Part 1

KAFFKA MARGIT

KÉT NYÁR

NOVELLÁK

KIADJA

A NYUGAT SZÉPIRODALMI SZEMLE

BUDAPEST 1916.

Két Nyár 1 Lirai jegyzetek 69

A Nyugat nyomdája, Budapest, IX., Lónyay-utca 18.

KÉT NYÁR

I.

Kába kis félmosolyú verőfény ült a házfalakon, kopottas félszeg februári tavasz-intelem; tán maga is röstellte itt kicsit az embereket bolondítani! Hisznek-e neki megint; mit hozhat a május, a nyár? Kinek van kertje, fája, vetése, nyaralója a Hiúz-utcában; mely Budán van bár, de úgy körül épült házzal, sikátorral az utolsó időben? Mikor Vitoriszék beköltöztek most négy esztendeje a huszonegybe, az utcai pincébe, – még füves zöld telek volt szemközt; és az olyan vékony jószág, mint Vitoriszné átbujhatott a keritésléceken vadvirágot szedni egy csorba tejesbögrébe. Most már sötét a pince a két nagy bérháztól, de mit csináljon az ember? Nagy helyiség, száraz és nem stájgeroltak!

Erre gondol Veron és a két barna száraz karja szaporán tereget. Igen, muszáj valami vidítóat gondolni ilyenkor: a házbérről, amely már fizetve, a ruháról, ami holnapra szárad, a szomszéd pucerájról, mely megbukott hálistennek; a letudott adósságról s az uráról, hogy most megint munkába áll. – Ilyen mindenféle rendeset, mert az ember néha úgy elszomorodik; csak idegességtől kész volna lugot inni. Ha tavasz kezdődik mindig is ilyen furcsa változós! – Tavaly azt mondta ilyentájt az urának: „Te, meglátod, hogy egyszer én csak megindulok menni és megyek és mind futok, amíg látok!“ De tavaly rosszabb volt, mert betegeskedett, klinikára járt, meg Károly kezdett a sörivásra szokni, sok vitába voltak egymással ezen. Most már egyre tisztul az életük, az adósság levan, új házaktól is mindig hoznak ruhát. „Vivát Gáribáldi!“ – szerette volna kiáltani, mint apja, a néhai falusi asztalos szokta, ha jól ment a munka vagy beszopott kicsit. De nem, még kinevetné az ura odabenn az alkovban!

– Károly, te! Tudod, hogy az a csendőrtiszt is ideküldi a ruhát a huszonhétből!

– Melyik? – hangzott az u-alakú helyiség egyik fülkéjéből, a zilált ágyról, egy ásításba-nyúlt hang. – Az, aki a doktornénál szobaúr?

– Az! a doktorné új cselédje megszólított. Nagyon szives nő!

– Az a bukjel-frizurás?

– Bukjel… na nézd-a? Hát más nem megfésülködik, hát én nem? – és mosolyogva csillogtatta meg a hollósötét hajába oly bőven tüzött üveggyémánt csattokat, fülenfüggőt.

– De olyan csuszpájzostál képe van hozzá!

– Na nézze meg az ember a kis gusztusodat! – nevetett az asszony és kis szemei, a fényes, fekete cseresznyemagvak felragyogtak. Tetszett neki, hogy a teltarcú nőket nem kedveli az embere! Ő maga sovány volt, sötét bőrű s a Hiúz-utca összes pincelakói hitványnak mondták; de a doktorné, akinek mosott, sokszor dicsérgette: „Milyen cárt maga Vitoriszné! Milyen csepp keze-lába van! Mint egy hercegnőnek!“ És Vitoriszné ilyenkor mindég elmondta, hogy az apja taníttatni akarta őt, képezdébe járatni, (mint legkisebbet, mert jó feje volt), de meghalt, mielőtt tehette volna.

Vitorisz úr, a női kalapos, az ágyon hevert; ki akarta még urizálni magát utoljára, mielőtt egy uj Király-utcai gyárban, holnap munkába lép. Csinos ember volt és magára tartó. A ruhát tisztán és alig gyűrve tudta viselni, barna haját oldalt kefélte, másodnaponként maga borotválkozott és kis angol bajuszt nyirt az orra alatt. Ha így, mikor nem volt munkában, együtt hivták őket valahová padlót kefélni, – (Vitorisz korcsolyázva lejtett a kefén s az asszonyra csak a kőnnyebb munkát, törülgetést hagyta), olyankor mindig pénzben alkudták az ebédet s egy kis korcsmába mentek együtt. Károly udvariasan lesegítette a feleségéről az ócskán vett kis kabátot, vizet töltött a poharába és megkérdezte: „Mit parancsolsz kérlek?“ De nemcsak mások előtt, maguk közt is így szólt hozzá: „Kérlek szépen!“ és nagyon szerette ezt a szót használni: „korrekt“; de egy r-rel ejtve, így: „korekt“. A népszálló könyvtárából sokszor hozott haza könyveket, gondosan ujságpapirosba fedte őket és felolvasott Veronnak esténkint. Sokszor elbeszélgettek, elokoskodtak együtt a világ minden dolgáról. Vitoriszné nagyon jól tudta hát, miért tűri el urának némely pénzbeli könnyedségét, meg hogy nincs maradása sokáig egy-egy helyen, gyárban; elunja. „Kell az embernek egy kis szünet, egy kis változás!“ – mondta ilyenkor.

És mert gyermektelenek voltak, nem kerültek nagy bajba ilyenkor. Károly szivesen liferálta egy utazó táskában a mosott ruhát; néha új kuncsaftot is szerzett; a megjelenése imponált mindenütt. És a kis asszony oly életrevaló, – a jég hátán is megélt volna! Szimatolt a zálogházak körül, megvette pár hatosért a hiénákotthagyta holmit, szövetet, csipkevégeket; – majd galandot, cérnát, kilószámra gombostűt hamisan bukó kis üzletekből; Vitorisz kis táskába rakta a holmit és házalt vele varrónőknél, ismerős urinőknél. A szövetfélét a szomszédos házak finomabb cselédsége kapkodta szét blúznak, kötőnek; mindig nyertek jó pár koronát. És ha egy-két hónapig így elvolt, rendesen lelt egy új gyárat, új munkát Vitorisz; finoman dolgozott, de mire megösmerték, megszerették, ő unta meg újra. „Igen, igen, de ha gyerek volna!“ sóhajtott az asszony néha; de ilyenkor mindig esett néhány éles szó köztük, hát inkább ő hallgatott el. Mert Vitorisz, legalább is egész életén át úgy mutatta, – nagyon vágyott volna arra a gyerekre. Mikor összeköltöztek is a pár évvel idősebb asszonnyal, mindig azt hajtogatta: „Ha úgy leszel kedves, rögtön megesküszünk!“ Nem lett úgy, de Vera tudta, hogy az ember szereti. Apja, az özvegy asztalos még húszesztendős korában kiátkozta, mikor egy gépésszel megszökött a faluból. Három évig küzködött avval, halva szülte a gyerekeit, aztán egy özvegy hivatalnoknál volt gazdasszony húsz koronáért meg szerelemért; amikor megismerte, okos asszonyitélettel magához valónak találta és ügyesen magához kapcsolta ezt a Károlyt. A családja tartotta a haragot. De meghalt az asztalos, osztoztak s a csaknem kétezer koronácska örökségből elsőnek az anyakönyvezetőt fizették, meg egy kis lakzit. Csak a világ kedvéért! – mondta a kalapos. A pénzből saját mosódát nyitottak s egy év alatt elúszott rajta majd mindenük; a maradékot felette az asszony betegeskedése, mert még a gépész idejéből hozott egy kis bajt, amiatt nem lett több gyerek. De Vitorisz-szal jóba-rosszba megvoltak mostanig, Veron sok úri asszonyt ismert, nagy intimitásán, a szennyes ruháján keresztül; s ahová bejáratos volt elbizalmaskodtak vele, elmondták minden bajukat. De fürdőszoba, cseléd, harminc koronás blúzok gondolata sohasem zavarta; oly távol volt becsvágyától és körétől, mint azoknak az úri nőknek egy földszinti páholybérlet az operában, vagy hogy udvarmesterük legyen. Veron sokszor főzött finomabban az urának, mint azok mindenesei kotyvasztanak s ha nyáron, – mert az énekes szinész úrra is mosott, – két erkélyszéket kaptak a szinkörbe; Veron háromkoronás csipke-sálat dobott frizurás fejére és Károly húszért csokoládét hozott felvonás közben; majd előadás után egy kis kávéházba mentek, piccolot ittak, és vicclapokat néztek… ó igen, ilyenkor a környezetüknél, a valónál finomabb, magasabb élet illuzióiba ringatták magukat; csak egy fokkal, igaz, de ez rendszerint elég! Együtt nézték le a buta házmestert, a durva pucerájost, meg az iszákos péket; de vigyáztak, hogy a szomszédsággal külszínre nyájas viszonyban maradjanak. Önkénytelenül tisztelték őket; urazta, asszonyozta még a füszeres is; de villamoson, ligetben néha így szóltak idegenek: „Nagysád kérem, húzza arrébb a ruháját! Pardon Nagysád!“ És a kalapos megszoktatta Veront, hogy ne is érezze különösen megtisztelve magát ettől…

– Veron kérlek, még nem vagy készen? Gyere már, pihenj meg egy kicsit!

Az asszony friss mozdulattal csattantotta fel a villanykörtét, mely zöld zsinóron lógott a helyiség közepén. A világítás megszokott enyhesége kizárta a változó szinü alkonyborulatot, az oktalan levertséget; meleg vidámság reppent az asszonyka szivébe és odaadó nagy hála egyszerre. Lám, az ura így szól hozzá!… Goromba nem volt soha életében, csak néha furcsán csufondáros és olyankor az asszony mindig zavarba jött, elveszett, elidegenült; mintha egyszerre elszakította volna a másik az összetartozás, szolidaritás szálait. „Húzd fel kérlek azokat a mágnás-cipőket!“ „Jaj de bübájos vagy!“ „Grófnő töröld meg az orrod!“ Ilyenekkel mindig könnyen fölébe kerülhetett. De ma jókedvében volt Károly; ilyenkor szép estéik szoktak lenni.

– Tudod mit fiam, – lelkendezett felé, – összetakarítok még itt egy kicsit, most kedvem jött! Vidd át addig a Korona-utcába ezt a pár inget; a pénzből meg, úgyse sok, vehetnél parizert a téren, meg huszér, teját, huszér rumot; kockacukor van is még! Jó?…

Aggódva, kérdve nézett felé. „Hej, haj!“ – tápászkodott fel az ember, de nem volt ellenére a dolog. Jó barátok voltak, megtudtak egyezni.

– Kis üveget vigyél a rumnak – szólt utána Veron és még abban a pillanatban frissen, repesőn szívós kis teste minden energiájával, feszült ideges életörömével dolgozni kezdett.

Meglepetést akart. Mult héten költözésben segített valahol; két ócska törökös párnaforma székkel nem tudtak mit csinálni, a cselédszobába se fért; handlénak nem kell az ilyen, még a szemetes se ingyért viszi ki. De tudták, hogy Veron mindent elfogad, tört üvegcserépnek, ócskavasnak örül: „Majd jó lesz valamire!“ – s mint egy zsibárus bolt, olyan a lakása. Majd megszakadt, míg elcipelte a két ülőkét és hazárdul kacérkodott a villamoskalauzzal, hogy fölvegye velük. Az ágy alá dugta Károly elől. Kapott egy rongyos szőnyeget is, azt most elterítette a tisztábbik fülkében; rá a két széket, aztán a divánt vonszolta oda, melyet a poloskák miatt dobtak ki a házban, de ő kitisztálta. Új bútora nem igen volt, arra mindig sajnált. Középre húzta a kis szapuló-széket és beterítette asztalként, valakinek a mosásba adott kávésabroszával. „Na, csitt, csitt!“ – vigasztalt meg két vinnyogó kölyökkutyát egy kosárban. Két pár csésze került, ahány darab annyiféle, – egy csorba teás-ibrik kék bádogfedővel. A villany-körte csomóba kötött zsinórját megoldozta és kihúzta idáig, kampós szeget vert a falba, hogy megakassza, aztán tűzre tett, megnézte művét és mosolygott: „Igazi török szoba!“ Lihegve szaladt át a boltba tíz Duna-cigarettáért; odarakta csinosan egy néhai szappantartó üres aljába, gyufát mellé. Végre megmosta a kezét, megnézte pillanatra parányi tükördarabban a haját; az rendben volt a gyémántüveg-csattokkal; – aztán egy mozdulattal levetette a dolgozó rongyait és előkotorta pongyolát. Igazi pongyola volt ez, japánujju, sárga, mutatós, olcsó krepp-szövetből; különösen adakozó percében ajándékozta egy nagysága.

Abban a pillanatban, mikor a kiszellőzött lakást be akarta zárni, nagy-soppos, szőke, női fej jelent meg fölötte az ajtóban.

– Hoztam már én is a kutyuskáknak egy kis csontot! – szólt be nyájasan az özvegy doktorné cselédje. – A mi vicink mesélte, hogy milyen jószivű az asszonyság; minden nyomorék kutyust, cicust felszed az utcán, itt ápolgatja! Én is szeretem az állatot!

– Igen szépen köszönöm! felelt Veron és elpirult. Imponált neki az új nő! Még csak harmadnapja jött a Hiúz-utcába s közbámulatra egyfogatú kocsin, az óriás zöld ládájával, melyen oly sok volt a nyomtatott, idegen nyelvű vámcédula: „American“. S a vici mesélte a fűszeresnél, hogy tegnap kalapban, cérnakeztyűben ment a csarnokba; karján nagy viaszos vászontáska. S Veron mindjárt rokonszenvezett a fehérbőrű, szőke nővel, ki hímzett fehér blúzában, telt mellével, ünnepien frissnek, virulónak látszott neki. S e percben örült, hogy elég világos van még kinn s a leány jól láthatja az ajtóból az ő hosszú sárga pongyoláját a bársony gallérral.

– Hát mikor hozzam el a hadnagy ruháját, asszonyság kedves?

– Ó kérem akármikor! Mindjárt is, ha tetszik! – kiáltott Veron mohón.

– Igen? Akkor leszaladok vele este! Az asszonyom szinházba megy úgyis, magam leszek!

– Legyen szerencsénk egy kis teára! – felelt Veron és újra belepirult, hogy ilyen jól meglelte a kifejezést. Észrevette, hogy „az asszonyom“ szót sietve, elmosva, kis ajkbiggyesztéssel ejtette a leány. Ez tetszett neki és valóságos becsvágyat érzett az után, hogy ő is „imponáljon“ a másiknak.

A leány világos körvonalú alakja ott állt még egy percig a pinceküszöbön, lemosolygott rá a homályból, aztán nyájas, csengő szóval szabadkozva köszönt el. „Milyen barátságos nő!“ – gondolta Veron már-már egészen meghódítva.

*

– Füstölt nyelvet is hoztam, kérlek! Nem baj? – kiáltott be Károly előre.

– Nem, nem! – mosolygott a szemébe Veron és legyintett, hogy semmi az, nem krajcároskodik ő! – Gyere csak, ülj le, mindjárt forr a tejavíz! Est-et is hoztál?

– Na nézd el! – állt meg a férfi a fülke bejárójánál. – De milyen jó izlésed van neked!

Veron lihegve nevetett örömében.

– Na lám, igazi török szoba! És cigaretta, teja, – és ez a te érdekes slafrokod!

– Diván, szőnyeg, csészék! – folytatta Veron és sorba végigsimított mindenen a tenyerével.

– De milyen hamar csináltad, mint egy boszorkány! Nem lovagolsz te néha seprün éjtszaka?

Veron megrettent, hogy megint csufolódni akar; de Károly szives örömmel ült mellé. Leforrázták a kis asszúfüvet, lassan kitöltötték, lassan kavargatták, szürcsölték nagy pihenőkkel, nézdegélvén közben magukat, egymást s a kis illuzióikat. A sárga kimono szép ráncokban folyta körül a Veron keskeny csipőit, aprós, gyerekes mellét. „Na lám, hogy illik mindez hozzájuk! Hát ezt művelik, ezt tudják az urak! De nagy vicc!“… Vitorisz kibontotta az ujságot. „Feszültség a külpolitikában… A légyott… A szerb pátriárka síremléke… Öngyilkos rikkancsfiú…“ olvasta végig a cimeket.

A pinceajtón hangosan kopogtak. „Kinn tágasabb!“ – súgta Károly. „Légy finom hozzá!“ – súgta a nő. „Tessék, – tessék erre fáradni, kisasszony!“ A kisasszony arra fáradt tapogatózva a homályos helyiségen át. „Na tessék! Milyen érdekesen ülnek itt! Na nézze meg az ember! – nevetett a leány. – Igazi törökök!“ – A „kelet“-ről összekapkodott képzeteik zagyvaságában mindent e néven hívtak. „Hová tegyem a szennyest?“

– Tessen csak ledobni akárhova! És foglaljon helyet nálunk!

– Á nem zavarom, ha jól érzik magokat! – állt meg, mintha habozna a leány. – Vitorisz úr olvasni akart!

– Semmi, úgy is olyan üresek most az ujságok! – adta meg magát a férfi is. – Tessék csak leülni! Veron a maga csészéjét átöblitette a vendégnek, ő egy pléhcsuprot vett elő, mert több findzsa nem volt. „Tegyél még hozzá, hogy erős legyen!“ – biztatta az ura, mikor újra forrázott; – a zsirfoltos, sárga pongyola kis uszályát maga után húzkodva a tűzhely körül, a hamuban. Most már a férfi is örült, hogy idegen tanuja van az ő kényelmes, szőnyeges, teás, otthoni életüknek.

A nagyfrizurás leány mosolygott; szép, fehér fogsora látszott, telt állán két gödröcske támadt ilyenkor. Egyébként igen egyszerü, nagy arca volt; tömött galambbegy nyaka kiduzzadt a fehér, stikkelt bluzból; fujtarany lóherlevelet viselt ezüst láncon. Károly rápillantott jól felfűzött keblére: de a bőre szagát, ahogy a közelében leült; – kissé erősnek érezte és nem-kellemesnek. A leány kiitta a teát, egy galuskává gyúrt zsebkendőben megtörülte a száját és bőrféle ridikülből csipke-horgolást vett elő.

– Jaj de szép! Mire lesz?

– Bugyogóra. Szeretem a kézimunkát, tudok mindenfélét. Bár itt nem igen ér rá az ember a szolgálatban.

– Igaz, hogy Amerikában annyival jobbak a viszonyok? – érdeklődött Vitorisz udvariasan.

– Ó, Amerikában húsz dollárt is megadnak egy jó szakácsnőnek; de szobalány is, – én az voltam, – megkap tizenkét-tizennégyet. És szép szoba, szombattól hétfőig kimenő, fogadó délután. A liften felhoznak mindent: füszeres, mészáros, zöldséges, pék; minden van a házban, csak le kell telefonálni. Persze, ott nem tart cselédet minden rongyos hivatalnok, meg doktor; csak a nagyon pénzes népek. Az ember ott nem kutya; elvégzi a kialkudott dolgát, aztán kézimunkázhat. Végszámra horgoltam keskeny ingrevalót két dollárjával; szélesebbnek végje három és féldollár; kéz alatt szétkapkodták.

– Igen, magyarázta Károly, – ott becses a kézimunka; mert ott minden gyári, az asszonyok is gyárba járnak.

– Szép kis mellékkeresete volt! – élénkült fel Veron e gondolatra. – Sok pénzt félrerakhatott Erzsike kisasszony!

– Ó, ne kisasszonyozzon már! Majd én is Veronnak tisztelem, jó? Hát azt ne higyje, lelkem! Nagyon drága minden szórakozás; és az már úgy divat vasárnap; ott erősen dolgozik mindenki, de mulat is! Mozi, ringli, lufbalon, csolnak a tón, nagy hattyú az orrán fából; – mindenféle kirándulás, fotografálás, sör, fagylalt, nyerésbe-fogadás;… és aki nem gavalléros, azt megvetik. Négy-öt dollár elment sokszor hétfő hajnalig. És sok kell ruhára, ott egy négerdada öltözik úgy, mint nálunk akármelyik nagysága! Meg hát hazajövet drága a hajójegy.

– Négereket is látott? – hajolt előre az asszony felcsillant szemmel.

– Az ugyan nem nagy vicc ottan; minden ligetben nyüzsögnek, mint a bogarak! De a finom parkokba nem szabad lépni nekik; csakis mint dadusnak fehér gyerekkel.

– Igaz, hogy olyan szagosak?

– Az se egyforma! Tőlünk a szakácsnét elvette egy; az munkavezető volt bőrgyárban, tizenhat dollárt keresett minden héten. Az olyan finom egy férfi volt; bárcsak akadna olyan fehérbe! A felesége is, igaz, nagyon tisztán tartotta; nem érzett azon semmi! A gyereküket én kereszteltem.

– Hát nem pogányok?

– De kérlek, – türelmetlenkedett Károly, – ne blamáld magadat! Ma már nem emberevők a szerecsenek sem, mint ahogy te a plakáton láttad. Azt csak a gyerekeknek tanítják úgy, ijesztésül.

– Ó, kérem, – mosolygott a leány, – én még ennyit se tudtam az egész Amerikáról, mikor kimentem. Mindenki beszélte: ilyen, olyan ott; de azért semmi fogalma nincs hozzá az embernek, mig nem próbálja.

Veron kedvtelve és elgondolkodva nézte a leány mozgó, tömpe ujjait, áttört bluzát, kongré-kötőjét s nyakában az arany lóhert. „Mégis, miért adta rá a fejét, hogy eljöjjön, Erzsike?“ – kérdezte habozva.

– Hogy visszajöjjek? Haza? – ismételte kissé gyorsan Erzsi. – Hát a honvágy, lelkem!… Az, az!… Egyszer csak nem kell az embernek enni, nem alszik: úgy néz ki, mint egy váltott. Csak haza… haza! Míg a hajón nem ül, nincs nyugta,… úgy rajta van a happáré!

Mindnyájan hangosan nevettek a különös, parasztos szón, melyet ime, tudva, csak szinezésül mondott ki a leány. Egy kis csend mulva hozzátette.

– Csupa betegség az ilyen honvágy; – az amerikai csak kacagja már! Mert bizony nincs miért olyan nagyon sietni!

– Ha csak nincs itt egy-két dominiuma! – csufolódott Károly; mint minden munkás, elméletben legalább szocialista volt.

– Ó, mindjár’ megmondom, hogy mi van! – nevetett a vendég, megértve, hogy csakis valami a földi javak közül lehet: „dominium“, – Szegény papám tanító volt, felekezeti; három éves se voltam, mikor elhalt; egy évre rá a mamám. A néném nevelt, – ahogy az árvát szokták, több pofonnal, mint kenyérrel. A két idősebb testvérem iparosné mindegyik: hallani se akarták, hogy szolgáljak. Amerikából azt írtam: üzletbe járok. Most hívtak haza, de kérem, minek egyek én panaszosat nálok? Nem igaz? Miért nem taníttattak ki legalább varrónénak? Amilyen kezem van; horgolni, slingelni csak magamtól megtanultam, egyszeri mutatásra! De nincs rosszabb, kérem, mint a rokon; segíteni, azt nem; csak parancsolgatni…

– Igazsága van! – vélte Károly. – Legjobb is, ha független az ember!

– Érdekes, – vetette közbe Veron egy kis pirulással ura előtt, – hogy én is majdnem tanítónő lettem; képezdébe akart adni a papám, (most ő is így mondta), mert iparos volt ő is; én voltam a legkisebb, hát nagyon szeretett. Ki tudja, hol lennék most, ha el nem hal ő is hamarosan!

– Na, – csitította a férje, – valami nagy rakás akkor se lennél! Mi az, egy tanítóné? Már csak ne vegye zokon, hogy maga előtt mondom, – de csak uri nyomoruság! Talán nem?

De a leány ráhagyta készséggel. Ilyen három lépésről bizalmasan, jóleső tiszteletadások közt folyt le az este. Búcsúzáskor a leány is meghívta Veront, hogy nézze meg holnap a ládájában a sok tengerentuli holmit, levelezőlapot. Az asszonyka örült neki, de hogy csorba ne essék a tekintélyén, most ő szólította fel tegezésre a leányt, a búcsúzáskor cuppanón megcsókolta. Jártában-keltében tanulta, hogy annak kell előretegezni, ki asszony, házinő, idősebb; – szóval rangosabb a világ szerint. Ő ugyan nem sokat adott erre és a leány különösen tetszett neki, már szinte becsvágya volt ez az ismeretség; de épen ezért vigyáznia kellett, hogy alul ne kerüljön! Az szőke, telt és fehér; (titkos álmaiban Veron is ilyen szeretett volna lenni!) tanitó leánya; sok világot látott, ruhás, tán pénzes is; egészen más, az bizonyos, mint az utcabeli cselédek. (A varrónőféle meg ugyancsak felfujja magát!) De ő, Veron is tudta az értékeit: azért, hogy mosással foglalkozik az ura mellett, – ügyes eleven nő; nem hiába született keddi napon és egyszer egy naptárban olvasta versben: „Keddi gyermek magát ügyesen forgatja!“… És akármilyen szegény, de nem szolgált sohasem; az ura mégis csak iparosnak számít, kitanult, – ha gyári is! Ezeket forgatta, méregette magában s elhatározta, hogy nem teszi magát nagyon alázatosnak.

De nem is kellett, másnap délután Erzsinél örömmel látta, hogy a leány nem nagyralátó, inkább szives és engedékeny, könnyű természetnek mutatkozott. „Árva volt szegény! – gondolta Veron meghatottan. – Mint én, ő is anyátlan!“ A kis zúg cselédszoba fala telistele volt akasztva fényképpel, levelezőlappal, papirlegyezővel, – melyekre nagy bicepses néger-akrobaták s teltmellű, trikós nők voltak föstve. A ládákban sok öltözet ruha volt: battisztok, szövetek, egy pár selyemblúz. Egy skatulyában kész stikkelések; s a leány rögtön felajánlott Veronnak egy tálcakendőt, melyre azt mondta, hogy szép. Nagy szabadkozással tukmáltatta csak magára; bár nagyon örült s elhatározta, hogy ennek a kedvéért akárhonnét, de kerítni fog egy tálcát. „Milyen gavalléros vagy te!“ – ismételgette a tetszős szót. „Én mindég ilyen voltam; mindent szivesen odaadtam akárkinek. Már ilyen a természetem!“ – „Nekem is, pedig látod, nem jó! Az embert csak bolonddá tartják a világon!“

Aztán elbeszélgettek a többi „emberről“ a világon, hogy milyen irigy, pletykás, neveletlen, buta meg céda a legtöbb! Hát még a férfiak, – azokról beszélni se jó! Erzsi megmondta, hogy neki elég volt belőlük, eleget csalódott! Amerikában is volt egy magyar fiú, de ott ösmerte meg. „Egy rendes nő… az mindig csalódik!“ – ebben a törvényszerűségben megegyeztek; sőt a legtöbb barátnőre, is átvitték. Az is mind hamis; csak persze van kivétel, de nehéz találni! Veron említett egy Etelkát, a kovács lánykáját a falujokban, akivel úgy voltak, mint a testvérek, mindig együtt jártak, minden pántlikán megosztoztak; valami jót egymás nélkül meg nem ettek volna; hiresek voltak a faluban erről. És hogy ő hetekig-hónapokig siratta, egészen belebetegedett, mikor más faluba vitte férjhez egy dongásmester, özvegy pedig…