Part 8

Maszlaczky szemei ragyogtak, mint ki egy kedvező itélet felolvasását hallgatja. Fölöslegesnek tartá e kifejezésteljes néma szünetet kérdezősködéssel zavarni, csak öltönyét egyengeté magán helyre s diadalmasan emelé fel fejét, büszkesége vonásai közé az obligát szerénység atyafiságos kifejezéseit törekedve vegyítni.

– Sokszor gondolkoztam felőle, kezdé végre a tanácsos úr a szót, minő sors fog várni egyetlen leányomra? lesz-e, a ki őt tudja szeretni, a hogy megérdemli? Talál-e férjet, ki őt megérdemelje? A mai fiatalság léha, tartaléktalan magaviselete méltán aggodalmakkal tölti el egy jövendőkbe tekintő atya szívét. Őszintén meg kell vallanom, hogy e gondjaim közepett sokszor feltünt előttem egy derék férfiu képe, s elgondolám, hogy él az én ismerősim között egy komoly, érett eszű és szívű, szilárd jellemű férfi, kiben tökéletesen meg tudnék nyugodni, kinek bátor, erélyes tulajdonai mellett boldognak láthatnám Vilmámat… és ez az én kedves Maszlaczkym…

– Oh kérem, vágott közbe Maszlaczky úr, ki roskadozni kezdett a reá halmozott magasztalások terhe alatt.

– De mindannyiszor le kellett mondanom e gondolatról, folytatá a tanácsos úr. Mint remélhettem volna még azt, hogy ön, ki előtt még egy oly ragyogó pálya áll, ki sokkal magasabb összeköttetéseket remélhet, az én szerény családomra engedje vonatni figyelmét…

– Sőt inkább, sietett belekapni Maszlaczky úr, nincs magasabb czélja törekvéseimnek, s nem ismerek oly fényes összeköttetést, melynek elsőbbséget adnék e felett, s bárminő előremenetelt tartson is fenn számomra a sors, mindenkor büszke leendek azon lépésemre, mely által egy Kőcserepy kisasszony kezét megnyerhetém, egy oly család tagjáét, melynek hölgyei példaképei az erénynek és házias szendeségnek.

– Én pedig mondhatom, hogy annál nagyobb örömmel nem lephetett volna meg a sors, mint a minőt kedves barátom ajánlata okozott. Igy, de csak így elfogadom önnek egész tervét a Kárpáthy-uradalom iránt. Hisz ön tulajdona leend az, s az egész Vilmám kezével annak férjére szálland. De büszke szívvel mondhatom uram, hogy az egész Kárpáthy-uradalomban nincs olyan kincs, mely e kézzel fölérjen.

– Oh tudom, jól tudom azt; én fel tudom fogni boldogságom nagyságát. Bizonyára meg fogom én mutatni, hogy bárha nem vagyok is azon holdvilágképű sihederek korából, kik ifju éveiket henye piperkőczködésben tékozolják el, kik hősök a kávéházakban és más gonoszabb helyeken, de azért egy nőt igazán, valóban tudok boldogítani, ősz hajszálaim daczára. Azaz, hogy ősz hajszálaim biz én nekem még nincsenek, harminczon túl vagyok; ez csak úgy szólásforma nálam az ősz hajszálakról. Már ifjoncz koromban vénnek neveztek, komolyságom miatt.

– Épen össze fogtok illeni; ő is ily komoly.

Maszlaczky úr tegeztetni hallván magát a tanácsos úr által, annyira el lőn ragadtatva, hogy megcsókolá a tisztes úr kezét; a mi tekintve a helyzet ünnepélyességét, igen érzékeny és megragadó jelenet lehetett.

A tanácsos úr ezzel karjára füzte a derék kérőt s okosan értésére adott néhány tudnivaló dolgot.

– Vilma leányom most tizenhárom éves. Láthatja ön, hogy még nem férjhez menetelre való.

– Oh kérem, néhány év nem tesz rám nézve különbséget, én kész vagyok várni akárhány évig.

– Ő addig is nőm nevelési rendszere alatt marad. Evelinenek mindenben rendszerei vannak.

– Oh és mily csodás rendszerek, sietett tódítani Maszlaczky.

– Eveline saját nézetei szerint neveli gyermekünket s én kénytelen vagyok elismerni, hogy nézetei helyesek. Hiába, bizonyos dolgokban a nőknek csalhatlan tapintatuk szokott lenni; közügyekben merek itéletemre valamit adni, de a mi a gyermek-nevelést illeti, már ebben nőm előtt meg kell hajolnom.

A nagyságos úr egészen el látszott felejteni, miszerint pályáját a gyermek-nevelésen kezdé.

– Ki ne hajolna meg ő előtte! kiálta fel fanaticus elragadtatással Maszlaczky úr, a női tökélyek, a hölgyi erények, az asszonyi bölcseség mintaképe előtt. Valóban azon gondolat mellett, hogy ő anyjához hasonló leend, szépségben, úgy mint erényekben, képes vagyok nem két, nem három, de tizenöt évig is elvárakozni… azaz hogy – (nem végezte be az ügyvéd úr a phrasist, a tizenöt évet még is nagyon megsokalta).

– Azaz hogy, vevé át a szót a tanácsos úr, valami határidőt mégis kellene szabnunk; különben igen határozatlan reményeket költünk egymásban, s azt tudhatja, kedves Maczlaczkym, hogy én nem kevésbbé sietek önt leányom számára biztosítani.

Maszlaczky úr úgy érzé magát, mintha mézzel kenegetnék.

– Teszem föl, mondjuk azt, hogy meg fog történni ez a házasság fél év mulva azon nap után, melyen Kárpáthy Béla kedvező végitéletet kap perében. Lássa ön, ebben mindnyájunk érdekei össze lesznek kapcsolva.

Maszlaczky furcsán vakarta az orrát erre az ajánlatra.

Az jutott eszébe, hogy hiszen ő végitélet nélkül akarja Zoltántól megnyerni a Kárpáthy-birtokot s akkor az ehez kötött alkuból könnyen kijátszatás támad.

Nemes mosolygással monda:

– Tegyük fel még határozottabban. Legyen a boldog határidő félév azon nap után, melyben a Kőcserepy-család a kárpátfalvi uradalomba beigtattatik.

E ravasz tételnél ismét azon diadalmas villogás szikráit hányták szemei, melyeket nem birt eltitkolni, midőn valamely ügyes fordulatot adott a dolognak.

– Oh én nem akarom oly messze tenni a határidőt. Sőt mentül közelebb, kedves barátom, kedves Maszlaczkym, tiltakozék Kőcserepy úr nemes vetélkedéssel. Két három év az egész. Rajtunk függ, hogy ez idő alatt a kitűzött határ eljőjjön. Ugyebár rajtunk függ? Ön dolgozni fog éjjel és nappal, hogy a pert siettesse. Másfelől én minden befolyásomat felhasználandom, hogy annak kedvező irányt adjak. Ez nem leend nehéz, mert az ügy igazságos. Világos igazság. Különben az engedményt el sem fogadhatnám; de bizonyos vagyok annak jogossága felől, s biztosíthatom önt, hogy a per meg lesz nyerve, s akkor semmi sem álland többé ellent, hogy a barátság eddigi kötelékei a legszorosabb rokoni viszonynyá füződjenek közöttünk és én kedves barátomat – kedves fiamnak nevezhessem.

E szóknál Kőcserepy megölelé a fiscalist, ki egész gyermeki áhítattal borult a martialis férfiu keblére, ki viszont lehajolva a kisded férfihoz, megcsókolá annak homlokát, jól vigyázva, hogy álhaját félre ne tolja az érzékeny nyilatkozat által.

Maszlaczky úr teljesen bele adta magát ez atyai ölelésbe. Elgondolá, hogy hiszen Zoltánnali tervéről még a tanácsos mitsem tudhat, s talán csak nem akarja rászedni.

E gyöngéd jelenet után mind a két férfi félre fordult szemeit megtörülni. Midőn felindulásaikból némileg ismét magukhoz tértek, a tanácsos úr odavoná magához kedves Maszlaczky barátom uramat s bizalmasan fülébe sugá:

– Fölösleges figyelmeztetnem, kedves Maszlaczkym, hogy az egész értekezésünknek mind _addig_ sub rosa kell maradni, nehogy a világ ideje korán megtudjon valamit tervezett összeköttetésünkről, s ebből kellemetlen következtetéseket formáljon. Tudja ön ügyvéd, én pedig itélő biró: bármely egyenes és igazságos legyen is eljárásunk, a világ könnyen balra magyarázza a tényeket.

– Tökéletesen felfogom ez aggodalmat; – kedves nagyságod, kedves barátom uram ismer engem. Én tudok hallgatni, mint a sír.

– Még egyet, kedves jó Maszlaczkym. Mint az elébb is mondám, Eveline saját rendszerrel bir a nevelésben, a mit én kénytelen vagyok helyeselni, mert jobban érti, mint én. E rendszerhez tartozik az is, hogy a növendék leánynak egész addig az ideig, a míg annak alkalma el nem érkezett, nem szükség semmit házasságról, szerelemről, s más efféle dologról tudni, ezt én igen helyesnek találom s részben úgy hiszem, hogy kedves barátom is egyetért velem.

– Tökéletesen. Tökéletesen. Az ilyen ifjonczi ábrándozások soha sem szülnek semmi jót; én különben sokkal komolyabb férfiunak hiszem magamat, hogysem hasonló hivalkodásokra képesnek tartassam. A határtalan tiszteleten kivül semmiben sem fog nyilatkozni azon indulatom, melylyel kedves nagysád, kedves barátom uram, miért ne mondanám? kedves leendő rokonom családja iránt viseltetem.

E szavaknál megfogta a tanácsosnak mind a két kezét két kezével, úgy a hogy a stájeris tánczot szokták járni, s megrázva azokat hevesen, még egyszer keblére veté magát a nagylelkű férfiunak s tökéletes lelki megvigasztaltatással kelt fel onnan, néma jelekkel mutatva, hogy már most menni készül.

A tanácsos úr egészen az ajtóig kisérte kedves barátját, fél kezével karon fogva őt; midőn már a kilincs a kezében volt, hirtelen valami jutott eszébe Maszlaczky úrnak.

– És a méltóságos asszony…:?

Kőcserepy úr megnyugtatólag kegyesen hunyorított szemeivel.

– Legyen ön bizton e részről, én magam fogom őt e felől értesíteni. Megkimélem önt a jelenet zavarától. Hiába: a kérői szerep a legbátrabb férfit is zavarba hozza. Magam tapasztalásából mondhatom.

(– Én is. Gondolá magában Maszlaczky úr.)

– Eveline önnek nagy tisztelője, veté utána Kőcserepy úr. Beleegyezéséről előre is szavamat adhatom, Isten önnel.

– Isten önnel, rebegé utána Maszlaczky úr, oly arczczal, a minővel Orestes búcsuzott Pyladestől s érzelemmel csordultig telve hagyá el a tanácsos szobáit, s boldogsága érzetében a bérkocsistól, a ki haza vitte, eldisputált egy negyedóra fejében húsz pengő krajczárt. – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A tanácsos úr derűlt, vidám arczczal lépett Eveline szobájába.

A figyelmes delnő mind e perczig azon gondolatok elemzésével foglalkozott, miket Maszlaczky rejtélyes magaviselete keltett szívében. Mentül tovább fejtegette azokat, annál világosabban kezdett látni. Minden combinatio összevágott. Elhatározá magában, hogy férjével közleni fogja kételyeit.

Épen jött.

Eveline gyöngéden helyet csinált férjének maga mellett a pamlagon s kézcsókjára bocsátva őt, közelebb simult hozzá s márványszépségű karját annak vállára nyugtatva, kérdezé:

– Találkozott veled Maszlaczky?

– Mindekkorig vele beszéltem.

– Miről?

– Pörös ügy. A Kárpáthy-rokonok vitája, melyben informálni kivánt. – Zoltán úrfi aligha el nem veszti birtokát.

– Tudod-e, hogy Vilma mily kimondhatlan ellenszenvet érez ezen fiú iránt? Én meg nem foghatom. Más ifjak iránt legfeljebb közönyös, de ezt gyűlöli; valahányszor erre lovagol, elfut az ablaktól, társaságokban figyelmezek rá, hogy őt mindenütt kikerüli s ha tánczolnak, inkább egész este ülve marad, hogy vele ne legyen kénytelen tánczolni.

– Ez nagyon természetes. Az a fiú a legkiállhatatlanabb gyermekek egyike, a kiket valaha láttam. A világ sokat tart felőle, mert gazdag. No majd meglássuk, ha nem lesz az, mennyit fog érni?

– S oly bizonyos volna, hogy vagyonát elveszti?

– Maszlaczky tökéletesen meggyőzött felőle.

– S ezért volt nálad Maszlaczky?

– Igen.

– S nem gondolod, hogy egyéb okai is vannak Maszlaczkynak e pörös ügynél, mik őt ide járni késztetik?

A tanácsos elbámult, bár nem mutatta is. Hát neje is tudna már valamit az ügyvéd szándokáról? Ez baj volna, mert asszonyokat nehéz valamely szándék tiszta voltáról meggyőzni, ha még olyan homályos is az.

– Nos. És mi oka lehet? Kérdé teljes ismeretlenséget mutatva.

Eveline a legmélyebb sajnálat és szemérem hangján susogá:

– Képzeld: ez a szegény fiatal ember _belém_ szerelmes…

Kőcserepy elmosolyodott.

– Ez szomorú dolog rá nézve. Szegény fiatal ember.

– De kérlek, ne éreztesd ezt vele. Ő titkolja e fájdalmát; de én egy pillantást vetettem lelkébe, mely mindent tudatott velem… Boldogtalan!

Mennyire lehetett szánakozni e szegény négy láb kilencz hüvelyk magas férfiun, ha elgondolta az ember, hogy ő Kőcserepyné méltóságos alakja iránt ábrándozik.

Kőcserepy úr komoly kifejezést parancsolt arczának.

– Ne kaczagjuk ki e boldogtalan fiút ez érzelmeért, Eveliném. Nem egyetlen ő, kit lelked nemessége meghódított. Az ily tisztelet viszont tiszteletreméltó. Tapasztalni fogod, hogy én, ezt tudva, még jobban fogom becsülni e derék embert. Bánj te is nemesen vele.

Eveline könyezve ölelé át férjét. Oh nemes hivatás! Lehet-e nagyobb mértéke a női gyöngédségnek, mint szeliden bánni egy ötödfél láb magas férfiucskával, ki a világ legszebb és legerényesebb delnői egyike iránt ábrándozik?

E gondolatnál mennyei magasságig érzé lelkét emelkedni Eveline.

A tanácsos úr hagyá őt ebben a hitben; a mit ő tudott, azt megtartá magának.

A későbbi találkozásoknál azután Maszlaczky úr és Eveline között a lehető legkellemetlenebb nemes nyájasság igazgatá a társalgást. Mindkettő úgy érezte magát, mintha valakinek egy marék eleven hangyát adnának, hogy vigye haza zsebében, de szépen bánjék velök. Maszlaczky úr azon hitben élt és mosolygott, miszerint Eveline jóságos pillanatai a tanácsos által közlött ajánlat gerjesztette anyai szívességből származnak s e miatt kénytelen volt a legszerényebb, áhítatosabb alakot játszani; míg Eveline mindez ábrándos arczfintorgatást azon holdas indulatnak tulajdonítá, a mit platói szerelemnek neveznek, s mely elég ok a megfelelő szánalom gerjesztésére, s eredendő bölcsészeti elméletek elvonására.

Kőcserepy urat azután mind a kettő megbizottjává teszi; Maszlaczky úr épen annyit tud neki beszélni azon örömeiről, miket Eveline kitünő nyájassága gerjeszt szívében, mint Eveline az ideál érzelmek rendszeréről, miknek alakulását Maszlaczky úr lelkületében nyomról-nyomra kiséri. A tanácsos úr meghallgatja mind a kettőt s egyiknek segít örülni, a másiknak szánakozni, s ugyan őrízkedik őket felvilágosítani kölcsönös tévedésükről.

VI. SZENTIRMÁN.

A kik vissza tudnak rá emlékezni, minő hely volt Szentirma a hajdani grófok idejében s összehasonlítják azt a mostanival, hajlandók lesznek Rudolf grófnak valami emberfölötti hatalmat tulajdonítani, mely őt csodatételekre képesíté.

Ez a nagy térség itt, hol most a legszebb kalásztenger hullámzik, nem volt egyéb, mint egy nagy, láthatártalan ingovány, benőve magas náddal, melyben őszszel és tavaszszal, mikor az egek csatornái s a hóolvadások vizei megeredtek, gyönyörűen lehetett csónakázni a mindennemű vizi szárnyasokra vadászva; itt valamelyik dombon, de Isten tudná már azt, hogy melyiken? szokott állani rendesen az a nádkunyhó, átellenben pedig, alkalmasint ott a szép luczernás kert helyén a másik, a mikben az öreg Szentirmay gróf, szomszédjával a jó Kárpáthy János báróval egész éjszakákon át elült lesben a drága mocsári szalonkák után. Nyáron pedig, a mikor a rekkenő meleg kiszárasztá a vizeket, fölséges rókavadászatok történtek az ősvilági náderdőben, melynek valahol alkalmasint volt határa, de hogy hol? arra csak a Berettyó és Tisza tudtak volna illetékes feleletet adni.

Az esztendő három évszakában a Szentirmay és Kárpáthy urak birtokaik egy része fölött csak névszerinti protectoratussal birtak, voltaképen kigyó és béka és nádi madarak uralkodván azokban, teljes anarchiai országlással. Kastélyaik, falvaik ez időben minden idegen invasio elől biztosítva lehetének útaik járhatlansága által s abban mindketten nagy büszkeséget is helyeztek, hogy őket minden bolond idegen útba nem ejtheti, s jószágaikat országút meg nem fertőzteté.

Nagy kényszerűség idején, ha ki kellett mozdulni kastélyából valamelyik urnak, kilencz réven ment át, a hol mindenütt extra-kompok várták, napokkal előre elküldött lovakat fogtak a hintóba minden rév előtt, s három nap telt bele, míg kivergődött saját uradalmából s eljutott szárazabb földre. Egy-egy ily vállalatnak aztán oly híre volt az országban, mint közelebb Franklin expeditiójának a jeges tengerre.

Az ismeretes száraz földek sem voltak igen boldog állapotban; a legjobb helyeket, miken az uraság gabonája állott, robotos jobbágy mívelte, meg is látszott rajtok: egész tudományos természet-historiája volt minden darab földnek; egyiknek a sovány esztendő ártott meg, a másiknak a kövér, itt az üszög pusztított, amott a szikfű rebellált; legelő volt a gazdaság nagyja, miken nyurga tinókat s bozontos csikókat lehetett találni gulya, ménes számra, melyeket megtizedelt szépen minden kánikulában a mocsárlégtől s szikkadt legelőtől otthonos járvány.

Szentirmához közelítve, észre lehetett venni egy hosszú keskeny gátat, útnak is használták, mikor odáig ért a víz; egyébkor csak mellette jártak el s bámulatos volt, mennyire fejlődött a nemzeti ügyesség alföldi szekerészeinknél, kik a meredek gátról le és fel csapogattak a dülő utakra nyaktörő veszélylyel.

Ez a jeles gát, minőt most is látni még az Alföldön eleget, egy dobogó hídnál végződött, mely nyáron át egy silány kis mocsári eret igázott le, de őszszel vagy tavaszszal ez a kis hitvány patak úgy elhordta rendesen a hidat, hogy a puszta lábaknál nem maradt ott egyéb. Sehogy sem lehetett e bajon segíteni, pedig állítottak fel jégtörőket is, csináltak a víznek sarkantyút, meg futóárkot ki a szántóföldekre, hogy arra is tehessen egy-egy diversiot; de az mind semmit sem használt.

A hídon túlérve, kezdett meglátszani Szentirma helysége, egy magas tetejű torony nyult fel nagy gombbal a végén; négy szögletét négy kisebb fatorony ékesíté, mely építési különösség titkát még ez ideig nem sikerült felfedezni. Köröskörül hosszú alacsony házsorok náddal födelezve, miknek barnaságából itt ott kivirított egy-egy utczasor fris sárga nádtetővel, annak bizonyságára, hogy valamelyik elmúlt évben nagy tűz lehetett itt s végig leégett szél mentiben a helység. Ez minden évben előfordult.

A helység körül semmi zöld; a házak körül senki sem ültet fákat, kertet. Lehetetlen azokat a járó-kelő marhától megőrízni; tyuk, liba leeszi, kikaparja a veteményt. Az ember csak lélek-kárhozatot nyer vele, jobb azt nem is ültetni. Csupán az árkok mentiben búsult egy sor bozontos üstökű fűzfa, melyet minden őszszel kopaszra lebotoltak a rőzse kedvéért.

Maga az urasági kastély jó távol épült a helységtől, nehogy valami érintkezésbe jőjjön a rongyos viskókkal. Az út egészen félre tért arra felé, s szép olasz jegenyékkel volt kétfelől beszegve. A rendes úton járónak csak a távolból tünt szemébe a roppant épület, kettős szárnyszakaszával, ódon tornáczaival, s egymástól távol eső ablakaival; a párkányzatok meredekein időjárásoktól megfeketűlt kőszobrok állongtak, mik úgy nyujtogatják karjaikat, mintha könyörögnének, hogy tegyen oda valaki egy hágcsót, hadd szálljanak le már.

Itt és amott egy-egy hosszú épület nyult el még odább, az gazdasági tanya lesz, azoknak sem volt szabad a kastélyhoz közel lenni.

A roppant váracs legalább nyolczvan szobára volt építve, s minden szoba bebutorozva s szőnyegekkel, képekkel ellátva, mintha mindegyikben laknának.

Hátul a kastély mögött nagyszerű angol kert, mesterséges romokkal és vízesésekkel, a platán- és gesztenyefák óriási magasságra nőttek e televénydús földekben; a buja fű a rendezett erek partjain ember-derékig ért s minden növény három akkora lett, mint más vidéken. Az angol kertet széles vadaskert zárta be, melynek roppant szálfái alatt nagy robajjal röpködtek az arany és ezüst fáczányok gyönyörű falkái s buja füvében egész csordaszámra legeltek a karcsu szarvasok, mik oly szelídek, hogy közelre várják a lovaglókat, s ha mulatság volt a kertben, oda mentek a kerítéshez, sőt sokszor annyira leereszkedének, hogy kiszöktek a vadaskertből s a jobbágyok szomszédos kukoricza- és kölesföldeit is megtisztelék látogatásaikkal.

Az egész kastély környéke más levegőt lehelt, mint a többi vidék; itt gazdag, itt pazar volt a természet, s olyan jól eshetett forró évszakokban e hűs platán-koronák illatos, enyhe árnya alól széttekinteni a sárgára aszalt vidéken, melyen tikkasztó melegen feküdt az átfült lég, töve gyökeréig szikkasztva minden élő növényt…

… Mennyivel más látvány terűl most az utas szemei előtt a Szentirmay és Kárpáthy-uradalmak határain belől!

A beláthatlan nádrengeteg sehol sincs. Egyenes csatornák, mik mérnöki kiszámítással szeldelik át a tért, vezetnek le minden fölösleges árt a folyamokba, néhol zsilipekkel ellátva, mikről okszerüen öntözik a réteket. Az uttalan berkek helyét szabályos táblákban fedi a legszebbik vetés, s sivatag székfüves pusztán, a hol a keresztülutazó átkozta majd a hinári döglevegőt, majd a tüdőemésztő port, mit a szél szemébe és szájába hordott, most messziről megüti a kedves illat a közeledő szaglóműszerét, mit a szellő távol aranyló repczeföldek virágporairól széthord.

Az egész táj képe megváltozott. Egész erdők kanadai jegenyékből fedik a folyamok kanyargó medreit, mik most egyenes átvágásokba vannak szorítva, s midőn a tiszai apró gőzösök a kies sziget mellett ott a víz közepén kikötnek, egész kert-sort látni végig Szentirmáig, melyek között deszkasímaságú uton robognak végig a boldog földészek egészséges, virgoncz fogatai.

Minél jobban közeledünk Szentirmához, annál inkább feltünik az átalakulás kedves képe. Nem puszta ez többé, hanem paradicsom; a háládatos föld ezeres kamatban fizette vissza ura szeretetét, a szorgalom műve megsokszorozta az önként adott áldást s Isten keze látszik mindenik fűszálon – ember gondja mellett.

A rongyos házikók rendetlen sorai helyett csinnal épült utczákon visz az út keresztül, mik közül díszesen emelkedik elő az urasági kastély a templommal szemben. Rudolf odahagyá ősei váracsát, nyolczvan szobájával, nagy viszhangos kő-folyosóival s szélzugásos tornáczaival; oda építtetett lakást a helység közepére, a többi házak közé, s tíz év mulva egész piacz támadt ott körüle, úgy hogy az idegen előtt sokkal inkább városnak fog tetszeni e helység, mint akárhány alföldi háztorlat, a mit mezővárosnak neveznek.

Kitünnek az épületek közül a helységháza, paplakok, iskola, miket a főúr maga építtetett s gondjával fentart; a kertek alját elfoglalják a lakosok gyümölcsaszalói és selyemtenyésztő pajtái; minden ház oly vidáman tekint zöld redőnyeivel, ereszes kapujával az azon menőre, hát még ha e zöld redőnyök közül egy-egy életvidám arczu ép falusi lányka granátszemei néznek ki?

Az ős váracs most laktalan. Néhány kiszolgált cseléd és egy iszákos kulcsár lakja csupán, kinek jobb hasznát venni nem lehetett, mint hogy a kiváncsiságból odavetődő vendégeknek mutogassa végig a hajdankori ritkaságokat, miket a jobb izlésü főur többé használni nem tud, de irántok azért sokkal több kegyelettel viseltetik, hogysem azoknak csak egy darabját is idegen kézre akarná bocsátani. Maradjanak ott historiai emlékül.

Rudolf gróf egészen másnemű épületekről gondoskodott, mint ősei; amott a rendezett patak egy papirmalmot hajt, melyre értelmes vezetők ügyelnek; itt az agyagtelek téglakemenczéknek szolgáltatja használhatlan márgaföldét; ez a roppant épület itt takarékmagtár, az egyiptomi hét kövér és hét sovány esztendő meséjének okos követése; csodálatra méltó, hogy mit az ókori együgyü bölcsek oly régen fölfedeztek, a gazdag termésnek megtakarítását mostohább időkre, korunkban még mint ujítási példát ritkaságképen kell ember elé hoznunk. Távolabb, a helység tulsó oldalán nagy nyulánk kémények vörös téglafalból emelkednek elé az alacsony tetősorok közől, bőven füstölögve: ezek munkás gyárak, az egyik hazai növényanyagból finom czukrot készít, másik az itt termett gyapjut fonja, szövi olcsó és tartós kelmékké, s alájok nem tőzeggel tüzelnek, hanem az uradalom saját bányájából vizen szállított olcsó kőszénnel. Egyik iparág a másikat emeli, meg is látszik az egész környéken; nincs használatlan föld, nincs munkátlan kéz, maguk a rakonczátlan elemek is munkára vannak fogva. Nincs heverő, nincs éhező az egész uradalomban, s mindazon pompa közt, mely a földesúr lakát környezi, legfényesebb az, mely jobbágyai arczán tündöklik – a boldogság, az elégültség.