Part 4

De hiába beszélt most az asszony, nem öltem meg a borjút. Parancsoltam a bérlőnek, hogy vezesse vissza az istállóba; hozzon egy más borjút. Hozott is. Azt aztán leöltem a Bajrám-ünnepre. Másnap bejött hozzám a bérlő. Kiintett a házból, hogy menjek ki az udvarra, mert ő valamit akar nekem mondani titokban.

– Mit akarsz? – kérdeztem.

– Óh, uram, különös dolgot mondok én neked. Azt hiszem, hálás leszel majd érte. Van nekem egy leányom, aki érti a bűbájosságot. Tegnap, mikor visszavezettem a borjút, amelyet meg akartál ölni, a leányom, ahogy meglátta, elmosolyodott, nevetett, aztán a másik pillanatban hangosan kezdett sírni. Csak úgy hullott a könnye. Kérdeztem tőle: – Mi dolog ez, leányom? Elébb nevettél, mosolyogtál, most meg sírsz. Mi történt veled?

– Apám, – mondotta a leányom – ez a borjú, amelyet visszahoztál, a mi urunknak a fia. Nevettem a nagy örömtől, amikor megláttam, hogy él, hogy nem ölték meg és sírtam, mikor arra gondoltam, hogy szegénynek az édes anyját megölték. Mert az a tehén, amelyet megöltek, ennek a fiúnak az édes anyja. – Aztán azt is elmondotta a leányom, hogy a fiút is, az anyját is a te feleséged varázsolta meg.

Elgondolhatjátok, – mondta az öreg ember – mit éreztem én, amikor ezt a szörnyű dolgot hallottam! Egy pillanatig sem volt otthon maradásom. Szaladva szaladtam a tanyára, hogy beszéljek a bérlőm leányával. Ott volt az istállóban, símogatta, cirókálta-morókálta a borjút. Amikor beléptem, rám nézett a borjú, hullott a könnye, én meg aztán átkaroltam mind a két kezemmel. Óh, szegény, hogy szeretett volna ő is átkarolni, de ő nem tudott egyebet, csak dünnyögött, dünnyögött. Aztán nyalta-falta a kezemet, az orcámat, ott, ahol érte.

– Hallod-e, leány, – mondottam a bérlő leányának – vissza tudnád-e változtatni az én fiamat az ő igazi alakjába?

– Hogyne tudnám, – mondotta ő.

– Óh, ha ezt megtennéd, minden vagyonomat neked adnám.

Mondotta a leány nevetve:

– Te a mi gazdánk vagy és én jól tudom, hogy mivel tartozunk neked. Nem kívánom én ezért a te vagyonodat, de megmondom előre, hogy fiadnak csak két feltétel alatt adom vissza a régi alakját. Az első az, hogy feleségül vesz engem; a második pedig az, hogy engeded megbüntetnem azt az asszonyt, aki ezt a fiút borjúvá változtatta.

Mondottam én:

– Az első feltételedre az a válaszom: a szívem szerint beszéltél, édes leányom. Ha visszavarázsolod fiamat régi alakjába, legyetek egymásé, éljetek boldogan. A másik feltételedre pedig az a válaszom, hogy az az asszony, aki képes volt erre a gonoszságra, minden rosszat megérdemel: tégy vele, amit akarsz. Változtasd át akármivé, csak az életét ne vedd el.

A leány erre kihozott a házból egy dézsát, azt megtöltötte vízzel, föléje hajolt, egynéhány szót morgott belé, amelyeket én nem értettem, aztán a borjúnak fordult s mondá neki:

– Óh, borjú, ha a világ Míndenható ura úgy teremtett téged abban az alakban, amelyben most vagy, akkor maradj meg ebben az alakodban; de hogyha ember vagy, változzál vissza emberré a Mindenható teremtőnek az engedelmével!

Ezt mondván, a vízzel megfecskendezte a borjút s íme abban a pillanatban visszanyerte régi alakját! Óh, ha láttátok volna az én örömömet, ahogy én öleltem, ahogy én csókoltam az én édes, szép fiamat, s ahogy ő ölelt, ahogy ő csókolt engem, sírván keservesen örömében, bánatában! Óh, ha ezt láttátok volna, óh, ha ezt hallottátok volna! Mikor aztán kisírtuk magunkat, mondottam a fiamnak:

– Fiam, nézd meg ezt a leányt, ennek köszönheted, hogy visszanyerted régi alakodat. Én neki megigértem, hogy te őt feleségül veszed. Szíved szerint beszéltem?

Mondotta a fiam:

– Szívem szerint, édes apám!

Mindjárt megtartottuk a lakodalmat. Akkor aztán a fiamnak a felesége ismét megtöltötte vízzel a dézsát, föléje hajolt, mormogott valamit, mindenféle szavakat, amiket én nem értettem s imé: mikor hazaértem, egy szarvastehén szaladgált az udvaromon. Az én feleségem volt az. Ez, amint ti látjátok, ez a szarvas. Telt, mult az idő, egyszer aztán a fiam hosszabb útra ment, hosszú ideig nem kaptam róla semmi hírt. Nyugtalankodtam erősen s elindultam, hogy felkeresem őt, de ezt a szarvast nem akartam elhagyni magamtól, vele indultam hát el a fiamnak a keresésére. Igy kerültem ide, így hallottam meg ennek a szegény kereskedőnek a történetét. Ezért mondottam el ezt a történetet. Nemde, ritka és csudálatos történet ez?

– Valóban ritka és csudálatos történet, – mondotta a gonosz szellem. – Elengedem a kereskedő büntetésének egyharmadát.

Amikor az első öreg ember bevégezte a beszédét, s a gonosz szellem elengedte a büntetés harmadát, eléállott a másik öreg ember, aki két fekete kutyával jött s mondotta a gonosz szellemnek:

– Szellemek királya, én ennél a történetnél, amit itten hallottál, sokkal érdekesebbet, sokkal csudálatosabbat tudok. Engedd meg, hogy beszéljem el, s ha csakugyan érdekesebbnek s csudálatosabbnak találod, engedd el e szegény ember büntetésének még egyharmadát. Elengeded-e?

Mondotta a gonosz szellem:

– Beszélj, hadd halljam a történetet, s ha csakugyan érdekesebb, ha csakugyan csudálatosabb lesz, elengedem a büntetésnek a másik harmadát is.

Erre az öreg ember elkezdte az ő történetét.

A második öreg ember és a fekete kutyák története.

– Szellemek hatalmas fejedelme, nézd meg ezt a két kutyát, ezek az én testvéreim. Az apám a halálos ágyán ezer-ezer zekhinót hagyott mind a hármunkra. Ezzel a pénzzel üzletbe fogtunk, boltot nyitottunk. Telt, mult az idő. Egyszer a nagyobbik bátyám azt határozta, hogy elutazik idegen országba s ott kezd valami üzletet. El is adta minden vagyonát; annak az árán portékát vásárolt s ment a portékával idegen országba. Teljes egy esztendeig volt távol. Egy esztendő mulva, mikor éppen a boltomban ültem, beállít hozzám egy rongyos ember s alamizsnát kér tőlem. Ránéztem, nem ismertem meg, pedig az én testvérem volt.

– Hát te nem ismersz meg engem? – kérdezte a testvérem.

– Óh, édes bátyám, – szaladtam feléje s megöleltem, megcsókoltam – hát te hogy kerültél ilyen nyomorúságos állapotba?

Elmondotta, hogy bejárt országot-világot, kereskedett ezzel is, azzal is, de nem volt szerencséje, minden vagyonát elveszítette. Egyszeribe vittem a lakásomba, fürdővizet melegíttettem neki, megfürdettem, legszebb ruháimat adtam rá. Aztán általnéztem az üzleti könyveimet, s mikor láttam, hogy egy esztendő alatt az én vagyonom megkettőződött, mondtam neki:

– Nézd, bátyám, kétezer zekhinóm van; legyen tiéd az egyik ezer, kezdj vele valamit!

Nagyon megörült a pénznek, köszönte, hálálkodott, boltot nyitott s éltünk békességben, nagy szeretetben tovább. Telt, mult az idő, s egyszerre csak a másik testvéremnek jutott eszébe, hogy ő is eladja a vagyonát, szerencsét próbál a nagy világban. Eleget beszéltem, hogy így, meg úgy, ne tegye, nézze, milyen szerencsétlenül járt a bátyánk is: mind hiába való volt a beszédem. Éppen akkor indult egy karaván, hozzászegődött és elment. Egy esztendő mulva éppen úgy került haza, mint a legidősebb bátyám. Felöltöztettem őt is s adtam neki is ezer zekhinót, mert míg ő odajárt, megint megkettőződött az én vagyonom. Ismét boltot nyitott ez is és éltünk tovább mind a hárman békességben, boldogságban. Hanem ahogy telt, mult az idő, az én testvéreimnek csak nem volt otthon maradásuk. Mindegyre mondották nekem:

– Induljunk el hárman világgá, próbáljunk együtt szerencsét.

– Nem, nem megyek – mondottam én folyton. – Ti már, úgy látszik, elfelejtettétek, hogy milyen szerencsétlenül jártatok. Nem akarok én arra a sorsra jutni, amire ti egyszer jutottatok.

De nem volt tőlük nyugtom. Mindennap újra, meg újra előhozták a dolgot, folyton a nyakamon voltak. Végre is, mit volt, mit nem tennem, engedtem nekik, összeszámoltam a vagyonomat: volt éppen hat ezer zekhinóm, ezt két részre osztottam. Egy-egy ezret adtam nekik, egyet magamhoz vettem, három ezret pedig elástam a házamnak egyik sarkába, hogy, ha szerencsétlenül járnánk, mikor visszajövünk, legyen valami pénzünk, amiből ismét üzletet kezdhessünk. Összevásároltunk mindenféle portékát, béreltünk egy hajót s kedvező széllel elindultunk. Vagy két hónapig mentünk a tengeren, aztán szerencsésen megérkeztünk egy kikötőbe. Ott kiraktuk a portékánkat, én az enyémet eladtam jó áron, minden egy zekhinóra nyertem tizet. Aztán ismét portékát vásároltunk, olyant, ami nincs a mi országunkban, hogy vigyük oda és adjuk el ott. Mikor éppen hajóra akartunk szállni, egyszerre csak odajön hozzánk egy cselédformán öltözött asszony, megragadta a kezemet, megcsókolta és sírva, zokogva kért engem, hogy vegyem feleségül s vigyem magammal. Megütődtem ezen a kérésen, nem tudtam, mit csináljak, mit gondoljak, de az asszony addig beszélt, annyit beszélt s olyan szívrehatóan könyörgött, hogy végre is azt mondottam:

– Jól van, légy az enyém, gyere velem.

Vettem neki tisztességes ruhát, s még mielőtt hajóra ültünk, megkötöttem vele a házassági szerződést, úgy indultunk útnak. Amint jöttünk a hajón, napról-napra több jó tulajdonságot láttam az én feleségemen s valósággal megszerettem, hanem a testvéreim, akik nem csináltak olyan jó üzletet mint én, irigyek voltak, bosszusak voltak, összesúgtak-búgtak, s hallgassatok csak ide: elhatározták, hogy éjjel feleségemmel együtt, mikor elalszunk, beledobnak a tengerbe. Hanem az én feleségem tündér volt: ő mindjárt tudta, hogy a testvéreim mit határoztak, min törik fejüket. Nem szólt nekem semmit sem: hagyta, hogy dobjanak bele a tengerbe, ám sem ő nem fulladott a tengerbe, sem én nem fulladtam. Szépen kiszállott a tengerből, mikor a testvéreim beledobtak, megfogott engem a karomnál fogva, elröpült velem egy szigetre. Éppen akkor jött fel a nap, mikor a szigeten letett a feleségem. Mondta nekem:

– Látod, kedves uram, ha feleségül vettél engem, meg is háláltam a te jóságodat. Tudd meg, hogy én tündér vagyok, s amikor téged a tengerparton megláttalak, már akkor erős hajlandóságot éreztem teirántad. Próbára akartalak tenni, hogy milyen a szived, azért öltöztem rongyos ruhába. Te nagylelkű voltál irántam és nagy volt az én örömem, hogy majd bizonyságot tehetek az én jóságomról. Hát ime, megmentettem az életedet. Ám a testvéreidre szörnyen haragszom és addig meg nem nyugszom, míg keményen meg nem büntetem őket.

Én álmélkodással hallgattam a tündér beszédét, hálálkodva köszöntem meg nagy jóságát, aztán mondottam neki:

– Elhiszem, hogy haragszol az én testvéreimre, de nézd, ők mégis az én testvéreim, bocsáss meg nekik: nem akarom az ő pusztulásukat. – Elmondottam a feleségemnek, hogy mit tettem érettük és én még sem kívánom, – mondottam újra – hogy megbüntesse őket.

– Nem, nem, – mondotta az asszony – bosszut kell állanom rajtuk. Elsülyesztem a hajójukat. Kérve kértem a feleségemet, az Isten nevére kértem:

– Ne tedd azt, mérsékeld a haragodat. Gondold meg, hogy azok az én testvéreim. Hogy a rosszat jóval kell viszonozni.

Szavaimmal csakugyan el is csendesítettem a tündért. Aztán megragadta a karomat, felröppent velem a levegőbe, röpült, röpült velem hegyeken, völgyeken, pusztaságokon, tengereken át s egyszerre csak letett a házam födelén, s ahogy letett, abban a pillanatban eltünt nyomtalan. Leszállottam a ház födeléről, kinyitottam az ajtókat, kiástam a 3 ezer zekhinót, aztán ismét boltot nyitottam. Jöttek újra a vevők; jöttek a szomszédok, jöttek a jó barátok s örvendeztek igaz szívvel az én hazaérkezésemen. De még egy napot sem voltam otthon, egyszer, amint a boltból felmentem a lakásomra, ott találtam ezt a két fekete kutyát, akik alázatosan, farkcsóválva jöttek elém. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Hogy került ide ez a két kutya? Nagyon csodálkoztam, de abban a pillanatban betoppant a házba a tündér s mondá nekem:

– Uram, ne csudálkozzál ezen a két kutyán! Ezek a te testvéreid!

Szörnyű haragra gerjedtem, amint ezt meghallottam. Kérdeztem:

– Hogy voltál képes erre?

– Nem én tettem, – felelt a tündér – hanem egyik testvérem. Őt bíztam meg, hogy büntesse a te testvéreidet. A hajójukat elsülyesztette, odavesztek a te áruid is, oda az ő portékájuk is, de ne szomorkodj emiatt, majd én ezt visszapótolom neked. A testvéreid megérdemelték ezt a büntetést s ne búsulj, mert nem egész életükre változtatta őket a testvérem kutyává, csak tiz esztendőre. Hűtlenségükért megérdemelnek ennyi büntetést.

Ezt mondván a tündér, ismét eltünt a házból.

Most éppen tíz esztendeje, – folytatta tovább az öreg ember – hogy útban vagyok, keresem a tündért. Igy találkoztam ezzel a két öreg emberrel s ezzel a kereskedővel. Igy hallottam meg, óh szellemek királya, ennek a szegény kereskedőnek a szomorú esetét. Ennyi az én történetem. Elég érdekes-e arra, hogy elengedd e szerencsétlen ember büntetésének másik harmadát?

– Elég érdekes, – mondotta a gonosz szellem. – Legyen: elengedem a másik harmadát is.

Amint a második öreg befejezte az ő történetét, a harmadik öreg vette át a szót:

– Óh, szellemek hatalmas fejedelme, – mondotta az öreg ember – ha már meghallgattál két történetet s azért elengedted e szegény ember büntetésének a kétharmadát, hallgasd meg az én történetemet is. Ez a két elsőnél is sokkal érdekesebb. Igérd meg, hogyha érdekesebbnek találod, elengeded a büntetés harmadik harmadát is.

– Beszélj, – mondotta a gonosz szellem – hadd halljam a történetet!

A harmadik öreg és az öszvér története.

– Ez az öszvér – mondotta a harmadik öreg ember – az én feleségem volt. Egyszer elutaztam hazulról s teljes egy esztendeig maradtam távol. Mikor hazaérkeztem, a feleségemet egy fekete rabszolga karjai között találtam. Amint az asszony megpillantott engem, hirtelen egy pohár vízzel szembeöntött engem, aztán néhány szót mormogott. Valami effélét mondott: – Változzál kutyává. – Abban a pillanatban kutyává változtam s engem a rossz asszony kikergetett a saját házamból. Szomorúan kullogtam végig az utcán, aztán egyszer csak megállottam egy mészárszék előtt. Ott nekem a mészáros csontot dobott. Megettem s ott maradtam a mészárszék mellett, nyaltam-faltam a kezét a mészárosnak, hízelkedtem neki s annyira megtetszettem, hogy este felé, mikor a mészárszéket bezárták, hazavitt magával. Amint beléptünk a házba, a mészáros leánya csak rám nézett s azonnal elfátyolozta arcát. Azt mondta az apjának:

– Hogyan vezethetsz, apám, a mi házunkba idegen férfit?

– Hol van a férfi? – kérdezte az édes apja csudálkozva.

– Ez a kutya az, – mondotta a leány – a felesége változtatta azzá, de majd én megszabadítom a varázslat alól.

Mikor az apja ezt hallotta, azt mondotta leányának:

– Istennek tetsző dolgot cselekedel, édes leányom, tedd is meg. Látod, most gyógyultál meg nagy betegségedből: hálából változtasd vissza ezt a kutyát igazi alakjára.

Erre felállott a leány, vett egy pohár vizet, föléje hajolt, néhány szót mormogott bele, aztán a vízzel megfecskendezte arcomat, s közben ezt mondotta:

– A mindenható Isten kegyelmével változzék vissza ez a kutya igazi alakjára.

És én abban a pillanatban visszaváltoztam, újra ember lettem. Hálálkodva csókoltam kezet ennek a leánynak s mondtam neki:

– Istenre kérlek, óh leány, varázsold meg a feleségemet, büntesd meg a gonoszságáért.

Akkor a leány egy pohár vizet adott nekem s azt mondotta:

– Eredj haza, s amikor hallod, hogy alszik a feleséged, ezzel a vízzel öntsd meg az arcát s közben kívánj akármit. Amivé át akarod változtatni, azzá lesz.

Hazavittem a pohár vizet s éppen akkor értem a házamba, mikor a feleségem aludott. Odaléptem az ágyához, az arcát befecskendeztem s mondtam:

– Változzék ez a gonosz asszony öszvérré.

Ahogy ezt a szót kimondottam, abban a pillanatban öszvérré változott.

Most az öreg ember egyenesen az öszvérnek fordult s kérdezte:

– Igazat beszélek? – Mire az öszvér bólintott a fejével: igent intett az öregnek. Nagy volt mindnyájuknak csudálkozása, mikor látták, hogy az öszvér meghajtotta a fejét. Nem volt abban semmi kétség, hogy csakugyan ember volt.

– Ez az én történetem, – fejezte be beszédjét az öreg ember. – Érdekesebb volt-e a két elsőnél?

Mondotta a gonosz szellem:

– Valóban érdekesebb volt a te történeted a két elsőnél s én meg is tartom a szavamat: elengedem a büntetés harmadik harmadát is. Hallod, – fordult a kereskedőhöz – adj hálát ezeknek az embereknek, mert bizony mondom, hogy nekik köszönheted a te életedet.

Ezt mondván a gonosz szellem, eltűnt a szemük elől, mintha a föld nyelte volna el. Hej, hogy hálálkodott a kereskedő! Alig birt nagy örömével. Örültek az öreg emberek is, aztán egy kicsit még együtt maradtak, elbeszélgettek, akkor felkerekedtek mind a négyen. A három öreg ember ment egyfelé, a kereskedő másfelé: ment egyenesen haza a családjához. Hazaérkezett szerencsésen. Életben találta feleségét, gyermekeit s élt azután sokáig boldogságban, békességben.

A három citrom.

(Török mese.)

Réges-régen élt Törökországban egy hatalmas szultán, s volt annak egy deli szép fia. Büszke volt ám a szultán a fiára, mert messze földön híre ment szépségének, bátorságának, jószívűségének. Ahány leány megfordult az udvarnál, mind szívesen lett volna a felesége, illegették-billegették előtte eleget magukat, de a királyfinak egy sem kellett közülök.

Telt, mult az idő, az öreg szultán már megsokallotta a dolgot, s egyszer csak így szólott a fiához:

– No, édes fiam, most már igazán elérkezett az ideje, hogy megházasodjál, én öreg vagyok, beteg vagyok, s szeretném még az unokáimat látni. Annyi gyönyörűséges leány van itt az udvarban, hogy én a te helyedben már régen választottam volna közülök egyet feleségül!

– Nem tudok én ezek közül egyet sem választani, édes apám, – mondotta az ifju herceg. – Talán ha sokat-sokat járnék-kelnék a világban, akkor megtalálnám azt a leányt, akit szeretni tudnék. Annak a leánynak, aki az én feleségem lesz, olyan tisztának kell lennie, mint a harmatos reggel, fehérnek, mint a hó és tökéletesnek, mint egy angyal!

– Igazad van, fiam! – mondotta az öreg szultán. – Menj s keress magadnak ilyen feleséget.

Hát elindult a királyfi, hogy feleséget keressen magának. A hó úgy hullott, mikor elindult, hogy alig haladhatott előre, a szél süvített s korbácsolta a tenger hullámait. De a királyfi bátran belészállott a parton veszteglő hajóba, s amint a hajó fedelére lépett, láthatatlan kezek eloldották a kötelet, s a hajó elindult.

Három éjjel és három nap úszott csendesen a hajó a tengeren, a kormányos helyén egy árnyék állott, amely hangtalanul irányította a hajót előre. Negyedik nap egy kis sziget tünt a királyfi szeme elé, a hajó ott kikötött, s hát mit látnak szemei? Kedvenc paripája ott legelt a puha pázsitos réten, fel van nyergelve, kantározva, úgy, mintha most szállott volna le róla. Kiugrott hamar a hajóból, rápattant a paripa hátára, s fordult vissza a tenger felé, hogy ugyan mit csinál majd a hajó, amíg ő barangol? Hát a hajónak se híre, se hamva, úgy eltünt a tenger színéről, mintha maga a tenger nyelte volna el.

Ment a királyfi előre, de olyan nagy hideg volt mindenfelé, hogy alig birta tartani a kantárszárat. Körülötte mindenütt nagy némaság volt, embert nem lehetett sehol sem látni. Mikor jóideig lépegetett a térdig érő hóban, egyszerre csak domb tetején kis házikót pillantott meg. Odasietett s jó erősen megkocogtatta az ajtót. Nemsokára csoszogást hallott, s egy pillanat mulva hófehérhajú öreg anyóka dugta ki fejét az ajtó nyílásán.

– Hát te hol jársz itt, ahol a madár se jár? – kérdezte az anyóka.

– Feleséget keresek, öreg anyám. Nem ismered-e azt a királykisasszonyt, aki a legszebb a világon, s aki épp olyan jó is, mint amilyen szép?

Az öreg anyóka félig behúzta az ajtót a királyfi előtt s aztán barátságtalanul válaszolta:

– Itt ugyan hiába keresel feleséget. Én Tél anyó vagyok s ez az én királyságom, nincs nekem arra időm, hogy a szerelemre gondoljak. De menj csak itt egyenesen előre, akkor megtalálod testvéremet, az Őszt, az talán tud segíteni rajtad. A herceg megköszönte az útbaigazítást s elindult arrafelé, amerre az öreg asszony mutatta. Alig ment egy jó darabon, hát a hó olvadt el a lába alól, a hideg szél engedett, a fák ágait sárga levelek borították, s csakúgy roskadoztak a finomabbnál finomabb gyümölcsök terhe alatt. A gabona aranysárga tengere hullámzott mindenfelé, amerre csak nézett, s még fel sem ocsudott csodálkozásából, egyszerre egy kis barna házikó előtt toporzékolt a lova.

Hamar bekopogott az ajtón, s alig hangzott el a kopogás, egy szép, barnahajú, piros arcú, kökényszemű asszony nyitotta ki az ajtót és nyájasan mosolyogva megkérdezte a herceget:

– Mit keresel itt, te legény?

– Feleséget keresek, – felelte a herceg.

– Ó, de sajnálom, hogy nem segíthetek rajtad, – felelte kedvesen az asszony – de annyi dolgom van a sok gyümölcs leszedésével s elrakásával, hogy nincs időm szerelemre és házasságra gondolni, de menj el csak a húgomhoz, a Nyárhoz, az ugyancsak ábrándozó asszony, az talán segíthet rajtad valamit!

A herceg megköszönte a tanácsot s pihenés nélkül folytatta tovább az útját.

Amint haladt előre, mind melegebben, melegebben sütött a nap, az izzadság csak úgy csurgott róla, pedig az ujjasát is kigombolta. A gabona félig éretten hajladozott előtte, a fű frissen, zölden bizsergett a lova lába alatt. Sokáig ment a perzselő melegben, mikor egyszerre csak meglát egy kis sárga házikót. Odasietett, s kopogtatására fiatal barnahajú asszony nyitott ajtót, aki a herceg kérdésére ezt válaszolta:

– Igen sajnálom, tenger sok dolgom van, nem segíthetek rajtad, de siess testvéremhez, a Tavaszhoz, az bizonyosan segíteni fog rajtad!

Ment, mendegélt ismét a herceg, amíg csak egy kis zöld házacskához nem ért. Halvány lila lugas állott a ház előtt, a kertben pedig gyönyörű, illatosnál-illatosabb jácintok, liliomok, ibolyák, nárciszok nyíltak. Mikor megkopogtatta az ajtót a herceg, göndörhajú, halvány ibolyakék szemű leányka nyitotta ki az ajtót. Kíváncsian fordult a herceg felé:

– Hol jársz, mi jóban jársz itt, te szép legény?

– Ó, szép Tavasz, – szólt a herceg – engem a nővéreid utasítottak hozzád, mert olyan feleséget keresek, aki tiszta legyen mint a harmatos reggel, fehér, mint a hó és tökéletes, mint egy angyal.

– Igen sokat kívánsz, – mosolygott a Tavasz – de megpróbálom, hátha megtehetem, amit kérsz. De gyere, előbb pihend ki magad, egyél valamit, mert ugyancsak elfáradhattál.

Bevezette a herceget egy hosszú terembe, amely tele volt gyönyörű virágokkal. Mikor jól lakott, s pihent is, a Tavasz kisietett a szobából, nemsokára visszatért: egy üvegtál volt a kezében. Az üvegtálban pedig volt egymás mellett három citrom, egy ezüst kés és egy aranykehely. Mondta a leányka a hercegnek:

– Nagy gonddal őrizd ezt a három dolgot, herceg, mert bűvös erejük van ám ezeknek! Ha hazaérsz az apád kertjébe, ülj le egy forrás mellé, ott vedd elő az aranykelyhet, merítsd tele, aztán vágd fel az első citromot az ezüst késsel. Gyönyörű királykisasszony fog kiszállani belőle, annak add oda rögtön a vizet, mert ha váratod, abban a szempillantásban eltűnik a szemed elől, de úgy eltűnik, hogy soha többet meg nem látod!

– Ne félj, nem leszek olyan ostoba, hogy elengedjem, de ha mégis eltűnne, hát akkor nem lenne feleségem? – kérdezte a herceg.

– Akkor a második citromot is fel kell vágnod, s azzal is ugyanúgy kell elbánnod, – mondotta a Tavasz. – S ha mind a kettőt elszalasztod, már csak az utolsó citromban lehet reménységed, s ha arra sem vigyázol, sohasem lesz olyan feleséged, amilyent kívántál.

A herceg meg akarta köszönni a Tavasz jóságát, de az csak nyájasan intett neki s eltűnt a szobából. No, de a herceg sem töltötte tovább az időt, nagysebesen felugrott a paripájára s vágtatott hazafelé. Hamar átkelt a Nyár, Ősz és Tél birodalmán, s amint a tengerhez ért, már várt reá a hajó. A szél gyorsan röpítette őket hazafelé, s egy-kettőre elébük tünt a szultán palotája. Amint odaértek a parthoz, a herceg türelmetlenül kapott fel ismét lovára, s egy szemhunyorítás alatt ott voltak a rengeteg nagy kertben, egy kristálytiszta forrás mellett. Ott mindjárt megtöltötte a kelyhet friss vízzel a herceg, s elővette a citromot, meg az ezüstkést. Hát amint beléhasított, egy gyönyörű szép leány termett előtte, aki félénken így szólt hozzá:

– Szomjas vagyok, adj innom az aranykehelyből!