Part 4

Ezen ifju sokáig fog emlékezni ő reá, s az a kicsiny mag, mit gyermeteg ragaszkodása a hű szívbe ültetett, lombos fája lesz egykor a hálának, melynek baráti árnya alatt jó lesz megpihenni a most mindenkitől irigyelt főrangú ifjunak.

Midőn Zoltán a terembe ért, már vége volt a táncznak. Katinka reá támadt.

– Szép dolog ez Zoltán, az egész táncz alatt elmaradni.

– Úgy sem akadt volna párom, szól az ifjoncz féltréfásan.

– Tán nekünk kellett volna önt fölkérnünk? kérdé Vilma, és Zoltán igen megzavarodott, midőn oda tekintve ismét nem birta kiállani e leány szemeit.

Miért néz ez a leány minduntalan reám? kérdezé magában. Talán haragszik reám? Isten neki. Inkább nem is közelítek hozzá soha, csak ne haragudjék. Csak tudnám, mivel bántottam meg?

– De valóban, Zoltán barátom, szólt közbe Emanuel barátunk, ez nem gentlemanhez illő dolog. Ez nem lovagiasság. Ezért, ha oly jó barátok nem volnánk, párbajt kellene velem vívnod, parbleu! életre-halálra. Nekem átellenesemnek kellett volna lenned. Így kénytelen voltam báró Berzyt választani. Apropos: láttad-e már báró Berzyt tánczolni a cancanont? Fameuse tánczolja a cancanont és a chahu-t is; ma foi.

– Sz – sz! hangoztatá Zoltán, ki jól tudta, hogy e derék táncznemek még a párisi közhelyekről is el vannak tiltva dísztelen mozdulataik miatt, de Emanuel barátunk oly nyugodt ostobasággal beszélt felőlök, hogy nem lehetett elcsitítani.

– Én nem is tudom, hogy miért nem tánczolják azokat a mi salonjainkban? Báró Berzy azt mondja, hogy azok sokkal szebbek, mint a magyar csárdások, a miket a paraszt lakodalmakban tánczolnak.

Szerencsére az inasok fagylaltot hordtak körül s ezzel megzavarták a fiatal tánczreformator eszmejárását; azt azonban meg nem gátolá semmi körülmény, hogy ezért Emanuel barátunk, kanállal és csészével kezében, kifogyhatatlan elménczségeket ne hordjon fel a kisasszonyok mulattatására, miket mind báró Berzytől gazdálkodott el.

– Ez a fagylalt olyan édes, mint a kisasszony, monda Vilmához fordulva; azért nem szeretném, ha a kisasszony fagylalt volna, mert attól félnék, hogy megenném.

Ezt az elménczséget báró Berzytől hallotta Emanuel barátunk, ki azzal egy szép czukrászleányt tisztelt meg, s a mi annak elég jó volt, de Kőcserepy tanácsos úr kisasszonyára kissé illetlen volt az alkalmazás, melyet Vilma megvető arczkifejezéssel eléggé is iparkodott tudtul adni.

Ez alatt mint a futótűz terjedt el a társaságban, hogy nem csak Szentirmay készül eltávozni, hanem még a főispán is, ki intézkedéseit mindig oly nagy zajjal szokta megtenni, hogy lehetetlen volt titokban maradniok. Az emberek kérdezősködtek: miért? mi baj van? Megtudták az okát, hosszú képök lett, elkezdtek sugdosni, szörnyűködni: «még a főispán is elmegy a szinházba!» Kiki fészkelődni kezdett a helyén, többen példálózni kezdtek a házi úr előtt, hogy talán már terhére is vannak, hogy nem jó későre maradniok, mert a hegyen nyaktörők az útak stb.; úgy hogy midőn a gróf neje vállára segíté a bayadér fátyolt, a tanácsos úr azon vevé észre, hogy a társaságnak fele talpra kerekedik s készülni kezd hazafelé.

A tanácsos úr iparkodott mosolyogni. Magában pedig ezt gondolta: «Ez a Szentirmay úgy tett, mintha magát megalázta volna hozzám, pedig csak azért jött ide, hogy megszégyenítsen, hogy vendégeim szépét, javát elcsábítsa tőlem s az én fényes mulatságomra ne maradjon itten más, mint a kikre magam sem adok semmit.»

Az előkelő urakat, asszonyságokat lehetetlen volt marasztani többé.

– Oda kell mennünk, mondák mindnyájan, nemzeti vállalat, nem szabad pártfogásunkat megvonni tőle. Mit mondana a közönség, ha a páholyokat üresen látná? Itt eleget tettünk a barátságnak s oda most a kötelesség hí.

Egy szóval, a mire gondolni egy óra előtt még nevetség és botrány volt, az egyszerre szent kötelesség, polgári érdem lett; az ifjak megszüntek elménczkedni fölötte, az öregek félbenhagyták a fitymálást, a főispán úr, kinek kocsiját Kovács még az úton kapta, maga sürgetett legjobban mindenkit, hogy «menjünk már, menjünk már!»

Az volt a legnagyobb bosszúság, hogy még csak marasztani sem lehetett a távozni készülőket; Rudolffal együtt egy egész sora a hintóknak hagyta el a kéjlakot.

Szentirmay birt annyi önuralkodással, hogy arczán nem mutatta diadalát, de még többel kellett birnia Kőcserepynek, hogy eltitkolja mély bosszúságát, midőn a távozókkal kezet szorít.

– Tehát nem tartóztathatom méltóságodat. De a grófnét talán mégis itt hagyhatná.

– Oh kérem, én féltékeny vagyok Rudolfot egyedül bocsátani, szólt Flóra tréfával kerülve ki az egyenes választ.

– Legalább a fiatalokat hagyják itt nőm védelme alatt még csak most kezdtek mulatni. Kárpáthy úr úgy is látott annál szebbet is, jobbat is.

Zoltán megköszönte a szivességet.

– Nekem ez ünnep, nagyságos uram.

A hintó a terracera járatott, Zoltán segíté felülni gyámanyját és Katinkát; neki szembe jutott az ülés a lánykával.

Midőn búcsút vett a Kőcserepy-családtól, s Vilmára tekintett, ismét annak nagy feddő szemeivel találkozott.

«Miért haragszik ez a leány reám? Hiszen oly távol tartom magamat tőle.»

Úgy sietett mellőle, s olyan könnyülten érzé magát, midőn végre kicsikéjével szemközt ülhetett, s a kéjlakot nem látta többé szemei előtt.

Csak egy zavarta még: az a rózsabimbó, melyet Emanuel szakított Katinka számára. Mi szükség volt neki azt a hajába tűzni? Föltette magában, hogy nem fog oda nézni, de tekintete megint csak oda tévedt.

Végre Katinka is észrevette. Eleinte el nem tudta gondolni, hogy Zoltán miért duzzog? Tán csak mutatni akarja mások előtt, hogy rajta hatalma van. Ah a rózsa! végre rájött. Lassan kihúzta azt kontyából, hogy csak alig állt benne, akkor kihajolt a hintóból, mintha valamit nézne s a rózsa a legelső zökkenőnél kihullott hajából.

Anyja észrevette.

– Elvesztetted virágodat.

– Nem tesz semmit, monda Katinka, kapok másikat; s elkérte azt, mely Zoltán gomblyukába volt fűzve, s azt tűzte hajába.

A két gyermek azután oly jó kedvű volt az egész úton, mintha a mythoszi istenek itala cserélte volna ki kedélyeiket.

Katinka egész a szinházig tartotta vidám fecsegéssel az egész társaságot, Zoltán pedig olyan jó izűen kaczagott azokon, mint a ki soha vígabb dolgokat nem hallott.

Hét órakor tömve volt a szinház, díszes, ünnepélyes néppel; tele minden páholy a főúri renddel és senki sem bánta meg, hogy ide eljött.

Kőcserepy úr kéjlakában pedig érintetlen maradtak a geleék és torták, a pompás mulatság leszállított értéke csak azok számára maradt meg, a kiknek jelenléte senkit sem érdekelt. Emánuel barátunkon kívül, ki agyontánczolhatta és pezsgőzhette magát, senki sem vivátozott a ragyogó röppentyűknek, mik az esti órákban hirdeték fennen villogó tűzgolyóikkal a távol nézőknek, hogy ez órájában a nemzeti lelkesülésnek egy magyar főúr vigad ott, – bosszúval és elnyelt keserűséggel szívében.

III. A KEDVES BARÁTOM URAM.

Valaki által «kedves barátom uramnak», «kedves ennek meg amannak az úrnak» czímeztetni, csak valamivel kedvesebb, de igen kevéssel, egy pohár víznél, a mit az embernek, mikor nem szomjas, meg kell inni, mert vagy megtisztelő a czím s akkor minek oda a «kedves?» vagy bizalmas, s akkor minek oda az «uram?»

A kinek hirhedett szokása volt minden embert kedves ilyen és amolyan czímekkel szólítani, az tekintetes Maszlaczky Gábor úr, ki előtt már van szerencsénk bemutatva lenni, s ki, mint tudjuk, táblai ügyvéd. Ennek annyira bevett szokása minden embert kedvesen fogadni, hogy egyszer így kezdte egy mandatum fulminatoriumért beadott folyamodását: «Kedves királyi tábla». Ezt, meglehet, hogy csak ráfogták.

Miután már volt szerencsénk vele találkozni, már most légy szives «kedves olvasóm uram» visszaadni neki a látogatást saját becses szállásán.

Pesten nem szokás három emeletnél magasabb házakat építeni, a mi sokat tesz a város szépségére; az egész városban egyetlen egy ház van négy emeletű az országúton, ezen ház az, mely minden órára egy aranyat jövedelmez a tulajdonosának; a ki tekintetes Maszlaczky urat keresi, az őt ebben a házban fogja találhatni, természetesen a negyedik emeleten, minthogy ötödik emelet már nem adódik.

Itt lakik ő már minden emlékezetet meghaladó idők óta, azon módon, a hogy fiatal ügyvéd korában behelyezte magát két szobába egy előtornáczczal, minden bútor, szekrény, pörtár a tompa és hegyes szeglethez szabva, úgy hogy azokat más lakáson használni sem lehetne.

Az előszobában, mely minden türelmet megpróbáló csengetésekre szokott csak megnyílni, találunk minden időben egy vén jubilatus huszárt, mint a fiscalis úr mindenesét, ki reggeltől délig elkefél egy pár csizmát, meg egy köpönyeget, vagy pedig takarít nagy buzgósággal, de a minek semmi látatja nincs.

Egy szalmaágy, egy porolófa és egy faládából áll az előszoba minden butorzata, de úgy összevissza van az hányva mégis minden időben, hogy a gyakori látogató csak azon bir csodálkozni, hogy mint lehet e három butordarabbal annyi változatosságot előidézni a rendetlenségben?

Innen a velünk szemközt levő ajtón bekopogtatván, az úgynevezett «cancellária» tárul fel előttünk, melynek trapeziumában két roppant szekrény foglalja el a főhelyet; az egyik barnára van festve, a másik szürkére, a melyiknek félig nyitva az ajtaja, az tanúbizonyságot tesz arról, hogy tele van pörcsomagokkal és protocollumok foliansaival; a másiknak zárja van kettő, abban féltettebb irományok lehetnek.

A fal mellett vásott bőrszékek terjeszkednek; némelyiknek nagyon jól esik, hogy a hátát a falnak vetheti, mert bizony széllyel menne, ha kiszólítanák a középre; valamennyinek inog-binog minden porczikája, ámbár vas «S»-ek tartják megpántolva, s a kikopott bőrből szabad után vágyik a lószőr-töltelék. Régen milliomos lehet már az a zsibárus, kitől ezeket a fiscalis úr még ifju korában perköltség fejében elkótyavetyélte, s azóta nem jutott eszébe megújíttatni; szokott ugyan híre járni úgy minden második, harmadik esztendőben, mint a cserebogárnak, hogy a fiscalis úr újra bútoroztatja szállását, sőt újat fogad, mert házasodik; hanem azután csak elmúlik az ismét s marad minden a réginél.

Középen áll egy hosszú zöld asztal, réz szegekkel oldalvást kiverve, s leöntögetve itt-amott tintával. Azon fekszik néhány óriási terjedelmű könyv, hihetőleg corpus juris és egy öblös ólomtintatartó, szárig belevert irótollakkal, melyek igen szépen czikczákosra vannak faragva, némelyik szarvasbog formára metélve, mi arra mutat, hogy az iródiák még a hasznosban is szereti a szépet.

Ott ül pedig a megvetemedett székek egyikén a vén juratus, Bogozy és másolja az eléje rakott iratokat. Igen szépen ir és hibát nem ejt, el nem hagy semmit, hozzátenni pedig, ha akarna sem tudna.

Húsz esztendeje már annak, hogy a «juratus tabulae regiae notarius» hangzatos czímét viseli a vén sas, a nélkül, hogy attól meg birt volna vedleni valaha; minden évben megkisérté párszor, hogy keresztülessék, de oly fonák feleleteket ad a jámbor a vizsgáló-bizottmány előtt, s annyira nincs ideája a törvénytudományról, hogy mindig visszakapja az aranyát: tudniillik, hogy egy aranyat szokás a diplomáért fizetni, s ezt az aranyat kapja vissza.

A mi anecdota csak közforgalomba jött Verbőczy ideje óta a jurátusokról, az mind a jámbor Bogozyra vitetődik; még azt is ráfogták, hogy ő volt az, kitől midőn a Rákóczy-féle notáról (hűtlenségi bélyeg) tudakozódott az illető censor, azt felelte rá, hogy a verseire nem emlékezik, de elfütyöli, ha kívánják; pedig ez már csak régi anecdota.

Ő a bűnbakja és mulatságtárgya húsz éven át a megújuló ifjabb ivadéknak, kik őt nem mulasztják el köreikbe vonni, s tréfát űznek a jámbor fiuból, ki egynémelyiknek közőlök ős nagybátyja lehetne.

Néha egy éjszakáról a másikra eltivornyázik az ifju collegákkal, de azért reggel kilencz órakor pontosan ott ül a kanczelláriában, hol húsz év óta másolja a diák és magyar replicákat, a nélkül, hogy valaha más fiatalabb által felváltatott volna, az a sok tintafecscs ott körül a padlón, mind az ő sok évi fáradságának tanújele, nemkülönben annak, hogy ezt a szobát soha sem szokták felsikálni.

Ez épen Maszlaczky úrnak való ember. Leir mindent, a mit eléje adnak, mint a gép, mint a rajzoló gólyaorr, s mikor leirta, ha a fejét leütnék, sem tudna egy sort is elmondani abból, a mit leirt; azt sem tudja, halálitélet volt-e az, vagy örökfelvallás? Fizetése harmincz váltó forint; annyi volt húsz esztendő előtt is. Soha sem kért többet. Nem disputál, nem akar okos lenni, a kíváncsiság nem gyötri, hogy a processusok titkaiban fürkészszen, s még ha ittas is, zárt kapu az ő ajka, melyen szó ki nem jön. Mintha csak a fiscalis úr számára volna teremtve.

Most koczogtassunk a benyíló ajtaján. Szabad! Nem egészen pókhálómentes hálószoba tárul fel előttünk, mely oly hosszú és keskeny, hogy a középen álló fénymázas gömbölyű asztalt mindig jobbra vagy balra kell taszítani, ha valaki az egyik végéről a másikra akar menni, hogy elférjen mellette.

Az ablaknál van egy irószekrény, gondosan bezárva. Abban, senki sem tudhatja, hogy mi lehet! Előtte támlátlan vas szék, gömbölyű szélvánkossal. Az asztalon túl hosszú bőrpamlag, de melyhez lehetetlen hozzáférni, mert az asztal előtte áll; nem is azért van ott, hogy ráüljenek, hanem azért, hogy legyen mire lerakni a sok patvar pörös ügyet, mikkel azonfelül az egész szoba minden bútorzata úgy teli van halmozva, hogy a látogatónak nem marad hova letelepedni.

Körül a szoba falain szép hölgyek arczképei láthatók különféle kiadásokban, aczélmetszetek, olaj- és vizfestmények, kőnyomatok, pastellrajzok és silhouettek; ezek mind évről évre válogatott imádottai voltak a fiscalis úrnak, kiknek udvarolgatott, mikor ráért, kiket szándékozott elvenni, kiket sokáig kerülgetett, s kik azután mind máshoz mentek nőül s azóta mind családos anyák, boldog nők és a többi…

Egy tükör sincs az egész szálláson, a mi azt bizonyítja, hogy a fiscalis úr nem hiú ember. Az ágya fölött ketyeg egy fali óra, s előtte hever egy pár hímzett papucs, valami hűtlen emléke. Ebből áll minden fényüzése.

Maszlaczky úr odahaza nem sokat törődik a világgal, a ki őt látogatni megy, az okvetlenül azért megy oda, mert rá van szorulva, mert eszéhez kénytelen folyamodni, s az fogadjon úgy mindent, a hogy talál. Nők nem járnak ő hozzá, semmi ürügy alatt; a fiscalis úr otthon legkevésbbé galant ember. Másutt egészen más a dolog; ott az ember nem saját ura, de otthon érezze mindenki, hogy ő az úr, s a kinek nem tetszik a poros székre leülni, maradjon állva.

Azon helyzet, melyben őt belépésünkkor találjuk, legkevésbbé alkalmas arra, hogy bennünk valami különös tiszteletet gerjeszszen. Épen ülőfürdőben ül, egy alacsony spanyol fal mellett, melyből csak a feje látszik ki.

Ha észrevenné, hogy itt vagyunk, egy cseppet sem genirozná magát, a miről rögtön meggyőződhetünk, a midőn a vén huszár belép az ajtón s jelenti hangosan, mintha a gazdája is süket volna:

– Ő nagysága báró Kárpáthy Béla úr kiván tisztelkedni.

– Hát csak jőjjön be! ordít rá Maszlaczky, a nélkül, hogy helyzetén változtatna. Ereszsze kend be!

– Alázatos szolgája, – alázatos szolgája, á–szolgája.

A jövevény köszön jobbra balra mindenkinek, még a zárt almáriumoknak is. Azt képzeli, hogy a hová ő lép, ott mindenütt excellentiás és méltóságos urak ülnek köröskörül, pedig nincs a teremben senki más, mint frater Bogozy, az pedig fel nem pillantana az irásából egy lóért.

Kárpáthy Abellino úr ő nagysága, daczára előrehaladt éveinek, most is tökéletes gavallér; kár ugyan, hogy nem járhat többé hintóban, a mi kivált ily esős időben nagy biztosság volna; de pótolja e hiányt esernyővel és sárczipőkkel, mely utóbbiakat még az előszobában lerakott s előttünk már úgy áll, mintha skatulyából vették volna ki.

Nagy kín lehet rá nézve az élet. Minden mozdulata arra van számítva, hogy testi fogyatkozásait elrejtse általok; mikor lép, úgy húzza ballábát, mintha negédesen lejtene, mi által alkalmatlan köszvényétől származó biczczenését palástolja; mikor leül, velőig hasgató fájdalmat érez térdében s olyankor mosolylyal álarczozza kínos szisszenését; ha valakivel beszél, fejét úriasan hátraveti s a lefüggő hajbodor eltakarja a fülébe alkalmazott hallócsigát, mely elárulhatná, hogy büszke fejtartása onnan ered, mivel nagyot hall. Mosolygásában mértéket kell tartania, mert különben az aranysodronyok helyei meglátszanának fogain. És pedig ő még folyvást szereti a vidám társaságokat, a hol beszélni, fecsegni, fürgenczkedni, nevetni lehet, s azt hiszi, miszerint senki sem veszi észre, hogy ő nyomorék. Nyomorék kívül úgy, mint belül, szánalomra méltó nyomorék. Olyan szánalomra méltó ember, kiből minden tehetség kiveszett valami rosszat elkövethetni, csak az akarat, csak az ösztön maradt meg rá.

Még egyszer meghajtja magát a szobában, roppant nádpálczájával oly módon lendítve, mintha azt nem is azért viselné, hogy rá támaszkodjék, s azzal benyit a tekintetes úrhoz.

Első pillanatban nem látja meg, hogy merre van s csak úgy vaktában bocsát előre egy pár alázszolgáját, hanem egyszerre kinyúlik a spanyol fal mellől Maszlaczky úr kurta keze s hangzik éles, fülbefúró szava.

– Ah kedves báró úr! csak tessék leülni addig, kedves báró úr. Mindjárt egyszeribe. Csak még három perczig kell a vízben ülnöm. Ne oda tessék ülni a papirosokra, inkább amoda; no ott is papiros van, majd mindjárt; audiát Bogozy! mondja meg a Tamásnak, hogy hozzon be egy széket a nagyságos úrnak.

Minthogy pedig Bogozy épen a sor közepén van, s ki akarja a tintát irni a tollából, s minthogy Tamás oly süket, hogy fráter Bogozy rapportját arra érti, hogy menjen el zsemlyéért a pékhez, s azt meg is cselekszi, a juratusnak pedig nem kötelessége széket hordani a cliensek után, tehát a nagyságos úrnak módjában van addig a három perczig állva maradni, a míg Maszlaczky úr elvégzi fürdését s számára egy széket kiszabadít a papir-csomagoktól, a mire leülhessen.

– Ebben a pillanatban szolgálatjára állok, csak egy kevéssé meg akarok mosdani. Megengedi a nagyságos báró.

Vagy engedi, vagy sem, Maszlaczky úr neki gyűrközik s egy tál víz előtt oly kegyetlen mosdást visz véghez, a melyet megirigyelhetne akármelyik török dervis; úgy megdörzsöli, megmarkolászsza saját ábrázatját, mintha az egy idegen emberé volna, a kinek fogadásból képére mászik, azután pedig erős, durva kendővel megsúrolja mosdott részét, hogy attól lehet tartani, miként ledörzsöli róla a régi bőrt s új ábrázattal fog előállani.

Abellino kénytelen addig magát azzal mulattatni, hogy pálczája nagy aranyos gombját a szájába fúrja s titkos bosszankodással tekint a fiscalis úr szürke fejére, ki nem szünik meg apróra vágott haját egyremásra súrolni.

A hogy először láttuk a fiscalis urat, akkor szép barna hajat viselt, elül magasra viaszolt üstökkel, hanem vendéghaját ő otthon nem szokta koptatni s éjszakára rendesen leteszi s bizalmas emberei előtt szürke fővel mutatkozik.

Mint bántja az Abellinot, hogy ez a lateiner, ez a diákból lett nevezetesség őt bizalmas emberei közé számítja!

Végre elkészül füleivel és fogaival Maszlaczky úr, s egy tarka virágú hálókabátot felöltve, szolgálatjára áll a nagyságos úrnak, kinek, mikor még Párisban lakott, még a látogatójegyét átvenni is megbántás lett volna, hálókabátban.

– Hát hogy mint van a kedves nagyságos úr? mivel szolgálhatok a kedves nagyságos úrnak? Minek köszönjem ezt a szerencsét? Javul-e a köszvénye a kedves nagyságos úrnak?

A kedves nagyságos úr nem tartotta érdemesnek erre a sok haszontalan csiribiri kérdésre felelni, hanem ő kérdezett:

– Hogy áll a pörünk, uram?

A fiscalis úr felhúzta az egyik vállát, meg az egyik szemöldökét s igen száraz hangon válaszolt:

– Bizony nem a legjobban, kedves nagyságos úr; mondhatnám, elég rosszul.

Abellino meghökkent.

– Hogy értsem ezt?

– Igen olyanformán, hogy a pörünket aligha újra nem kell kezdenünk.

– Ah, pardieu fiscalis úr, ez rossz tréfa, ilyen tréfákhoz én ma nem vagyok disponálva.

Az ügyvéd caligulai hidegvérrel folytatá a kinozást.

– Valóban, ezt komolyan mondtam; ott állunk, a hol ezelőtt tizenhárom esztendővel. Újból kell kezdenünk.

– Én nem kezdek semmit! kiálta türelmetlenül Abellino, én nem várok tovább! én itéletet akarok látni. Nem bánom, dűljön jobbra vagy balra a pör; én itélet alá akarom bocsátani.

– De nem akarom én! süvölte Maszlaczky úr, túlkiabálva tűzbe jött kliensét; a pör épen úgy az én érdekem, mint nagyságodé. Ha én elvesztem a pört, költségemet, fáradságomat senki sem téríti meg, mert nagyságod apanagiuma magának is kevés; azért hagyjon engemet a nagyságos úr a magam útján menni s ne elegyedjék olyan dologba, a mihez nem ért.

Abellino átlátta, hogy sem gorombasággal, sem hangerővel e férfiut fölül nem mulja s csendesebb accordot kezdett.

– Barátom uram. Azt csak megengedi talán, hogy a saját ügyem mibenállását tudni akarom?

Maszlaczky úr felugrott székéről s elkezdett alá s fel járkálni apránkint pattogva.

– Tudni akarja! Nem olyan gyerekség az. Azt a leggyakorlottabb prókátornak is dolgot ad megérteni. Furcsa. Mintha azzal jobb lenne a dolog, ha nagyságodnak elmondom. Ha én nem tudok tanácsot adni, akkor az egész országban senki sem tud. Az egész idea én tőlem jött; azt tudhatja nagyságod, hogy a hány ügyvédet felszólított, hozzá sem mert fogni egy is. Egyedül én mertem belevágni; hát ki tud énnekem még tanácsot adni?

– Kérem, édes fiscalis úr, könyörge Abellino szeliden, nem akartam én megbántani, csak lássa, nyugtalan vagyok, szeretném tudni ügyem mibenlétét.

– Jól van, elmondom, szólt Maszlaczky megnyerve Abellino szelidsége által. De azután közbe ne vágjon kedves nagyságos úr, mert én tudom, hogy mit beszélek, s értek az informáláshoz, tehát tessék hozzám közelebb húzni a székét.

Ezzel zárt szekrényét kinyitva, annak egyik fiókjából egy összekötött pörnyalábot húzott elő, melynek boritékjára nagy betükkel volt felirva:

«Kárpáthy contra Kárpáthy.»

Ez tehát az emlékezetes pör.

Abellino kényelembe iparkodott magát tenni kényelmetlen ülőhelyén, s kezét feje alá tette, tenyerét füléhez tartva titkosan, nehogy egy szót elszalaszszon a mondandókból.

– Mielőtt az ügyállás leirásához fognék, jó lesz kedves nagyságodnak emlékezetébe hoznom a pör alapját, mindenek előtt pedig megengedi kedves nagyságod, hogy pipára gyujtsak.

– Csak tessék.

A pipa füstölt; az ügyvéd elkezdé a Kárpáthy-pör körülményeinek összeállítását, mely valóban hasonlított egy kis regényhez.

– Látja kedves nagyságod, mily zárva tartom ezen pört, ember szeme ezt nem látja soha, kivéve a birákat és az ügyfelek prókátorait; még maga az alperes személy, Kárpáthy Zoltán sem tud felőle, gyámnoka ügyködvén helyette. Minden betüt maguk az illető felek irnak bele s valahányszor előveszik az itélőszéken, még a juratusokat is kiküldik a teremből. Ebből láthatja nagyságod, mily fontos és rendkívüli per a Kárpáthy contra Kárpáthy.

Abellino ez unalmas bevezetés alatt azzal mulatta magát, hogy ujjával nagy betüket irkált ama gömbölyű asztalra, mire azt poros voltánál fogva igen alkalmasnak találta.

Maszlaczky úr nagy lélekzetet vett a pipából s folytatá:

– Kedves nagyságod! a dolog így áll. Kedves nagyságod még fiatal korában méltóztatott elpazarolni atyai örökét…

– Ugyan ne kezdje hát Ádámnál, Évánál!

– Instálom! Én nem vagyok kedves nagyságának panegyristája, a ki csak olyan dolgokat mondjon el, a mik kedves nagyságának életében dicséretre méltók, sem pedig anecdoták gyűjteményének irója, a mit hátulról is lehet előre olvasni; hanem én ügyvéd vagyok, ki ha valamit előad, annak logikai összeállításban kell megtörténni. Azért semmire se felelje azt kedves nagyságod: ezt már tudom, ezt már nem akarom hallani. Recapituláljuk.

Abellino kénytelen volt figyelmezni, nehogy olyasmit szalaszszon el, a mit még nem tud.