Part 3

_Trill_ (Pálhoz szivélyesen): A repülés, kérem alássan, épp olyan mulatságos, vagy unalmas, mint minden más hazárdjáték.

_Pál:_ Tét: egy gentleman nyakcsigolyája.

_Trill:_ Ez szellemes! Direkt szellemes! Egy gentleman nyakcsigolyája, megjegyzem magamnak.

_Pál:_ És ha nem indiszkrét a kérdésem: Hány angyalnak csavarta el már odafenn a fejét?

_Trill_ (kedvesen és lelkesen): A magamformájú szegény ember a felhők fölött is csak levegőt talál, üres levegőt… Nem úgy, mint szellemi nagyjaink, a tudósok, azok a föld pocsolyáiban is tündöklő csodákat fedeznek fel… Ilyen szellemi magasságokba mi nem tudunk fölemelkedni, mi szegény repülők, nem, de azért meg van az a jogunk, hogy büszkék legyünk világhírű honfitársainkra!

_Sándor_ (Pálhoz): Hát tessék: ő büszke reád, mint világhírű honfitársára!

_Pál:_ Valljuk be: szép tószt volt!

_Trill_ (vidám nekilendüléssel): Hát urak, mi ujság a fővárosi társaságban?

Pál és Sándor (összenéznek.)

_Sándor:_ No hallod, ezt te kérdezed tőlünk? Az aszfalt-báró, a zsúrherceg és tenniszkirály?

_Trill:_ Kérlek, én mostanában alig vagyok Pesten… Nagyon sokat utazom… Repülőversenyeket fogunk rendezni a vidéki városokban… Most is három napot kellett izé… – Nagyváradon töltenem… (Pálhoz.) Ma reggel jöttem csak meg Nagyváradról… (Sándorhoz.) Három napig nem is láttam Pestet…

_Pál:_ Tegnap még Aradon volt, báró úr?

_Trill:_ Nagyváradon.

_Pál:_ Akkor ajánlom, fogja fülön a legényét…

_Trill:_ Csinált valamit a lókötő?

_Pál:_ A lókötő Chateau Irat iszik és szobaleányokat kocsikáztat a pecsétviasz-autóban.

_Trill_ (arcátlan hidegvérrel): Ugy-e? Na hát ha így van, akkor direkt el fogom csapni. Őtet is, a soffőrt is… Hogy miket mernek manap a cselédek! (Sándorhoz.) Véletlenül nem tudnál nekem való legényt?

_Előbbiek, Cecile._

_Cecile_ (jobbról jön, bólint Trill felé, a továbbiak alatt Sándor közelében marad, mintha védelmet keresne nála.)

_Trill:_ Oh–oh–oh! Nagyságos asszonyom, hát Budapesten van?! Itthon méltóztatik lenni? Na de ilyen meglepetés! Én azt hittem – nekem azt mondták – a Tátrában van… Valaki azt beszélte – egy hölgyismerősöm beszélte – látta Lomnicon – vagy talán Csorbán – nem emlékszem biztosan, hol látta… Valószínűleg összetévesztette valakivel… Mert vannak meglepő hasonlatosságok az életben… Igen, de ha tudtam volna, hogy itthon méltóztatik lenni, ha tudtam volna, akkor már régóta tiszteletemet tettem volna… Én ma is azt hittem, hogy legényvacsorára jövök… Özvegy legények bús vacsorájára… (Megfenyegeti Sándort.) És te nem szóltál nekem egy szót sem! El akartad titkolni a nagyságos asszonyt, direkt elsikkasztani! (Miután fagyos csendben hallgatják, lassankint elveszti biztosságát, – most beleül az antik karosszékbe és új lendülettel beszél, miközben Sándor és Pál, akiket bosszant, hogy a karosszékbe ült, ellenséges szemeket meresztenek reá.) Hanem ragyogó színben van a nagyságos asszony! Amióta szerencsém van ismerni, nem volt még olyan ragyogó színben… Az uraknak nem tűnik fel annyira, mert gyakran látják őnagyságát, de nekem már nagyon régen volt szerencsém… Van már egy hónapja… Ohó, megálljunk csak! Május huszonhetedikén volt a galamblövés – akkor láttam a szigeten – ez stimmel, úgy-e? – tehát másfél hónapja! Majdnem másfél hónapja! Dehogy! (Sándorhoz.) Több, mint másfél hónapja, hogy nem láttam a nagyságos asszonyt! (Pálhoz.) Másfél hónapja! Csodálatos, hogy múlik az idő, oly gyorsan, bár nekem sok volt a másfél hónap, nagyon sok… (Megint megfeneklik, kétségbeesetten néz körül, újabb nekilendüléssel.) Hanem a tisztelt tanár úr is milyen ragyogó színben van! (Sándorhoz.) Direkt ragyogó színben van, na, nincs igazam? Persze, a jó levegő, a csend és a szép kilátás… És a lelki harmónia – az a fő! (A homlokát törli.) Csak körül kell nézni ebben a házban, az ember mindjárt látja: itt harmónia van… Itt van valami, ami tiszta és jó, ami meleg és szent… (Nem bírja tovább.)

_Sándor_ (miután egy ideig élvezte Trill zavarát): Másfél hónapig nem voltál itt? Fogadni mernék, hogy ezalatt valami csinos nő lábainál pengetted a gitárt… (Cecilehez.) Nem is sejti, hogy ennek az úrnak milyen szerencséje van a hölgyeknél… Szédületes szerencséje! És nem ám afféle kis grizetteknél, hanem elsőklasszisú dámáknál, igazi úriasszonyoknál!

_Pál:_ Néha úgy megostromolják a lakását, hogy az inasa számjegyeket osztogat, mint a híres operatöröknél… Ne tessék tolakodni, hölgyeim! Mindenki sorra kerül!

_Trill_ (Pállal szemben adja a jó fiút): Ugy érzem, most már teljesen megértem a vicclap számára. Szabad cigarettára gyújtanom? (Rágyújt.)

_Sándor_ (Cecilehez): A kis ravasz a humor mezejére tereli a dolgot… De az igazság az, hogy mindenki irigyli közülünk – minden férfi… Hanem el kell ismerni, hogy megérdemli a kolosszális szerencséjét… Mert úgy nézzen rá, hogy ő a legdiszkrétebb férfi, akit életemben láttam… Sok diszkrét férfit láttam már életemben, de ilyet egyet sem!

_Pál:_ Egy úriasszony nem is plaszirozhatja előnyösebben a jó hírét, mint Trill báró úrnál.

_Trill_ (akinek e csipkedés igen jól esik, meleg mosollyal honorálja Pál megjegyzését, majd fölényesen fordul Sándor felé): Kérlek alássan, te talán plakátirozni szoktad, ha egy szép asszony rád mosolyog?

_Sándor:_ Rám nem mosolyognak a szép asszonyok, arról már egészen leszoktak… (Lelkes érdeklődés hangján.) Hanem te, jó egypár éve nem láttam már a hajfürtgyűjteményedet… Akviráltál azóta szép új példányokat?

_Cecile_ (a hajfürt szónál egy alig észrevehető, ideges mozdulatot tesz.)

_Trill_ (akinek láthatólag rettenetesen kellemetlen a téma, magától kikelten): No, de kérlek! Hát csak nem fogod – (Cecilere nézve, hirtelen elhallgat.) Azt hiszem, ez a hely nem az a hely…

_Sándor:_ Sőt ellenkezőleg: éppen a tisztességes nőket érdeklik az ilyen dolgok… (Cecilehez.) Nincs is ebben semmi! Az egyik képeslapokat gyűjt, a másik hajfürtöket… Egészen poétikus ötlet: „A szerelem elmúlik, de a hajtincs megmarad!“ Fekete, barna, szőke fürtök – bársony kazettában – kulcs alatt! (Trillhez.) Ugy-e, vörös is van? (Cecilehez, szakszerűen magyarázva.) A tincsek sorszámmal vannak ellátva – az adományozók neve katalogizálva lesz – a könyvelés persze szigorúan titkos… (Cecilehez, aki cigarettára akart gyújtani, de fordítva fogta a gyújtót.) Kicsit ideges ma – no majd én! (Tüzet ad neki.)

_Trill_ (már egyszer félbe akarta szakítani Sándort): Bocsánat, hát ez a dolog magyarázatra szorul… Mert nem úgy van, nem egészen úgy, ahogyan ő mondja… Őt néha kissé elragadja a fantáziája, mert ő egy Mikszáth Kálmán, kérem! Hát lehet, kérem, hogy régen, fiatal koromban, eltettem egypár emléket… Az ember végre is csak egyszer fiatal és én sohasem szerettem a kártyát, meg a léhaságokat… De ma már nincs semmiféle gyűjteményem… Régen túl vagyok az ilyeneken, amióta megismertem az élet komolyságát… (Komolyan, némi férfias megindulással.) S ha ma egy hölgy megtisztelne egy emlékkel – (Szárazon.) ezt csak úgy mondom, mert direkt ki van zárva – (Lendülettel.) azt egyedül őrizném, teljesen elkülönítve, mint valami ereklyekincset, mint egy drága szentséget! (Sándorhoz epésen.) Hogy mért kellett ezt szóba hozni –

_Sándor_ (Cecilehez): Talán el sem hiszi, pedig úgy van: Trill gyűjteményében olyan hajfürt is van, amely koronás főn termett…

_Trill:_ Koronás főn? Jó lesz a mentőkért telefonálni!

_Sándor:_ Egy nevet mondok, csak egy nevet és te hallgatni fogsz: Xénia!

_Cecile_ (figyelmessé lesz a név hallatára.)

_Trill:_ Xénia? Soha sem hallottam!

_Sándor_ (sugalló hangon): Xénia nagyhercegnő!

_Trill:_ Nagyhercegnő? (A cím láthatólag imponál neki.)

_Sándor_ (Cecilehez): Ez a rossz csont tavaly Scheveningenben nyaralt… Ugyanakkor megjelent ott Xénia nagyhercegnő is – de senki sem gyanította, hogy a kettejük sejourja közt valami összefüggés van…

_Trill:_ Összefüggés? Jaj de jó! Tizezer ember fürdött ott – és ő összefüggésről beszél!

_Sándor_ (nem törődik Trillel, mindig Cecile felé fordulva): Magam nem voltam ott, de a kaszinóban ma is beszélnek még róla – persze csak a Trill háta mögött…

_Trill:_ Miről?

_Sándor_ (Cecilehez): A nyilvánosság előtt kerülték egymást – Trill és a nagyhercegnő… De egyszer egy nagy orkán után – sötét este – egy párocskát láttak a néptelen homokbuckák közt… A háborgó tengert nézték és a hold előtt vágtató felhőket… Egy társaság megleste őket… A gavallér Trill volt – ezt egyhangulag megállapították… Az istennőre vonatkozólag megoszlanak a vélemények… Némelyek azt állítják: elárúsítónő a nagyárúházból…

_Trill_ (dühösen): Igazi budapesti traccs!

_Sándor:_ Mások följebb keresgélnek – sokkal feljebb. Azt mondják: azon az estén egy fejedelmi hölgy repülő leckét vett – propeller nélkül – a híres gyűjtemény pedig egy oroszosan szőke fürttel gazdagodott…

_Trill_ (akinek igen tetszik ez a fordulat): Tagadom! Direkt tagadom!

_Sándor:_ Azt is mered tagadni, hogy ismerted a nagyhercegnőt, mi?

_Trill_ (kis szünet után): Pardon! Csak helyesen kell disztingválni! Hajfürtadás –

_Pál_ (közbevág): Hajfürtadományozás! Egy nagyhercegnő adományoz…

_Trill:_ Hajfürtadományozás és egyszerű ismeretség között van különbség! Igen nagy különbség! Végre: ha mondjuk, abban a szerencsében részesültem _volna_, hogy bemutattak _volna_ őfenségének, aki mondjuk érdeklődik az aviatika iránt, abban még igazán nem volna semmi… És én nem is tűrném, hogy erről valaki tiszteletlenül nyilatkozzék!

_Pál:_ Jó, jó, de őfenségének legmagasabb mászkálása éjnek idején a homokbuckák közt –

_Sándor:_ Vagy mégis az elárúsítóleány volt a nagyárúházból?

_Trill_ (lojálisan): Egy fiatal hercegnő, aki bizonyos fokig fölötte áll az emberek ítéletének, megengedhet magának ilyen kis ártatlan romantikát…

_Sándor:_ Ugy-e, nem mered tagadni, hogy vele sétáltál?

_Trill:_ Nem merem? Nevetséges! A dologban nincs semmi tagadni való…

_Előbbiek, Lencsi._

_Lencsi_ (jobbról jön, kötény, feltűrt ruhaujjak, nyitott szakácskönyv a kezében): Bácsi, kérem. (Megpillantja Trillt.) Óh, bocsánat…

_Pál:_ Maguk még nem ismerik egymást? (Bemutatás.) Trill báró, nagyhercegi kamarai aviatikus…

_Lencsi_ (nevetve meghajlik, aztán komolyan): Bácsi kérem, a gombát egészben, vagy vagdalva? A szakácskönyv utasítása homályos… (Megmutatja neki a passzust a könyvben.)

_Sándor:_ Vagdalva?! Rémület fog el! (Pálhoz.) Jó volna helyszíni szemlét tartani!

_Pál_ (a könyvben böngész): Az ügy kezd tényleg aggasztó fordulatot venni… Lássuk azt a harcsát!

_Lencsi:_ Jaj, én úgy drukkolok! Ugy druk – (Elharapja a szót, Trillt nézi, majd Cecilet, aztán kiegészíti.) – kolok! (Pállal jobbra el.)

_Cecile, Sándor, Trill._

_Sándor_ (fölveszi a füzetet Xénia arcképével és szó nélkül Cecile kezébe adja.)

_Cecile_ (földre ejti.)

_Trill_ (udvariasan fölemeli, egy pillantást vet a képre, elolvassa az aláírást, ijedten nézi hol Cecilet, hol Sándort.)

_Sándor:_ Szegény, jó Xénia nagyhercegnő! Milyen tragikus sors jutott neked osztályrészül! Meghaltál, négy esztendővel a tengerparti séta előtt.

_Trill:_ Tessék? (A képet, majd Sándort nézi, egyszerre elkezd nevetni.) Nahát téged jól felültettelek! Téged lóvá tettelek! (Cecilehez közeledik.)

_Cecile:_ Kérem, én nem akarom magát megbántani, nem is haragszom, de kérem: menjen el! Ne nézzen így reám, kérem, hanem menjen el!

_Trill:_ No de nagyságos asszonyom igazán nem értem…

_Cecile_ (megvadulva): Én most már nem bánom, akármi lesz is – én most már semmit sem bánok!

_Sándor_ (Trillhez bizalmasan): Ideges szeszély! De azt hiszem, őnagyságának – éppen őnagyságának – nem lehet olyan szeszélye, amit neked – éppen neked – vakon nem kellene teljesítened.

_Trill:_ Nagyon sértő szeszély!

_Sándor:_ Ugyan! Megsérthet egy szép hölgy egy gentlemant?

_Trill_ (vállat von): Jól van, mehetek… Hanem hogy a tanár mit fog gondolni, azt már nem tudom… (Durván.) Különben bánom is én! Gondoljon, amit akar! (Föltesz egy monoklit, amelyet eddig még nem használt.) Direkt nevetséges! (Balra el.)

_Sándor, Cecile._

_Sándor_ (cigarettára gyújt, kaján jókedvvel): Maga a férfitől nem látta az embert. Most bemutattam magának az embert, már amennyiben ez a kétlábú izé a homo sapiens családba sorozható. Mégis inkább szarvasmarha. Arra született, hogy szarvakat viseljen, méteres szarvakat… Ha ő akar másokat felszarvazni, az természetrajzi szemtelenség. Még csak vére sincs a fajankónak! Csak hiúsága van. Nem kell neki az asszony szépsége – csak a hírneve…

(Kivül autótülök.)

_Cecile:_ Az élet egy szemétdomb!

_Sándor_ (kellemes meglepetéssel): Igen? Hiszen akkor rendben vagyunk… Miután sikerült ennek a hitvallásnak egy új apostolnőt szereznem, itt már be is fejeztem volna a küldetésemet. (Készülődik.) Jó mulatást, szépasszony!

_Cecile_ (ijedten): Elmegy?

_Sándor:_ Hogyne! csak meg muszáj néznem a Rhone-gleccsert!

_Cecile_ (a halántékát fogja): Elhagy… És mi lesz velem? Mit tegyek? Mit mondjak az uramnak?

_Sándor:_ Az urának? Jókor jut eszébe. Hát mondok magának valamit, szép asszony: ne féljen semmit, legyen egészen nyugodt, nem lesz itt semmi baj, maga szépen ki fogja magát vágni… Hogyan? Azt nem tudom… De ki fogja magát vágni… Az olyan házasság, ahol a férj gazdag és az asszony szegény, az olyan házasság az én megfigyelésem szerint tartós szokott lenni… Magukat erős kötelék fűzi egymáshoz: a kék róka! Gondoljon a kék rókára, az erőt fog magának adni, hogy megvédje a családi boldogságot.

_Cecile:_ Hiszen lehet, hogy rossz asszony vagyok, de olcsó én nem vagyok…

_Sándor:_ Olcsó – drága? Relativ fogalom.

_Előbbiek, Pál._

_Pál_ (jobbról): Türelem, gyerekek, mindjárt tálalnak. Hol van Trill?

_Sándor:_ Elrepült.

_Pál:_ Mit csinált?

_Sándor:_ Majd Cecile megmagyarázza… ő mindent megmagyaráz…

_Pál:_ Történt valami?

_Sándor_ (miután Cecile makacsul hallgat): Semmi különös. Telefonon kérették, jőjjön azonnal a városba… Köztünk maradjon a szó: én azt hiszem, Xénia nagyhercegnő…

_Pál:_ No de ilyen szélkakas! Öt perccel a vacsora előtt ő startol. Különben bánom is én! Igy négyesbe kedélyesebb lesz.

_Sándor:_ Hármasba még kedélyesebb lesz, mert én is startolok.

_Pál:_ Te –? Megint rád jött a dühöngő ürület?

_Sándor:_ Dehogy, kérlek, a dolog nagyon egyszerű… Én tudniillik – (Cecilere néz, hirtelen elhallgat.) Majd Cecile lesz olyan szíves, megmagyaráz mindent…

_Pál:_ Most már dosztig vagyok a rébuszokkal… (Kiabál.) Mi történik itt?

_Cecile_ (cigarettát vesz az asztalról): Az történt, hogy én megcsaltam magát.

_Pál_ (ijedten, szelíden): Mit csinált, drágám?

_Cecile_ (eldobja a cigarettát, idegesen kiabál): Megcsaltam magát!

_Pál_ (szünet után, sápadtan): Hogy maga engem, hogy maga engem megcsalt?

_Cecile_ (Sándorra mutat): Ott a vádló.

_Sándor_ (meg akar ugrani, a főbejáratig sompolyog): Azt hiszem, ennél a családi jelenetnél felesleges vagyok…

_Cecile:_ Dehogy felesleges! (Karon csípi.) Az erény tűzbe ugrott… Maga követelte a tragédiát… Tessék itt van! Hívják a szerzőt, hát ne bújjon el, kérem! (Előrevezeti.)

_Pál_ (Sándorhoz): Ez komoly?

_Sándor_ (egy kézmozdulattal Cecilre hárítja a szólást.)

_Cecile:_ Nem, kedves uram! Én megteszem azt, hogy a fejemet oda hajtom a bárd alá, de én nem nyakazom le magamat. Az a hóhér kötelessége és én tartok a rendre… (Irónikus páthosszal.) Teljesítse a kötelességét! (Jobbra el.)

_Pál, Sándor._

_Sándor_ (fel, alá jár): Azt hiszi, nem merek rá vallani! Mert hiszen belénk nevelték, minden úgynevezett gentlemanbe: hogy a léha nők alfonzai, a kicsapongás orgazdái legyünk… Az asszony kilopja az ura zsebéből a becsületét, én pedig, a gentleman, azalatt másfelé terelem a férj figyelmét… „Falazni“, mondják tolvaj nyelven… Hát én nem kérek az ilyen lovagiasságból! Én nem falazok! Ha nekem a becsület és a becstelenség közt kell választanom, akkor én a becsület mellé állok, akár nadrágot, akár szoknyát visel… (Megáll Pál előtt, megfogja a kabátját.) Megmondom neked, igenis megmondom: Cecile megcsalt, megcsalt, megcsalt!

_Pál:_ Kivel?

_Sándor:_ Kivel? A kitünő báróval, a repülő szarvasmarhával…

_Pál_ (ijedten): Trillel –? Hát mégis Trillel! Ajajaj! Baj, nagy baj! Szegény Cili.

_Sándor:_ Micsoda, még sajnálod, mikor így eldobta magát? Hát értsd meg, ember: Cecile egy bukott nő, eldobta magát!

_Pál:_ Hiszen éppen azért sajnálom, mert eldobta magát… Egy ilyen asszony bizony különb sorsot érdemelt volna! (Felfortyan.) Hanem mindennek te vagy az oka! Nem vigyáztál rá!

_Sándor:_ Én –? Megbolondultál? Hát ki az ura: te vagy én?

_Pál:_ Én vagyok, de éppen azért! Mit ér a férj vigyázása? A férj a kilencedik szomszédtól tudja meg, mi történik a házában… Hanem veled jó barátságban volt. Te imponáltál neki. Rád hallgatott. Igazán úgy viselkedtél, mint egy – – szóval: nagyon ostobán viselkedtél! Rettenetes ostobán! Mi az ördögöt kerestél te Svácjban? Egy ilyen asszonyt nem hanyagol el az ember! Egy ilyen asszonyt, aki a körme hegyéig csupa fantázia, azt nem hagyja magára az ember!

_Sándor:_ Óriási! Hát én vagyok az oka, mindennek én vagyok az oka! Mit szándékozol most tenni?

_Pál:_ Először beszélnem kell vele.

_Sándor:_ Hazudni fog valamit.

_Pál:_ Nekem nem. Nekem sohasem hazudik. Olyan hiszékeny férj vagyok, nem vicc és nem élvezet engem becsapni.

_Sándor:_ Ki fogod kergetni a házadból! El fogsz tőle válni! Ezzel tartozol a nevednek és a barátaidnak.

_Pál:_ Ugy látom, a barátaim igen türelmetlen hitelezők…

_Sándor:_ Paulusz, csak nem gondolsz arra, hogy megbocsáss neki?!

_Pál:_ Az ember nem azt teszi, amit gondol, hanem amit muszáj.

_Sándor:_ Ami pedig azt az alávaló gazembert illeti, azt a Trillt –

_Pál:_ Miért volna gazember?

_Sándor:_ No hallod, nem csábította el a feleségedet?

_Pál:_ Azt én nem tudom, nem voltam ott. Alkalmasint te sem voltál ott. Én csak azt tudom: Ha egy fiatal fickó ilyen bájos asszony közelébe férhet, akkor igazán szomorú öszvérnek kellene lennie – na! (Leinti önmagát.)

_Sándor:_ Szép elveid vannak. Nagyon szép elveid.

_Pál:_ Asszonyi dolgokban nekem egyáltalán nincsenek elveim… Visszaemlékszem azonban a múltra, főleg a te múltadra, na! (Leinti magát.)

_Sándor:_ Föltétlenül meg fogsz verekedni, Trillel!

_Pál_ (gúnyosan): Fogok –?

_Sándor_ (meghökken): Paulusz, te nem vagy gyáva ember!

_Pál:_ Dehogy nem! Nagyon is gyáva vagyok. Száz dolog van, amitől félek. A haláltól véletlenül nem félek. De ha szembe találom magam az emberek ítéletével, akkor libabőrös lesz a hátam… Te azt mondod nekem, duellálnom kell Trillel? Hát én csupa gyávaságból duellálni fogok… Hogy én mellékesen mit gondolok magamról, rólad és a párbajról, mint olyanról, azt inkább nem mondom meg… (Meghajlik.) Kérlek, vállald el az ügyem intézését, gondolom, így szokták mondani?

_Sándor:_ A gazember holnap a pisztolyod előtt fog állani.

_Pál_ (vigyorogva): Pisztolyra fogunk menni?

_Sándor:_ Föltétlenül!

_Pál:_ Hogy gyűlölöd te azt az embert!

_Sándor:_ Te, mi van veled? Miféle lé folyik a te ereidben? Mert vér semmiesetre sem!

_Pál:_ Hát én nem tagadom: Nincs meg bennem a megcsalt férj tüzes és becsületes haragja… Talán azért nem, mert a mi házasságunk nem is volt igazi házasság… Csak félreértés volt, egy félreértés, amit az anyakönyvvezető hitelesített… Cili gondolatai künn röpködtek, a dúcon kívül, mit tudom én hol? De az én gondolataim sem ültek otthon… nem tiszta a lelkiismeretem, hát hogy dobáljam kövekkel? Én inkább sajnálom. Régóta sajnálom. Fél szemmel nézem az íróasztalom mellől és sajnálom.

_Sándor:_ Ravasz asszony az, nincs azon mit sajnálni!

_Pál:_ Ravasz, persze ravasz, de ne feledd, nekünk ravaszkodik: értünk ravaszkodik, szegény. Ravasz, mint a selyembundás, titokzatos kis állat, a kék róka, amely olyan nagyon ingerli a fantáziáját… A parányi kis lábaival fáradhatatlanul trapol a hómezőkön, az éjféli nap alatt, egyik jéghegytől a másikhoz oson, mindig ravaszkodik, mindig keres valamit, én azt hiszem: végeredményben egy kis melegségért ravaszkodik. És az egész játék az ő bőrére megy. Én különben régóta tudom, hogy egyszer meg fog csalni, de mégis máskép képzeltem a dolgot, egészen máskép…

_Sándor:_ Hogy képzelted?

_Pál_ (egyszerűen): Ugy, hogy veled fog megcsalni.

_Sándor:_ Mi az –? Velem –? Megőrültél?

_Pál:_ Az egész világ azt hitte!

_Sándor_ (növekedő izgalommal): Velem! Hát engedj meg, igazán nem értelek… És te ezt ilyen könnyen veszed? Neked nem is lett volna ellene kifogásod?

_Pál:_ Mivel úgy is túl kellett rajta esnem, inkább te, mint más! Te tisztességes ember vagy, jó barátom, te kímélted volna a nevemet. Azonkívül gazdag vagy, feleségül vehetted volna Cecilet és ő mindenképen nyert volna a cserén. Most már tudod, hogy én mért nem haragszom. És most elmondom neked azt is, hogy te miért haragszol olyan nagyon!

_Sándor_ (méltósággal): A te házad nekem quasi templom volt… Ami az életemben tiszta és becsületes –

_Pál_ (a szavába vág): Jó, jó, csak kérlek: ne szavalj! Neked egészen jó ötleted volt, mikor azt a Trillt a Ma hercegének nevezted… Egy ember ment, mendegélt, peckesen és előkelően, a vadgesztenyefasorban… Aztán bömbölve jött a vörös autó – elütötte, legázolta. Aki az autóban ül, az a Ma hercege. Aki a földön fekszik: a Tegnap lovagja. Barátom, te is voltál herceg, a Holnap királya is lehettél volna, de te nem éltél a hatalmaddal, hát meghaltál!

_Sándor_ (dühösen nevet): Meghaltam?

_Pál:_ És én azt tartom, aki meghalt, az feküdjék szép csendesen. Jó nevelésű hulla egyáltalában nem csinál skandalumot.

_Előbbiek, Cecile._

_Cecile_ (útra készen, kalappal, nyári kabáttal, keztyűvel.) Isten vele, öreg Paulusz!

_Pál:_ Elmegy?

_Cecile:_ El.

_Pál:_ Hová?

_Cecile:_ A városba, Erna nénémhez.

_Pál:_ Ugy! És aztán –?

_Cecile:_ Aztán el fogunk válni, Paulusz! A mi házasságunk – (Legyint a kezével.)

_Pál:_ Na persze. (Utánozza a gesztust.) Muszáj válni?

_Cecile:_ Muszáj.

_Pál:_ És mi legyen a válóok?

_Cecile:_ Arról Sándor úr fog gondoskodni – szivességből…

_Pál:_ Nem, – majd az ügyvédem talál valami tisztességes okot… Hanem mivel most már itt tartunk és mivel most már ugyis mindegy: mégis szeretném tudni, igaz-e, amit Sándor mond?

_Cecile_ (megigazítja Pál nyakkendőjét): Nézze, drágám, mi most már szétmegyünk, hát nem is fontos, hogy mit gondolunk egymásról… De maguk ketten együtt maradnak és azért nem szabad összeveszniök… Hát legjobb lesz, ha maga mindent elhisz, amit az az úr mond… De most már szeretnék indulni.

_Pál:_ De hogyan fog bejutni? (Sándorhoz.) Kölcsön adhatnád a kocsidat?

_Sándor_ (némán bólint.)

_Cecile:_ Ha egy asszony olyan útra indul, mint én, akkor meg szokta kérni egy tiszteletreméltó barátját, hogy kisérje el… nehogy úgy lássék, mintha kidobták volna… Nekem van itt egy tiszteletreméltó barátom (Pálhoz.) – kérem, kisérjen el Erna nénihez.

_Pál:_ Szivesen drágám, csak a kalapomért megyek. (Jobbra el.)

_Cecile, Sándor._

_Cecile_ (miután jó ideig mozdulatlanul állottak, halk hangon): Irgalmatlan vágás volt, megsebesültem, de az én sebemből maga fog elvérezni.

_Előbbiek, Pál._

_Pál_ (jobbról jön, nyári felöltőben, kalappal a kezében): Hát ha úgy tetszik…

_Cecile:_ Paulusz kérem, ha Messingertől doboz jön, azt majd küldje Erna nénihez.

_Pál_ (bólint): A kék róka! (Karját nyújtja, körülnéz, mintha ő búcsúznék, meghatottan.) Azért, valljuk meg, sok jó órát eltöltöttünk itt – mi hárman!

_Sándor_ (az antik székre támaszkodik és megsemmisülten néz maga elé.)

(Függöny.)

HARMADIK FELVONÁS.

_Az első két felvonás szobája. A butorok a régiek, de az elrendezésben változás történt, amely arra vall, hogy egy erős és érzékies egyéniség keresi az érvényesülést. Uj dolgok: egy tigrisbőr a kandalló előtt, nehány elevenszínű brokátpárna a kanapén, egy színes zongoratakaró, egy-két szobrocska és egyéb apróságok. A zongorán női zsebkendő. A vázákban őszi rózsák. A szemben lévő erdő rozsdavörös októberi színeket mutat. Őszi délután. A jobboldali ajtó nyitva van._

_Lencsi, Pál._

_Pál_ (divatosan feltünő házikabátot visel, a kanapén ül, nyomdai levonatokat tart a kezében és egy ceruzával korrekturákat csinál.)