Part 4

megőrizve a hatalom-adta tekintélyét. Az emelet egy nyitott ajtajában termetes, fehérzubbonyos ápoló állt egy feldtrage előtt, köszöntést mormogott és végigmustrálta Veront. Az önkéntes-szobában, ahová beléptek, nem volt húsz ágynál több; néhány mellett már látogató suttogott odahajolva, – nők; koránjött, közeli rokonok, kiknek tán külön bejárócédulájuk van. Erzsi egy ablaksarok felé tartott; ott volt a pódiumon egy iskolai falitábla is még a hajdanból. – „Mit félsz, anyuska, – hisz ezek csupa könnyüek! A sulyosaknál unalmas, ott csendbe kell lenni!“ – Veron félrehuzódott, hogy utat engedjen két néne előtt. Erzsi hangosan bemutatta: „Vitoriszné barátnőm, tanítónő!“ – Veron elpirult, de az egyik fiatal katona, kerekarcú kis barna, rámosolygott és hadarva szólt. „Kisztihand, nagysám, tessék helyet foglalni!“ Láthatóan örült, hogy neki is hozott valakit a leány, „fess, pesti nőt“; – mert Erzsi maga előnyt adott a pajtásának egy igen nyurga legénynek, ki igazi sebesült volt a vállán, – míg ő csak hurútból, csúzból lábbadozó. Kereskedősegédek voltak, együtt érettségiztek. Krausz volt az egyik s egy nagy, faipari raktárban volt alkalmazva Hunyadon; Weisz volt a másik és Csiksomlyón vasárú-üzletet vezetett. Most ifjú hősök s a pesti nőkre elméletben kiváncsiak; hiszen először voltak idefenn. És szivük teli volt elismerő hálával a honleányok iránt, kik cigarettát hoztak, mulattatták őket. A csiksomlyói kivált nagyon megszokta Erzsit; nem volt fárasztó neki, mert a stilusa, modora teljesen ismerős: a somlyói centrál kaszirnőjeé, kivel legkiadósabban társalgott eddig. De ez nagyvilágibb, – Amerikában is járt, ott társ volt egy virágüzletben, szóval kolléga. Weisz a kis barna álmodozóbb természet volt; már megalkotta titokban kissé morózus véleményét a pesti hölgyekről s valami finomabb, költőibb kalandra vágyott. Veron halvány és kedves arcát, élénk, ragyogó szemét nagyon vonzónak találta az első pillanatban s melegen megszorítva ajkához vitte feketekeztyüs, kis kezét. Hiszen ez férjes asszony; tanulta, hogy így illik! Vitorisznéval először esett ez életében; szörnyű zavarba jött és szörnyen bántotta, hogy zavarban van. „Most először méltóztatik itt lenni?“ – kérdezte Weisz, a vajdahunyadi és melegen, de félénken nézett rá; mert szíve úgy vágyott már a tisztelet-érzésre. Annyira tudatában volt, – fiatalosan, komolyan, kedvesen, hogy ő az édes hazáért lett légcsőhurutos Krasznik táján.

Veron Erzsire pillantott; az épen felállt a székről s a Krausz ágya szélére ült: a takaróra a beteg dereka táján. Az asszony szétnézett; s úgy találta, hogy sok beteghez ül igen közel a női látogatója; idős asszonyok simogatták a fiúk dúshaju fejét, fiatalok kézben tartották a kezüket, „Fiacskám!“ – néha: „Kis uram!“ – hangzott ki sokszor a félhalk suttogásból. Idegen látogatók, érdeklődök a hazafias közönségből; igen, elmaradoztak már ekkora vagy a vezetőség állta útját a hangos búcsújárásnak, a tömérdek szirupnak, össze-vissza nőknek és nyalánkságoknak. Őket is nyilván rokonnak nézik… Erzsi e percben gyujtott rá a Krausz fiú cigarettjéről a magáéra! megfészkelődött s keztyüs kezével kétujjra fogva a szopókát, gyakorlatlanul pöfékelt; bután, de vigan és nagyon feltünően. És Veront elöntötte a harag; igazi pulykaméreg; – szeretett volna rákiáltani: „Te, te szolgáló, – kicsapott cseléd!“ – A fiatal Weisz oly illedelmesen pihent ágyában, óvakodott meg is mozdítni kinyujtott lábait a takaró alatt, kedvesen diskurált; de azért Veron idegesen tolta hátrébb a székét. „Csak nem fogom ezt majmolni?“ – gondolt Erzsire érthetetlen gyűlölettel. „Úgy hát nagysám is vidéki, azaz inkább falusi!“ – folytatta a fiú és mindig mosolygott; most örült csak, hogy jó modora van. – „Annak örülök, hogy nagysám sem pesti; vidéken, úgy-e szebb az élet mégis! Több idealizmus van az emberekben!“ – „Igen is, kérem!“ – hebegett az asszonyka és kétségbeesett, hogy semmi nem jut most eszébe abból a sokból, amit magában ezerszer elgondolt emberekről, világról, életről. Károly előtt jobban ki tudta fejezni magát; hogy meg is szokta ő azt, mindig azt az egyet; mennyi esztendeje már! De így jó; ő egyszer akarva, befejezte a csatangolást; ellene is volt mindig; törvénytelen hitves volt ő a két elsőnek oldalán is, arra született! – Pedig milyen kedves, finom ez a kis beteg katona; uri fiú, ki tudja, milyen előkelő! S ő hogy becsapja itt! Elszégyelte magát. „A vidéki emberben, kérem, mindig megmarad valami… valami… az kérem tud érezni, igenis! Én a szeméből meglátom itt Pesten mindenkinek!“… Az asszony hallgatta, kicsit kábulón, – milyen különös, jó helyzet volt ez!… De újra a leányra kellett néznie, mert csattanón csapott a Krausz ép keze fejére, „Vörös pecsenyét!“… hallotta a kuncogó, csiklandós, fojtott nevetését. „Én a fehér pecsenyét szeretem!“ – felelte különösen mély hangon a hosszú fiú és nagycsontu arca pipacsvörösen tüzelt az ágyban. E percben Veron szeme gépiesen elsiklott a leány alakján, a jobbkezét kereste, nem ezt, amelyben kiégett cigarettcsutka reszketett,… és elképedve, émelygő utálattal ugrott fel a székről. Szó nélkül fordított hátat a kis Weisznak, rá sem gondolt már, csak el innen! – A harmadik ágynál egy hang hördült felé, tompa, fuldokló: „A… a csészét,… kérem a köpőcsészét!“ – nyögte egy beteg és megragadta keményen a csuklóját, nem engedte. „Ó, rögtön! Itt van már!“ – Egyszeriben meglelte, biztos kézzel fogta; a baljáról közben ráért letépni a cérnakeztyüt egy mozdulattal s vörös, szikkadt kis kezével, melyen beszakadoztak a körmök, – odaszorította a borogatóruhát az idegen férfi szőrös melléhez, mert csaknem leesett, amint előrehajolt; – görcsös köhögésben rázkódott, majd néhány hatalmasat köpött az edénybe. Csakhamar megcsöndesült, visszadőlt a párnára, könnyebben lélekzett. „Már jobban van?“ – kérdezte a kis mosónő és szolgálatkészen hajolt fölé. „Persze, csak egy nagy fene hurút!“ – mosolygott a beteg és már visszanyerte rendes arcszinét. „Hanem igaz, valamit kérdeznék magácskától, fiam!“ – Veron jól látta jegygyűrűs kezét, borostás, viseltes arcát; az asztalkán mellette nagy, nyitott könyvben aranyszélü szemüvegét. Negyven körüli népfölkelő hadnagy lehetett. – „Mondja meg nekem, édes fiam őszintén; ki az a nő?…“ Erzsi felé intett; Veron bizonytalanul követte a tekintetével. „Magával jött:… de csak nem rokona? Az Isten áldja meg, miféle az,… mivel foglalkozik?“ – „Nem, nem olyan, kérem,… nem mindig teszen így!“ – hebegett Veron. „Jaj, bocsásson, meg, fiam! Nem akartam hinni, hogy hozzátartozója!“ A néne odalépett és elvette a köpőcsészét, hogy megnézze; Veron sarkonfordult és kiillant a szobából.

Egyenesen, gyorsan ment az utcán; nem is töprengett, nem is fájt. Ő már készen volt ezzel a históriával.

– Hát az Erzsit hol hagyta asszonyság? – kérdezte a házmesterék új-menyecske húga a kapuban, mert ép az urát várta a kaszárnyából.

– Ottmaradt! – felelte az asszony hangosan, szinte kihivón.

– Ne mondja? Hát mikor jön haza?

– Az is az ő dolga? – vágta rá és vont egyet a vállán, hogy nincs köze hozzá.

– Na, csakhogy egyszer kinyilt a szeme magának is. Vitoriszné asszony! Elég soká volt vak, vagy tette magát, hogy se lát, se hall.

– Micsodát? Mit nem látok?

A menyecske rábámult.

– Rögtön megmondja nekem, ha jót akar, azt mondom!… Nézze, ha nem ellenségem maga is, hát megmondja! – fogta kérőre a végin.

– Dehogy vagyok ellensége, sose legyen jobb akarója, asszonyság! Amit tudok is, az Erzsijétől tudom; őmaga beszél néha olyanokat az a veszett, hogy az embernek a gyomra kifordul. De azt hiszi, csak énelőttem?… Akivel épen összeakad, mikor rájön a beszélőkéje; csak egy pár szót mond, de ollyat!… Minap mesélte a boltos is!… Én nem is hiszem, hogy nem bolond az néha!

– Dehát mit, – mit, az Isten áldja meg!

– Ó, nem is érdemes emlegetni:… Hogy a Vitorisz úr őtet szereti, nem az asszonyságot, hogy mán a doktornétul is ő csalta el, hogy régen jóba vannak!

– Gyalázatos!… Ezt?…

– Ójé, – ezt! Hát még miket? Hogy az asszonyságnak türni muszáj, ha szeme előtt csókolgatja az ura őtet, – meg hogy ő aludt a Vitorisz úrral egy ágyba, asszonyságnak meg oda kellett vinni nekik reggel a kávét, kiszolgálni; mert máskép Vitorisz úr elkergette volna asszonyságot, hát inkább eltürt mindent…

Elhallgatott, mert Veron felkacagott és ezen megijedt egy pillanatra: olyan érdesen hangzott, rikácsoló némberi dühvel. De nem, – a folytatása már tiszta, éles nevetés volt, végtelenül fölényes gúnyú és biztos. Csak az nevethet így, aki nagyon biztos a dolgában!

– Na, majd megláthatják máma, hogy ki megy el innét elkergetve!…

Lesték és egy óra mulva látták is a leányt bemenni; és félpercre rá kifordulni megint a pinceajtón, – sompolyogva és révetegen. Az asszony egy kurta, parancsoló szavára, fölemelt keze egy mozdulatára kioldalgott semmitsem kérdve, mindent sejtve zavaros, homályos bűntudattal; – mint a kidobott kutya, melynek ismerős ez a szó: mars!

Nyolc órát harangoztak, mikor Vitorisz hazajött; leült, várta a vacsorát. Az asszonynak még nem volt szava hozzá.

– Na, nem is keresed a drágalátost – kérdezte végre halkan, mert elfuló hanggal.

– Miért?

– Mert kidobtam, – ha tudni akarod!

Károly várt egy pillanatig. Csönd. Akkor vállat vont.

– Te hoztad a házhoz, akkor nem kérdeztél. Most is a te dolgod!

S halkan fütyült, míg az asszony kitálalt.

*

Veron nagy megkönnyebbülést érzett, fellélegzett; alig várta, hogy rendbeszedje az életüket megint; hogy tisztán takarítson, kiadósan és olcsón főzgéljen az urára, jól kiszámítva, okosan beosztva; mert az Erzsi idején sokszor ettek hidegvacsorát, sokszor hoztak ebédet kifőzésből; s az utolsó házbérbe tizenhat koronával adós maradt, ami rég nem történt már és nagyon izgatta. A mosást is jól el akarta látni és ha csak lehet, többet vállalni még, – mert biztosan nagy lesz a drágaság a télen. Sokan már is buzgón gyüjtötték a lisztet, cukrot, kávét; ezekben – hitték – nagy hiány lesz; de főleg ész nélkül; – az ezüstpénzt. Vitorisz is komolyan gondolkozott most ebben; buzgón utána-járt és be is jutott a tisztisapka-műhelybe; azzá a Király-utcai gyárat alakította át hamarosan új gazdája.

Erzsiről hallani se akart Veron; de ezért hallott eleinte. Mondták, hogy akkor éjtszaka a huszonkilencben húzta meg magát, egy üres lakás puszta padlóján aludt a szép, piros ruhában. Hogy tönkre gyürte, piszkolta! – Csak negyednapra küldte el a vicit egy emberrel a ládáért; attól kezdve sok holmit eladogatott potom pénzen. Később galiciai menekültek laktak ott; azok is csak úgy a földön batyuztak szegények; de pénz volt náluk ezüstben; – Erzsi kotyvasztott nekik, mosott kicsit a fürdőkádban, egy-szalmán hált velük; angolul beszéltek valamit, mert mind megjárták ezek is Amerikát. De hamar összeveszett e gyanakvó, ideges, boldogtalan néppel: novemberre beköltöztek úgyis a rendes lakók; Erzsi eltünt az utcából. – Veron úgy hitte, az ő életéből is, minden nyommal, emlékkel együtt.

De nem állta meg, hogy elő ne hozza, hogy ne faggassa néha Károlyt. „Csak egyszer mondd meg már! Hisz úgyis megbocsátok, csak tudjam, mi volt köztetek és hogy meddig? Mikor?“… „Hagyj békén, kérlek, a barátnőddel! Minek hoztad ide? Hiszem rám-mászott, simogatott, falt, – hisz láthattad! Nem hagyott békét, pedig tudta, hogy utálom! Úgy elengedte magát előttem az a lusta tehén,… de hiszen itt voltál! Akkor miért nem járt a nyelved?… Úgy tettél, mintha magad is akarnád…!“ – Az asszony sápadtan, merev arccal hallgatta, nem bírta tovább kérdezni, pontos adatot, részletet, mindent kitudni, – ahogy elhatározta néha. Kétségbeejtőn összezavarta a lelkét az a gondolat is, hogy igen, – hisz ő itt volt, hisz előtte, vele voltak! Dehát nem tudott-e csakugyan valamit? Hiszen asszony volt, nem is gyerekasszony, nem is az első férfi ez, akit ösmert! Vak volt ő akkor, vagy csak fel se’ vette, nem volt fontos, nem vágott az életébe, – tán még kényelmesnek is érezte; – amíg idegenek ki nem mondták, az utcán nem beszélték, míg az a szájas őrült, az a szerencsétlen el nem kiabálta, túl nem hazudta otromba dicsekvésében?…

– Ő róla hallani se akarok! De te, te! Hogy tudtál hajlani neki, – itt, itthon, minálunk, – hogy piszkoltad be magad? – Te is csak olyan vagy, mint a többi!

Már faledni látszott, hogy annak idején neki mennyire tetszett külsőleg is a leány; hogy még vitatkozott az urával ezen; – s hogy mennyire szivéhez volt nőve a nyomorult. Hisz egyideig oly rendesen viselkedett, oly kedvesen,… igen, hisz talán még hallgatagon meg is osztotta volna vele ura szerelmét tudva is, – ha szó nem esik róla vagy ha egy puszta helyen éltek volna hárman s nem egy népes kis pestbudai utcán szemfüles szomszédok, pletykáló cselédek közt!…

– Hogy is jutott eszedbe legelőször, hogy ránézz úgy?… Azzal a ronda férfitermészeteddel!

– Ugyan, kérlek, mit regényezel? Mit úgy…? Kellett is arra nézni, nagyon érti az azt?… Egyszer azt mesélte nekem a padláson, – ha már olyan kiváncsi vagy, – hogy míg a doktornénál szolgált, az asszonya maga mondta egyszer neki, mert látott engem az utcán: „No, ez csinos ember, lássa! Ezt fogja meg magának, ha ügyes!“ – Persze, én tudtam, hogy csak hazudik, hizeleg, hogy meglegyen a testi akarata… De ha még egyszer, Veron kérlek, felhozod nekem ezt a komédiát, – én szeretlek téged, Veron, azt jól tudod, krajcárt se költöttem más nőre életemben, se nem bántottalak, – de ha engem így szekirozol, úgy elmegyek, Veron, hogy soha nem látsz többet!

Megijedt e fenyegetéstől és hallgatott; de nemsokára módját kereste, hogy beszélhessen a doktornéval. Kérte a házmesternét, tudja ki, – nem mosatna-é vele megint? Csakugyan jó kuncsaft is volt, félhétben váltott tisztát, nem sok dörgölés kellett a ruhának… Az úrnő örült neki, felhivta. Veron kávét kapott, trécseltek: persze mindjárt az „Erzsiügyről“, – végre is feltálalta csupa tréfakép a kerítés e cifra meséjét. Az özvegy majdnem megharagudott, alig győzte békítgetni. „Ilyen butaságot. Hogy jut eszükbe? Foglalkozom én ilyen cselédpletykákkal?“… Feledte, hogy e percben is foglalkozik; de Veron meggyőződött, hogy megint hazudott volt Erzsi. De miért is volt neki ez a szamárság most fontos, mit érdekelte? – „Lássa, Vitoriszné, én akkor is csodáltam magát. Ilyen okos asszony létére, hogy ezt fel nem érte ésszel, hogy ebből jó nem lehet! Két asszony egy férfivel! Egy szobában, – az Istenért! Amúgy se jó soha egy harmadik a házaséletben! Se testvér, se rokon; mióta a világ, mindég bajt csinált!“ Veronnak eszébe jutott, hogy hisz faluhelyt, a nép emberei, – de iparosfélék közt is, ojjé, egész familiák alusznak együtt, meg a szolgáló,… meg az aratók a boglya alatt,… hát hisz van, hogy baj esik, de nem olyan sűrűn, nem muszáj!… Hanem már másról beszéltek, szégyelt rá visszatérni. A doktornét folyton a háború foglalkoztatta, erről beszélt, bölcselkedett a vőlegényével; erről olvasott el mindent Tolstoj nagy regényétől kezdve a sajtóhadiszállás hőseinek sok olcsó és cukros romantikájáig. Néhányszor már arra vetemedett, hogy: „Egy mai nő“ aláirással lejegyezze gondolatait s beküldje valami feminista ujságnak; két ízben ki is nyomtatták, – ó, ez különös látvány volt neki, különös érzés, – de másodízben nagyon sokat kihúzott a cenzura.

A fölmentett vasuti mérnök tisztbarátaitól, ha hazajöttek sebbel vagy betegen, – oly sokfélét hallott; és mindent megjegyzett. Eleinte sokan emlegették az „ölés kéjé“-t, a „vérontás ősi férfigyönyörét“ s hasonlókat az utóbbi évek „freudista“ szalonjainak egész zagyva szókincsével. Mások fogadkoztak, hogy ámbár minden veszélyben ott voltak a bőrükkel; személy szerint nem öltek soha! Ám tél derekára elfogytak ezek az „érdekességek“ s már csak ujságirók sajtoltak magukból háborus anekdotákat, türelmetlen dühre lobbantva velük sok frontbeli katonát. Pedig ezeknek itthon, szegényeknek élni kellett ebből; s életben maradni általa! A szabadságolt tisztek lassankint már nem nézték megbotránkozva a pesti szinházak, kabarék plakátjait s a fényes kávéházakat éjjel, vasuttól bejövet; s nem kérdezték: „Hogy képesek itt mulatni azalatt; a családunk, a barátaink…?“ – hanem maguk is szomjasan és néha halálos-hazárdul estek neki minden szórakozásnak és mámornak; mások a családi örömek szépségét itták szivükbe habzsolva; sokan vásároltak a kinn felgyült tisztfizetésből derüre-borura: szőnyeget, ékszert, vadászfelszerelést, ezer apró disztárgyat, ajándékot, tán utolsó emlékül. Igen, a „tán utolsó“ gondolata minden mögött ott leskedve rohamos, ideges csengést adott a lelkekben mindennek; a csókba riadt és fájdalmas új gyönyört lopott. De igen sokaknak nem volt ilyesmi iránt érzékük!

Vasuti állomások táján naponta lehetett látni roskatag, vánszorgó csapatokat, végsőkig kimerült emberroncsokat, – amint szemükben bamba, elmeredő közönnyel haladtak valami kórház felé. „Ezekből sohse lesz ember!“ – sugták a járókelők egymásnak a megszokástól tompult döbbenettel. De csodálkozhattak volna pár hét mulva, ha látják ez embereket az ágy melegében kipihenten, néhányszor jóllakva, megnyugodva, szinte derülten; amint durákot vagy huszonegyet játszottak naphosszat, s egymásközt a termésről beszéltek, gazdaságról, családi meg bonyolult örökségi ügyeikről. A háboru egyre kevésbbé volt már théma és minden inkább, mint szenzáció; s legangyalibb nagysága párnaigazgató kacsójánál nagyobb eset volt a beteg parasztnak, ha bejöhetett hozzá az asszony, a szögletes, szégyellős, koravénre szikkadt, falusi némber, ki nem is tudta, mit mondjon, bámult vagy tüsténkedett; de mórikálása, nehéz-szava, megszítt, kemény valója oly ösmerős volt, oly övé, hozzáközeli, értett és otthonszagú. A kórházakban is inkább hivatásos vagy fizetett ápolónők voltak már s aki „önkéntes“ megmaradt; – különösen komoly és elszánt nők, kik egy-vagy más okból kötelességet vállaltak önmaguk előtt. A sokdolgú orvosok azonban szivesebben nézték a csendes, öreges népfelkelöket, kiket bármikor kurta paranccsal felverhettek éjtszaka: „Vigye ki az ágytálat! Tartsa a szondát! Vigyázzon, magasabbra!“ – Igen, az utcai romantika már lekopott, lekopott az egészről; őszintébb lett így s jobban meglátszott, hogy az „ember“-nek mennyire természetéhez való; mily hozzáillő! Már senki szive nem dobbant meg, ha a rikkancs „rendkivül kiadást“ ordított, senkisem várt csodát, legkevésbbé gyors kibontakozást. A „hősi halál“ és a „ki tud róla?“ rovatok cime külön betüklisét kapott az ujságnyomdákban. Kinn a sereg vonult előre, vissza és megint előre; másodszor már senkit meg nem ijesztett, bár senki nem hitte, hogy érti a tervet, s valamennyi titkos hadicselt. Az emberek mukkanás nélkül ették a kukoricakenyeret; egy hires professzor felolvasást tartott róla, hogy a legtáplálóbb étel s minden betegség ellen kiválóan hasznos, sőt hosszú életet biztosít. Szinte nap-nap után indultak marsbatallionok; zászlós, virágos fiuk, néha már szakállas férfiak; a banda szólt mögöttük; oldalt tapiskáló gyerekek, fáradtan ügető, verejtékes asszonyok, poros és könnyes arccal, nagy elemózsiás batyuval: „az útra szegénynek“. – A sort álló villamosokban vagy fenn a rollós ablakok mögött még felsírt egy-egy kalapos nő; gyászfátylasok ajka szárazon összerándult: „Én már nem veszthetek!“ – mondta a sötét közönyü tekintet; mások szivében lelkesült érzések kóvályogtak s ujságjuk vezércikkének aznapi mondatai. Mindazonáltal a legtöbb ember a maga bajával gondolt.

Vitoriszné is a Hiúz-utcából, – ó, mennyire! Karácsony előtt megint sorozták Károlyt. Veron több éjtszakán nem aludt s aznap, csontigjáró ködü, vizes reggelen négy és félórát ácsorgott a kaszárnya előtt, – egy sarkon föl, a másikon vissza a kapuig, már-már gondolattalan kábulatban, az összerogyásig kimerülve. Egyetlen motivum volt, ami zaklatott agyába folyton visszajárt hogy ők nem éltek jól eddig, egész együttlétük hiányos volt, felületes; ő századrészét sem adta urának, mint amit adhatott volna; ó, alig tett valamit érte, ki sem mutatta a szeretetét! – „Csak most adj, te jó Isten, egy kis időt! Csak egy kicsit kipótolhassam! Csak megmutathassam igazán, hogy milyen asszony vagyok én! – Milyen áldott jó volt hozzám mindig – és én még szekáltam! – Te jó Isten!… Csak egy pár hónapot még!“ – A lélekzete eltikkadt, két térde reszketett. Félegykor mosolyogva jött felé Károly… „Kellek is én, – kell is oda ilyen nyavalyás, vaksi!“ – mondta illendő rezignációval. Karonfogta, bevitte egy faschirtra s egy pohár sörre a kis vendéglőbe.

A karácsonyestjük néhány nap mulva oly szép volt, oly meghitt és drága, – elmosott minden haragot, féltékenységet, vádat az a sok hirtelen-jött, találékony jóság, mellyel körülvették egymást a szegénységben. Ez emberek számára a szóval-gyengédség új és csodált, eleven forma volt, maguk-találta friss út, melyre szülőiket, magukat fölülmulva léptek; s mily büszkék, mennyivel külömbek lettek általa ép ezért!…

Veron erősen felfogadta, hogy bármi is történne köztük, soha egy szóval szemrehányással meg nem bántja többé az urát. Károly is felfogadhatott egyetmást; ez időtől fogva az asszonynak nem lehetett többé panasza, hogy késön jön haza munka után, tizenegyig is kimaradoz este, – mi az utolsó idökben újra megesett volt néha és sok keserűséget okozott neki.

Egy februári reggel Veron, ahogy a Nagy-csarnok felé loholt; találkozott Erzsivel. A leány mosolyogva, szelíden köszönt neki; kosár volt a karján s öltözete, haja megint egész rendesnek, csinosnak látszott. Elmondta, hogy már harmadik hónapja szolgál, mint „tésztaszakácsné“ egy iskolakórház konyháján. Szép fizetést kap, negyven koronát; egész délelőtt gyúrni kell, az igaz, de az olyan jó, egyforma dolog, nem rángatja senki ide-oda. Ha délben kifőzi, szétosztja; más dolga nincs aznap, szolgálók mosogatnak, ő akár alhatig estig; s ehet, amennyi belé fér. Kimenő nem is kell, mert van ott „társaság“; este összejönnek, szórakoznak. Egy ápoló ismerőse ajánlotta be ide őt is… Veron figyelte, hogy a leány most, hogy „jó raptussa van“, újra megtanult választékos, biztos kifejezésekkel és bőven beszélni. Eszébe jutottak a mult-tavaszi szép idők, mikor annyira tetszett ez neki: de mindjárt elöntötte a keserüség. Már túlsokat tudott, már túljól ismerte.

„Elhívnálak, hogy látogass meg egyszer fiam, – mondta gőgösen, – de az uram nagyon megtiltotta!“ – A leány hallgatott érzéketlen, semmitmondó arccal. „Nem tudom mivel haragitottad úgy meg, hogy annyira gyaláz téged, mindennek elmond! Ilyen a férfi!“ – Erzsi néma maradt. „Kérlek, már csak megmondom, hisz neked mindegy; – azt mondja mindig: „Az az aljas személy, az a disznó be ne tegye a küszöbön a lábát!“ A másik nem, – nem reagált semmire… Veronnak a nyelvén lebegett még, hogy ura szavaiként mondja: „És még azt hazudozta itt a nyomorult, a piszok, hogy én hozzáalázkodtam, hogy bepiszkoltam magam vele!“… De valami szégyellés, bizonytalanság nem engedte ki a torkán, – inkább ezt helyette: „Hát ha olyan jól megy dolgod, most meg is adhatnád azt a kis tartozásod: négy korona hetven a boltban édességekért; a pékné is egy koronát követelt rajtam!“… Veron megszokta már, hogy ismerősök, szomszédok előtt is mind ezt a kis pénzt emlegesse, az apró csalásokat legfőbb sérelmül, ha Erzsit emlegették neki; már maga is hitte néha, hogy főleg ez bántja,… pedig jószántából mennyit ráköltött, ráadott volna akkortájt szivesen! De ez a panasz mindig értő szivekre lelt és elburkolta az igazit, a szégyen teljest, a zavarosat, csúnyábbat, mely csak lenéző részvétet keltene!… Erzsi azt felelte, hogy most épen nincs nála pénz, hanem legközelebb átviszi egy délelőtt, mikor „a koma“ nincs otthon. – Veron nem tudott mit felelni, hirtelen elbucsúztak; s ettől fogva hetekig félt e látogatástól. Mit szólnak az utcában? Mi lesz a folytatása? Inkább szivesen lemondott a már úgyis ki-izzadt pénzről, – minek is szólt neki? – De nem volt oka aggódni; a leány nem jött el. – Különben is Veront csakhamar új, nagyobb félelem zavarta meg: azt beszélték, hogy Károly alighanem megint sorozásra fog kerülni a tavaszon. Még nem volt róla plakát, csak a boltos erősítgette, mert most megy ő is; de a pék azt mondta, hogy: „nem létezik!“