Part 2

Igen. Vágyaiban, kedélyében helye volt mindég e tiszta és bensőséges ideálnak: barátság. Finomnak és magasrendünek tetszett előtte bár nem tudta volna jól kimagyarázni, az olyan mélységes kapcsolat, melyet nem érzéki szálak tartanak össze; annál inkább, mert az ő köreiben oly könnyen s közvetlenül érhető el a férfiakkal közösködés; – míg a nőtársak, Istenem… „csak összebujni tudnak a férfíjokkal; csak annyira van eszök; amit az állat is tud!“ Ő szerette az urát, de mikor csak tehette, inkább kibeszélte magát előtte abban a részben,… az ember ki is fárad, egész nap dolgozik; meg hát egy asszony csak arra való legyen?… Jobban szerette, ha csak elbeszélgettek. Ám míg betegeskedett, Károly, – ha nem is goromba, de hidegebb volt vele napközben is. Pedig Veron úgy érezte, hogy ő egy betegségben még jobban, mert röstelkedés, gát nélkül, zavartalan, ömlő odaadással tudná szeretni az urát… De egyszer egy fiatal urikisasszony rábizott egy levelet, hogy postára adná, alig volt leragasztva, – hát mért ne kukkant volna bele? – Volt zárdabeli barátnőnek szólott; s Veront csodálatosan megfogták e szent, tiszta gyöngédkedések, e végtelenül mély, lelkes és lelkies ömlengések, melyek választékos szavait nem igen értette. Maga az a tény volt a szemében olyan kifejezhetetlenül finom és emelkedett, – hogy két emberi lény ily áradozón érez és érintkezik; – bár nem a „megmarkolásra“ kellenek egymásnak… Veron csakugyan felszedett s magánál melengetett mindig vagy féltucat beteg kutyát, eldobott macskakölyket; s ha magában volt velük, néha oly édesen tulzó gyöngédségeket, millió becéző szót duruzsolt a suta kis férgek fülébe, hogy kétségbeesett volna, ha Károly véletlenül meghallja s holtig csúfolná ezért…

– Én velem nehéz jóba lenni! – mondta nemsokára a doktorné cselédjének. – Mert én azt kivánom, hogy a barátném még mérgébe is szépen, szivesen beszéljen hozzám; és a hátam megett rólam egy zokszót se mondjon, hanem hű legyen, mint én, a sírig.

– Igen, Veronka, te nagyon érzékeny vagy, úgy-e? Na, nem jól mondtam? Én a világért meg nem sértenélek.

… Ilyen ünnepi percek, mondások nem estek épen mindig; sajnos, a napi élet nem bírja az ilyet, kivált a pincében, cselédszobában! De Veron mégsem csalódott új barátnőjében; a leány szelíd, epétlen, adakozó és nyájas volt vele szemközt. Nemsokára látta ugyan a hibáit is; a viszonyuk egyre kevésbbé ünnepélyes volt, de mind össze-melegedtebb; csakhamar nem lehettek egymás nélkül. Együtt sétáltak, egymás dolgában segítettek, ajándékozgatták s mindenütt teli szivvel dicsérgették egymást. Az egész környék csodálattal adózott ez előttük ismeretlen szolidaritásnak s mindegyik fél nőtt az idegenek szemében általa. De a doktorné, Erzsi asszonya fontoskodva csóválta a fejét és azt mondta, hogy ez nem rendes, hanem abnormális dolog. Nem volt igaza pedig!

*

„Nem jó vége lesz!“ – mondta egy idő mulva néhány öreges szapulónő is a mosókonyhában; de a fekete asszony hangos, szenvedélyes jó kis lelke csak annál inkább nem tágított. Ha ezek morcognak, ezek az elbutult, vén állatok, akkor csakugyan finom és szép dolog lehet, ahogy ők vannak a leánnyal. Mit értenek ezek? Neki az ura, a kutyái, a barátnője mind arra kellett, hogy érezhessen, hogy kiönthesse a szivét; legalább apró tettekben, néma, nagy ragaszkodásban; – mert a szavakkal kifestést, bár néha úgy vágyott rá, gátolta a szégyellés, a félelem, hogy megmosolyogják, – meg hogy nem is igen voltak szavai: bánni nem tudott velük. S a leány élni tudott mindezzel, jutalmazta s ki tudta mutatni, hogy kell neki, tudott elfogadni is; viszont apró ajándékokban szinte a könnyelmüségig pazar volt, – egy szóra mindenét odaadta volna és nem bánta meg egy óra mulva; – nem is gondolt rá többet. Veron most már tudta, miért nincs Erzsinek semmi félretett pénze; még azt is csodálta, hogy ilyen ruhás; és feltette magában, hogy takarékosságra szoktatja az ő érdekében. Néhányszor szép prédikációt tartott neki erről.

Vitorisz is megszokta lassan a dolgot. Eleinte szekálta vele néha az asszonyt, azt mondta, hogy a tulság sohse jó és hogy ennek nincs értelme. De Veron váratlanul jól kibeszélte magát. Hogy tán szeretőt tartson, mint a többi munkásasszony? – Egyik nap az uruk éjtszakás a gyárban, másikon a nőtlen, ágyrajáró szaktárs, – és felváltva alszanak otthon. Neki az nem kellett soha, tudhatja Károly, semmi része nem kivánta. Ágyrajárónak is a hatvanesztendős utcaseprő, szegény Sipita bácsi volt nálok, míg kórházba nem vitte a rákbaja. De az ember kiván még valakit az ura mellett, ha még olyan jó ura van is; és hát gyerek nincsen. A férfi végre is megnyugodott. Ő most csakugyan sokat nincs otthon, különóráz este. Nagy becsvággyal és kedvvel dolgozott egy hermelinszőrméből vert, óriási, kétezerkoronás fehér filz-kalapon, melyet Augusztának csináltak rendelésre, remekbe s egészen őrá bizták. Csak egy ujjnyi vastag igazi-arany zsinór körül; – ez lesz minden dísze két bojttal; – fő a façon; a főnök udvari szállítói címről álmodott érte. Nagy testi munka volt, nehéz vasbunkókkal verik az ilyet a formán; de Károly kedvvel csinálta, bár sokszor eszébehozta szándékosan, hogy milyen nyomorult keveset kap érte ő, aki csinálja!

Erzsi egy-két hónapig jól megvolt az asszonyával; a doktorné kedvesnek, ragaszkodónak találta. Nem volt nehéz hely; a fiatal özvegy szeretett sétálni, szinházba, kávéházba járni; – elég jó módban maradt, de férjhez vágyódott. Néha elmesélte a leánynak is, mennyivel szebb, jobb dolog a fészkes élet, mint ez a bús, magános. „Jobb volna, ha Vitoriszné ügyesen férjhez adná magát is, ha olyan jó barátnő!“ – De különben sok szabad ideje s független járás-kelése volt itt a cselédnek. Az asszonya névnapjára csinált Erzsi egy gesztenyetakarót s ibolyát vett egy koronáért a piacon, köszöntőverset dugott a csokorba és bevitte, míg a doktorné aludt. Az a hímzést izléstelennek látta, de azért örömet mutatott s mindenütt eldicsekedett a cselédjével. Áprilisban falura ment pár napra az úrnő s Erzsi kipingáltatta meglepetésül a konyhát egy mázoló-segéddel, kivel a boltban megismerkedett. Csak nyolc koronát fizetett; az asszonya erővel visszaadta neki, de aztán megmondta, hogy híre nélkül ilyet azért ne csináljon másszor! Veron, mikor elbeszélte neki, izgatottan érdeklődött a mázoló iránt. Kicsoda, hol dolgozik, hol és hányszor látta? „Vigyázni kell az ilyen facér kölykekkel!“ – figyelmeztette azután s a leány nem felelt.

Apró holmik, olcsóbb dísztűk, fésük, csipkék és zsebkendők sokszor elkallódtak a háznál; de az özvegy tudta, hogy bizonyos idő mulva minden cselédjével így van ez; kitanulják a gyöngéit. Néha, mintegy önmagát is büntetve, mindennek hirtelen utánajárt, mindent számonvett, követelt. Erzsi néha vissza-találta neki az eltünt granátmelltűt s ilyenkor sértett arccal járt egy ideig; mire az asszony egyet gondolva benézett a butorok alá s a lábasokba; tiszta-e minden? Sok hanyagság napfényre jött; mint ahogy előre tudta is. Nem volt rossz, vagy szívtelen nő; inkább jobbhajlamú, néha töprengő, igazságra, önjavításra kész; ha olvasott, ebben is bizonyos izlés és komoly szándék vezette. De a cselédügyen, – gondolta, – nem lehet segíteni a mai viszonyok közt. Ennek a kapcsolatnak: úr és cseléd; – más, elmult kor volt igazi levegője: a jobbágyi idő és szellem, mikor mindenki szolgált valakit, végsőkben a királyt, az Istent; s a hűség ideálja magasztos volt és tiszteletet keltő. Ma ez az eszmény az élclapokba került, minden szolgáló egyéniség s az „úr“, ha kivált gondolkodik kissé félve, lelkiváddal, szégyenkezve nyúl a másik élet szent jogába, a függetlenségbe. S mert az özvegy belátta, hogy a cselédnek igaza van, ha csak ellenszenvezni tud a gazdájával, kivált nő a nővel; vagy ha közönséges, – (hisz másra nem nevelték) ha lázadva tűri sorsát s nem tiszteli a tulajdont; – ép ezért szivesen és gyakran cserélte a „lyány“-okat. Elve volt, hogy csak addig kell tartani egyet, míg nem mer többet lopni, mint amenyit már a budgethez számított s míg a viszony természetellenessége nyájasságba, elnézésbe, emberségbe takarható kölcsönösen, – szóval pár hónapig. Mikép lehetne máshogyan: őszintén üzletivé tenni, pontosan megszabni, vagy mellőzhetővé tenni ez áldatlan viszonyt; ezen már nem ért rá gondolkozni; férjhez készült egyelöre. Addig is, – már juniusban rokonokhoz, falura; s mert fűtés, korompiszok már nincs, odáig takarítónővel is meglenne; sőt egy kis hajladozás őt is fogyasztaná, meg egy kis kifőzésbeli, gyengébb koszt, – és olcsóbb volna. Mindig rosszul járt, ha szentimentalizmusból tartotta és fizette nyaralás időn a „jó“ cselédeit; mind elcábérodtak, mire ő hazakerült. Szóval: nagyon kapóra jött neki némi éleskedések után, hogy a dult hangulat végre valami ősszeszóláskor ideges kiabálásban sült ki, mint a villamos feszültség. A cseléd feleselt, az asszony rendőrrel fenyegette; a lány követelte a könyvét, az asszony „kegyelemből“ elébelökte a konyhaasztalra – a fillérig kiolvasott pénzével együtt. „De most már induljon rögtön!“ „Ne tessen félni!“ E drámai pillanatoktól kezdve fokonkint alábbhagyott mindkettejük indulata, – némi katzenjammerral, de a kibontott csomók, megoldott helyzetek enyhületével. Egyik sem bánta, hogy így esett s egyik sem látott rendkívülit benne. Egy mindeneslány külsőbbik, konvencionális, – mondjuk: policáj-lelkiösmerete sohasem teljesen, s a multba visszamenőn nyugodt; – egy „nagysága“ meg, ha csak egy babot ér, mindig és joggal röstelli kicsit az érdemtelen fölényét ez egyoldalu szerződésben. „Neki is jobb, – mentegette magát gondolatban a doktorné, – minek izetlenkedjünk? De előre fölmondani rossz politika lett volna; akkor odáig a szemem is kilopja, elhordja és semmit nem dolgozik! Jó, hogy ma bevasaltattam még vele!“… Szóval negyedóra mulva maga csinált a búcsúzónak „még egy kis kávét“ s nem akarta megnézni, hasztalan erőltette a leány, a zöld ládát, melybe elpakolt. Kis gúnyos rezignációval legyintett s tán igaza volt; egy kis utikoffert a napokban csakugyan levitt már Erzsi Vitoriszékhoz. Végre elég tisztességesen elköszöntek egymástól.

Veron megtörülte lúgos karjait és kitörő örömmel, gyengéd öleléssel fogadta a leányt; már tudott volt a bajokról és most megkönnyebbülten sírtak egymás vállára borulva. „Otthagytam, mint szentpál az oláokat! – kiáltott aztán vígan a leány. – Pedig ugyancsak hizelgett volna már a nyavalyás, hordta utánam a kávét! De nem vagyok veszett!“ – „Ennyit se kellett volna, hogy tűrjél!“ vélte az asszony, mély meggyőződéssel és kicsorgatta a szennyes vizet. Erzsi oly sok rosszat beszélt neki utóbbi időben a doktornéról s még az erkölcseit is hánytorgatta; – hogy Veron szinte utálta! elhatározta, hogy nem is fog mosni rá!

Az ura még nem volt otthon. Károly a minap tett néhány megjegyzést arra a kofferre, hogy jó lesz vigyázni! meg hogy vajon mi van benne? „Nekem ugyan nem elvem az izé, – a „tulajdonjog bálványozása“; de az nem volna szép, ha valaki bajt csinálna olyanoknak, akik pártolják és jók vele!“ – Ám Veron megbotránkozva torkolta le: hogy gondol olyat?… Az „olyan“ alatt bensejében tulajdonkép csak ékszert, pénzt, nagyobbszabású dolgot értett; olyat, amiért az embert a rendőrségen üthetik, nyaggatják, becsukják. Apró dolgok, elügyeskedések! egy-két harisnya, zsebkendő, mikor folyton mos-vasal az ember, (nyomtató lónak nem kötik be a száját) – még egy ciha vagy lepedő is, ha nem monogrammos vagy épen szalagok, hajcsattok, övek… Istenem, az ilyesmi inkább virtus, minden leánynak hemzseg tőlük a ládája s mind nyugodtan hurcolja változatos jelzésü, nagyságú s fajtájú darabjait a fehérnemű-gyüjteményének. Ő maga, Veron például soha nem vett harisnyát, hanem minden mosni adott szennyesből átöblített magának egy nehány párt s hordta, míg a többi ruha munkában volt. – Az Erzsi csomagja nem nyugtalanitotta tehát.

– Tedd fel a vacsorát, szivem, mindjárt itt lesz a komád! – Na, de most aztán nem engedünk el. Minek szolgálj te, mit szekáltasd magad; el lehetsz miköztünk! Szegény Sipita bácsi úgyse jön már ki a kórházból, hacsak nem szentmihálylován; – az a fülke tiéd lesz a matrác-surgyéval; a vizvezetéknél mosdhatsz ott; aztán takarítni mégy. A szinész-urat még holnap megfogom neked, annak a szobáját meg még egyet legfeljebb. Délután segítesz nekem fizetés fejében putzwesch’t vasalni, neked jó kezed van ahhoz. Na, hát nem is szólsz?

– Én szeretnék, de a koma mit szól?… (Igy nevezték Károlyt tréfásan.)

– Sohse búsulj, szivem; még ő mondta tegnap, neki jutott eszébe! – hazudta az asszony hősiesen. De tudta: lesz annyi energiája, hogy ezt keresztülvigye az otthonában.

*

Vitorisz csakugyan nem ellenkezett, sőt váratlanul készséges volt és egyetértő. Igen, már hallotta volt a gyárban, hogy az üzemet a nyári szezonra korlátozni fogják s csak az öt legrégibb embert tartják meg a műhelyben. Vele szemben habozott a főnöke: jó és gyors munkás hírében állt; de a könyve szerint egyetlen tartósabb helye, megállapodása nem volt soha és ez döntött. A főnök már ismerte ezt a tipust és ki tudta használni; szives, dicsérő szók közt igérte, hogy őszre, – őt elsősorban – visszaveszi. Károly nem is bánta nagyon; nyár jött, az ember akárhogy elél nyáron s Veron már félre is tett valamit. De jó lábon kellett maradnia vele. Meg nem is baj, hogy a leány itt lesz a háznál az asszony is jobbkedvű, az egész életmód elevenebb, vidámabb; még a nyomorúság is, a szapulás-gőz meg a csuszpájzvacsora is. „Nem is rossz nő az a bumfordi leány, csak egy kicsit buta!“ – gondolta Károly.

Pedig tán inkább lusta volt egy kicsit és néha beszédre, gondolatra is; csak az egyforma babramunkát szerette. Mint egy jó meleg, dunnás ágyban, úgy fészkelt meg a Veron eleven és tevékeny, jó szeretetében. Most már nem igen erőltette magát komoly és tartalmas beszédekre az amerikai viszonyokról, az életről, a családjáról, a világi rendről; amicskét tudott vagy valaha gondolt, kiadta a legelső, ünnepieskedő idejében a barátságnak. Itt, a pincében nem is öltözte, gondozta magát olyan rendesen, mint cselédkorában; pedig Veron szivesen mosott rá is. Mindenben ernyedtebbnek látszott, sokszor megállt, ellógott, mélázott. Dologra kapni nehéz volt, de ha egyszer hozzákezdett, szépen és finoman vasalt, pontosan és tisztán nyomkodta ki fonáján a fehérhimzést, izléssel hajtogatott s úgy belejött, hogy abba se akarta hagyni. Csak Veron készítsen kézhez neki mindent, azt szerette. De örült, ha az asszony dicsérte a munkáját és mindent szerényen megkérdezett: „Jó lesz így, anyuska?“

Csakugyan a Veron érzése és szerepe is egyre anyaibb lett vele szemben. Jóságos elnézéssel mosolygott a leány nyalánkságán, tréfálkozott rajta, de ha csak tudott, hozott vagy csinált neki egy-egy falatnyi jót. Persze, olyankor Károlynak is, „a másik gyerekének“; dehogy is hanyagolta volna el! Hanem a kis kutyákat mind elajándékozgatta sorjában; jól megnézve, hogy kinek, hogy „jó sorsba jussanak“. – Sokat mulatott azon is, hogy a leány szeretett soká a dunnák közt heverészni reggel; s e tekintetben Károlyban megértő szívre talált. Nem volt baj, mert a férfi most „szünetelt“; a leány meg csak délfelé ment takarítni a két szinészére, mikor már próbán voltak. A fürge asszonyka hajnaltól sürített, nyugtalankodott, sepert, kávét főzött nekik és néha mindegyiknek odavitte az ágyba füles csuporban, karéj fehér cipóval; olyan öröme telt ebben! – „Bujjunk el, hékám, mert kikapunk az anyuskától!“ – kiáltott Károly és kacagva húzta fejére a dunnát, ha Veron valami rosszalkodáson érte. Ő is jól érezte magát a két nő közt; nem igen voltak férficimborái; inaskora óta „asszonyvitéz“-nek csúfolták a műhelyekben. Nem ivott, nem kártyázott; olvasni meg szinházba menni jobban szeretett, – meg csinosan tartani magát, külsejét. Méltányolta a női kézimunkát, az uriasszonyok szép toillettejét; mindez féligmeddig a szakmájába is vágott.

Veron egy zálogházban tizenöt méter piros battisztot fedezett fel, megvette és két egyforma ruhát varratott pünköstre a házmesterné húgával, ki varrni járt; kimosta érte kétszer minden szennyesüket. Károly ismerős forrásból két nyári kalaphoz valót szerzett, csuda olcsón megcsinálta; s meglepték Erzsit az ajándékkal; abban mentek az ünnepen templomba, kirándulni; – Károly is velük. A Hűvösvölgybe másodnapján kivittek egy regényt, a férfi felolvasott, megtárgyalta a feleségével a történetet jóizüen ott a napsávozta, erdei füvön, mely szokatlanul édes volt a szemüknek, bár poros kissé és til-tul ujságpapirosoktól tarkázott. Veron ép úgy tudott élvezni, megérteni, befogadni, – mint aktivkodni, dolgozni, ha kellett. Oly eleven, sistergőn meleg volt a fényes, szép kis élete! – Közben meg-megigazította Erzsin az új ruhát, hogy ne gyűrődjék. – Erzsi is figyelt a könyvre, szerette, ahol értette, de megzavarták minduntalan az úton jövők-menők, az ünneplő ruhák, beszédek, – majd az elemózsiás-kosárra pillantgatott; de a szúnyogok is nagyon csípték a battiszt alatt dagadó karjait, meztelen nyakát. Károly néha „viccből“ odanyúlt, segített ő is vakarni. „Na, majd én ott is, hékám!“ – kiáltott kissé nyeglén, mikor a leány a harisnyakötő alá nyult, dühösen a sok csípéstől. „Csitt legyen… Károly!“ – védelmezte Veron a leányt. Esteledett, a nap pirosan szállt a halványzöldlombú, szép hegyek mögé; Veron szinte kimeresztette a két fénylő, kis fekete szemét a villamos-állomásnál, hogy többet befogjon, felszívjon még beléjük e ritka gyönyörűségből búcsúzóra. Az ő szülőfaluja is Borsodban ilyen enyhe, tisztarajzú hegyek koszorújában ült meg; és benne napos, erdős, kislyánykori emlékei, szűz és nyugtalan szíve hajdan,… a kovács Etelka lánya,… a gépész, az első,… nagy darab, erős férfi!… Erzsi a tolongó embereket nézte és arról beszélt, hogy Amerikában még ilyenkor kezdődik az igazi mulatság, sátorok vannak ilyen helyt itallal és mindenféle jóval. „Egyikbe meg dupla ágyak felállítva, úgy-e hékám, csak be kell menni?“ – kérdezte Károly durva kacajjal és megcsípte a lyány kemény csípőjet. „Te, a bolhát meg lehetne ölni terajtad!“ – Elvörösödött, mert Veron odanézett rémülten, majd lesve, nem hallották-e mások? Az ura melléugrott, szolgálatkészen a karját nyujtotta neki, hogy fölsegítse. Erzsi utánuk tápászkodott.

Károlyból néha csakugyan kiütközött a durva mesterlegény; e fölös és fehér női hús látása ilyen hatással volt rá. Veron ilyenkor mindig rendreutasította, komolyan védve meg a barátnőjét. „Egy rendes nővel, pláne leánnyal nem illik így beszélni!“ – De Erzsit is elővette másnap négyszemközt, igazi kisanyásan. „Fiam, egy férfinak nem szabad annyit megengedni, illetlen szót, csúfolódást. Kivált egy leánynak tartani kell magára; máskép a legkorektebb is vérszemet kap!“ Erzsi leszegett fővel, némán szedte képére a dorgálást; a hallgatása sem dacot, sem megbánást nem fejezett ki; de Veron jóra értette, megsajnálta, még ő kért szinte bocsánatot. Nagyon kedvesnek látta ezt a „nagy gyereket“ duzzadt, fényes bőrével, gödrös álla szelid mosolyával, engedékeny, lágy természetével. „Árván nőtt szegény, nem volt aki tanítsa!“ – gondolta el és eszébejutott, hogy tán ő se botorkált volna annyit az életben, ha anyja él. Vagy ki tudja? Ilyen korában már, – maga is teherben, – ő szedte fel az utca kövéről a csaknem naponta ittas gépészt.

Ilyen prédikációk után néha Erzsi is felfujta magát, félnapig haragban volt Károllyal, nem szólt hozzá; de csakhamar megfelejtkezett, kiengesztelődött; s akkor a férfi is tisztességesebb volt vele. Néha, összebarátkozva, ártatlan, apró tréfákat csináltak „anyuska“ bosszantására; a végén együtt mulattak rajta hárman. Veron soha intenzivebben nem érezhette, mióta élt, hogy szerettei szeretik, tisztelik és szükségük van rá. – Esténkint segített az ura is teregetni és zavarta, noszogatta a leányt, jöjjön, dolgozzon ő is, segítsen anyuskának; – aztán bolondozni kezdett vele, kergette a vizes lepedők alatt bujkálva, melyek lecsüngtek a kötelekről. Ha sok ruha volt és padlást béreltek húsz fillérért, oda se engedte felfáradni az asszonyt. „Neked megárt a lépcső, fiam, hadd jöjjön az a virágszál, eleget pihen úgyis!“ – és felment a másikkal és jósoká maradtak. – Néha, nagy jókedvében odahúzta az ágyra maga mellé mind a kettőt, vagy már úgy is ott pletykáztak, vicceltek alsószoknyában körülte; – kétfelől átfogta őket a két karjával és míg Veron felé sandított egyetértőn, cinkosan, mintegy kicsúfolva a leányt; másik kezével marokra fogta annak a husát, jól belecsípett. De Erzsi nem visított, hangtalanul, lágyan lapult el a férfi hóna alatt, jól ránehézkedve. Néha még akkor is hancuztak ketten, mikor Veron már kifáradt, lepihent; egymás haját cibálták kacarászva és egymás fejéhez hajigálták a kockás ciháju párnákat. „Elég már, gyerekek!“ – szólt Veron néhányszor félálmában. – „Le a villanyt! Erzsi, eridj az alkovba!“ Nemsokára csend lett. Egy esetre később emlékezni vélt; hogy reggelre ébredve még ott lelte a leányt Károlynál; szoknyában, de mezitláb, félig a takaró alá csúszva rendetlenül; s mélyen, nyitott szájjal aludt. Megrázta a vállát vigyázva, elvezette kézenfogva; – az szinte alva járt, mormogott. „Gyere csak siess az alkovodba, az ágyadba! Az már csak nem illenék, ha felébredne és ott látna!“

Valami homályos és kelletlen félgondolat megdöbbentette néha; a gyanú árnyéka. De csak egy pillanatig. Nem! Az nem igy szokott történni! Hallott házasságtörő históriákat, mikor a férj megutálta feleségét a másik miatt; avval ment sétálni, annak udvarolt, ráköltötte a pénzét. De Károly sohasem volt hozzá jobb szívvel, – ezt érezte, – soha úgy a kedvébe nem járt,… és a leányhoz, – bárcsak ne lett volna olyan csufondáros, néha goromba is!… Inkább még ez volt a baj!

Egy meleg juliusi reggel Veron kovászbavaló ugorkát válogatott a közel piacon; (azok otthon aludtak még,) mikor megszólítja egy szakácsnő: hogy ő itt szolgál a téren egy orvosnál, az ura ápoló az Angyalföldön, a tébolydában; csak azt szeretné megkérdezni, már sokszor akarta, hogy az az Erzsi hogy viseli most magát? Rendes most? (Kezével táncos vonalat írt le a homloka előtt!) Veron ámulva, meglepetve tudakozódott.

– Hát asszonyság nem tudta, hogy a tébolydába volt?

– Dehogy!… sápadt el Veron és szinte meg kellett fogódznia, hogy el ne essék.

– Na nem kell úgy megijedni! Csak megfigyelésbe volt,… a konyhába tették úgy használták, mint cselédet, utoljára is elbocsátották, hogy semmi biztos bajt nem látnak a fejébe. Csak néha olyan… andalgós.

– Sohse vettem észre!…

– Biztosan nem is igaz; tán csak tette magát, hogy ingyen utazhasson vissza a hajón. Így, mint bolondot, hazasuppolták.

– Suppolták?

– Igen, – én nem tudom, igazi-e, az én uram így hallotta az ottani doktoroktól, – hogy odakinnt lopott volna. Na… nem valami nagyot, csak úgy eldugdosott kis limlomokat a szolgálatban; valami legénynek adta, – de ottan szigorúak, bevitték, nyaggatták magyar tolmeccsal a kondzulátustó’, hát hogy akkor tetette volna gárgyúnak magát, hogy megszabaduljon, még haza is jöhessen! Ha így volt, akkor még nagyon is okos esze volt neki, – hát nem? – hogy ezt így kikomponálta! Na megyek, Isten áldja meg!