Part 17

– Hátha tudnék segíteni rajta? Az apát úr is sokszor megsegített engem az én szegénységemben, hátha én is meg tudnám segíteni nagy gondjában, bánatjában. Volt már arra eset, hogy a kis egér segített a hatalmas oroszlánon.

– Igazad van, fiam, – mondotta az apát. – Hát halljad az én bajomat.

És elmondotta, hogy micsoda három kérdést adott fel neki a király.

– Hát csak ennyi az egész? – mondotta a pásztor. Adja ide a ruháját, apát úr, hadd öltsem magamra. Majd én elmegyek a királyhoz s válaszolok kigyelmed helyett a kérdésekre.

Az apát – mit tehetett szegény feje? – odaadta a ruháját, a pásztor meg ment egyenest a király palotájába. Ott mindjárt a király színe elé vezették s az, ahogy ránézett a pásztorra, mosolyogva mondta: Ej, de megfogytál, apát úr! No de hadd hallom a feleletet az én három kérdésemre.

– Hány nap alatt utazom körül a világot?

Felelt a pásztor:

– Ha felséged oly gyorsan jár, mint a Nap, 24 óra alatt.

– Jól van, apát úr. Meg vagyok elégedve ezzel a felelettel. Most arra felelj: hány pennyt érek én koronástul, királyi pálcástul, ruhástul?

Felelt a pásztor:

– A Megváltót 30 ezüst pénzért adták el, felséged egy ezüst pénzzel kevesebbet ér.

– Nagyon jó! Hát most azt mondd meg, hogy mit gondolok én e pillanatban?

Felelt a pásztor:

– Felséged azt gondolja, hogy a canterbury-i apáttal beszél…

– Persze, hogy azt gondolom!

– Már pedig nem jól gondolja, mert én szegény pásztorember vagyok.

– Bizony ha az vagy, nem leszel az többet, – mondotta a király. – Ez órától folyvást te vagy a canterbury-i apát, az pedig, aki helyett megfeleltél a kérdésekre, szamárháton járja körül a várost.

– Óh, ne tegye azt felséged, – könyörgött a pásztor. – Nem vagyok én apátnak való, hadd maradok továbbra is a nyájam mellett. Az apát úr pedig csak maradjon a helyén. Megérdemli: sok jót tett a szegény emberekkel.

– Jól van, – mondá a király – hát teljesüljön a kívánságod, maradj te a nyájad mellett, az apát meg maradjon apátnak.

Annyi aranyat adott a juhásznak, hogy alig bírta el, az apát pedig megmaradott apátnak s ezután még jobban istápolta a szegényeket.

Az ostoba Tempó.[2]

(Japán mese.)

Élt egy faluban egy fiatal házaspár. Az asszony nagyon okos volt, tudott olvasni, írni. A férfi azonban szörnyű ostoba volt s azért az emberek Tempónak hívták. Azt mondja egyszer az asszony az urának:

– Hallod-e, Tempó, már te is dolgozhatnál valamit. Nézd, majd holnap elmegyek a vásárra, veszek neked két kosarat s egy pálcát. A kosárba veszek halat; azzal aztán elmégy s eladod.

– Biz a’ jó lesz, – mondotta Tempó – csakugyan szeretnék valamit dolgozni – s nagyon örült annak, hogy egyszer már reá is bíz valamit a felesége.

Az asszony csakugyan el is ment másnap a vásárba, vett két kosarat, vett egy pálcát; a kosarat televásárolta hallal, aztán a nyakába kötötte az urának s mondotta:

– Eredj Isten hirével, add el a halat!

Jókor reggel elindult Tempó, járt-kelt egész nap, de mind olyan helyeken járt, hegyeken, völgyeken, ahol egy emberrel sem találkozott. Bezzeg, hogy nem is adott el egy halat se. Este a halat mind egy szálig hazavitte.

– Hát te hol, merre jártál? – kérdezte az asszony.

Tempó elmondotta tövéről hegyére, hol, merre járt, hogy egy élő lélek nem sok, annyival sem találkozott.

– Ej, ej, – mondotta az asszony – hát menj olyan helyre, ahol emberek laknak. Menj faluba, meg városba.

– Jól van, – mondotta Tempó – úgy lesz.

Másnap csakugyan el is ment s addig ment, mendegélt, amíg egy faluba nem ért. Egy halat, kettőt el is adott, aztán ment tovább. Ért egy másik faluba, ott is eladott egy halat, hettőt, de már a nap lefelé járt s még mindig sok hala volt Tempónak. Nagy szomoruan visszafordult. Amint hazafelé ment s egy falun keresztül haladott, látja, hogy az emberek összecsődültek egy ház körül. Ugyan mi történhetett itt? – gondolta magában Tempó. – Ott bizony az történt, hogy egy ház égett javában, az emberek meg körülvették, hordották a vizet, öntözték a tüzet, de Tempó, a boldogtalan nem tudta, hogy mire való a tűz tulajdonképen s mintha semmi se történt volna, kiabált torkaszakadtából:

– Szakana, Szakana! (Halat, halat!).

Hej, megbotránkoztak az emberek! Hát ez miféle hitvány ember lehet, – gondolták magukban – hogy ilyenkor halat árul, mikor ég a ház? Ahányan voltak, mind nekiestek, ütötték, pofozták, verték, szegény Tempó alig tudott kiszabadulni a kezük közül. Hazament nagy búsan, elpanaszolta a feleségének, hogy mi történt vele.

– Óh, te boldogtalan, te, – mondotta az asszony – máskor hogyha ilyen helyre találsz vetődni, ne kiabáld, hogy halat, halat, – hanem kiáltsd azt, hogy: én is segítek! Menj oda és segíts, majd meglátod, hogy másként bánnak veled az emberek.

Másnap ismét elindult Tempó, vitte a hátán a maga kosár halát s amerre ment, mindenfelé kiabálta: Halat, halat! Aztán befordult egy kovácsműhelybe. A kovács épen javába verte a vasat, a kemencében égett a tűz. Ahogy ezt látta Tempó, egyszeribe eszébe jutott, hogy mit tanácsolt neki a felesége. Volt a sarokban egy nagy dézsa víz, fogta a dézsát s a vizet beleöntötte a kemencébe. Bezzeg, hogy egyszeribe elaludott a tűz. A kovács ránéz, nem tudja, mit gondoljon. Hát miféle bolond ember lehet ez, hogy eloltja az ő tüzét? Szörnyen megmérgelődik s úgy felpofozza Tempót, hogy szikrát hányt a szeme. Nagyon elszomorodott Tempó, feje, füle lekonyult, úgy mendegélt haza s elpanaszolta a feleségének, hogy már megint hogy megjárta. Lám, ő azt tette, amit a felesége tanácsolt s mégis megverték.

– Ejnye, Tempó, ejnye, – mondotta az asszony – bolondot cselekedtél, nem lett volna szabad vizet öntened a kemencébe. Ha megint ilyen házba találsz bevetődni, akkor inkább segíts te is ütni.

Na, ezt jól megjegyezte magának Tempó s másnap nagy örömmel nekiindult, vitte a két kosár halat. Ment, mendegélt, hegyeken-völgyeken által s amint ment az úton, látja, hogy egy ház előtt rengeteg sok ember csődült össze. Vajjon mit csinálnak ezek itt, – gondolta magában Tempó. – Odafurakodott az emberek közé, aztán bekukkintott a házba. Ott bizony az volt, hogy egy ember meg a felesége szörnyen ütötték, verték egymást.

– Ahá, – gondolta magában Tempó, – most már tudom, hogy mit csináljak. Azt mondotta a feleségem, hogyha valahol ütni látok valakit, akkor üssek én is. Odaszaladott a verekedő házaspárhoz, a halaskosarat letette s ahogy csak győzte, ütötte őket. Közbe mindazt kiabálta:

– Segítek kendteknek, ütök én is!

Na, ’iszen, egyéb sem kellett a verekedőknek! Egyszeribe nekiestek Tempónak, ketten közrefogták s úgy elagyabugyálták szegény Tempót, hogy alig tudott kivánszorogni a házból. Nagy nehezen hazavánszorgott szegény feje s keservesen elpanaszolta a feleségének:

– Látod, látod, feleség, a tanácsodat megfogadtam. Láttam, egy ember meg a felesége hogy ütötték egymást; odamentem, én is ütöttem őket, úgy ahogy te mondtad s mi lett a vége? Az lett a vége, hogy jól megvertek.

– Óh te boldogtalan, te, – mondotta az asszony – nem azt kellett volna neked tenned, hanem nyájas szavakkal békítened kellett volna őket. El kellett volna választanod szépen.

– Na, jó, – mondotta az ember – majd ezután úgy csinálok.

Másnap reggel ismét elment Tempó. Ment, mendegélt s amint ment az úton, látja, hogy két ökör ott áll az út közepén, nekimennek egymásnak az ökrök, öklelőznek szörnyen.

– Ohó, ezek valami verekedő házastársak, – gondolta magában Tempó. Na majd mindjárt odamegyek, közéjük állok, szép, nyájas szavakkal kibékítem őket.

Ahogy a két ökör egy kissé visszahőkölt azzal a szándékkal, hogy ismét összeöklelőzzenek, Tempó közéjük szaladott s kiáltotta nekik:

– Ne verekedjetek, béküljetek ki! Hát mire való ez? Éljetek békességben, amint jó házastársakhoz illik!

Abban a pillanatban a két ökör egymásnak szaladt s szegény Tempót úgy keresztülszúrták a szarvukkal, hogy egyszeribe kiadta a lelkét. Igy lett vége a szegény, ostoba Tempónak.

Koranda.

(Cseh mese.)

Prága város közelében élt egy igen-igen gazdag bérlő s annak volt egy szépséges szép leánya: Teréza volt a neve. Merthogy szép is volt, gazdag is volt a leány, a kérők egymásnak adták az ajtót, de adhatták, mert a bérlő nagyralátó ember volt, szóba sem állott akárki fiával. Egyszer aztán mit gondoltak, mit nem a prágai diákok, elég az, hogy a nyári vakáción beállítottak a bérlőhöz s felajánlkoztak cselédnek. Úgy okoskodtak a hamis diákok: hátha az a szép lány valamelyikre ráveti a szemét! De hiszen a bérlő sem esett a feje lágyára, tudta, honnét fuj a szél.

– Jól van, – mondotta a diákoknak – de én bért nem fizetek ám. Hajnaltól késő estig kell dolgoznotok, mikor kaptok enni, mikor nem (többször nem, mint igen) s azt is kikötöm, hogy aki csak egyszer is rossz kedvet mutat, annak az orrát levágom. Viszont én sem bánom, vágjátok le az orromat, ha meg tudtok haragítani.

Tetszett a diákoknak ez az egyesség, hogyne tetszett volna. Gondolták, majd túljárnak az öreg eszén: dolgoznak is, nem is, enni azonban esznek, amennyi beléjük fér, ők ugyan rossz kedvet nem mutatnak, akármi történjék, de már arra lesz gondjuk, hogy a kapzsi bérlő orra nélkül maradjon.

Hiszen ezt így elég jól elgondolták, de egy hét sem telt belé, a szemük zöldet, vereset látott a sok éhezéstől s egy éjjel a hányan voltak, mind visszaszöktek Prágába.

– Ej, ej, hát már visszajöttetek, – mondotta egy diák, kinek Koranda volt a neve s ki híres volt az ő huncfutságairól. – No, majd én próbálok szerencsét. Rajtam ugyan ki nem fog a vén pénzeszsák.

Azzal többet se szó, se beszéd, beállított a bérlőhöz s mondta, amint következik:

– Adj Isten, gazduram. Hallom, hogy a diákpajtásaim megugrottak. No hát én mégis idejöttem: fogadjon fel szógálatba.

– Jól van, fiam, felfogadlak, de nem ám úgy, hogy csak a vakációra. Itt maradsz jövő tavaszig, éppen addig, amíg a kakuk megszólal. Akkor aztán mehetsz Isten hírével, viheted a nagy semmit. Mert bért nem fizetek ám. Ellenben csak egyszer lássam rossz kedvedet, lenyisszentem az orrodat.

– Hát én a kendét lenyisszenthetem-e? – kérdezte Koranda.

– Le, fiam, le, ha meg tudsz haragítani. De azt várhatod ítéletnapig.

Kezet csaptak, Koranda beállott s várta, hogy enni adjanak, mert hát étlen csak nem kezdhet munkába. Hiszen várhatta, sem a gazda, sem a lánya nem törődött vele, azaz hogy mit mondok: a leány úgy nevetett, hogy csengett belé a ház, az udvar. Az ám, nevetett Korandán, ki egész nap étlen dolgozott. De Koranda, oda se neki, jókedvű volt, dolgozott serényen, közben jól körülnézett a ház tájékán, aztán mikor senki sem látta, hirtelen beosont a kamarába, ott levágott egy nagy darab szalonnát, a kenyérkosárból kivett egy kenyeret egészen, szép nyugodtan leült a ház elé s jóízűen falatozott.

Hát egyszer csak jő a gazda, látja, hogy Koranda csak úgy nyeli a jó puha kenyeret s a füstölt szalonnát.

– Ki adta neked a kenyeret s a szalonnát? – förmedt Korandára.

– Magad, uram, ha szolgád nincs, – felelt Koranda nevetve. – Nem adtak, hát gondoskodtam magamról.

– Ej, ilyen, olyan!

– Nini! Talán bizony haragszik kend? Ide az orrát!

Bezzeg hogy megszeppent a bérlő. Jó képet vágott s mondta:

– Ó, dehogy haragszom, kedves fiam, dehogy haragszom, csak egyél, igyál, amennyi beléd fér.

– No azért!

Telt, múlt az idő, hét, hét után, Koranda csak lógott előre, hátra, dolgozni nem dolgozott, a bérlőt ette a méreg, de valahányszor ráförmedt Korandára, ez csak annyit kérdezett: talán bizony haragszik kend? – s bezzeg hogy mindjárt elmúlt a haragos kedve.

Történt egyszer, egy vasárnap, hogy a bérlő a feleségével meg a leányával templomba ment s megparancsolta Korandának, hogy maradjon a konyhán, készítse el az ebédet, de ugyan jól elkészítse, a levesből ki ne felejtse a zellert, sárgarépát, petrezselymet, s aztán, ha jó lesz az ebéd, megengedi, hogy egy asztalnál ebédeljen vele.

Hej, hogy örült Koranda! Egy asztalnál ebédelhet a szép Terézával! Na, ugyancsak utána nézett az ebédnek. Kiszaladott a kertbe, egy szempillantás alatt összeszedte a zellert, a sárgarépát s a – – az ám, hiába tette tűvé a veteményest, egy szál petrezselyem nem sok, annyit sem talált. Amint ott keresgélt, folyton mellette lábatlankodott egy kis kutya, a gazdájának a kutyája.

– Hopp! megvan! – kiáltott fel nagy örömmel. – Óh, én bolond, még keresem a petrezselymet, mikor itt van mellettem.

Az ám, Petrezselyem volt a kis kutya neve. Nosza fülöncsipte a kis kutyát, a nyakát elnyisszentette s úgy ahogy volt, beletette a fazékba. No most van petrezselyem is!

Mire hazajöttek, szépen kitálalta az ebédet, de haj Istenem, lett ne mulass, mikor kisült, hogy megfőzte a Petrezselyem kutyát!

– Ki a házamból, te cudar! – ordított a bérlő s előrántott egy husángot, hogy elnáspágolja Korandát.

De Koranda a szeme közé nevetett a gazdájának s kérdezte nagy szemtelenül:

– Mi baj, gazduram? Talán csak nem haragszik?

Elé is vette a bicskáját, hogy lenyisszentse a gazdája orrát.

– No, no, fiam, nono, – hőkölt meg a bérlő – mit gondolsz rólam. Dehogy haragszom! Sohasem volt ilyen virágos jókedvem!

– Úgy legyen!

Telt, múlt az idő, jó dolga volt Korandának, de milyen jó, a gazdája meg dúlt, fúlt magában, ám a haragját nem merte mutatni, s ha mutatta is, mindjárt lecsöndesült, mert féltette ám az orrát.

Egyszer aztán bement a bérlő a városba, de magával vitte a feleségét is, a leányát is, merthogy gyanakodott már a leányára, hogy jó szemmel nézi a huncfut diákot. Mielőtt azonban útnak indult volna, megkérdezte Koranda:

– Mit dolgozzak ma, gazduram?

– Tudsz is te dolgozni – legyintett kicsinylően a gazda. – Eredj különben, nézd meg, mit csinálnak a többi cselédek, csináld azt te is.

Na, elment a gazda, Koranda pedig kiment a tanyára, ott őgyelgett egész nap s nézte, mit csinálnak a többiek. Hát egyszer látja, hogy a cselédek egy régi csűrnek a fedeléről szedik le a zsindelyt. Nosza, Koranda se rest, visszafordul a gazdája házához, felmászik létrán a fedelére s a drága szép új cserepeket ledobálja róla, hogy mind ahány volt, darabokra törött.

Hej, Uram, Teremtőm, mi volt, mikor este hazajött a gazda s meglátta a nagy pusztulást! Szaladt fel s alá az udvaron, haját tépte, ordított: hol az a gazember, hogy ölöm meg! – de bezzeg, hogy megjuhászodott, amint Koranda eléje perdült s megmutatta élesre fent bicskáját.

– Nini, mintha haragudnék kend?

– Én!? Eszembe sincs, édes fiam. Jól tetted, hogy ledobáltad a cserepeket. Úgyis s ebbet, jobbat akartam tétetni a házamra.

– Az már más.

No de a szegény bérlőnek nem volt sem éjjele, sem nappala. Hej de szerette volna, ha már megszólalna a kakuk! De szép meleg nyár volt, hol van a tavasz? Hiszen lehet ezen segíteni, okoskodott a gazda. Hopp! megvan! ütött a fejére. Behívta a szobájába a szép Terézát s mondta neki:

– Hallgass ide, lányom. Ez a gaz Koranda elevenen sírba visz engem, ha valahogy meg nem szabadulok tőle. Mondok neked valamit. Eredj ki a kertbe, mássz fel ott egy fára s utánozd a kakuk hangját. Azzal kitelik Koranda esztendeje, mehet Isten hírével.

Mit volt, mit nem tenni, bár nem szívesen tette, Teréza kiment a kertbe, ott felmászott egy almafára s egyszerre csak elkezdett kakukolni: Kakukk! kakukk!

– Hé, Koranda! – kiáltott a gazda. – Hallod? Megszólalt a kakuk! Kitelt az esztendőd.

Nagyot nevetett Koranda:

– Ej, gazduram, gazduram, nem szól ilyenkor az igazi kakuk. Rosszba sántikál kend.

– Hát nem hallod?

És csakugyan újra megszólalt Teréza, s olyan ügyesen kakukolt, akárcsak egy igazi kakuk.

– De már ezt a kakukot megnézem, – mondta Koranda s szaladt a kertbe, mint a szél. Hát csakugyan ott volt a kakuk, már mint hogy Teréza. Nosza, jól megrázta az almafát, hullott az alma, mint a záporeső, de bizony lehullott Teréza is.

– Te az enyém, én a tiéd! – mondotta Koranda lelkes szóval.

Éppen ebben a percben ért oda a gazda s ahogy ezt hallotta, elfutotta a méreg:

– Mit! Az én lányomra mered vetni a szemedet, te sehonnai! Mindjárt elereszted!

– Jól van, – mondta Koranda – eleresztem, de akkor meg ide az orral. Vagy a lányát vagy az orrát.

– Ejnye, ilyen olyan, hamis diákja, – morgolódott a gazda, de most már nem merte mutatni a haragját – hát akkor csak inkább a lányom.

S merthogy látta, hogy a lánya is szereti a hamis diákot, egészen megjuhászodott s még aznap megtartották a lakodalmat.

A tigris és a nyúl.

(A felső-Indus vidékéről.)

Élt egyszer egy erdőben egy tigris. Ettől a tigristől a többi állatoknak nem volt nyugodalma. Akár volt éhes, akár nem, ami állatot előtalált, azt mind megölte. A szegény állatok nem tudták, mit csináljanak. Gyűlést híttak, hogy tanácskozzanak az ő szomorú állapotjukról. Össze is gyűltek mind, beszéltek erre, beszéltek arra, hogy mit tegyenek azzal a kegyetlen tigrissel. Végre aztán a sakál azt javasolta:

– Határozzuk el, hogy minden nap sorsot húzunk s akit a sors talál, az menjen el a tigrishez s azt egye meg. Minden nap kap egy állatot s ezzel megelégedhetik.

Valamennyien helyeselték ezt, de kérdés, hogy vajjon elfogadja-e majd a tigris? Irtak egy szép instanciát, azt elvitték a tigrishez. Nagy alázatosan előadták, hogy miben járnak. Felolvasták az instanciát. Az volt pedig az instanciában, hogy nem is kell fáradnia érette, minden délben pontosan ott lesz az az állat, akit a sors jelöl.

– Ohó, nem addig a! – mondotta a tigris. – Hát mit csináljak én a fogaimmal meg a körmeimmel, ha kedvem szerint nem ölhetek, nem marcangolhatok, amikor nekem tetszik!? Isten is azt parancsolta, hogy az ember is maga szerezze meg a kenyerét.

De az állatok addig könyörögtek, hogy végre is engedett a tigris. Szavát adta, hogy többet a barlangjából nem jön ki, élhetnek tőle békében, csak minden nap délben egy állat ott legyen az ő barlangjában. Hát csakugyan úgy is lett. Minden nap délben az az állat, amelyiket a sorshúzás talált, megjelent pontosan s azt a tigris meg is ette alaposan. Egyszer aztán a nyúlra került a sor. Hanem a nyúl elkezdett gondolkozni magában:

– Mégis csak szebb az élet a halálnál: nem megyek én a tigris barlangjába! – Hiába beszéltek neki a többiek, hiába mondották neki, hogy így, meg úgy, mit határozott a gyűlés, a nyúl nem akart kötélnek állani. Elkövetkezett a dél, a nyúl csak nem indult. Eltelt egy óra, eltelt kettő, el három óra, akkor aztán egyszerre elindult.

– Na, most megyek, – mondotta a többieknek.

Hiszen épen jókor érkezett! A tigris már kijött a barlangjából. Szörnyű nagy haragjában bőgött, ordított, hányta, kaparta, túrta a földet s mikor aztán meglátta a nyulat, még szörnyűbb haragra gerjedett:

– Mit, hát erre a nyomorú, kicsi nyúlra várattak engem?

A nyúl nagy félénken, alázatosan meglapult s úgy mondotta:

– Bocsáss meg nekem, óh, tigris, én nem vagyok hibás. Nem én rajtam volt a sor, hanem a testvéremen. Látod, én sovány vagyok, nyomorú vagyok, hanem a testvérem, az vastag, kövér, zsíros. El is indult a barlangodba, hanem útközben, mi történt? Az történt, hogy a körme közé került egy másik tigrisnek és se szó, se beszéd: elszaladott vele. Ott voltam én is, mondottam is neki: »Megállj, tigris, ez az állat nem a te álla tod, ez egy másik tigrisé. Majd meglakolsz te ezért!« Ám az a tigris nagy hetykén ezt válaszolta: »Eredj csak hát a tigrisedhez s mondd meg neki, ha van rá mersze, jöjjön el az én barlangomba s majd meglátjuk, hogy melyik erősebb kettőnk közül«. Hát én, óh, hatalmas tigris, csak azért jöttem tehozzád, hogy ezt az üzenetet tenéked megmondjam. Gyere és öld meg a cudart.

Haj, még csak most gerjedt igazi haragra a tigris, mikor ezt az üzenetet hallotta!

– Előre! Vezess! – kiáltotta a nyúlnak.

A nyúl elindult; a tigris utána. Mentek, mendegéltek a rengeteg sűrü erdőn át, de amint törtettek előre, a nyúl mindegyre-mindegyre visszahökkent. Meg-megállott, körülnézett, szimatolt s úgy tett, mint aki fél erősen.

– Hát te mit félsz? – ordított rá a tigris.

– Óh, hogyne félnék, – mondotta a nyúl – mikor itt van mindjárt a másik tigrisnek a barlangja?

– Hol van? Hol van? – kiáltott a tigris s vérben forgott a szeme. Nézett körül, jobbra-balra, mindenfelé.

– Itt van, itt, szepegett a nyúl.

– Nem látok én itt semmiféle barlangot.

– Pedig itt van, – felelte a nyúl.

Mondotta a tigris:

– Gyere ide s mutasd nekem!

– Jól van: megmutatom – mondotta a nyúl – hogyha hátadra veszel.

A tigris a ravasz nyulat szépen hátára vette s úgy vitte tovább. Egyszerre csak egy rengeteg mély hasadéknak a szélére értek.

– Itt van a barlang, – mondotta a nyúl – nézz csak be: ott van a rabló. Nem látod?

Lent, a sziklának az aljában volt egy tó. Amint lepillantott a tigris, egyszeribe meglátta magát benne s látta a nyúlnak is a képét. Azt hitte, hogy az a másik tigris s az a nyúl: a kövér nyúl, amelyikről emez beszélt. Egyszeribe ledobta magáról a nyulat s abban a pillanatban leugrott a mélységbe.

Hiszen ha leugrott, ott épen jó helyen volt.

Szörnyű halálnak halálával halt meg.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Benedek Marczell fordítása.]

[Footnote 2: Tempo pénzdarab, amely 30 esztendővel ezelőtt forgalomban volt és 4/5-ét tette a jen pénznek, tehát 1/5-rész hiányzott a jenből. Olyan embert, aki nem egészen épeszű, Tempónak nevezték el a japánok.]

TARTALOM.

Mi a Pancsatantra? 5 Varjak és baglyok (A Pancsatantra 3-ik könyve.) Első mese: A madarak királyválasztása 9 Második mese: A nyúl és az elefánt 10 Harmadik mese: A gyöngytyúk, a nyúl, meg a róka 14 Negyedik mese: A megcsalt pap 17 Ötödik mese: A pap meg a kígyó 21 Hatodik mese: A vadgalamb 23 Hetedik mese: A pap, a tolvaj, meg a rossz szellem 27 Nyolcadik mese: A királyleány meg a testében kígyót hordó királyfi 29 Kilencedik mese: Az egérből lett leány 31 Tizedik mese: Az aranytojó madár 34 Tizenegyedik mese: A beszélő barlang 35 A halhatatlanságra vágyó királyfi. (Székely mese) 38 A kereskedő és a gonosz szellem. (Az _Ezeregyéj_ meséiből) 49 Az első öreg és a szarvas története 55 A második öreg ember és a fekete kutyák története 63 A harmadik öreg és az öszvér története 69 A három citrom. (Török mese) 72 Dzsúder ben Ómár. (Ezeregyéj-ből) 84 A fekete bika. (Skót mese) 110 A két Iván. (Orosz mese) 124 A »tíz forrás« története. (Magyar rege) 142 A szép Katarina története. (Sziciliai mese) 147 Körolu. (Török mese) 155 Hófehérke. (Német mese) 174 Az alamizsna. (Angol mese) 189 A farkas khán leánya. (Tatár mese) 193 A hű szolga. (Székely mese) 207 A két kérő. (Zsidó mese) 223 Az élet vize. (Spanyol mese) 231 A tréfacsináló Dzsuha. (Arab mese) 239 A juhász és a sárkány. (Szerb mese) 249 Jankó. (Tót mese) 256 A vén halász meg a felesége. (Német mese) 265 Az ezüst fog. (Albán mese) 274 Minon-Minette. (Francia mese) 284 János király és az apát. (Angol monda) 298 Az ostoba Tempó. (Japán mese) 303 Koranda. (Cseh mese) 308 A tigris és a nyúl. (A felső-Indus vidékéről) 315

4842. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.