Part 3

Veront mintha fejbeütőtte volna az első megdöbbenés. Borzasztó! Hogy a leány semmi ilyest nem említett neki! Hogy van az életének egy rejteke, egy egész szakasza, amiről el nem számolt! Hogy látszólagos naiv ártatlansága mögött mennyi ravaszság, titkolódznitudás van és ki tudja, micsoda próbálások?… De ahogy hazafelé tartott szédelegve az izgalomtól s a teli kosár súlyától a melegben; – lassan egyre tisztult a gondolkodása, érzése. Hogy is volt csak? Elhallgatta, hogy ott volt?… Ez csak természetes, ilyennel nem dicsekszünk; s nem kérdezték, hát nem is hazudott. De az jó, hogy nem volt igazán,… ó Istenem!… Gyerekkorából a legrettentőbb és legtitokszerűbb képét hozta az elmebetegségnek; ott a faluban egyszer egy őrült suszter kiirtotta az egész családját!… De Erzsi tette magát ravaszul, okosan – egy egész hosszú hajó-út alatt is, ó,… hogy volt annyi bátorság benne? Hogy nem félt, hogy igazán megkapja? De nem; egyszer azt mesélte, hogy a hajón a konyhán volt, mosogatott; így ingyen hozták! Szóval, csak ott tette magát egy kicsit, – az idegenben; hogy megszabaduljon, mert nyaggatták, – ó, szegényt, szegénykét, ki tudja, mennyire? Holmi apróság miatt, hisz mondta az asszony! Még azt sem maga használta el, hanem másnak adta, valami komisz férfinek, kutya hálátlannak, akit szeretett!… S a Hiúz-utca sarkán már drága melegség lüktetett a Veron szíve körül, csaknem sírt, csaknem zokogott hangosan és fájó-boldogon, annyira sajnálta és szerette ezt a sokat szenvedett teremtést.

– Asszonyság kedves! – szólította meg a fűszeres a boltajtóban. – Nem azért mondom, csak említem, hisz magok rendes fizetők, bár mind olyan volna! Csak hogy az a kis számla nem ment ki véletlenül az eszéből?

– Nekem – számla? Milyen, micsoda?

– Na, hát Erzsike vitte vagy kétszer-háromszor.

– Micsodát?

– Egyszer mandula meg malaga volt valami tésztához; egyszer töltőtt-csokoládé, de csak törmelék; meg negyedkiló édes teasütemény; négy korona hetven az összeske!… S a boltos fürge szemei kiváncsian néztek rá.

– Igen,… persze, már tudom! – felelt hirtelen, bár kissé kényszeredett hangon. Most nincs nálam, – de a napokban még, – hisz tudja, Petz úr!

– Kérem, ké-érem, asszonyság!

Veron a lelke mélyéig fel volt háborodva; minden megfordult benne ettől egy pillanat alatt… Hogy lehet ilyet csinálni? Adósságot! (Ó, milyen emlékei voltak e szóról, mit szenvedett, míg mind letörlesztette! Pedig csak így, kicsin kezdődött akkor is!)… És egy másik szegényt csapni be, magához hasonló sorsut!… Egész lénye hangosan, felháborodottan tiltakozott. Már kiszállt belőle az iménti meghatottság; egy perc alatt mély szomorusággal értette át, mennyire különböznek ők ketten, milyen összeillőtlen a természetük a leánnyal.

Mikor Erzsi hazajött, egy ideig nem is birt neki szólni; s az, mintha érzett volna valamit, némán somfordált körötte. „Ezt már nem hittem volna rólad,… ilyet nem szabad,… nem becsület ilyet tenni!“ – szólt végre és a sírás fojtogatta. Ha a leány is sirvafakad, bocsánatot kér, mint annyiszor, – biztosan a szívére öleli. De az nem merte; némán, összezavarva, megátalkodottan ült és sápadt volt. Károly hazajött, vidáman, mert három koronát keresett véletlenül valami kis közvetítésen; – kérdezte van-é ebéd, odaadta a kis pénzt negyven fillér híján, – és az asszonynak nem volt szíve a csúnya, izetlen ügyet fölemlegetni előtte. Délután liferálni kellett több helyre; s a leány halkan, lesütött szemmel ajánlkozott, hogy felét ő elviszi. Megindultak hát együtt a férfival; de különfelé volt útjuk.

Délután levelet hozott a postás Erzsi címével. „Mi a csuda!“ – gondolta Veron és a legmélyebb meggyőződéssel jogosítottnak érezte magát, hogy rögtön felnyissa. A forma kedvéért ugyan kötőtűvel srófolgatta fel a borítékot; de egy percig se habozott. „Kedves hugám“ – így kezdődött és az asszony nagy érdeklődéssel betüzte végig.

„Az a Maris, aki is az árvaházban szolgál, itthon vagyon és beszélli, hogy talált téged piarcon, hogy elhagytad heled és kovártélba vagy üsmerősnél. Csak kedves hugám, magadra igen vigyázzál, arra intelek. Ha már odaátról csúnyán kellett, hogy hazagyőjjél, legalább most megbecsülted volna az szolgállatod magános özvednél, hogy lett vólna egy kiadós heled a könyvedbe, ne nézzenek cábérnak, ha már szolgálsz, egy bárónőhöz is mehetnél, ha az a Nyika Julis el tudott menni, már két esztendeje van ott, nyolcszázhetven korona spórpénze, de te annál külömb is vagy, amikor jómagadat megbecsüllöd. Csak egy baj, hogy ideigóráig van a te jóságod, akkor megúnod magad, valami rádgyön, mi istenverés ez rajtad, hogy olyan gárgyú vagy némelykszer, kedves szeretett testvérem, mint ha Isten szép eszed vette volna, mindent elhagysz olyankor, melyre igen vigyázzál maoltátul fogva, kivált az férfiat ne kivánnyad, nincsen abba semmi jó, inkább félretegyél, ne herdáld el mindened, miránk szégyent ne hozzál, jól tudod, tanitó volt, szegény tatánk, népművellő, nem olyan családból vagyunk, ha iparosék vagyunk is, mellre igen kérlek tisztelettel öregeb testvéred Lakatos Teri.“

Veron úgy-ahogy, visszaragasztotta a levelet és nagy szerencsének érezte, hogy hozzájutott; mintha izgató és nehéz titkokról hullt volna le a lepel. „Hát mégis igaz, hogy tanító volt az apja!“ – ez volt az első gondolata. Aztán eszébe jutott, hogy abban meg hazudott, hogy a családja ellenezné a szolgálatát… De hogy kimesézte, cifrázta ezt, mikor először itt volt Veron szive elszorult a gondolatra, mennyire tisztelte ő akkor, milyen kitünőnek, összeszedettnek, deréknek látta, – milyen rendes és okos volt, milyen új! Igen, ez az, ebben van igaza a levélnek: csakugyan sokaknál külömb ez, ha megbecsüli magát. – De csak ideig-óráig, akkor aztán rágyön… elhagyja magát; – így lehetett ez mindég! „És kivált az férfiat ne kiványad!“… Hát ez is, olyankor ez is! Persze,… Amerikában is!… De most már régen megbecsüli magát az ő keze alatt. De vajon igazán?…

Kitett az ajtó elé az utcára egy kis széket, várta őket haza; vacsora készen. „Hogy lehetne rajta segíteni?…“ A nap hanyatlott már, a nagy házak falán nőttek az árnyékok, a görbe sikátorba be lehetett látni, hogy táncol a por az ablakok előtt; fenn egyik ormon egy műterem üvegfala pirosan lángolt fel, milyen szép volt! „Pedig tán nem is tehet róla, csak ki kéne oktatni!“… Távolról oly erősen hangzott ma a sok, városi zsivaj, messze hangok… mintha egészen a pesti oldalról. „Mi az, de sokan kiabálnak máma! Vagy mert szép, tiszta idő van?… De már jöhetnének!“ – Egyszer úgy tünt neki, mintha sokan egyszerre „éljen“-t kiáltanának. De csak itt a közeli téren. Az utca megtelik néppel. Sokan haladnak a tér felé sietve. „Mi, tán udvari kocsi!“ – gondolta kelletlenül; annyira elfoglalva a maga gondolatával. A huszonnégyből kijött a cseh szobalány karonfogva a vőlegényével, egy führerrel a bosnyák ezredből, kivel már négy éve várnak egymásra kicsit unatkozva, de híven. A lány szeme ki volt sírva, a legény, – ez a józan katonasuszter, – mintha ivott volna kicsit. „Éljen a háboru!“ – kiáltott felé és nevetett. „Mi az, mit beszélnek?“ „Hát asszonyság nem tud? Menyünk mekverni kutya Szerbia!“ Veron nem értette. Mindig azt hitte a piros bosnyák fez miatt, hogy a legény nemzetsége igenegy a szerbbel, vagy efféle! Azt hitte tréfálnak, utánuk nézett soká… „Hát asszonyság csak itt ül?“ – nevetett rá a házmesterék varrólány-huga; kalapban, keztyüben lépett ki most. „Az egész világ betódul most Pestre, nagy hecc van, a Gellérthegyen katonazene, lámpakivilágitás!“ – „Persze, – éleskedett a lány nénje, – Vitoriszné asszony nem megy az Erzsi nélkül! Az meg tán együtt mulat ma Vitorisz urral!“… Elmentek mind, a lárma, embernyüzsgés tovább huzódott egyre, be a város felé. Csak gyerekek maradtak az utcában, meg néhány cseléd a kapuk alatt; azok tárgyalták a történteket hangosan, izgatottan. „A történelmet“… Ők már délben hallották… Persze, Károly Budán liferált reggel… Minap említette, hogy most érdekesek az ujságok. De hogy nem hallotta mégis, ő mindenről tudni szokott?… Vagy csak neki nem mondta, hogy lesz ma valami mulatság Pesten… Ó Istenem?… A házmesterné iménti szava a Veron lelkébe szúrt, bár végig se gondolta még.

– Na, szomszédasszony, lesz egy kis hecc, úgy-e? – kiabált át a boltos. – Mitőlünk is megy a segéd, holnap kell jelentkezni.

– Az én uram is?… riadt fel benne hirtelen, mindennél hangosabban a kérdés, az egyetlen kérdés.

– Hogyne! Mikor volt katona.

– Nem volt az sohse! Mindég kidobták. Trachomás-szemű.

– Na, hát akkor nem megy most se!

– Biztos?…

– Hát persze! Hát mért legyen katona, mikor nem katona?… Én is úgy vagyok! Ott van különben kiakasztva a plakáton.

A boltos bement; Veron szive egyszerre eltávozott a „köz“ ügyétől, elnyugodott egy percre. De aztán gondolkodni kezdett újra. Hol járnak azok, micsoda rendetlenség?… Mi lesz, ha csakugyan későre maradnak és neki itt kell várnia?… Besötétült, egy lámpagyujtogató loholva szaladt végig az utcán, létrával felsurrant a gázpóznákra, – egyébként szinte kihalt volt az utca. Messze-messziről durrogás három egymásutánban, majd a tramtadram hangfoszlányai, nagy embertömegek nyujtott kórusa, mint valami visítás… „Csak kiabáljatok, bolonduljatok, – nekem más a bajom!“ – gondolta és karjára fektette arcát. Nem határozta még meg pontosan e bajt; de a ruha ujja átnedvesedett a könnyektől. Így ült összezsugorodva, magába temetkezve, mindenre elszántan, – sokáig. Egyszer felvetette a fejét; a sarkon, a trafik előtt sötétlett két siető árnyék, – ők voltak, megismerte a másik pillanatban. Mintegy megszabadulva ugrott fel, besietett, melegre-tenni az ételüket, „Na, asszony, – kiáltott be Károly előre, – felfordult a világ!“ – „Te, anyuska, van akkora cécó Pesten, hogy olyat még Amerikában se…!“ – Veron kissé arcához hajolt. „Ó Istenem, – te ittál? Érzem rajtatok; ittatok mindaketten!“ – szólt reszketve és elfordult.

– Na, csak egy ilyen picurkát, kismama!

– Kérlek, Veron, – ilyenkor csak muszáj egy pohárral. A hazáért!

Veron a falnak dőlt, hirtelen lehunyta a szemét. „Haza“ – szép, „ünnepélyes szó“, néha olvasta az ujságban és nem gondolt semmit. De ha kimondta életében, beszédközben – egy kis falu állt a lelke előtt, rajzos, borsodi hegyek koszorujában ellapuló fehér folt, erdők, fa-virágos tavaszok, vasárnapi harang, szagos gyaluforgács a műhelyben, a kovács lánya… És most jön valami borzasztó! Az emberek kiáltanak az utcán… és a faluk, az olyan faluk határát elfogja lepni a fegyveres katonaság. Majd tanyáznak az erdőn, kitörik a fát, a kerítéseket; elhajtják a pásztoroktól az állatot, a jószágot a házból. Az asszonyok sírnak és félnek, a hegyek oldalából ágyutorkok ásítanak, a templom összedül, a kazal kigyul,… igen, így mesélte a nagyapja a negyvennyolcas időből. A haza, a hazák,… mindenkinek van tán faluja!… De most kiáltanak odaát Pesten!

– Hagyjatok békét nekem, hagyjatok! – nyögte.

– Na, ugyan, hisz a komának úgy se kell menni!

– Hát a többi! Az idegent ne sajnáljam?… Ó, hát nem értitek ti,… ti! Hagyjatok nekem békét!

És zokogva esett az ágyra.

II.

A napok pedig tovább haladtak és a külső élet sok különös új zaja és mozgalma csak mint felszínes napiszenzáció hatott le a Hiúz-utca e pincéjébe. Vitorisz odaadóan bujta a krajcáros ujságokat, mindenre kiváncsi volt és nehezen szokta meg, sőt nehezen hitte el, hogy nem követelhet tájékoztatást mindenben a napisajtótól, melynek betűje azelőtt tápláléka és szellemi tengelye volt, műveltsége fokához mért, kellemes és kielégítő. – A város képe csodásan megelevenült, tömérdek vidéki özönlött fel, az utcákat ellepték a félig-beöltözött katonaruhások, fontoskodó arcú cserkészgyerekek vágtattak végig közöttük. Sok síró asszonyt lehetett látni, de százszor több vidámat; összekarolt párokat, nyílt, fesztelen megujult szerelmeket. Villamosokban a fiatal népek úgy bujtak össze, hogy azért „rendes időben“ rendőri beavatkozás járt volna.

Az élet általában fokozódni látszott. Nyakra-főre házasodott mindenki s oly édes, üdítő volt e máskor ezerszer meggondolt, súlyos lépést elkövetni bátran, hirtelen, gondolkozás nélkül; és ámulni rajta, hogy nem is olyan nagy eset! Csak a Hiúz-utcában kilenc új-asszonyt számoltak össze. A cseh szobalány kimenőt kért tizenegykor s délben már mint a führer hitvese szolgált fel az asztalnál. A házmester húga is így tett egy trénkáplárral kit nemrég ismert meg egy majálison; mesélte, hogy hiba volt az iratokkal, de az urak a polgármesteri hivatalban füléhez hajolva kérdezték tapintatosan, komolyan: „Baj van, kisasszony?“ – Ő lehajtotta fejét és elhaló hangon „igen“-nel válaszolt, (pedig szó sem volt bajról, magyarázta nevetve-pirulva), akkor aztán nem görditettek akadályokat.

A kávéházak zsúfolva voltak, minden asztalnál beszéltek hangosan, egyszerre; s ha az ember figyelt, észrevette, hogy mindig ugyanabban a szellemben: az esélyeket vitatták, a közeli lehetőségeket. Mindenki látnok és stratéga volt; „swarmlénia, front, csapatösszevonás, offenziva, sturm“ és még egy sereg ilyen új szó ösmerete, – ki tudja honnét? – de kötelezővé vált lenézetés terhe alatt. Viszont tekintélyre tett szert, aki közámúlat közt kivágta, hogy egy drednaut hány tonna súlyu, Mások komolyan azt állították, hogy ők már megtanulták „a sorok között“ helyesen olvasni a mostani ujságokat. – „Karácsonyra végleg itthon leszünk!“ – magyarázták fiatal önkéntesek a családi karavánnak, mely néha az összes tántikkal és bácsikkal követte őket utcahosszat, kávéházba, lerázhatatlanul. „Lesz abból tavasz is!“ – fontoskodott egy beavatottabb; míg mélázó, hallgatag emberek egy-egy sarokban halkan kifejtették, hogy „elvben, elméletben“ semmi se mond ellent annak, hogy akár igen sokáig is el ne tartson. Kinevették őket vagy elhalmozták praktikus ellenérvekkel, pszihikai, gazdasági meg ész-okokkal. – „Nem is árt, – mondták némelyek, – ha egy kicsit megrázódik alapjában ez a korhadt, büdös rend; ha azok, akik olyan disznó biztonságban ültek és híztak az aranyaikon, legalább megszeppennek kicsit!“ Mindenki azt hitte, hogy a gazdagok talán még jobban megszenvedik az idők e rázkódásait. „Hiába van ma a bankba pénzed; éhen halhatsz, de ki nem veheted:“ – ezen tünődtek őrömmel. Némelyek hangosan és szabadon beszéltek, megmondták ellenvéleményeiket, kifejezték érzésüket; mások riadtan és vésztjóslón figyelmeztettek óvatosságra; s akkor a félénkebbek már a commune tilóját vélték nyakukon érezni, megborzongtak, nem aludtak az éjjel. Mindenféle elfogatásokról meséltek; általában az emberek elvesztették egy kicsit a lehetőségek, valószinüség mértékét. Kivált az iskolázottak; ha még nehány Kemény vagy Jókai regényt is elolvastak valaha.

Független gondolkodású emberek néha idegesen kerestek valami okot a felháborodásra, de olyat, mely a közhangulattal megegyezzen és visszhangra találjon. „Hős katonáink“ valami kis kényelemhiányát hánytorgatták. Ám ami felülről jött, hivatalos helyről vagy az ujságoktól; az örökös megnyugtatás jegyében volt tartva, – s ez néha szárnyat adott a rémhireknek. Vidéki levelek rosszul jöttek civil rokonoktól is; pedig ez emberek igen vigyáztak, hogy mit írnak. Néha egy-egy anya vagy feleség már rég a harctéren hitte, rémlátásaiban elesettnek siratta hívét; mikor egyszerü sürgöny hívta valamelyik messze vidéki városba, melyet sohse hitt, hogy valaha meglásson. „Leveleimre semmi válasz. Jöjj, még hetekig együtt lehetünk!“ S mentek, utaztak a borzasztó tehervonatokon, zsúfolt kocsikban éjjel-nappal, agyonellenőrizve, izgalomtól kimerülten, reszketve: „Ott lelem-é még?“ – Kihamvadtnak vélt, elgyöpesedett, gondok-rágta vagy unalomba-halt érzések, szeretetek ujultak meg, felfedeződtek, égtek sziporkázva a megindultságok e rezgő levegőjében. Az asszonyok becsesek, drágák lettek, kiki a maga formája szerint. Türelmetlen könyörület, dühös részvét tartotta izgalomban az idegeket. Az igazi fájdalom, a rettegés, kín megbujt néhol magárahagyva, nem is értve.

Mindennek fulladt visszhangja verődött a Hiúz-utcában is. A kapú alatt a huszonegybeli viciné fogadkozott; hogy menten leöntené forró vízzel, ha egy kutya szerb most véletlenül idetévedne elébe. A legöregebb szapulóasszony a mosókonyhában az Isten büntetéseként fogta fel az eseményeket, mert nagyon rossz volt már a világ, kivált az asszonyok. És elmondta, – mert székelyföldi volt, – hogy háromszor járt fel halottaiból Borbán Áron és tanította az embereket, hogy három zivatarja jön az Istennek, ha meg nem térnek; egyik a háború lesz, utána majd a sáskák jönnek, de harmadjára már a világ vége… De az utcákon, – fehér battisztköpenyes, lebegő fejdíszű, szép, gazdag nők autóztak naphosszat nagy vöröskereszttel a karjukon és valami titokzatos, de borzasztón sürgős és fontos küldetésben. A legkomolyabbak közülök eltitkolhatatlanul örültek, hogy, mint mondták, megtalálták önmagukat, önérzetüket immár életfogytiglanra; mert megtudták, hogy fel bírnak kelni hét órakor és nem kell már tisztelve csodálniok a dolgozó nőket, – évtizedek, életek robotoló rabjait – Veronék láttak egy este kilenc tájban, erre sietni két hóruhás, vöröskeresztes fiatal leányt kiséretlenül és gyalog; a doktorné rokona volt a barátnőjével; mindenki tisztelettel nyitott utat nekik. A tárt ablak alatt megálltak, az egyik lihegve, nevetve felkiabált: „Ott van-e már Sanyi?… Nézzen ki, előbb nézzetek ki ránk: kosztümben vagyunk!“ Kihúzta egy szőke hajtincsét a kacér fejkőtőcske alul és nevetve szaladt fel a vőlegényéhez, ki ugyan „fölmentett“ volt, de kivel egy hét mulva mégis sommás, „háborús“ egybekelésre készült. A férfiak, civilek kedve is megjött a házassághoz. Általában a hungarákkal megszaporodott társadalmontúli nök hemzsegő rajának nagy konkurrenciát csináltak a divatba jött és édes hites szeretőkké kibomlott törvényes feleségek. A doktornénak is komoly szándékkal udvarolt egy jóállásu, özvegy, vasuti mérnök. Az önkéntes ápolónők tanfolyamára járt a Petz fűszeres sógornője is, egy nyúlánk, barna leány; s „csakolyan“ volt az ő fehér jelmeze is, mint a doktorné húgáé. Sőt ő „jobb társaságban“ tanult, csupa diplomás és úri nő közt. A souterrain őt fogta körül és ostromolta kérdésekkel. Két kezét a fehér, nagy zsebekbe sülyesztve leereszkedő fölénnyel beszélt az utcán. Elmondta, hogy szegény öreg Sipitát operálták ma másodszor s azon tanultak asszisztálni, az öreg ordított rémesen, mert már nem altathatják, nem birná; de ő már el tudja hallgatni nyugodtan a legőrjítőbb sikoltozást is, csak bele kell jönni! Egy „híres zenész felesége“ a legbúzgóbb köztük, ő fogta a fejét, leborult, odaszorítota arcához az utcaseprő verejtékes, kíntól torzult arcát és vigasztalón suttogott a fülébe: „Bácsi!… No nem, nem… bácsi!“ Veron eltakarta az arcát, de a vicinék nem erre voltak kiváncsiak; hanem hogy van-e már sebesült, igazi, háborús sebesült Budapesten? Némelyek biztosan tudták, hogy tegnap hozták az első ötvenet Szerbiából; mások meg már kétszázról regéltek suttogva. „Minek is titkolja a kisasszony?“ – „Majd lesz magának, – fenyegette a szomszédját egy testes szakácsné, – csak terjesszen itt rémhíreket!“ De a kisasszony titkolódzó arccal diszkréten összeszorított ajakkal hallgatta őket; végül, mintegy elszántan és magát-erőltetve kijelentette: „Hát nincs, ha mondom, egy sincs! Nekem csak elhihetik, lelkem!“ S mint a gigantikus világscéna egy igen jeles szereplője; kit fontos tekintetek köteleznek, sarkonfordult, nehogy még kiszalajtson a száján valamit. Ijedt megdöbbenésben hagyta hallgatóit, azzal a biztos hittel, hogy elképzelhetetlenül nagyszámú sebesültet, véres, csonkított, összekötözött szenvedők rémes, hallatlan tömegét, – talán ezeret is rejtegetnek már itt Budapesten…

S mikor pár hét mulva igazán megjöttek és folyvást jöttek, – már nem félt tőlük senki. Pár nap alatt megszokták s megkedvelték e sápadt és bepólyált tagu, de többnyire vidám embereket, kik nyitott autók hosszú sorában jöttek kényelmesen hátradőlve, ép kezükkel integetve, elkapkodva a virágokat s viszonozva az „éljen“-t; ünneplő népek sorfala közt a kórházig; hol már az ajtóban frissítőt kínáltak feléjük a hölgyek, – a legénységnek töméntelen cigarettát, gyümölcsöt, szirupot és zörgő aprópénzt. A kórházkertek rácsos kerítésen folyton cukorkákat dobáltak be a kinn üdülőknek; azok felszedték, mint a cirkuszi szereplők, aztán a rácshoz jöttek mesélni. „Igazán olyan rettentő az a háboru?“ – kérdezték szomjasan; s a hősök elmesélték hajmeresztő komitácsi-történeteiket.

– Igazán, Veronka, te még egyszer sem voltál kórházban, látogatni! – panaszkodott Erzsi. – Mióta hívlak, nem is szép tőled!

Veron némán, kicsit fáradtan hallgatta. Csaknem két hónap óta törték a gondok és kételyek, figyelni kényszerítve azok tetteit, perceit, kikre eddig nyugodt szeretetében az életét bízta. S míg elfoglalt, tépelődő lelkére tompán hulltak az idegen, egészen külső dolgok szokatlan hullámai; lehunyta szívét minden elől, ami nem ő volt és saját kicsiny, de neki egyetlen élete. Lehunyta szívét és már választott: nem a férje, hanem az idegen leány minden mozdulatát, szavát követte szándékos, kinlódón szigorú itélettel, – őbenne méregette saját, eddigi balgaságát és titokban sokszor sírt – Az arca meghalványult, keskeny ajkát szinte elhagyta a vér; egyszer Károlynak is feltünt ez és egy percre részvéttel kérdezte, hogy nincs-e baja?

Erzsi mitse vett észre ebből; ő most élénken és kifelé-élt, mint a szenzációt vadászó, háborús utca, – kalandra, ujságra lesőn, a kiváncsiság önző közönyével, felszínesen, élményeket habzsolva. Pár napig néhány ujoncnakvaló, kik jelentkezni jöttek faluról, – náluk aludt rögtönzött surgyékon; Erzsi hirtelen összebarátkozott velük és este elhívta őket sétálni, – kacarászva jött haza az egyikkel éjféltájban. Vitorisz akkor érthetetlenül dühbe jött hirtelen; többször is, idegesen emlegette, hogy késik, – aztán „ronda cábér“-nak nevezte és még sokkal rosszabbnak is. Veron alig felelt. Töméntelent dolgozott mostanában úgyszólván a másik kettő helyett is, kik az „érdekes idők“ izgalmaiban éltek és jártak szinte egész nap. Az Erzsi egyik szinésze is elutazott hirtelen bevonulni valahová s félhavi takarítással adós maradt. A leány szemrehányást tett dühében Veronnak: „Te ajánlottál hozzá, – egy ilyen rongy komédiáshoz!“ A másiknál söpört még immel-ámmal; de a szintársulat is oszlóban volt a napokban. „Azért van még egypár koronám!“ – mondta néha újra vidáman, szivesen s erővel rátukmált Veronra kisebb összegeket; mulatva az asszony csodálkozásán, ki rég nem volt már ilyenhez szokva és sejtelme sem volt, hogy a leánynak „spórpénze“ van… Már nem is akart gondolkozni semmin!… A leány félig így is ingyen evett már nála, vasalásban soha nem segített; Károly csak liferált s néha vidékieket vezetgetett pár hatosért, amig egy-egy ugrifüles cserkész szalutálva át nem vette tőle a paliját útközben, hogy ingyen hurcolja tovább ilyen kommandótól amolyanhoz, mutogatva a „nevezetességeket“. De már csökkent az „idegenforgalom“ is – ahogy a sebesültek száma nőtt és sorban megteltek a kisegítő kórházak.

– Igazán, Veronka, te tán nem is sajnálod szegény katonákat! – (Ez hat, úgy sejtette!) – Ez egy magyar nőnek kötelessége!… Gyere no, ne gúnnyassz itthon örökké, attól leszel beteg! Milyen rég volt rajtunk a piros ruhánk! Gyere, vegyük fel ma, csípd ki magad te is, háromkor van a látogatás!

– Azt mondják, most már nehezen engedik be; aki nem tud nevet mondani, hogy ki-beteget akar látni!

– Attól sohse tarts, ösmer engem az ápoló! Az önkéntes szobába megyünk!

Fölvették a ruhát, a nyári kalapot, együtt, mint harmóniájuk régi, szép idején; Erzsi segített betűzni Veron gyémánt-díszes hajcsattjait s odaadta a kis ollóját egy skatulyából, hogy a körmét is kitakarítsa. „Azért a keztyűt, úgye anyuska, nem fogjuk lehúzni!… Nem muszáj mindenkinek tudni, hogy nem vagyunk nagyságák, – igaz? Nekik most mindenki „nagysám“, szegénykéknek, aki cigarettát viszen!“

Hát elindultak nagysámnak öltözve a kissé dohszagú, de szépszínű, tűzpiros, fodros ruhákban, Erzsi ránevetett az őrtálló altisztre és egy marék cigarettát tartott felé. „Tudja már, kihez!“… A fiú némán vette