Part 2
_Pál:_ Jól van: hát nem Riki. De asszony van a játékban, az bizonyos.
_Cecile:_ Mindig asszony van a játékban. De legyünk diszkrétek, – hátha úriasszony?
_Sándor:_ Legyünk diszkrétek! Kíméljük a nőt akkor is, mikor térdig gázol a gyalázatban.
_Cecile:_ Gyalázat! Megmondjam mi a gyalázat? Gyalázat az, ami a másé. Ami a magáé, az sohasem gyalázatos. (Hozzálép.) Mondja, szereti maga azt a bizonyos vászoncselédet?
_Sándor:_ Megvetem.
_Cecile:_ Rendben van! Ha szeretné, akkor azt ajánlanám: tegye tönkre, törje ki a nyakát, mint valami gonosz állatnak. De ha nem szereti, akkor mi köze az egész dologhoz? Maga igen nagy úr, kedves barátom. Minden a magáé, Az erény, a bűn, minden, a felséged szeszélyeit szolgálja. A bűn a francia pezsgő – (gonoszul) a Chateau Ira – arra való, hogy olykor becsípjen tőle. De magának az erény is kell! Az erény a hűs erdei forrás – az meg arra való, hogy meggyógyítsa a kacenjammert, amit a pezsgőtől kapott… Szép, szép, – de mit tudja maga, hogy mi történik a források mélyében? Minden víz a tenger felé igyekszik.
_Sándor:_ Rendszerint azonban csak a pocsolyáig jut és a szarvasmarha iszik belőle…
_Cecile_ (némi szomorúsággal): Hát az a szarvasmarha szerencséje – az ökör bonne fortünje!
_Sándor_ (elharapja keserű válaszát): Jó estét, megyek!
_Pál:_ Nahát eredj, aludd ki magad… Mikor látunk megint?
_Sándor:_ Holnap elutazom.
_Pál:_ Elutazol? Hová?
_Sándor:_ A Svájcba. Meg kell néznem a Rhone-gleccsert.
_Pál:_ Hát te egy tomboló őrült vagy és én előre látom, hogy kényszerzubbonyt fogunk rádadni… Kérem, Cili, hát szóljon hozzá, ne eressze el így!
_Cecile_ (kezét Sándor karjára teszi): Magának bánata van… Sajnálom! Nagyon, nagyon sajnálom! Valaki, akit nagyra tartott, méltatlannak mutatta magát… Dehát biztos ez? Nem lehet tévedés?
_Sándor_ (Nem válaszol, csak megvetően és keserűen mosolyog.)
_Cecile_ (némileg elveszti bátorságát, szomorúbban): Mégis azt ajánlanám: beszéljen vele – azzal a nővel – beszéljen vele nyiltan és becsületesen… Ő meg fogja magyarázni, – ő meg fogja nyugtatni…
_Sándor:_ Az valószínű, ha időt engedek neki, hogy hazugságokat eszeljen ki.
_Cecile:_ A nők nem hazudnak mindig. Csak akkor, ha máskép nem lehet. De ebben az esetben máskép is lehet. (Sándor gúnyos arcába tekint, hirtelen dühbe jön.) Hát tegyen, amit akar – bánom is én! (Szünet után kárörvendően mosolyog.) Hanem hallja, azért én nem irigylem magát. El fog utazni, meg fog szökni, de a kézipodgyászával együtt magával fogja vinni a kínzó kétségeit is… És megjósolom magának: soha, soha nem fog tisztán látni ebben a dologban! Mert legyen az az asszony bűnös, vagy legyen ártatlan: a legostobább nőnek is van annyi esze, hogy meg tudja védeni a maga titkait.
_Sándor:_ Sekély víz, könnyű a fenekére látni.
_Pál:_ És mit látsz?
_Sándor:_ Iszapot.
_Cecile_ (gonosz mosollyal): Én nagyon sokat tartok a maga intellektusáról, de ravasz embernek azért nem tartom. Nem. Maga egy cseppet sem ravasz. Ha én a maga felesége volnék – amitől mentse meg magát az ég – és ha kedvem jönne, hát bizony mondom: én magát hetenkint akár hétszer is megcsalhatnám és maga mégis az erény mintaképének tartana.
_Sándor:_ Megcsalna biztosan, de megtéveszteni öt percig sem tudna.
_Pál:_ Ez nagy mondás, öregem, nagy mondás!
_Cecile:_ Hát tegyük fel, hogy a felesége volnék. Én ma egész nap a városban voltam… Komisszióztam.
_Pál_ (humorral): Rókavadászaton volt.
_Cecile:_ Nem gyanusak ezek a sűrű vadászkirándulások? Biztos, hogy a róka, amelyet én hajtok, kék? Lássa, már a külsőm is gyanus. Minden, ami rajtam van, ujdonatúj!
_Pál_ (Sándorhoz halkan, ugrató hangon): Elül gombolós blúz!
_Cecile:_ Uj cipő, új keztyű… A zsebkendőm csipkekendő – nézze meg! (Odadobja neki, Sándor a zongorára dobja.) És a kezem – a körmöm… Ma maniküröztettem… Komissziózáshoz? Vallja be, mindez nagyon gyanus!
_Pál:_ A leggyanúsabb pedig az, hogy őnagysága mindig bizonyos előszeretettel tereli magára a gyanut… Én azzal a parasztregulával szoktam magamat vigasztalni, hogy ugatós kutya nem harap… Lehet azonban, hogy a modern kutya már maga is ismeri a parasztregulát és csak azért ilyen hangos, hogy alibilit ugasson össze magának…
_Cecile:_ Minden gyanus. De hol a bizonyosság?
_Sándor:_ Ha az ura volnék, két perc alatt meg tudnám szerezni a teljes bizonyosságot.
_Cecile:_ Ezennel átruházom magára a férj jogait. (Megakad, mosolyog.) Persze, az olyan férjét, aki gyűlöli a feleségét.
_Sándor:_ Egyetlen kérdéssel csapdát fogok magának állítani – és maga bele fog menni, akkor is, ha igazat mond, akkor is, ha hazudik…
_Pál:_ Nem stiglic az asszony, édes öregem!
_Sándor:_ Kérdezhetek?
_Cecile:_ Tessék. Kérdésekre válaszolni: ez némileg az én speciálításom. (Egy pillanatig farkasszemet néznek.)
_Sándor_ (brutálisan): Mit csinált ma délben a Török-utcában?
_Pál_ (ijedt csend után bizonytalan hangon): A Török-utcában? Hiszen ott – ott az a… (Elhallgat, mereven nézi Cecilet.)
_Cecile_ (nyugodtan): _Ez_ a csapda? (Pálhoz): Emlékszik a szűcsöm nevére?
_Pál:_ A szűcs?
_Cecile_ (idegesen): No csak emlékezzék! Franciásan szokta ejteni!
_Pál:_ Hop! Meszanzsé!
_Cecile:_ Igen, Messinger.
_Pál_ (örömmel) Török-utca 13! Igen – 13 – (Sándorhoz.) Most már halljuk a féltékeny férjet.
_Sándor_ (zárkózottan): Ugy látszik, kérdésekre válaszolni – ez tényleg a maga speciálitása!
_Pál:_ Ebbe belebuktál, édes öregem.
(A szín mögött telefoncsöngetés.)
Ez nekem szól! Lencsi a harcsával… (Jobbra megy, visszaszól.) Ebbe csúnyán belebuktál! (El.)
_Cecile, Sándor._
_Cecile_ (miután egy ideig mozdulatlanúl állott, egy közvetlen mozdulattal Sándor felé nyújtja a kezét.)
_Sándor_ (hidegen és mereven hátrál.)
_Cecile_ (halkan, melegen): A kezét – kérem!
_Sándor:_ Nem lehet, nagyságos asszony!
_Cecile:_ Már nem vagyok Cecile?
_Sándor:_ Cecile nincs már… Meghalt… Maga megölte… (Gyűlölettel.) Maga, az idegen nőszemély, meggyilkolta Cecilet és az arcára vette a lárváját… De én nem ismerem, én nem ismerem magát, én nem akarom ismerni!
_Cecile:_ Olyan kegyetlen, mint egy gyermek… Mint egy elkényeztetett gyermek… És mindent egy gyanuért?
_Sándor:_ Már nem gyanu – teljes bizonyosság. Maga vallott magára – belement a csapdámba… Értse meg: én nem tudtam, hogy maga ma a Török-utcában volt… Én csak azt tudom: _valaki_ ott lakik. Ugy okoskodtam magamban: ha ott járt annál az úrnál, aki biztosan gondoskodott valami ürügyről is, alibiről… Mert hiszen esze az van! Az ilyenféle nőnek mindig van a szeretője utcájában egy fogorvosa, egy varrónője – vagy szűcsmestere! Maga elárulta magát a nagy óvatosságával… Lássa, ha túlzásba viszik a ravaszságot, akkor ostobaság lesz belőle… (Megragadja Cecil karját.) Meri tagadni, hogy ott volt Trillnél?
_Cecile_ (kiszabadítja magát): Kérem, kérem – már olyan goromba, mintha házasok volnánk! (A karját dörzsöli, mosolyog.) Hogy merem-e tagadni? Szegény barátom, én ennél sokkal valószínűbb dolgokat is merek tagadni… De nézze, nincs ennek a vallatásnak semmi célja. Ha megtettem, akkor nem leszek olyan ostoba, hogy bevalljam. Ha nem tettem meg, akkor úgyis hiába tagadok, maga nem hisz nekem. Tehát higyjen, amit akar, – én sokkal büszkébb vagyok, semhogy védjem magam! (Szünet.) A meghalt barátságunkat azonban megsíratom. Azt hiszem, vénasszony koromban is síratni fogom még.
_Előbbiek, Pál._
_Pál_ (jobbról jön): Cili, kérem, a kis Lencsi kijön holnap estére és halat főz nekünk… Ez már meg van beszélve… Most azt akarja tudni, hány személyre való legyen a harcsa?
_Cecile:_ Hárman leszünk – Sándor és mi ketten.
_Pál_ (szemrehányóan): No és Lencsi?!
_Sándor:_ Holnap én úton leszek; nem jöhetek.
_Pál_ (dühösen): Itt fogsz maradni! Hiszen Lencsi neked főzi a ráchalat – komáromi módon!
_Cecile:_ Utazni fog – igen – de csak megérdemlünk egymástól egy búcsúlakomát?
_Pál:_ Neuraszténiás embernek társaság kell, nem utazás! Lencsi jókedvű leány, ha akarod, hozhatsz még valakit a városból… Valakit a vén fiúk közül…
_Sándor:_ Hozhatok, akit akarok?
_Pál:_ Akit akarsz! Aki neked jó, azt én szívesen látom.
_Sándor_ (Cecilehez): Akit akarok?
_Cecile_ (nyugtalanul): Igen…
_Sándor:_ Köszönöm. Eljövök és vendéget hozok. Trill bárót, az aviatikust.
_Pál:_ A repülő ökröt? Bizarr gondolat! (Cecilet, majd Sándort nézi.) Ha mindenáron akarjátok – nem bánom! Talán nevetni fogunk az éretlenségein. Tehát öt teriték! (Jobbról el.)
_Cecile, Sándor._
_Cecile:_ Az az úr – az az ember – nem fog eljönni.
_Sándor:_ El fog jönni. Én tudok beszélni a nyelvén. Ha azt mondom neki, a tüntető távolmaradásával kompromittál egy hölgyet, akkor ész nélkül ide fog vágtatni, mert az az állat gentleman… Ha azonban maga leinti, akkor – (Vállat von.) Nos, akkor én sem jövök, nem fog többet látni az életben.
_Cecile:_ Sándor, mire való ez?
_Sándor:_ Maga akarta: a búcsúlakomát! Legyen búcsúlakoma! Fenséges vendéget hívok asztalához: az Igazságot!
_Cecile:_ Barátom, az asszony és az igazság ne üljön soha egy asztal mellett. Ez a Nibelungok lakomája lesz. Asztalnál vér fog folyni.
_Sándor:_ Az asszony agyonveri az igazságot.
_Cecile:_ Vagy az igazság az asszonyt.
_Sándor:_ Tehát mindenképen érdekes souper lesz.
_Cecile:_ Mi szüksége még az igazságra? Hiszen azt mondja, mindent tud már!
_Sándor:_ Nem is magamat akarom meggyőzni, hanem magát; meg akarom győzni, hogy eldobta magát. Érti? Eldobta magát, a porba, az iszapba! Ugy néztem fel magához, mint egy királynőhöz, mint egy istennőhöz! Maga volt a nőiesség, a hűség, a tisztaság, a jóság… Maga volt minden! (Nevet.) Milyen ostoba voltam! Kavicsot őriztem a trezorjaimban és azt hittem, milliomos vagyok… Hogy szégyellem magam – öreg fejemmel lépremenni ilyen szemfényvesztésnek! Nincs tisztaság, nincs hűség, nincs semmi! A királynő, az istennő sűrű fátyolt tesz az arcára és hideg szívvel és forró vérrel beoson a Török-utcai legénylakásba! Hát ez hihetetlen! Ez egy gonosz álom! Egy undorító álom!
_Cecile_ (aggódva néz jobbra): Sándor, kérem…
_Sándor:_ Hát jól van, kérem – _igy_ is lehet! De akkor tessék komolyan csinálni! Tessék végigcsinálni! Ha tűzbe ugrik az erény, akkor égjen is! A királynő, az istennő szálljon le a trónról, – le, ha mondom, le a piedesztálról – bele a porba, az iszapba, ahova vágyódott, ahová való! Ezt nem lehet néhány szellemességgel elütni! Ezt nem! Mert ha ez se komoly dolog, akkor – Uristen! – akkor az egész élet nem egyéb, mint egy rossz vicc, akkor az egész mindenség csupa képmutatás, komédia, szamárság!
_Cecile_ (észreveszi a belépő Pált, vakmerően és vídáman Sándor szavába vág): Hát szóval: eljön holnap vacsorára – és ez igazán kedves magától!
_Pál:_ Brávó! Akkor rendben vagyunk!
_Sándor_ (mereven nézi Cecilet, majd hirtelen meghajlik): Jó éjszakát!
_Pál_ (az ajtóig kíséri, utána szól): Aludd ki magad – holnap legyen jobb kedved!
_Pál, Cecile._
_Pál:_ Nagyon indulatosan beszéltetek… Bevallotta, hogy mi bántja?
_Cecile_ (gondolataiban): Szerelmes!
_Pál:_ Ujjé – szerelmes! Hogy én erről nem tudtam.
_Cecile:_ Én sem – én sem!
_Pál:_ Megcsalta a donna?
_Cecile_ (ránéz, majd vállat von): Az ilyet sohasem lehet biztosan tudni – de nem is fontos…
_Pál:_ Nem fontos? Hát akkor mi a fontos?
_Cecile:_ Sándor hiszi, hogy megcsalták, ez a fontos.
_Pál:_ Hát úgy kell neki! Igenis úgy kell neki! (Cecile derekára teszi a kezét és lassan keresztülvezeti a szobán.) Az ilyen legényember élete tele van piszokkal… Mért nem házasodik meg?
(_Függöny_.)
MÁSODIK FELVONÁS.
_(Az első felvonás szobája. Másnap este. Már alkonyodik.)_
_Cecile, Pál._
_Cecile_ (a kanapén gubbaszkodik, cigarettázik és sötéten bámul maga elé.)
_Pál_ (keresztülmegy a szobán, az óráját nézi): Bámulatosak az emberek… Nem tudnak pontosak lenni… Igazán bámulatosak… (Cecilere néz, meghökken, halkan és gyöngéden.) Valami baja van?
_Cecile_ (tagadólag rázza a fejét.)
_Pál:_ A feje? Nem csoda! Egész nap cigarettázik – egyiket a másik után… Most meg könyes a szeme is!
_Cecile_ (némán könyörög, hogy hagyja békén.)
_Pál:_ Nézze, drágám, én nem szoktam tolakodni, még a feleségem bizalmába se szoktam tolakodni… de ezt most még sem hagyhatom ennyibe… Maga sír és én nem tudom, hogy miért? Hát mégis a férje volnék, vagy mi! Itt valami hiba van és a hibáért – én vagyok felelős.
_Cecile_ (szinte mulat a naivságán, de nem szól, nehogy a hangja elárulja a felindulását.)
_Pál:_ Ugy látszik, a tudományos munka is szenvedéllyé lesz… rossz szenvedéllyé, mint a kártya vagy az alkohol… Tudja, vannak napok, mikor úgy megyek a dolgozószobámba, mint a részeges ember a csapszékbe… Ha valaki ilyenkor megzavar, azt hidegvérrel meg tudnám gyilkolni… Néha álmomban is meduzák úszkálnak körülöttem – szivárványszínű új speciesek – akkorák, mint egy kofaernyő… Én a meduzák után megyek és maga másfelé megy… És most azon veszem észre magam, hogy már nagyon messzire elkerültünk egymástól… Mondja őszintén: nagyon boldogtalanná teszem én magát?
_Cecile:_ Nézze, öreg Paulusz, ha nem tudná még, hát megmondom: maga mindig azt szokta tenni, amit én akarok… Ha én úgy akartam volna, akkor az összes meduzák megpukkadhattak volna a féltékenységtől – maga még sem nézett volna feléjük… Mindenért, ami a házasságunkban történt, engem illett a felelősség…
_Pál:_ Ugy?
_Cecile:_ És ha nem leszek többé –
_Pál_ (szavába vág): Pardon! Nem lesz többé? Hogy érti azt?
_Cecile:_ Barátom, nemcsak a meduza, az asszony is mulandó. Hanem azért ne féljen, az ilyen jó anyagot nem hagyják parlagon az asszonyok. Ha én egyszer útra kelek innen, akkor majd megszólal az előszoba-csengő, megnyílik az ajtó és mosolyogva belép „az új nő“ – ő, aki majd tovább fűzi a maga sorsát. (Csöngetés az előszobában.)
_Pál:_ Jönnek. Kérem, legalább mossa meg a szemét, még azt fogják hinni, megvertem magát!
_Cecile_ (jobbra el.)
_Pál, Lencsi._
_Lencsi_ (balról jön, egyik kezében kis hálóban jókora harcsát, a másikban festékes ládát hoz, hozzácsatolt palettával): Jó estét!
_Pál:_ No végre!
_Lencsi:_ Ketten jöttünk… (Orra alá tartja a halat.) Ez aztán harcsa – mi?
_Pál:_ Ez már aztán harcsa!
_Lencsi:_ Kilójáért 6 koronát kért a bandita – de én jól megmondtam neki a véleményemet – így aztán ideadta 5 kilencvenért… Elhozták a kufferemet?
_Pál:_ Már régen fenn van a toronyszobában… Holnap reggel aztán munkának látunk ám, Lencsi!
_Lencsi:_ Nem is képzeli, milyen jót tesz velem… Milyen nagyszerű az, ha az ember érzi, hogy valahová tartozik – valakihez… Ez a nő sorsa és – hivatása: szolgálni!
_Pál:_ Dehogy is! A nő született királynő – mondta valaki.
_Lencsi:_ Születet királynő, ha egy királyt szolgálhat!
_Pál:_ Furcsa, hogy mi még soha sem beszéltünk ilyenekről – pedig a gyámja vagyok… Mondja, volt már a maga szívében királykoronázás?
_Lencsi_ (pirulva): Oh – mit kérdez, bácsi!
_Pál:_ Én azt hiszem, talán kötelességem is – mint gyámja…
_Lencsi:_ Minden hívő léleknek van egy királya, egy istene, akire hódolattal és hűséggel gondol… De az csak álom, csak vallásos kultusz, mert oceánok választják el tőlem, felhők magasságában jár fölöttem…
_Pál:_ Kérem, a mai fejlett közlekedési eszközök mellett…
_Lencsi_ (szavába vág): De én nem is akarom, hogy ő tudjon rólam, nem akarom, hogy az én szomorú kis árnyékom ráessen az ő tündöklő útjára… Ő boldog és nincs rám szüksége… Ő boldog és a boldogság önzővé tesz… (Rajongva égfelé emeli a harcsát.) De ha egyszer szerencsétlenség érné, ha boldogtalan lenne, ha egyedül maradna – akkor, óh, akkor hozzá sietnék és azt mondanám neki: – (Megpillantja a belépő Cecilet, minden átmenet nélkül.) Óh, drága Cecile, csókolom a szép kezedet!
_Előbbiek, Cecile._
_Cecile_ (jobbról belépett.)
_Lencsi:_ Mit szólsz a vakmerőségemhez? Bekvártélyoztam magam a házadba… Olyan boldog vagyok, hogy a te közeledben lehetek – hiszen tudod, te nekem ideálom vagy… Te vagy a legszebb, a legelegánsabb, a legszellemesebb. (Észreveszi, hogy a fecsegése idegessé teszi Cecilet, Pálhoz fordul.) Láttam ám Sándor urat… A villamos kocsiból láttam… Fiakkeren jön, de a villamos elhagyta…
_Cecile_ (figyelmessé lett): Egyeül volt a kocsiban?
_Lencsi:_ Egyedül… (Pálhoz.) Az előszobából benéztem az ebédlőbe… Öt teríték… Ki az ötödik?
_Pál_ (szárazon): Trill báró…
_Lencsi:_ Trill? (Hirtelen Cecile felé fordul és mereven nézi.)
_Pál_ (némi zavarral): Sándor akarta mindenáron.
_Lencsi_ (hirtelen Pál felé fordul): Sándor akarta? (Észreveszi, hogy ügyetlen volt, szünet után gyerekes hangon): Jaj, úgy drukkolok, úgy drukkolok a hal miatt! Istenem, csak sikerüljön… Még az államvizsgán sem drukkoltam így… Megyek beadom a halat a konyhába… (Jobbra el.)
_Pál, Cecile._
_Cecile_ (indulatosan): Meddig marad a házunkban ez a leány?
_Pál_ (az ablakban): Miért?
_Cecile_ (meggondolja magát): Különben maradjon, amíg magának jól esik!
_Pál_ (az ablakban): Jön már! Most fordul be a fasorba… (Előre.) Magukra hagyom magukat… Beszéljen vele, hanem kérem: ne irónikusan! Maga vele mindig irónikusan beszél! Neki most melegségre, barátságra van szüksége… Ugy látszik, a szegény fiú tényleg valami bestia karmaiba került… (Jobbra el.)
_Cecile, Sándor._
_Cecile_ (az ablakhoz megy.)
_Sándor_ (balról jön, elhalad Cecile mellett, anélkül, hogy észrevenné, keresve néz körül.)
_Cecile:_ Sándor!
_Sándor_ (hidegen bólint.)
_Cecile:_ Köszönöm, Sándor.
_Sándor:_ Mit köszön?
_Cecile:_ Köszönöm, hogy egyedül jött, hogy nem hozta magával azt az embert, azt az urat… Igy jobb, így méltóbb…
_Sándor:_ Tévedés. Trill a sarkomban van. Szavát vettem, hogy eljön és ő beváltja a szavát, a fickó gentleman. (Jobbra indul.) Paulusz odabenn van?
_Cecile:_ Maradjon. Beszélnem kell magával. De kérem, könyörgök: ne folytassuk ott, ahol tegnap elhagytuk. Én ma már nem vagyok az, aki tegnap voltam. Nincs bennem semmi büszkeség, semmi, de semmi harciasság. Csak szomorúság van bennem. Lágy és édes szomorúság. Mondja, Sándor, nincs rá mód, hogy mi megint azok legyünk, akik voltunk?
_Sándor:_ Ezt jól adja! Tegnap földrengés volt. Széttört, agyonvert és porba lökött mindent, ami értékes volt a világon. Az egész világ ma sivatag, szemétóceán, hullahegy és maga azt mondja: tegyük meg nem történtté! Nem, csodák nem történnek már.
_Cecile:_ Csodák is történnek, ha meg van a hit.
_Sándor:_ Én nem hiszek semmit, nem is akarom, hogy velem elhitessenek valamit. Abban sem hiszek, hogy a megalázkodása őszinte legyen. Maga gőgös asszony, ha most mégis féket tesz a nyelvére, ez annak a jele, hogy megijedt, nagyon fél valakitől, vagy valamitől…
_Cecile:_ Ugyan, nem hallott még asszonyokról, gőgös asszonyokról, akik _egy_ embertől a durvaságot is szivesen eltürték?
_Sándor:_ Durván bántak magával a Török-utcában?
_Cecile:_ A Török-utcában? Hát mondjuk, ott voltam! Én a Török-utcában voltam, én egy rossz asszony vagyok. Rendben van, de maga nem az uram, nem is a kedvesem! Soha nem is akart az lenni. Maga nem a nőt szerette bennem, hanem az embert. A barátom volt. Magát nem csaltam meg. A barátságunkat érintetlenül és tisztán hoztam vissza a Török-utcából, ha ugyan ott voltam. Miért löki el mégis magától? Miért beszél velem a gyűlölet, a megvetés hangján?
_Sándor:_ Nézze, kérem, én egy közönséges ember vagyok. Olyan, mint a többi: gyönge és ingatag. Én ebben a nagy vurstliban, melyet életnek neveznek, csak úgy tudok exisztálni, ha van egy-két szilárd pont, amibe belekapaszkodhatom. Ilyen szilárd pont volt az erény, a női erény, maga, mert maga volt nekem a nő és az erény. De most maga is felült az ördöghintára, az erény forogni és bukfencezni kezd, én elvesztettem minden támaszomat, én tegnap óta belezuhantam a végtelen semmibe… Hát ezért gyűlölöm magát, ezért vetem meg!
_Cecile_ (hozzálép, a karjára teszi a kezét, szeliden): Kegyetlenkedjék velem, ha jól esik, én szívesen eltűröm, de hallgasson meg! Maga azt hiszi, hogy én mindent elvesztettem. Mindent – a Török-utcában… De mit tud maga arról, ami az enyém? A fejemben, a szivemben, a véremben a mi van… Annyi minden van, annyi, hogy dúsgazdaggá tehetnék valakit! Ezt mind felajánlom magának, olyan őszintén, olyan fentartás nélkül, ahogyan soha még ember nem ajándékozta meg barátját… Tegnap én még nem tudtam, mi a barátság… Talán nem is hittem benne… Nem tudtam, hogy mi maga nekem… A földrengésnek kellett jönnie, hogy ledüljenek mind a falak és hogy mi meglássuk egymást!
_Sándor:_ Nézze Cecile, amit maga most csinál, azt nálunk otthon kacérkodásnak nevezik… Közönséges kacérkodásnak… Az asszonyok azt hiszik, mindenkit meg lehet fizetni ugyanavval a bankóval… Hát vegye tudomásul, kérem, én nem vagyok olyan olcsó legény!
_Cecile:_ De kár, de kár, hogy a férfiak mindig az öregapjuk fejével gondolkoznak, soha a magukéval.
_Sándor:_ Ha maga az öreganyja fejével gondolkozik, akkor soha nem jut el a Török-utcába!
_Cecile_ (csendesen mosolyog maga elé): Milyen furcsa ez tulajdonképen! Mi itt beszélünk, beszélünk, de nekem úgy tetszik, egyikünk sem mondja azt, amit kellene… Maga szavakat mond, szavakat: erény, női erény, ördöghinta és azt várja, hogy összetörjek a súlyuk alatt. De hát ezek a szavak üresek és pehelykönnyűek, én legalább nem érzem a súlyukat… Mondok magának valamit, Sándor! Én talán nem voltam a Török-utcában, de elképzelek olyan esetet, amikor el tudnék oda menni… Attól függ csak, ki lakik ott… Hát én nem vagyok erényes asszony, akkor sem, ha nem is járok a Török-utcába. De mindez nem is fontos. Fontos nekem az, hogy magától el kell szakadnom. Lássa, mi most úgy állunk szemben egymással, ahogyan férfi és nő talán még soha nem állott. Ez a mi óránk, Sándor! Ne mondja, hogy kacér vagyok, hanem nézzen rám, ismerjen meg… Ugye, mi most már nem szakadhatunk el egymástól?
_Sándor_ (fölvett a zongoráról egy képes francia divatlapot és a borítékon levő női arcképet nézi.)
_Cecile:_ Lealázkodtam maga előtt. Porig alázkodtam. Amennyire egy asszony le tud alázkodni. De most már emeljen föl! Ez kötelessége. Maga erős és okos, hát ne hagyjon magamra!
_Sándor_ (a lapot nézi, elneveti magát): Xénia nagyhercegnő… (Megmutatja Cecilenek a lap cimképét.) Kérem, ne felejtse el ezt a nevet: Xénia nagyhercegnő!
_Cecile:_ (meghökkenve néz rá.)
_Sándor:_ No ne féljen, nem hibbantam meg, csak – Xénia nagyhercegnő! Egy császár huga volt… ez a szépséges princessz meghalt, (A füzetet nézi.) meghalt öt esztendővel ezelőtt! Ne felejtse el: meghalt öt esztendővel ezelőtt. Folytatása következik. (A füzetet visszadobja a helyére. Az ámuló Cecilere néz, hangosan nevet.) Haha!
_Előbbiek, Pál._
_Pál_ (balról jön, meghallja Sándor nevetését, vidáman kezet fog vele.) Bravó! Csakhogy megjött megint a régi kedved! Ezt már szeretem! Hanem most vágd magad haptákba, maga pedig, oh Cecilia, piruljon el szemérmetesen és öltse dobogó szive fölé az erény páncélját, mert ő jön, ő jön, sőt már itt is van: a sasszárnyú Ikarosz, a nagy asszonyevő, a híres szívdöglesztő…
(Autótülök a szín mögött.)
_Sándor_ (bejelentő hangon): A Ma hercege!
_Pál:_ A Ma hercege?
_Cecile_ (egy bizonytalan lépést tesz, majd hirtelen sarkon fordul, jobbra el.)
_Pál_ (utána néz): Miért ment ki?
_Sándor:_ Talán ki akarja magát csipni, ruhát vált, egy kis pudert az arcára…
_Pál_ (meggyőződés nélkül): Trill kedvéért? No hiszen rosszul ismered az asszonyt… Cili és Trill! Haha!
_Előbbiek, Trill._
_Trill_ (csinos és elegáns fiú, oxfordi genre, balról jön): Jó estét! (Nagyon melegen, szinte meghatott komolysággal rázza meg Pál kezét.) Köszönöm a szives meghívást, nagyon köszönöm… igazán megtisztelésnek veszem, direkte megtiszteltetésnek… És örülök, nagyon örülök, hogy megint láthatom… (Némi mágnásos leereszkedéssel.) Szervusz, Sándor! (Körül néz. Cecilet keresi.)
_Pál:_ Hogy van, hogy van, sasszárnyú Ikarosz báró?
_Trill_ (behízelgő szerénységgel): Sasszárnyú? Oh kérem, én még csak a kisebb fajtájú baromfihoz tartozom. Talán csókaszárnyú, legföljebb varjúszárnyú… (Cecilet keresi.)
_Pál:_ Mindig olvassuk a nevét, fenn kóvályog, nem tudom hány ezer méternyire az emberiség feje fölött…
_Sándor:_ Nem unalmas odafenn, túl a kéményeken?
_Trill_ (hüvösen): Nem! Az ember kevés kaszinótaggal találkozik!
_Pál_ (nevet.)