorában váltott vele néhány szót; azzal a nyegle és bosszus, rosszindulatú érzékiséggel, ahogy soha még nem érzett más némber iránt. A lyány, – másokkal feleselő, illedelmes kacér, vagy rögtön engedő, ahogy épen a „raptus“-a hozta, – ezzel szemben elnémult, meglippent mindig. Inkább butának tette magát, csakhogy passziv maradhasson, egész valóját a lágy, suta ösztönnek engedve átal, melyben ő tudattalan volt szinte és teljességgel gyámoltalan; akár az időszakos könnyelmüségeiben, beteges le-lezülléseiben. E férfi „vicces“ enyelgése, oly kifejezetten megvető birtoklása nem is boldogította pedig; csak kellett, hogy így legyen vele, így álljon meg előtte; maga sem tudva, mit vár. Számítás és gondolat, sőt szívbeli nagy vonzalom nélkül is, – csak… mert hogy ez már így volt mindjárt eleinte, már így kezdődőtt köztük,… egy nap a férfi lerántotta volt magához, és nem is volt olyan nagy eset. De azután sem szólt az neki semmit, hogy így legyen eztán, vagy amúgy akarja, vagy hogy miért, hogy lett ez; – s a nő nem mert volna maga változtatni; itt a másik vezetett, – már ez így formálódott ki köztük. Sokszor bánt vele nyersen, majd mindig gúnyosan, de néha szólt egy pár jóindulatú, barátságos szót, – és ő nem volt vele tisztában, nem tudta, mit gondol róla, mit akar vele, kell-é csakugyan neki? Tán kis asszony-esze ebben zavarodott össze, arra várt, hogy egyszer még mellé vagy fölé kerüljön. Ó, ha jól megkönyörögtette, megríkathatta volna egyszer!… De csak meglapult előtte s azzal szolgált buta megadásban, mit ez legalább tartott valamire benne; néha megdicsérgette a csipejét, a búsos lábát, a fehér nyakát.

Károly nem tudta akkor még, miért ment el tőlük valójában a leány; s nem is nagyon akarta firtatni otthon. Szidta nevetve, hogy így lerongyollott a pajeszeseknél! Egyszer, hogy a vastag ápolóval látta; az este nem is köszönt neki vissza, fütyülve haladt el mellette. De novemberben megfogta a leány, hogy elmondja, milyen jó helye került. „Na, azt szeretném egyszer látni, bizonyosan füllentesz, hékám megint?“ A leány erősködött; s meg kellett igérnie, hogy majd elmegy, meggyőződik. Tulajdonkép ezt akarta: néhányszor mostanában kívánást érzett iránta; zavarta ez és röviden végire akart járni. De otthon mégis mást gondolt, nem ment el; míg végre hetek mulva, – igen, emlékezni tud, az december hónap eleje táján lehetett… a nő maga várt rá munka után, hosszan ácsorgott a műhely kapujánál s ő még meg is váratta szándékosan. De aztán elment vele… Igen, biztos, hogy mindössze csak kétszer, legföljebb háromszor, december elején… Egy este, hogy váratlanul hamarabb lépett ki, szemközt, a keskeny utca tulsó oldalán egy önkéntessel látta; egy lámpavashoz támaszkodva állt és nevetett, hajladozott, – mert a katona a nyakánál be akart dugni valamit, papirospénzt vagy gesztenyehéjat, ezen vihogtak. Károly gonoszkodva nézte egy darabig; de a leány meglátta, íziben szaladt át hozzá; ám Vitorisz jól hallotta, hogy az úrfi utánaszólt: „Hát tízre, mint tegnap!“ Károly elébb bevárta, aztán mosolygott és fütyülve, gőgösen ment odább, ahogy szokta. „Elmaradj, te rongy, mert rögtön rendőrt hívok!“ – sziszegte elmenőben.

Ennyi volt, erre emlékezett a férfi mindössze. Akkor az ösztönszerű féltést vagy hiuságsérelmet végső utálatnak hitte magában. „Mégis disznóság tőlem, hogy ezzel töltöttem egy félórát is, még viccből is, – ezzel a csuszpájzostál-képű szeméttel! Mikor otthon vár a feleségem, szegényem! – Hogy tudnám én azt ma szeretni, ha semmitse kérdene, nem szekírozna! Erre nem is köpök többet!“

Csakugyan, – nem is látta azóta mostanig. Jött a sorozás, a Veron nagy izgalma, szép, forró ragaszkodása, – jött az a karácsony!… „Be jól is érti, ez a lelkem, hogy énvelem, hogy kell!“ – gondolta sokszor megindultan. „Csak egy kicsit pihentebb volna, egy kicsit vérmesebb! – Én nem vagyok magam se valami vadmarha, dehát az ember nem Isten!“… Ám Veron ebben is változni látszott, fejlődni az ura kivánsága szerint, – vagy tán csak hitegette csupa szeretetböl; de akkor jól hitegette! A szegénységűk sok baja most összezsugorodott; már boldogak lesznek, úgy érezték, – ha a háborúnak, bizonytalanságnak egyszer vége szakad.

… És most mégis érezte a férfi, hogy foglalkoztatja, jobban, mint akarná, annak a rongyosnak a dolga „Hol az Istenbe szedte az fel a bajt?“ – sokszor kapta tépelődésen magát. – Régi és már eltemetett problémája az életének, aminek soha végére nem járhatott, – izgatta ujra. Lehet-é őneki, – őtőle egy asszonynak gyereke?… Érthetetlen ambiciót helyezett ebbe, néha valami ösmeretlen testi hibáját sejtette tanulatlan észszel, tán ezért! Veron régebben néha mondta neki: „Ha jól megy a pucerájunk, gazdagok leszünk, – akkor nem bánom kerestesd fel ügyvéddel valami inaskori fattyú gyereked, – akárki az anyja, én elveszem, felneveljük, mint enyémet!“ – s ő ilyenkor érthetetlen, ijedt szégyennel gondolt rá, hogy nem tud efféle esetről!… És most, – most az a féleszű lám még rá is foghatná, ha akarná!… Bár épen annyira nem féleszű, hogy egészséges kölyke ne lehessen rendes apától! – De, hogy ő mellette mivé nő a szerencsétlen poronty? Lám, ilyenekből lesznek a betörők, gyilkosok! Az ilyentől az államnak el kéne venni a gyereket! Az állam,… no hiszen,… annak más a gondja, mint a lélekmentés! – De mit izgatja ő magát valami vadidegennek a kölykéért? Fülével hallotta; akkor, hogy a kis ifiur estére tizre igérkezett; de hány lehetett annak még ott, a kórházban, ahol szolgált, – akár egy regiment! Hiszen ha biztosan tudná az ember!…

Ha sejtette volna, hogy felesége tud vagy hallott a decemberi találkákról! De Veron a világért meg nem szegte volna babonás háborús fogadalmát; szóval sem említette. Hanem álmatlan órákon éjtszaka; és nappal is, dolog közben ennek az ügynek izgalma emésztette – valami rettentőn kínzó féltékenységgel, mely épen erre a dologra irányúlt. Nem nyugodott – bár maga sem tudta, mi célja ezzel, – míg ki nem kutatta Erzsi mostani lakását: megint kvártélyban volt a boldogtalan; heted magával egy asszonynál. Ott nem beszélhet vele nyugodtan, azt tudta; írt hát neki pár sort és bevitte Pestre; az utcája sarkán (hogy olcsó legyen) rábízta egy hordárra. Az volt benne, hogy eljöjjön hozzá másnap reggel kilencre, mert sürgős beszéde van vele!

Nyitvahagyta a pincét a meleg májusi levegőnek, dologba nem fogott, tiszta kötőt vett magára és rongytalan, mosott blúzt; „egész alaposan“ ki akarta kérdezni a leányt; egyszer, akárhogy, de biztosat tudni. – Az jött végre lassan, félszegen, – telt, sápadt arccal, mellén jól összefogott kendővel iparkodva, hogy egészen rendesen lépkedjen lefelé a pincelépcsőn. Veron ülve maradt az ágy sarkában, mozdulatlanul, villogó szemekkel nézte. „Ülj le, te boldogtalan!“ – kiáltott végre rá őnála szokatlan, tragikai hanglejtéssel.

Erzsi habozva ereszkedett egy székre; a kendő szétnyílt. Bizony, már észre lehetett venni, ha nem is tulságosan; nagy mellei szétestek, a blúzról két helyen is lepattant a gomb. Szeliden, szinte bárgyun nézett széjjel e réglátott helyen.

– Nekem most felelni fogsz a szavamra sorba, ahogy kérdezem! – parancsolta Veron kemény, feszült akarattal, hangosan. A leány nem is biccentett; de egész lényén tehetetlenség ült és közönyös, végső megadás.

– Idehallgass! Először is megmondod pontosan, hogy hány hónapos az a…!

Elakadt, fulladozva az izgalomtól. A leány szeme eltévedt egy pillanatra, nyers zöldséget látott az asztalon, szörnyen megéhezett idáig és gyötrelmesen kivánta, de nem mert kérni.

– Hallod, mit kérdek! Hány hónapja vagy így?

– Vagy öt – azt hiszem?…

– Azt hiszed… ó, te tönkrejutott! Te Isten nyomorúltja, hát így kell, hogy lássalak! – Érzed-e már mozogni, arra felelj!

– Igen, – némelykszer!

– Te elvetemült, mi lesz belőled, mire neveled azt a porontyodat; gondolsz te arra? – Máma, mikor annak is kár lenni, aki van; mikor a gazdag úriasszonyok is óvakodnak; amilyen világ most fog jönni, azt szaporítod te egy fattyú koldussal, aki bolond lesz világéletében, mint az anyja? De nekem, hallod-é jó mindegy! Én csak azt akarom tudni, igen… tudni akarom, hogy ki az apja.

Erzsi hallgatott, megrémitve nézett körül, „Kitől van!“ – faggatta az asszony enyhébb hangon, de el nem eresztve hatalmából.

– Egy ápolótól… Aki itt volt előbb az iskolakórházban,… te is láttad.

– Attól?… Hisz most is hazudsz nekem!… Az egész világ beszéli itt, – azt hiszed, nem tudnak az emberek mindent, – hogy egy önkéntesé voltál jó pénzért, te gaz! Hisz szememmel láttam, te szemét, – majd kisült érted mind a két szemem; hogy viselted magad akkor is, most esztendeje, a kórházban! – Beszélj, mert kettéváglak! Miféle önkéntestől van?

Azzal… nem voltam én akkor.

– Nem akkor?… Mit tudod te, már magad is összetéveszted! Hol az ápoló? Engem most rögtön oda fogsz vinni hozzá! Beszélni akarok azzal az ápolóval!

– Elment az a harctérre már!…

– Hazudsz, látod, – most megfogtalak! Te, ha egy csöpp szemed volna, meg se állnál a Duna fenekéig. Olyan nőnek, amilyen te voltál valaha, – ide kellett zülleni?… Ha legalább tettél volna idejébe valamit! Anya lenni, – ilyen természettel; vétek még meg is engedni az ilyennek! – Elébb tanul meg lopni, mint beszélni az a poronty! – De nekem semmi közöm hozzá, – nekem csak azt kell tudni, de rögtön, mert innen addig ki nem mégy, hogy nincs-é benne az uram? Hogy ha énbelőlem, az én tiszta testemből, – mert mióta ismerem, még nem is néztem más férfira, – ha éntőlem, hallod-e, – (és egyre jobban kiáltott) – tőlem nem tudott lenni neki; – hát hogy egy ilyen rongy, világ-szekere elmondhatja-é a piszkos, hazug szájával…

Elhallgatott, maga is megrémült a rikácsoló, eszelősen dühödt hangjától. Már nem volt nyugodt, elvesztette a szuggesztiv hatalmát, igy célt nem ér! – A leány két tenyerébe fektetett arccal, gyermekies friss, hangos nyögésekkel sírt, – sirdogált előtte. Az utolsó mondatokat tán nem is hallotta már, – meleg esőként hullt rá a szidás, melyből veletörődést érzett ki, valami személyes, benső érdeklődést. A legszűkebb család tiszte a megesett nőt négyszemközt szidni, gyalázni, néhányszor elverni, – minél nagyobb vir-várral, minél tragikaibb, keserübb zokszókkal, annál erősebbek még a szálak a jó-rendhez, annál biztosabb a későbbi védelem, vállalás. De Erzsit senki nem szidta eddig; a klinikán magától-értetődő, hűs emberiességgel bántak vele, idegenek kiváncsi vigyorgással néztek arcába, – a rokonai óvakodva végkép visszahuzódtak, jelezve, hogy nincs közük hozzá. – Most ez a régi meleg szív, e régi, kedves hang mondta el nyomorultnak, szerencsétlennek, tönkrement sorsúnak, kiért kár, hogy idejutott! – Egyszerre fölengedt minden érzése, törődöttsége, testi aggodalma, elhagyottsága, – e jóizű, szuszogó, mély és enyhe sírásban…

A pincelépcsőn Károly jött lefelé, döbbenten állt meg egy percre, hallotta az asszony rémítőn izgult hangját, látta a leányt zokogni. Elsápadt és csendes, fáradt léptekkel, rájuk se nézve, nem is köszönve bement a fülkébe, ledőlt az ágyra. „Most eridj innét rögtön!“ – sziszegte az asszony villámgyorsan a leány felé. – „Majd egyszer tán felkereslek, folytatjuk, – most kifelé innét!“ – A polcról előkotort egy csorba, cifra tányérkán valami maradék disznósajtot, futtában tört hozzá a kukoricakenyérből, odanyomta neki, segített felállni, szinte lódította. S az ment kifelé szó nélkül, még szipogva, a kendő alatt már törve a kenyérből. – Veron halkan, bizonytalanul, nagyon megszégyenült és bánatos arccal indult a férje felé; még mindig ott feküdt az ágyon hanyatt.

– Kár izélni, Veronka, – mondta nagyon halkan, szelíden, – úgyis megyek az utadból nemsokára; máma bevettek!… Nem akartam mondani előre, hogy hiába ne aggódjál, – bizony, ma kilenckor beváltam.

Eleinte csak úgy látta, mint valami nagy szerencsétlenséget. Itt valakik, valamiért élete ellen törnek annak, akit ő szeret; neki meg kell tenni mindent, hogy megmentse.

– De hiszen szembajos vagy!

– Ugyan, kérlek, mikor zavart az engem valamiben? Meg se látszik!

Egyszer mégis elment a helyőrségibe, az őrnek azt mondta könyörgő, rémült szemmel, hogy operálják fenn az urát; – felsompolygott, egy sötét folyosó-zúgban megvárta a főtörzsorvost. Az öreg úr nyájasan nézett a szomorú kis nőre, de mikor kinyögte, miről van szó, bosszusan legyintett a kezével. „Ach, was denn nicht!“ – s tovább sietett!

– De hiszen te katonaruhakészítőnél dolgozol!

– Kélek, Veronkám, ne nevettesd ki magad! A tisztisapka-üzlet magánvállalkozás. Majd kisasszonyt fogadnak helyettem!

– De ha lőport, municiót csinálnál?…

– Ugyan – no!

Megint nekiindult; lehetetlen utakon-módokon kért, próbált; – nem is remélve már, épen csak hogy a lelkét megnyugtassa. Résztvevő mosollyal vagy haraggal utasították el. „Az én fiam is ott van!“ – „Az én uram is!“ – mondták neki gazdag és hatalmas emberek. S ez előtt el kellett némulnia.

Akkor egy nagy, végleges elszánással belenyugodott. „Itt vége, a szép életünknek vége!“ Igyekezett elgondolni, hogy másnak még annyi se jut, mást a részeges ura üt-ver, jó napja sincs. Hány asszony még örül máma, hogy a rossz emberét elvitték, a segélyből békén és rendesen élhet a gyerekekkel. Hiába, mindent az olyanoknak kell megszenvedni, akik jobbak a többinél. Hát most vége! Sokat sírt titkon, de már nem lázadva a sors, az emberek ellen, akik megrabolják életét: hanem csendes, meghatott, mély fájdalommal siratta el urát; mint egy drága, nagy beteget, ki oly erős és jó, hogy vidám arccal, kedvesen jár-kel még övéi között. És mindent elkövetett a végső erőfeszítésig, hogy ezt az időt, e szép, nyári napokat kellemessé tegye számára.

Kétség, aggodalom már nem hánykódott a lelkén; valahogy leszámolt. Hogy visszakerülhet-é egyszer ura épségben vagy nyomorékon, hogy ő még dolgozhasson érette, áldozhasson neki? Megőrzi-e a sokféle véletlen közül valamelyik életét? Vége lesz-é hamar a háborúnak? Ezek a kérdések, – már látta, – akarata határán kivül estek, tehát számításai, tervei határán is. Ha úgy történne, még ha darabokban kapná is vissza, csak élne; – ő, – ő azt a Gellérthegyet ki tudná mozdítni a helyéből a jóvoltáért, a tíz körmével is kaparna neki, boldog lenne! De ez akkor már újrakezdés lesz; most, mostanigra: vége! Mert egy lépés nincs hatalmában, egy szalmaszálat keresztbe nem tehet, hogy elősegítse. S passzive várni, reménykedni, imádkozni, bizonytalankodni; erre nem volt képes. Mit használ az?

Inkább tett, készült, tervezett, hogy mindent tőle telhetőn megkönnyítsen. Legyen majd annyi pénze, hogy csomagot adhasson vele, finom elemózsiákat, amit Károly szeret. És azontúl is, úgy dolgozhasson, hogy elküldésre is jusson gyakran pár korona, kis harmincötdekás postadobozokba egy-egy kis jó, néha füzetes könyvek is, majd kunyorál a doktornétól, – zálogházi selyemből fehérnemüt varr. Már olcsó tetűvíz receptet is felírt. S a fő, hogy annyi kis tartalékpénze mindig legyen a föld alól is, hogy – ha étlen-szomjan, ha tehervonaton, de elmehessen bármilyen messzi városba; ha hirt kapna, hogy Károly ott van betegen, sebesülten. Ha meg kell is halnia, – ő legyen mellette, hazahozassa, (még erről is álmodott,) itt pihenjen a Farkasréten a közelében! Majd takarítani is jár, mos, kifőz, amit tehet, – lyányokat fogad kvártélyba, de a huszonegyes pincéből ki nem megy; itt volt a szép idejük, ide találjon vissza, itt keresse őt, még ha ráontaná is a házat valami bomba azalatt…

Károly fáradtan, kiizzadva rohant haza néha a kaszárnyából a csúf, plötyögős bakaruhában. A szép, kinyalt fiú kopaszra-nyírt volt, kaszárnyaszagú, mocskos körmű; Veron sebtiben vizet forralt, a legnagyobb mosóteknőbe ültette, úgy szapulta. Aztán tömte belé a félrerakott, innen-onnan összekerített jó falatokat.

– Rosszul bánnak veled, mondd, a kiképzésnél? – kérdezte halkan, aggódva.

– Azt ép nem lehet mondani! Tekintettel vannak, az látszik, a korunkra is; már csak nem vagyunk taknyosok! De kiabálni mégis muszáj, ha sok embert össze akarsz tanítni valamire. És ilyen gyorsan, hetek alatt! – És ilyen kutya, kánikulai melegbe!…

Csakugyan úgy beszélték, hogy szeptemberben már indulnak ezek a baonnal. Jobb szoktató inkább egy pár hét még a front mögött.

Veron csakugyan selyemalsót varrt éjszakánkint; szárazat, erőset s oly könnyűt, hogy három rend elfért a köpenyzsebben. A zsákot inkább tartós ételnemüvel tömte meg, teával, sacherinnal, kávékockákkal. Lopva néhány olcsókönyvtári füzetet rakott közé, kissé büszkén, de inkább gondolomra; – s néhány finomabb, drága édességet, – elálló mogyoróstésztát.

Károly nem akarta, hogy gyalog kisérje ki, a marsolók oldalán tipegve a teherrel, mint a parasztasszonyok. Kalapot, sőt fátylat kössön, öltözzék fel rendesen és villányossal előre ki. Akkor egy-állomásig szóló jegygyel ügyesen kisurranhat a perronra, elbujhat valahol és együtt lehetnek vonatindulásig.

Ám ez nem sikerült, az őr kétszer is visszakergette; feldcugok indulásakor nincs helye civilnek, asszonynak a sinek táján. „Még tán hogy elébe feküdjenek nekem!“ – mormogott az őszbajuszú. A folyosón várta meg, ott sétáltak még pár percig karonfogva a tömérdek loholó, síró, búcsuzó ember zűrzavarában.

– Álljunk ide egy percre a sarokba, – a rácsnak megtámaszkodhatsz! – súgta a férfi.

Szeretett volna még sok szépet, biztatót mondani, de a nagy virvár, kavarodás, a percek bizonytalansága lefoglalta és elszórta figyelmét. Aztán mindent, mindent elmondtak már egymásnak az utolsó napokban s ezen az éjszakán; mert lopva bár, hajnalig együtt voltak otthon. Minden kavargott bennök és körültük; de szorosan, görcsösen fogták egymás kezét.

– Ha egyszer ráérsz,… eridj, nézd meg azt a rongyosat meg a porontyát! – mondta egyszer egész halkan a férfi. Veron bólintott némán, értőn.

Egy percnyi csönd után másféléről kezdett mondani valamit Károly. Hogy világosan címezze a kártyákat és mindennap írjon; a postán megmondják a tábori számot, amig ő megirhatná. S ilyen százszor megbeszélteket.

– Van-e hazafelé villamosjegyed?…

Csengetés, trombitaszó, recsegő-vezényszavak, gyors, szakadó ölelések. Egy perc mulva nincs itt egyéb az elnémult folyosókon, mint kábult kin, vánszorgó asszonybánat, tétova, ijedt léptek a nagy ürességben: – egy-egy zokogás.

Veron is ment a többivel kifelé.

Az utcákon már kora délelőtt aranylott, villamosok csengtek, kocsisok káromkodtak, kövező öregember baltája csattant, szikrát hányt; cukorkás kofa énekelve kinálgatott. Veron utána bámult.

– Néni! No jőjjön hát! – Cukros mandula van? Hát török méz? Meg húsz piskóta, de a skatulyásból!

Választott, fizetett; vakon tudta, hogy ezt kell most tennie. „Az a rongyos“ szereti a mandulásat… Ma negyednapos a fia… Csak meg kell most a rendőrt kérdezni, melyik villamos legközelebb a „Szülőnő-Menhely“ kórházig.

S a dolgos, hangos reggel közönyében így indult munkára; loholva vitte szent kis ösztöneit, elfojtott anyasága serény, feszülő izgalmát e korcs méhike, e fürge kis dolgozó. Sietett a hely felé, hol a lét fölös és meleg terheit, gőzölgő piciny testgomolyokat raknak le jajban és vérlucsokban, de ép ily akaratlanul-akarva, ily tehetetlenül-téve, – akik arra kirendeltek. Hogy húsz és száz és ezer év mulva is még több élő hordozhassa életét, valamivel mindig több, – mint ahányat a legszörnyűbb fegyverekkel, ezerszeres vérengzéssel éveken át ki tudnak irtani maguk közül – egymás közül. Hogy legyen újra, aki öl és legyen, kit pusztíthat szédületes tömegben, a számok, a létek, a porszemnyi egy-ek leirhatatlan sokaságában… Rendje szerint a töméntelen, szörnyűséges köpünek, melyből ha izlel-e valaha mézet, használ-e hasznot egy ösmeretlen gazda? Soha, senki ezt nem sejtheti a kasban, melyet önmagából megérteni nem lehet, sem fölsegíteni, – soha megváltani; s mely mindenestül tán még csak nem is örök!

LIRAI JEGYZETEK EGY ÉVRŐL

I.

Perugiába érkeztünk délnyugat felől, juliusban. A szakadékos hegyvidéken át az esteli út; füstös tunnelekben ügető gyorsvonat szédülete; egy-egy város lámpasürüjétől parázsló ormok, ahogy elrobogtunk alattok, – és egy kellemetlen levél hazulról a tárcámban… elfáradtam. A társam szemébe füstpernye csapódott az ablakon, – rossz volt, nem tudtuk kiszedni. Végre ott voltunk, – fel, fel, magosra kanyarodott velünk a kis fogaskerekü, – és soha én enyhébbet, otthonabbat, kedvesebbet, mint a Hotel Belle Arti kőpadlós, nagy, tiszta szobája friss, fűpárnás ágyaival s a balkonnal, mely holdfényes, messze halmokra nézett; bugyborékos, aprós dombvidékre meg rücskös cseréptetőkre a bástyák nagyon régi házain. „Itt most megpihenünk pár hétre, – eleget jártunk és néztünk, – itt szép, jó. Itt egyszerű!“