Part 37

Abellinot elhagyta a kaczagás. Kezdett jobban figyelmezni Maszlaczkyra.

– Mit hárított ő rám vissza? kérdé nagy szemeket meresztve.

Maszlaczky úrnak volt egy irtóztató nagy kabátzsebje, abban egy szokatlan terjedelmű sárga bőrtárcza; azt most elővette, kibontotta, holmi avas papirost előkutatott belőle s azt kiterjesztve hajtásaiból, odatartá a pokróczba takargatott férfi elé.

– Tetszik ezt látni. Ez méltóságod irása, melyben nekem ötszázezer forintot kötelez a Kárpáthy Zoltán elleni perben tett fáradozásaimért.

Abellino kezdett izzadni.

– Azt méltóztatik tudni, hogy én követelésemről lemondottam volna azon esetben, ha Kőcserepy úr föltételeimet teljesíti. Miután azonban ez meg nem történhetett, én kénytelen vagyok elébbi követeléseimet ismét igénybe venni.

– De ki fogja önnek azt kifizetni? kérdé Abellino s nagyon kiváncsi volt a feleletet hallani rá.

– Kőcserepy úr aligha, mert ő a jószágot vissza is engedte Kárpáthy Zoltánnak, az még kevésbbé, mert neki semmi köze hozzám.

– Talán bizony én? Kérdé megrémülve Abellino.

Maszlaczky úr igen jónak találta mosolyogni azon, hogy Abellino ilyen ügyesen meg tudja fejteni a rebusokat.

– Valóban, igen is.

Abellino úgy meg volt rettenve, hogy egy szóval sem birta magát védelmezni.

Maszlaczky úr közelebb lépett hozzá.

– Azt tetszik gondolni talán, hogy én magamat ki engedem játszatni? Talán azt mondja méltóságod, hogy én erről a követelésemről lemondtam? Van erről valami irás? nincs egy betű sem. A szó nem bizonyít. Verba volant, scripta manent, a szó repül, a sor marad. Van méltóságodnak csak egy sora tőlem, hogy én követelésemről ezért, vagy amazért lemondok? Avagy talán azzal hiszi méltóságod magát védelmezhetni, hogy az a jószág kezére nem került soha? Hja, de tehetek-e én arról, hogy méltóságod cessiót adott róla Kőcserepynek, hogy huszonnégy ezer rongyos forintért elprédálta egész úri birtokát? Tanácsoltam én ezt méltóságodnak? Nem méltóságod erőszakolta-e rám a cessiót, nem erőnek erejével küldött-e Kőcserepyhez?

Abellino mind erre szót sem tudott válaszolni. Elébb a kezeit iparkodott kiszabadítani a pokrócz közül, majd a nyelvével keresett valami megfelelő igét, de nem birt kibontakozni sem így, sem amúgy; Maszlaczky úr ott ült a lelkén, a nyelvén, a tüdején, mint a boszorkányos macska a mesében, melyet az álmodó nem bir magáról elhajtani.

Végre kétségbeesett ordításban tört ki:

– Héj! segítség! gyilkosok! rablók! meggyilkolnak! segítsetek! szabadítsatok meg!

A nagy riadalra összeröffent a fürdői cselédség, a szomszédok, ki félig, ki sehogy sem öltözötten, egy-egy pokróczczal a nyakukban, víztől csepegve, borzasan, lucskosan rohantak Abellino szobájába, ki kézzel-lábbal kapálózott pokróczai közepett s egyre gyilkost és tüzet kiabált.

Maszlaczky úr ijedten húzta magát egy szögletbe s égre-földre esküdött a szobába tolongók előtt, hogy ő egy ujjal sem bántotta a nemes bárót, kiforgatta előttük zsebjeit, hogy ám nézzék, hogy ő nála sem pisztoly, sem peniczilus, sem semmi egyéb öldöklő eszköz nincsen. A méltóságos úr minden bizonynyal megőrült, talán a vér a fejébe ment a hideg víztől, s attól egyszerre megzavarodott.

Alig bontották ki Abellinót a pokróczok közül, a midőn ez neki rohant Maszlaczkynak, s ha el nem csípik ideje korán, az sül ki, hogy ő akarja azt megölni, nem az őtet. Csak arra kérte visszatartóztatóit, hogy engedjék meg neki, hogy a nyakát kitekerhesse annak az embernek.

Azt persze nem engedték neki, hanem a helyett eltávolíták Maszlaczky urat, Abellinot pedig a zuhany alá vitték s addig húzták a fejére a vizet, a míg azt nem mondta, hogy nem haragszik.

Abellino azonban tüstént felmondta a curát Priesznicznek.

– Vagy én nem maradok itt, vagy azt az embert kergessék el innen.

A fürdő-tulajdonos leleményes ember volt. A mint megértette eleitől végig a két úr közötti viszálkodás okát, rögtön sietett Maszlaczky úr szállására, s ott igen udvariasan bocsánatot kért tőle ezen rendkívüli eset miatt, a mi közte és a báró között történt. Azt nem kell olyan érzékenyen venni. A báró úr nem rosszaságból cselekedett úgy.

És itt bizalmasan megsúgá neki, hogy a báró úr igen jeles, derék ember ugyan és minden tekintetben nagyon okos és értelmes, hanem néha-néha valamely monomaniában szenved, az a sajátszerű rögeszméje van: hogy ő neki nincsen lelke és hogy azt tőle bizonyosan ellopta valaki. Ez az ötlet igen mulatságos bohóság egyébkor, hanem néha-néha oda fajul, hogy eszébe jutván, miszerint neki magának lelke nincsen, a hozzá legközelebb állóét kivánja elvenni; s biz ilyenkor nem tanácsos holmi vékony testalkatú embernek jutni melléje, mert hasonló lélekállapotban az emberek rendkívüli ideg-erővel birnak s egy kézszorítással képesek valakit megfojtani.

Egy óráig sem maradt tovább Maszlaczky úr Graefenbergben.

A más világon ám cseréljen vele lelket, a kinek tetszik, de ezen az innensőn ugyan bizony senki se áhitozzék utána.

Soha e percztől fogva nem látta Abellino többé Maszlaczky urat.

Hanem azért csalatkozott, ha azt hivé, hogy megszabadult tőle. Ha személyesen nem tehette tiszteletét, jöttek a levelei, a mikben három tömött lapon keresztül kért, könyörgött, fenyegetőzött; biztatta, hogy megidézteti, becsukatja, exequáltatja; ingerelte, hogy béküljön ki, bőszítette barátságos egyezségek ajánlatával, a kétségbeesés örvényébe hajtá hű szolgálatainak fölemlegetésével.

Abellino bújt, futott előle egyik városból a másikba; Maszlaczky úr levelei mindenütt reá találtak, s olyan ravaszul voltak álarczozva, hogy Abellino mindig felbontá azokat. A czímzet ismeretlen kéztől, néha francziául vagy németül volt irva. Mikor már azt hitte, hogy egyszer-egyszer jól elrejté magát valahol, megint csak kapja a veszedelmes leveleket, s ismét fut odább, mint a hajtott róka.

Végre kiköltözött az országból; ekkor már nem találhatott rá Maszlaczky úr olyan könnyen levél útján, tehát elővette a hirlapokban.

Abellino majd itt, majd amott bukkant egy őt illető szerelmes nyilatkozatra valami külföldi lap hátulján.

«Báró K. B. úr felszólíttatik Maszlaczky Gábor által, hogy ki nem fizetett ügyvédi díját térítse meg, különben az egész nevét ki fogja tenni.»

Vagy pedig:

«Báró Kárpáthy Béla úr, kinek tartózkodási helye nem tudatik, vagy maga, vagy meghatalmazottja jelenjen meg ez s ez napon Maszlaczky Gábornál fontos ügyek elintézése végett.»

Azután:

«Báró Kárpáthy Bélával igen nevezetes közlendői vannak Maszlaczky Gábornak.»

S több ilyenféle.

Abellino dühösebb volt egy vért szagolt kannibálnál; nem tudott magán segíteni ez ember ellenében. Hiszen ha feleselni kezd vele, pörbe keveri, ha párbajra hívja, pört indít ellene, ha megdöngeti, pört akaszt a nyakába és abból soha sem lehet kikeveredni, soha kiszabadulni, soha végét szakítani.

Végre is Zoltán sokalta meg a dolgot s felszólíttatá Maszlaczkyt, hogy szabja valami árát annak a lemondásnak, miszerint nem hozza többet összeköttetésbe a Kárpáthy nevet saját becses nevével, s békét hagy Abellinonak és Kőcserepynek és a többi jámbor embereknek.

Maszlaczky először százezrekről beszélt, hanem azután leszállt egész ötezer forintig. Ez mindenféle sportulákkal és költségekkel együtt megint fölment hatezer forintra; ezt azután kifizetteté neki Zoltán Kovács által, átvevén tőle Abellino ott feledt iratait s tudtára adatván, hogy már most azután úgy elhallgasson ám ezzel a bajával, hogy szavát se hallják, mert ha még egyszer valahol valami úton-módon előhozza ezt a tárgyat, Zoltán nem fog sokalni öt forintot egy korbácsért és kétszázat azért a gyönyörűségért, hogy azzal Maszlaczky úron hatalmaskodást kövessen el a magyar jus privatum criminale értelmében.

Ez a drasticus szer használt. Azóta nem tudnak Maszlaczky úrról mások, mint azok, a kiknek pénzt kölcsönözget irtóztató uzsorára. Azoknak pedig úgy kell, minek mennek hozzá. Egy-kettő megszökik néha a felvett pénzzel, minden psychologia daczára; a többin visszavásárolja azt az érdemes úr.

Más ember vesztését veszteségnek híják, az övé mindig rajtavesztés, s az ilyenre mindig azt szokták mondani az emberek:

«Nagyon sajnálom, de ugyan örülök rajta.»

XXVI. A LÁTNOK ÉS A VILÁGTALAN.

Mulnak az évek. Isten tudja hány esztendő, hány század, hány ezred mult el azóta?

A míg a pálmafa törzsöke kőszénné válik a föld gyomrában, a míg egyik helyen elhagyja a tenger régi partjait s másutt új medret mos magának, a míg egy nagy világvárost népeivel együtt elfed, eltakar a por és a moha, a míg egy-egy állatfaj úgy kihal, hogy későn előkerülő csontjait a muzeumokba viszik bámultatni, a míg megváltozik az éghajlat, hogy a datolya-pálma helyén fenyő teremhet, hisz ahoz ezer meg ezer esztendő kell!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A régi homályos múlt ködéből kitünik még két félig elmosódott alak, kikre néha visszaemlékezünk.

Az egyik ott ül a dunai lánczhid oszlopán, nagy szellemének ez örök emlékén. Lábai előtt terül két zajos város, lábai alatt folyik égszínt játszó folyam.

És ő oly szomorún, oly mélán néz alá, mintha látná mindazt, a mit más nem láthat és semmit abból, a mit mások látnak.

Oh e sasszemekre nézve nincs többé világa a napnak, a sarkaiból kiforgatott lélek visszásan vet minden sugárt a szív sötétjébe, egy összedúlt világ van ott belől, a mit a teremtés keze kétségbeestében összerontott.

Mennyi sötétség ül e sűrű fekete szemöldök alatt! elég volna napfogyatkozásnak. Milyen halaványság e dúlt arczulaton! Elég volna halálnak.

Olyan búsan, olyan merően mit tudhat nézni semmi tárgyat nem ismerő szemeivel? Ha kérdenék, mit mondana? Ha mondana, ki értené? Ki értené, s ki tudná elviselni lelkén?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Messze, távol Gæfenberg hűs hegyei között roskatag ősz férfi támaszkodik a levágott fenyőtörzsre, erőtvesztett vonásain a kelő nap fénye ragyog, sugárait nem látja ő, csak melegét érzi annak.

Miért néz mégis áhitattal kelet felé? Tán kedvesebb is van rá nézve ott a kelő napnál?

Oh mint fájhat nem láthatni azt, a miről örökké gondolkozik! Köröskörül az egész világ be van zárva előtte. Szemeinek nincs világa többé.

Egy élő halott, a ki hallja, mint szegezik le koporsóját és a mit kiáltott, a mit jelentett, az csak képzelet volt, nem látta, nem hallotta senki. Megtaposták a földet fölötte; azt mondták, hogy meg van halva és senki sem kérdezte többé: vajjon talán ez a szegény halott ott a sír fenekén nem érez-e? és nem fáj-e neki valami?…

… Ez volt a vége hazánk két legnagyobb fiának: Széchenyi István és Wesselényi Miklósnak, kiknek még csak a nagy szellemek szokott díját sem adta meg a nagy világ: «a dicsőitést a nem lét után.»

Legyenek e szerény sorok azon emlékkő morzsái, melyet számukra elfeledtek emelni.

A nagy szellem nem azért nagy, hogy jutalmat várjon vagy az életben, vagy a halálban, vagy a túlvilágon, hanem azért nagy, mert nem tud kicsiny lenni.

Ti pedig, Kárpáthy Abellinók, Berzy Tivadarok és a többi, és a többi – szeretetreméltó képmásai könnyüvérű barátainknak, haladjatok tovább is mulatságosabb pályáitokon, okulva mások szomorú végzetén, s ne hallgassatok a poéták unalmas prédikáczióira, a kik úgy is csak azért korholják mások viseletét, mert ők nem tehetnek hasonlóan.[4]

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Utolsó szavunkat végezzük Zoltánnal.

Mióta ő megtért ősei lakába, azóta a kárpátfalvi kastélynak nincsenek rémei, de van örömhangja reggeltől napestig. Ő kivívta magának a sorstól, hogy neki néhány évet előlegezzen a menyországból, mert a boldogságot nem elég megérdemelni, azt alkotni is kell tudni.

Késői években egy hirlapi hirdetményben olvasá Zoltán, hogy egy hirtelen elhunyt különcz főúr budai villáját fogják nyilvánosan árvereztetni.

Valóban elszomorodott rajta.

Az egész család úgy elpusztult, egymás után, egyik a másikat követve. Pedig bizonyára senki sem átkozta meg őket.

Zoltán rögtön elrendelé ügyvédénél, hogy azon villát minden benne levő tárgygyal együtt vásárolja meg számára; ne jusson semmi idegen kézre abból, a mi valaha Vilmáé volt, azon leányé, a ki oly nagyon szeretett és olyan sokat szenvedett.

Olcsó áron lett elprédálva minden, a hogy szokott költséges bohóságokkal történni, miket csak elmúlt tulajdonosuk becsült.

Később maga meglátogatta a helyet Zoltán. Szép neje karján lépett az elhagyott kertbe, hol évek előtt legelőször találkozott Vilmával, s hol úgy féltette kicsikéjét. Most mindarra visszaemlékezett.

A termekben mindenütt az elhunyt leány képe. A meghalt tanácsos mindenütt maga előtt akarta őt látni.

Künn a kertben el volt hagyva minden, míveletlen elparlagult szőlő és kert; az útak benőve fűvel. A két fiatal szerető ott áll egymást átölelve; olyan szomorú mind a kettő – és mégis olyan boldogok!…

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Ez tény. Ő fensége az üdvözült főherczeg-nádor személyesen jelen kivánt lenni a szinház megnyitásán s e szándékában történt változást egyedül az akkori rendezőség elhamarkodása idézte elő. J. M.]

[Footnote 2: «Közteherviselés» = az adófizetés általánosítása:

«örökváltság» = a jobbágyok megváltása pénzen az urbéri szolgálat és dézsma alól.

_J. M._]

[Footnote 3: Ismeretes országgyűlési dal azon évekből.]

[Footnote 4: Még e regény irása idejében Széchenyi István és Wesselényi Miklós életben voltak.]

TARTALOM.

I. Egy nemzeti ünnep 1 II. Úri mulatság 6 III. A kedves barátom uram 44 IV. Ézsau lencséje 71 V. Egy philosoph nő 80 VI. Szentirmán 101 VII. Az örömnap 108 VIII. A befalazott ajtó 117 IX. Az emancipált család 134 X. Gyásznapok 144 XI. A czenki szenvedő 235 XII. A hétszemélynök levelei 238 XIII. Az élet martyrja 253 XIV. A titok 267 XV. Egy férfi-szó 302 XVI. Alku egy veszendő lélekre 311 XVII. A lemondás 324 XVIII. Rossz diadal 332 XIX. Jellemek 410 XX. A nő védelme 413 XXI. A spadassin 421 XXII. A kemény szivek 442 XXIII. Csendesen! 449 XXIV. Fény és árny 469 XXV. Régi jó barátok 477 XXVI. A látnok és a világtalan 488

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

8 |exalispánkisaszony közül |exalispánkisasszony közül

33 |«szép« melléknévvel |«szép» melléknévvel

35 |köszöhetni a főispán |köszönhetni a főispán

45 |fiscalis úr mindenését |fiscalis úr mindenesét

62 |viharokkoz edzett |viharokhoz edzett

70 |«örökváltság |«örökváltság»

74 |«kedves barátom» |«kedves barátom»!

105 |helységháza, paklakok |helységháza, paplakok

125 |kelyzete ki legyen |helyzete ki legyen

141 |többít így |többit így

186 |sem jutottam. |sem jutottam.»

187 |Mí közöm |Mi közöm

237 |az halhatatlan.« |az halhatatlan.»

292 |elolvasott-sem |elolvasott sem

311 |engedélyt mngszerezni |engedélyt megszerezni

319 |En, Maszlaczky |Én, Maszlaczky

353 |szót vesztegetn |szót vesztegetni

402 |és Kárpáthy!« |és Kárpáthy!»

415 |magyar lány |magyar lány»

435 |hanem a nehez |hanem a nehéz

445 |mondta anyám |mondta anyám»

454 |inkább ba-átnéjára |inkább barátnéjára

469 |gyújtanak vílágot |gyújtanak világot

470 |utána senkítől |utána senkitől]