Part 5

– Miután saját vagyonát evlerte, kedves nagyságod, igen természetes óhajtással fordult nagybátyja, nagyságos Kárpáthy János úr felé, kinek félmilliót jövedelmező birtoka szintén nagyságodra volt szállandó. Ezt nagyságod már gyermekkorában tudta, mert midőn édes atyja meghalt, János úr már akkor is túl volt az ötven éven s oly életmód mellett, a milyet ő viselt, lehetetlen volt attól tartani, hogy családot hagyjon maga után. Azonban az évek haladtak s a gazdag nagybátya még sem akart meghalni, mi kedves nagyságodra nézve a körülmények nyomasztósága mellett majdnem tűrhetlenné kezdett válni s kedves nagyságod nem vala rest a késedelmes halál siettetésére mindent elkövetni, a mit alkalmasnak talált.

Abellino indulatosan közbe akart vágni.

– Csak ne szakítson félbe, rikácsolá Maszlaczky úr, ez úgy van, a hogy mondom, ezt a törvényszék előtt sem lehet eltagadni; koporsót küldött nagyságod nagybátyja névnapjára, mire azt szinte halálosan megütötte a guta. No jól van; tréfa volt, azt mondja nagyságod. Hanem a mi azután következett, az többé nem lett tréfa. Az öreg úr e fölötti bosszujában megházasodott, elvett egy nagyon roszhírű családból való leányt. No, itt tessék megfogni a történetek csomóját, mert ezen fordul meg minden. Nemde azért vette el e leányt, hogy nagyságod bosszujára örököst hagyjon maga után? Ez világos. És épen ezért vett egy oly kétértelmű családból való leányt, hogy ez a föltétel annál valószinűbb legyen. Ő maga ekkor már hetven esztendős volt. És ime, a mitől félni lehetett, az kedves nagyságod vesztére megtörtént; a nő anya lett, s midőn kedves nagyságodnak kellett volna a megürült kárpátfalvi jószágba bevonulni, ugyanakkor egy kis fiucskát kereszteltek a kastély templomában Kárpáthy Zoltánnak, a ki nagyságod boldog álmait a legelső sírásával, melylyel a világra jött, semmivé tette.

– Tovább már! nyüzsgött Abellino nyughatatlanul.

– Csak rendén. Nagyságod kegyetlenül meg volt csalva; a dolus malum világos; ez több mint csalárdság, ez stellionatus! Valakit törvényes örökétől ily nyilvánságos módon megfosztani. Hiszen vannak rá esetek a bibliában, meg a krónikákban, hogy hetven éves férfiaknak még fiaik születtek, de azok mind nem oly kicsapongó életmódot követtek, mint nagyságod urabátyja; tehát nem égre kiáltó-e ez?

– Jól van, jól van. Mit ér, ha én helybenhagyom?

– Én csak logikai következtetésem elismerését kivántam. Kedves nagyságod meg volt csalva, semmivé téve; futott ügyvédekhez, törvénytudókhoz. Senki sem nyújtott biztatást. Ne tessék hinni, hogy azért, mintha nem tudtak volna; hanem mivel nagyon koczkáztatott vállalatnak tekinték oly ügyet megkezdeni, hol az alperes egy oly nagybefolyású, oly – érdeme szerint-e vagy nem? az más kérdés – köztiszteletben álló férfi, mint az örökös gyámatyja, gróf Szentirmay úr, kinek e mellett még felszámíthatlan gazdagsági források is állanak rendelkezésre, míg a felperesi ügyvéd, – megbocsát kedves nagyságod e kitételért, – a pör bevégeztéig még a költségeket is maga kénytelen fedezni, a mint cselekszem én már tizenkét esztendő óta.

Itt megállt Maszlaczky úr, mintha időt akarna engedni a bárónak, hogy e szivességeérti hálaérzeteit szavakba foglalhassa, de a mi annak eszében sem volt, s így folytatá tovább:

– Végre hozzám vetődött kedves nagyságod e panaszával s én felvállaltam azt. Megvallom, hogy nem az igért összeg, mely úgy is nagyon bizonytalan, késztetett rá, mint inkább tulajdon szenvedélyem. Nekem szenvedélyem a szép per. És ez szép per fog lenni. Még csak ezután lesz az. A milyen egy században fordul elő egy. Uram, egy szépen kiszámított, keresztülvitt ügy gyönyörűbb, a legnagyobbszerű ütközetnél. Itt egy nyugodt combinatio, ott egy fortélyos csavarulat, majd egy döntő oklevél közbe hajított Brennuskardja, a psychologiai hálózat, mely az ellenfelet megkötözi, a figyelem félrevonása a veszélyes helyekről s élénk ostromlása a talált gyöngéknek; az igazság meggyőző kiderítése ott, hol egy irott betü nincs, melyből kiindulni lehessen, – ezek az igazi ügyvéd élvezetei; a ki ezekhez nem ért, a ki csak azt tudja, azt látja, a mi előtte van, a ki nem képes magát beleélni a pörébe, s csak a tripartitumból puskázik, az maradjon a falujában tyúkprókátornak…

– És pedig ime ön is elveszti a pörömet! szólt közbe Abellino, kit bosszantani kezdett ez a felszított dicsekvési tűz.

– Csak lassan, kedves nagyságos úr; azt még nem mondtam, hogy elveszítjük a pert. Megvertek, de le nem győztek bennünket. Visszavetettek, de el nem űztek. Az első kiindulási pont gyenge volt, másikat kell keresnünk. Első vázlatunk az volt: bebizonyítani, miszerint Kárpáthy Zoltán nem lehet Kárpáthy János fia. Itt két dolog volt kiderítendő: az egyik néhai Kárpáthy Jánost illeti, a másik meghalt nejét. Az első pontra számtalan bizonyítványunk van és azok kielégítők. Az az előnyünk van, hogy fővádlottak meghaltak és nem védhetik magukat többé. E részben több bizonyítványunk van az elégnél.

– Reménylem, hogy ez a pör nem igen fog nyomtatásban napvilágot látni, szólt Abellino kaczagva, kinek e perczben is leginkább a helyzetek frivolitása tünt fel.

– Nem is arra való. Az ilyen titkok csak azért idéztetnek elő, hogy az igazságot segítsenek kideríteni s miután megtevék szolgálataikat, ismét az örök hallgatásnak adatnak által. Senki sem tekint azokba, mint csupán olyan emberek, kiket esküvés kötelez a hallottakból semmit ki nem mondani. A közönségre nézve mindez mély titok marad.

– De a végeredmény? ez még sem maradhat titok.

– Igen. Átlátandja kedves nagysád, ha végig hallgat, miszerint én tudom, mit cselekszem. A néhai Kárpáthy Jánost érdeklő ponton kívül még egy másik is volt, a mit fel kelle derítenünk, Kárpáthy Jánosné, néhai Mayer Fanny föltételezett hűtlensége. És ez volt a fő pont, ez volt az Achilles-sark. A megholt úrnőre senki sem birt semmi gyanút okozó tényt felhozni. A világ szemei előtt feddhetlen életet élt. Mi iparkodtunk gyanúinknak családja hírnevében alapot keresni; felhoztunk égre kiáltó dolgokat, mik a Mayerék házánál történtek, nénjei életmódját, piaczi hírré vált botrányokat; mindezeket megczáfolá ellenfelünk azon egyszerű ténynyel, miszerint Mayer Fanny gyermekévei óta idegen háznál neveltetett, rokonai romlott körétől távol, szigorú erényes emberek között. Csupán egy szalmaszálunk volt még, a mihez ragaszkodnunk lehete: azon eset, a mi egykor méltóságod és Mayer Fanny között történt.

– Uram! kiálta felkelve helyéből Abellino, a felháborodás teljes indulatosságával.

– Ne tessék indulatba jönni, kedves nagyságos úr. Én tudom, hogy erről kedves nagyságod nem örömest hall beszélni. Egy nő által megcsalatni. Ez olyan kényes dolog, a mire senkisem emlékezik szivesen. Megengedem. Azonban nekünk szükségünk volt erre a perben. Ha bebizonyíthatjuk azt, hogy Mayer Fanny egykor elfogadta nagyságod ajánlatát, mely őt nem igen törvényes állással kinálta meg, akkor megsemmisítők annak erkölcsi értékét. És az öreg Mayerné már kész is volt rá, hogy ez alkudozások folyama iránt tanúskodjék. Csodálkozni méltóztatik. Oh ez az asszonyság, a ki képes volt eladni leányát, eladja az unokáját is, kivált miután ez mitsem akar róla tudni. Az igért jutalomért letette volna az esküt, melyre szükségünk volt.

– Ön igazán ördöngős egy fiu, Maszlaczky.

– Dehogy vagyok az, kedves nagyságos úr. Egész számításom dugába dőlt egy igen egyszerű körülmény miatt: a tekintetes királyi tábla megtagadta Mayernétől az esküt; juramentum contra pudicitiam!

Abellino a bosszu és csalatkozás keservével sóhajta fel:

– E szerint perünknek vége van.

– De nincs! kiálta felugorva élénken a fiscalis, mint egy kis bodzabélbáb. Épen most jövünk az igazi útra. Tizenkét évig kutattam, fürkésztem e perben; családok mélységes titkait lestem el, elvetett szavakat hordtam rakásra, s itthon összeállítottam azokat, és most, midőn ellenfeleink azt gondolják, hogy levertek bennünket, épen most kerülünk felül, s a midőn ők bennünket megczáfolni iparkodva, regényes nimbussal vették körül Kárpáthynét, épen az által adták kezembe a kulcsot, melylyel én e rejtély zárait fel fogom nyitni.

Az ügyvéd arczának ragyogásán látszott, mennyire meg van elégedve dialectikájával önmagában.

– Ez ideig csak igen általános pontok felett czivakodtunk; én engedtem embereimet belehevülni a munkába. Most következik majd a specificus támadás, az eddigi csak megszállás, csak hadkészület volt; most következik a réslövés, az ostrom.

– Valóban, hosszú megszállás volt; tovább tartott a trójainál.

– Csendesen, kedves nagysád. Nekem szükségem volt erre a tizenkét esztendőre, okvetetlen szükségem. Majd meg fogja kedves nagysád azonnal érteni, hogy ez elmult tizenkét év és még néhány lefolyandó év eredménytelensége nagyszerű eredmény reánk nézve.

Az ügyvéd benső örömmel mosolygott, mutató ujjával orrczimpáját pirosra dörzsölve.

Abellino egész lelkével rajta függött.

– Nekem régóta megvan az emberem, a ki ellen egyenesen fogom intézni támadásomat, folytatá az ügyész. Nem a megholt Kárpáthy, nem annak neje, nem fia áll többé velünk szemközt, hanem valaki más, ki önmagát észrevétlenül adta kezembe, évek lefolyta alatt lassan körülhálóztatva, s nem is gyanítva, hogy minden elejtett szavából egy görcs támadt, mely őt tőrben tartja, mint az ostoba fürjet.

– Ki az?

Maszlaczky súgni akarta a nevet, azonban eszébe vevé, hogy ezt Abellino nem fogja meghallani; azzal kinyitá a cancellária ajtaját s rákiáltva Bogozyra: «nézze meg fráter: be van-e zárva az előszoba ajtaja?» míg ez künn járt, az alatt odasietett Abellinohoz s tölcsérül idomított markán keresztül fülébe kiáltá:

– Ez gróf Szentirmay Rudolf!

– Valóban! kiálta fel Abellino örvendő arczczal, mely azonban hirtelen ismét előbbi feszültségébe tért vissza: nem értem.

– Majd mindjárt megmagyarázom, szólt Maszlaczky úr, felülve kerek székére.

E pillanatban csengettek. Bogozy morogva ment az ajtót kinyitni. Ez alatt Maszlaczky sebtében összeköté a percsomagot, elzárta szekrényébe, várva, hogy ki jő most?

Csak az öreg Tamás volt. Hozott egy pár vajas szarvast a péktől s letette az asztalra.

Maszlaczky úr elvette a szarvasokat a tányérról, megropogtatá, egyet ketté tört és a szájába dugá:

– Felséges szarvasokat sütnek itt Pesten. Nem tetszik kedves báró? Én minden reggel ilyet eszem kettőt, ez az én reggelim. A kávé nekem nem jót tesz. Ellenben ezeket a szarvasokat igen jól tudják sütni. Csak az az egy hibájok, hogy napról-napra kisebbek lesznek. Jurátus korunkban épen kétekkorák voltak. Nem parancsol egyet, kedves báró?

A becsületes férfiunak igen jó életműszerei lehettek. Legkevésbbé sem látszott étvágyára hatni azon körülmény, miszerint ő e perczben épen egy egész család lételének megmérgezésén jártatja elméjét, oly nyugodt lélekkel ropogtatta a vajas szarvasokat, teljesen átengedé magát e sybaritai élvezetnek. Abellino már bánni kezdé, hogy az egyik szarvast el nem fogadta; legalább úgy hamarább készen lettek volna vele.

Végre elgyűrte az utolsó falatot is s leütve tenyereiről a morzsákat, folytatá magyarázatát:

– Én egyenesen Szentirmay grófot vádolom házasságtöréssel.

Abellino maga is összeborzadt e szavakra.

– Ez veszélyes játék.

– Ez nem játék. Bizonyítványok vannak kezeim között; oh annyi éveken keresztül nem hiában jártam én ezen gőgös nagy urak között, – bocsánat, nagyságod is közülök való; – ők azt hitték, hogy én vagyok az ő bolondjuk… Bizonyítványok vannak kezemben!

S ezt mondva, diadalmasan ütött bezárt szekrénye irólapjára rövid tenyerével.

– Azon buzgóság, melyet a gróf gyámfia ügyében tanusított, alkalmat nyujtott nekem a közte és a fiu szülői közt létezett viszony kifürkészésére. Kutatásaim czélhoz vezettek. Világos, hogy Szentirmay egy egész hetet töltött a Kárpáthyak madarasi kastélyában, a midőn az öreg Kárpáthy, nem törődve nejével, engedé őket mulatni egyedül, a grófnő egy akkori szobalánya bizonyítja, miszerint ugyanez időben oly éles családi viszály támadt a gróf és neje között, hogy a grófnő több napon át bezárta szobáját férje előtt. Ez fontos körülmény. Rövid idő mulva egy társaságban férfiak tréfás czélzatokat mondának Kárpáthyné felől, a midőn Szentirmay gróf közbelépett s mindenkit párbajjal fenyegetett, a ki e nő felől tiszteletlenül szól; – a haldokló nő halálos ágyán azt kivánta, hogy gyermeke Szentirmay gyámsága alá irassék, mit a halál révén levő férje meg is erősített; a gróf éltes nőrokona, Marion kisasszony, többször említé kötekedve, hogy az ifju Kárpáthy Zoltán arcza mennyire hasonlít Rudolf gróféhoz; azontúl a gróf gyöngéd, valóban atyai szeretetének nyilatkozványai mind megannyi tanubizonyságok, melyek őt compromittálják. Ha megvan a kezdet, önként jön a folytatás; egy pont, egy adat tizet húz maga után. A grófnak vannak ellenségei, pártviszályosai, elkergetett cselédei, sértett hivatalnokai, azok mind sietendnek, ki bosszúból, ki jó remény fejében ellene adatokat szolgáltatni, apró eseményeket kigömbölyített tényekül adni elő, miknek összegéből én, mint a napvilágot fogom kideríteni a sulyos vád eltagadhatatlan alakját; ily módon, uram, gyilkosságokat is hoztak már napfényre; rémséges bűnöket, mik az emberi szivek fenekére voltak elásva, sikerült a törvénytudóknak lélektani és bölcseleti eljárás utján napfényre hozni, s ez nem csekélyebb bűntett bármelyiknél azok közül, miket Pitaval velünk megismertet.

Abellino egészen megittasodott az ügyész ékesen szólásától. Felkelt, nyakába borult és megölelé: – «Uram, ön nagy ember».

Azután visszaült székére, még egyszer elmondva:

– Ön nagy ember.

Maszlaczky nem szerette, ha dicsérték; ő nagyobb aristocrata volt, mint azok, kik inasaik gombjaira is czímereiket veretik; ő eszére volt dölyfös, s még az is bántotta, ha valaki dicséri, mert hisz azt, hogy ő okos ember, épen oly megszokott eszmének lehet tekinteni, mint hogy egy grófot méltóságos úrnak hínak.

Abellino pedig magán kívül volt örömében.

– Ah, az öröm elfojt annál a gondolatnál, hogy ezt az embert, ezt az örökké gyűlöletes embert összetörjük. Nem a vagyon, nem a gazdagság reménye éleszt föl, hanem az, hogy őt megalázva, megbecstelenítve lássam, botránykőre állítva ostoba imádói előtt. Ennek örülök, ez jól esik.

– No ebben a gyönyörűségben aligha fog részesülni, kedves nagyságod, szólt közbe szárazon Maszlaczky.

– Mit beszél ön ismét? kérdé Abellino elbámulva. Hát bolonddá tart-e engem, vagy gyermek vagyok én, hogy egy perczben felbiztat, másikban lehűt?

– Én csak annyit igértem, a mennyit teljesíteni fogok: a Kárpáthy-uradalmakat mostani tulajdonosától visszavenni. A mit kedves nagysád oly örömmel vár, Szentirmay gróf botránykőre állítását, erre nekem egy csepp szükségem sincs.

– Ön fél!

– Nem félek. Senkitől sem félek. Párbajt nem vívok, ezt már régen kimondtam, a hol pedig tollal kell harczolni, ott helyt állok magamért akárki ellenében. Én Szentirmay gróf ellen odáig vihetem a dolgot, a meddig nekem tetszik; de nekem substratum kell és nem scandalum.

– Folyvást nem értem, a mit ön beszél.

– Azt elhiszem, szólt az ügyvéd nyugodt büszkeséggel. Az nem is oly egyszerű. Ha értené a törvénykezések folyamát, belátná a bizonyítékok sulyát kedves nagyságod, akkor meg tudná különböztetni azt, miszerint az általam felhozott vád-terv által annyit elérhetünk ugyan, hogy ha nyilvánosság elé kerül a pör, a mi végitélet folytán megtörténik, akár ellenünk, akár mellettünk szóljon az, ez által gróf Szentirmay a világ szemei előtt meg van bélyegezve, családja előtt gyanúba hozva, közte és az ifju Kárpáthy között kiegyenlíthetlen szakadás előidézve.

– Én épen ezt akarom elérni.

– Én pedig épen ezt akarom kikerülni. Kedves nagyságod úgy cselekednék, mint egy regényiró, ki halomra öli, a kiket nem szeret, én pedig úgy cselekszem, mint philosoph és fiscalis, ki élni hagyja ellenfeleit, de tartozásaikat kérlelhetlenül exequálja. – Ez a Zoltán úrfi jelenleg mintegy tizenhárom vagy tizennégy éves. Én hagytam őt nőni szép csendesen s nem siettem vele, míg ekkora nem lett. Valóban derék, szép ifju. Oly kifejlett, mint más tizenhat éves korában, gyönyörű alak, arcz és termet. És a mellett oly nemesszívű, oly gyöngéd, tele jó érzelemmel. Meglátszik rajta Szentirmay nevelése: lelke, teste viharokhoz edzett, tettekre, küzdelemre kész, kész a legnagyobb áldozatra azért, a kit szeret, és szeretni tud egész lelkével. Gyámatyját és annak nejét imádja, bálványozza és azok valóban meg is érdemlik azt…

– De uram, mi lelte önt e dicséretekkel? Engem akar-e próbára tenni?

– Csak türelem, kedves nagyságos úr. Ez mind a dolog érdemére tartozik. Még az is valószínű, hogy az ifju Kárpáthy sokkal szorosabban van fűzve a Szentirmay családhoz. Én láttam a minap, minő gyöngéd féltékenységgel viseltetett a gróf lánykája irányában; az ilyen gyermekkori viszonyok erősek szoktak lenni.

– Csak nem gondol ön erre komolyan?

– Sőt igen helyesnek találom azt, mert köztünk mondva, én legkevésbbé sem hiszem azt, hogy Szentirmay gróf legkisebb tilos viszonyban is állt volna Zoltán anyjával és így semmi megróni valót nem találok a fentebbi eszmében. Ezt csak kettőnk közt mondom.

Abellino a szobát érzé maga körül forogni e szavakra.

– Én oly ártatlannak tartom ebben a grófot, mint saját magamat; hanem ez nem tartozik a dologra, Kárpáthy Zoltán bizonyosan ábrándozott már gyermekészszel a kis Katinka szép szemeiről s több efféle. No iszen ezt nem szükség magyarázni, mindnyájan voltunk fiatalok.

Abellino fölkelt, s félretolta a széket.

– Alázszolgája uram. Ön úgy látszik, mulattatni akarja magát velem; – köszönöm. Ha regényt akarok olvasni, megyek a kölcsönző könyvtárba.

Maszlaczky megfogta a báró kezét s kényszeríté ismét helyre ülni.

– Én egész komolyan a _tárgyról_ beszélek és nem szoktam haszontalanul fecsegni soha. Kedves nagyságod, jól tudom, hogy nincs szoktatva hosszas figyelmezéshez; hanem ezuttal épen kiváncsi volt pere felől tudakozódni, tehát legyen szives azt végig hallgatni.

– De mit tartoznak e magasztalások ügyemhez?

– Nagyon sokat. Az ránk nézve igen fontos és sarkalatos körülmény, hogy az ifju Kárpáthy nemesszívű, ábrándos, heves és érzékeny jellem legyen és hogy a Szentirmay-család magas tekintélye, világi állása, családi viszonya előtte szent, törhetlen bálványul álljon; mert győzelmünk alapja ez. Az ifju mindekkorig semmit sem tud az őt fenyegető perről. Természetes. Ebben oly botrányos helyzetek, oly sikamlós kitételek fordulnak elő, hogy azoknak sejtelme elől is zárni kell minden ifjui szivet. Míg teljeskoruvá nem leend, addig a nevelési rendszer ellen elkövetett bűn volna e pert vele megismertetni.

– Tehát reményli ön, hogy perünk még _odáig_ elhuzódik.

– Elébb a kérdés meritumára azt felelem, hogy «nem», azután pedig az ebben foglaltatott sarcasmusra bátor vagyok viszonozni, miszerint húzódjék bár meddig ez a per, azért rám nézve nem leend az «bona vacca» (jó fejőstehén), miután a perköltségeket is saját erszényemből előlegezem. De nem fog sokáig húzódni. Én megindítom az új actiót, mely sulyosítani fogja a pert, s iparkodom ez alatt úgy bebonyolítani azt, hogy ha Szentirmay gróf az angyalok köntösét venné is magára, a puszta érintkezés által oly tarkává legyen, mint a gyöngytyúk. (A fiscalis úr nem állhatá meg, hogy ez ötletének ne kaczagjon.) Én valóban nagyon sajnálom a nemes grófot, neki ez sok szenvedést fog okozni, de azon reményben vagyok, hogy mindez legjobbra forduland s végtére még sem fog kárára szolgálni. Az ifju Kárpáthy még egy betüt sem ismer e perből.

– De, mon Dieu! Ezt már tizenkilenczedszer hallom.

– Jupiter tonans! Kedves nagysád olyan türelmetlen. Miért mondom el annyiszor? quoniam in hoc signo vinces (mert e jegyben győzünk). Midőn eljövend az idő, hogy az ifju Kárpáthy azon korba lép, melyben az ifjui érzelmek teljes forrásukban vannak, a midőn a fiatal szív oly hirtelen kész gyors, heves elhatározásokra, akkor gondunk leend rá e per iránti kiváncsáságát fölgerjeszteni, alkalmat szolgáltatunk neki, hogy e pert végtül-végig elolvassa.

Itt nagy lélegzetet vett az ügyész, mintha valami láthatatlant, a mi mellére sulyosodik akarata ellen, le akarna vetni onnan.

– Nos, kedves nagyságos úr, kezdi-e ön érteni a többit? Ha e romlatlan kedélyű, nemes szívű ifju végig olvasandja azon borzasztó iratokat, mikből ha egyet szélnek bocsátanak, be van fertőzve atyjának, anyjának emléke, feldúlva gyámatyja családjának boldogsága, széttépve erőszakosan minden kötelék közte és annak gyermekei között: mit fog akkor ez ifju cselekedni? Engedni fogja talán, hogy e per tovább folyjon, hogy gyalázatra hurczolják azon ősz férfiunak nevét, kit ő csak tiszteletreméltó arczképében tanult atyjául viselni, s azon nő ártatlanságát, kinek anyai szende vonásai most is ágyával szemben mosolyognak reá? Engedi-e, hogy azon férfi, ki neki atyja után atyja lett, családja előtt, a világ előtt gyanúsítva, megbélyegezve álljon, hogy a féreg bevegye magát azon boldogság gyökereibe, mely vele is oly soká közös volt? Hogy a világi balitélet kitiltsa őt azon család tagjai közül, melyhez őt az ifjukori ábrándok helyett undorító, szégyenlendő testvéri szeretet bűnös bilincsei kötik? nem inkább tűzbe hajítandja-e e pert, nem várva be a kétségbeejtő végitéletet, s beleegyezik föltételeinkbe, a miket mi fogunk eléje szabni, csak hogy megmentse holt szülői tiszta hírnevét, gyámja boldogságát és azt az ifjukori ábrándot, mely ép lelkek előtt annyira becses, s lemond inkább kincseiről, csak hogy azt mondhassa: mind ez nem volt igaz, el van feledve, el van törölve örökké. Senki sem tudja, való volt-e, nem-e?

Abellino lélekzet-vétel nélkül bámult a beszélőre. Oly borzasztó volt az mind, a miket ez mondott, hogy az elfásult szív idegei is érzették a nyomást, a mit rájok gyakorolt.

Az ügyvéd úr kiverte pipájából a hamut. Őt magát nem hatotta az meg. Nála csak dialecticai gyakorlat volt az előadás. Meg volt elégedve a hatással, mely védencze arczvonásaiban tükröződött.

Újra pipára gyujtott, s füstölt maga körül, mintha méheket irtana, s időközben dicsérte a dohányát; elmondta, hogy kitől kapta azt ajándékba és hogy ki által szokta megvágatni.

Abellinonak pihenés kellett, míg eszméit rendbeszedheti. Kezeit lassankint zsebeibe mélyeszté, s a magasba tévedező tekintetén úgy meglátszott, hogy képzeletében már Kárpátfalva urának látja magát ismét.

Egyszerre térdeire csapott kezeivel s szakadatból (ex abrupto) felkiálta:

– S valószínűnek tartja ön ezt?

A fiscalis elébb egyet-kettőt billentett a fején s olyakat szítt a csibukból, hogy az orczája kétfelől behorpadt bele; csak azután tartá helyesnek felelni, teledugva száját a borostyánkő szipával, mikor több ige jött ki rajta a szükségesnél.

– Csalhatatlanul. A philosophia nem csal. A mely ügyvéd a psychologiához nem ért, az menjen kukoriczát kapálni. Azonban mind ez nem elég.

Abellino újra meghökkent: «még sem elég».

A pipa rosszul kezdett égni; Maszlaczky úr kénytelen volt egy akkor divatba jött fortélyos tűzi műszert munkálatba hozni, mely abból állott, hogy apró piros végű fácskákat egy kis üvegbe kellett ütögetni, melyben vitriolos azbeszt volt, azt azután hirtelen kirántani. Tizedik, huszadik meggyúlt. Addig ideje volt Abellinonak nyugtalanul ismételni: mi nem elég? hogyan nem elég?

Végül elsült egy gyufa. A pipa újra füstölt, de ki kellett tölteni a fejéből a narcoticus nedvet: csak a padlóra.

– Az a főfő baj, kedves nagyságos úr, a mi mind ez ideig gátolta előrehaladásunkat, hogy nincsenek hatalmas pártfogóink.

– Én bámulok. Ön azt állítá, hogy legjobb ismeretségben van a főtörvényszékek minden tagjaival.

– Az igaz. Ők engemet szeretnek és becsülnek, de ez kevés; nekünk valaki kellene, a ki magát kitegye érettünk; a ki sürgesse, hajtsa a pört, a ki mindennel megküzdjön, a mi ellenünk áll, egyszóval: a ki egészen sajátjának tekintse ez ügyet, ilyen emberre van nekünk szükségünk.

– Hát szerezzen ön olyat. Ez az ön dolga. Én keressek?

– Nem szükség. Már én találtam. Van egy kifáradhatlan férfiu, ki már az által is, hogy a semmiből küzdötte fel magát a magasra, tanúsítá azon erélyt, melyre minekünk okvetlen szükségünk van. Nagyságos Kőcserepy úr, ha méltóztatik ismerni.

– Van szerencsém.