Part 36

És így megy ez a temetés első nap, második nap, harmadik nap. Negyednap társzekerek jelennek meg a kastély udvarán, felraknak rájok butorokat, házi eszközöket. A cselédség egy része útra kel velök. Sok ismerős arczczal ismét kevesebb lesz, sok szoba üresen marad.

Ötödnap ismét folytatják a temetkezést. Evelinet a nagy fedett hintóba ültetik.

– Különös, mondja ő, hogy Vilma jobb szeret atyjával utazni, mint én velem.

A fedett hintó is kigördül az udvarról, a hátralevő butorokat mind szekerekre szállítják, az utolsó cseléd szava is elmúlik a folyosókról, csak egy üres hintó áll még útra készen a kijárás előtt.

Az egész nagy, puszta kastélyban egyes egyedül van a tanácsos.

Nincs többé onnan mit eltemetnie.

Ott jár a Kárpáthyak családi könyvtárában, e nagy, idegen képekkel, idegen okiratokkal tele teremben, melyben semmi nyoma sincs még az ő ottlétének.

Ki ismerne rá a hatalmas, büszke arczra ez órában?

Ez arczról, mely örökké mosolygott, jó barátra és ellenségre egyaránt, hogy letörölt egy mindenkinél hatalmasabb úr minden hazug édességet, minden csalárd ragyogványt.

Szomorúan, alácsüggesztett fővel áll meg néha jártában s elbámul maga elé; mit bámulhat olyan nagyon azon az előtte heverő tollon? Majd fölveszi, kezében forgatja, de másutt jár addig gondolatja! S tán később is, ha tollat veend kezébe, ez a gondolat fog eszébe jutni, ez az elűzhetetlen, ez az eltemethetetlen gondolat.

Majdan léptek hangzanak a folyosón, mikre a tanácsos magához tér, az ajtóhoz siet, hogy kinyissa azt az érkezők előtt.

Ismerősök jönnek.

Tarnaváry, Kovács és Varga Péter, a volt jószágigazgató.

Szomorúan üdvözlik a tanácsost és ő sem mosolyog eléjök, mint szokta egyébkor.

Foglaljanak helyet.

Ünnepélyes tényre hívta őket ide Kőcserepy.

A Kárpáthy-birtok engedélyének visszabocsátása végett annak valódi urára.

Megigérte azt haldokló gyermekének. Merne-e valaha reá gondolni, ha ez igéretet nem teljesítené?

A nagy komoly férfiak leültek a terem asztala körül, olyán messze egymástól a hosszú asztal mellett, mintha mindenik távol szeretne maradni.

A törvényes munka annak rende szerint be lőn fejezve köztük, a tanácsos sajátkezű iratában átadá a lemondást.

Midőn a tanúk részéről is alá volt irva, akkor látszott arczán valami halvány mosolygás, épen nem hasonló azon hajdanihoz, melylyel a világ előtt szokta magát álarczozni, ez olyan mosoly volt, mely nem tud magáról semmit, csak azt tudja, hogy látja az, a kit senki sem lát.

Ez a sóhajtás azt látszik lehelni:

– Ugy-e meg vagy elégülve velem? Már most térj menyországodba haza…

Az eddigi szavak mind igen hivatalos hangon és formában voltak mondva; az ilyen perczekben úgy őrzi minden ember arczát, hogy azon valami kifejezést ne áruljon el.

Azután még egyszer összeolvasták az okiratokat, aláirták, s előttemezték, pecséteiket reá nyomták, a nélkül, hogy valaki valami mondanivalót találna, a mit a másikhoz intézzen.

A tanácsos fölkelt, azon ismeretlen mosolytalan arczczal, melynek szomorúsága ép oly változatlan volt most, mint hajdan a mozdulatlan nyájasság. Meghajtá magát az urak előtt, kik hivására megjelentek, felölté készen álló úti kabátját, fölvette fövegét s távozni készült. Folyvást egyetlen fölösleges szó nélkül.

Tarnaváry sem szól hozzá mind ez ideig, s iparkodott nem nézni rá; félt, hogy kemény villogó szemei sérteni találják a bánatos férfit.

Hanem az ajtónál találkozniok kellett s ott nem állhatá meg Tarnaváry, hogy ellenségének, ki a sors legsúlyosabb csapása után úgy megadta magát, őszintén, férfiasan kezét ne nyújtsa.

Kőcserepynek jól esett az. Talán várta is. Megszorítá Tarnaváry kezét és azon pillanatban mind a két férfi arcza ellágyult, elérzékenyült.

A hétszemélynök éles, nyilazó szemeiben is látszott valami hivatlan vendég, valami ismeretlen csillogó nedű.

A tanácsosnak, úgy látszott, volt még valami mondani valója, s most idejét és alkalmát látta azt elmondhatni. Ez a tartós kézszorítás bátorítá őt arra.

– Midőn az ifju Kárpáthy lemondott uradalmairól, szólt oly tört hangon, melyről alig lehetett megismerni, hogy ez az övé, akkor ő egy bezárt szobát tarta fenn magának e kastélyban és egy bekerített folt földet a fenyvesek alatt, a hová más senkinek ne legyen szabad lépni. Most én távozom innen, most az én emlékeim maradnak itt. Legyen szabad nekem is egyet kérnem e kastély leendő uraitól. Egy kis szobácska itt, egy darabka föld odakünn én rám nézve is kedves emlék. A hol leányom meghalt, a hol ő el van temetve, ne legyen azon két helyet látogatni joga másnak, csupán nekem és még egy embernek. Hogy ki az? ezt tudni fogja az ifju Kárpáthy és elég, hogy ő tudja. Isten legyen önökkel. Mondják meg Kárpáthynak, hogy én őszintén, szivemből kivánom neki, hogy legyen boldog.

Azzal felnyitá az ajtót a tanácsos s vissza sem nézve többé, oly hirtelen eltávozott a folyosón, hogy midőn az őt kisérni óhajtók a lépcső aljára értek, ő már kocsijában ült.

Onnan még egyszer üdvözölte őket; azután a hintó kigördült az udvarról, a három férfi kiment utána egész a kapuig, elkisérték szemeikkel a hosszú utczán végig, míg csak a távol jegenyesétány végén be nem kanyarodott… A távozó egyetlen egyszer sem nézett vissza.

A mint az utolsó házakon túl az országút a fenyvesek felé tér le, ott megállítá kocsiját, maga leszállt, bement a temetőbe, fölkeresett egy szép virágos sírhalmot, mely ezüstös rácscsal volt körülkerítve. Még most csak egy egyszerű fehér kő jelöli a helyet, a pompás fehér márvány síremlék még nem készülhetett el; ott azon kő előtt leborult, összecsókolá, megölelgeté azt…

Van-e olyan hideg, olyan nehéz, olyan kemény kő több, mint a sírkő?…

Egy virágot leszakított a sírról. Különös, hogy fűnek, fának, virágnak van élete, csak ő neki nincs! – Ezt a rózsát ő maga ültette, alig három hete fejlett ki rajta a legelső bimbó. Napról napra leste, számította, mikor fog kinyilni?

Ime a rózsa kinyilt és ő már halva van.

A letört virágot tárczájába rejté.

«Isten hozzád, Isten hozzád.»

A sír ott maradt virágozni, hervadozni… A tanácsos utazott tovább… csendesen… szomorúan… egyedül…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Míg Kárpátfalva egyik felén egy bús, bánatos férfi távozik el, egyedül, senkitől nem kisérve, senkitől vissza nem óhajtva és soha vissza nem kivánkozva, a másik oldalon az alatt zöld ágakból színes lobogókból diadalíveket készítenek, az utakat egyengetik, a házak falait meszelik mindenütt, mint valami közelgő sátoros ünnep előtt.

A régi, a kedves birtokos fog visszatérni.

Tárjátok ki a kapukat, tárjátok ki a sziveket, hogy jöhessen és mehessen, a hova neki tetszik.

Tartsátok akkorra örömeiteket, lakomáitokat, keresztelővel, lakodalommal várni kell reája, mintha mindenkinek vendége, komája, násznagya lenne, a kire vártok.

A gyermekek tanulják az ő dalait, a leánykák öltözzenek fel ékesen azon napra.

Az öregek előre beszélnek róla, a köny is kiesik szemökből, hogyha mondják:

– Visszajön a régi gazda!

A ki úgy szeretett mindnyájunkat, a ki velünk kezet szorított.

A délczeg legények tisztogatják lovaikat, fényesítik szerszámaikat, kalapjaik mellé bokrétákat tűznek. A határig eléje fognak menni a kedves jövevénynek, a kit számukra visszahozott Isten!

Lám, megmondták ezt ők még akkor, midőn elvált tőlök!

Minden rossz esztendő, a nem-szeretem napok, miket a bitorló új gazda alatt eltöltöttek, csak arra tanítá meg őket jobban, milyen boldogok voltak ők az eltávozott, a megsiratott gazda alatt.

A falu bölcsei is jobb napjaikat látták közeledni: még most is ott hevert helységök ládájában a megigért örökváltság díja, még csak kamatra sem adák, mert csak azt hitték, hogy hiszen ha meg nem jön Zoltán a zsenge kenyérre, majd csak megjő az új borra, avagy pedig karácsonyi disznótorra; – jókor lesz, ha husvéti páskabárányra érkezik is; – akármikor jön, csak eljön, végre is neki kell megnyerni a perét, mert az az igazság Isten előtt, s az Isten nem késik soká.

És ime úgy is következett az; mint a villám terjedt el a hír, hogy Kárpáthy Zoltán visszafoglalja ősei uradalmát s visszahozza falvaiba a régi aranyidőket.

A család régi hű tisztviselői, a hajdani jó cselédek, kiket a másik úr meghatalmazottja szétriasztott, összeszedkőztek annyi vármegyéből újra s ott voltak napjára a kárpátfalvi kastélyban. A száműzött bútorok, a falakról elvándorolt képek, miket a volt jószágigazgató tartogatott magánál, visszaszállíttattak, elfoglalták régi helyeiket; a családi czímer újra kitűzetett elfoglalt helyére, a palota homlokára és a kapuk fölé. Minden visszaváltozott úgy, a miként volt évek előtt, hogy midőn Zoltán visszajön, mindenét helyén találja; még azt a szeretetet is, a mit a szivekben hagyott.

Szentirmán is múlni kellett a gyásznak.

Rudolf végrendeletében az volt irva, hogy Zoltán az ő halála után hat héttel nőül vegye Katinkát, kivel oly régen szeretik egymást, őt ne gyászolják tovább.

Azt egyedül Zoltán tudta, hogy e végrendeletet Rudolf még halálos sebe előtt irá, és hogy azt a sebet miért s miként kapta és hogy házasságukat miért sietteté?

Nem csak szerelmi, hanem becsületbeli tartozás is volt az.

E nemes férfi nevének tisztán kellett állania a világ előtt; e házasság az utolsó kételyt is elhallgattatá.

A fájdalom lassan-lassan elveszté éleit, helyet adva boldogabb reményeknek és az igazaknak azon jutalmuk van, hogy nekik még fájdalmaikban is van valami édes. Gyönyör nekik a visszaemlékezés, bárha keserű is, s őket a bezárt sír nem fenyegeti rémeivel, megbánással, lélekfurdalással.

Szentirmay végső órájának titka egyedül Zoltán előtt volt ismeretes; csak ő sirathatta őt keserű szánalommal szivében, de annál édesebb szeretettel; a többi megnyugodott abban, hogy ezután ő leend családjoknak feje.

Flóra vigasztalá magát azzal, hogy hiszen elég sokáig volt boldog, s ezentúl gyermekeiben leend az. Oh az igaz jellemek nem iparkodnak terhére esni Istennek és embereknek panaszaikkal a megváltozhatatlanok fölött, hanem köszönettel fogadnak jót és rosszat, a mi onnan felülről jön.

Zoltán kezéhez vevé ősei örökét, jobb ismerőit összehivatá házassága kitűzött napjára. Minden zaj és külpompa nélkül kellett annak megtörténni. Ki akart volna lármás vigalmat ülni, hat héttel Szentirmay tora után?

Ugyanazon napra halasztá jobbágyainak örökváltságát is.

A szertartás egész egyszerűséggel ment végbe, Zoltán megtiltott minden ünnepélyt, minden ragyogványt; úgy is, mi a világ minden ragyogványa olyan két bűbájos szem ragyogása mellett, a minő az oltár előtt szűzen, szemérmesen reá tekint.

De ha minden fényt és ragyogványt megtiltott is, azt csak még sem tilthatta meg, hogy minden vidékből tengernyi nép özönöljék a templomba, s a kik ott vannak körüle, mindenkinek szemeiben ragyogjon valami, s minden szív és lélek ki legyen világítva az ő örömében.

Ünnep volt e nap minden háznál, s ez órától kezdve ezernyi nép számítá élete boldogabb szakát.

Fényesebb pompával még senki sem ülte meg menyegzőjét és több igaz áldás senkire sem szállott esküvője napján.

Ne hallgatott volna-e meg annyi igaz óhajtást Isten?

Ne örültek volna-e azok, a kik onnan a magasból lenéznek, midőn a boldog ifju kebléhez ölelé régen-régen szeretett kedvesét, a kiért annyit szenvedett, annyit áldozott, a kit elvesztett és visszavívott, a kihez hű volt örökké és a ki által boldog fog lenni halálig?…

… – Hol van Vilma? kérdi Kőcserepy neje megérkező férjét, kit egyedül lát leszállni hintajából. A tanácsos sohajtva karolja át nejét és nem tud neki mit felelni.

Ime a fény és az árny…

XXV. RÉGI JÓ BARÁTOK.

Mikor az ember hosszas ideig távol van valami helytől, a hol ismerősei laknak, s egyszer ismét véletlenül visszakerül oda, nem első dolgának találja-e sorba kérdezősködni hajdani ismerősei felől, megtudni kiből mi lett, kivel mi történt? s olyan jól esik azután, ha azt mondják, hogy a jók, a becsületesek most is élnek, boldogulnak, jól folynak sorsaik, a rosszak, a ravaszok pedig megbuktak, elpusztultak, gyalázatba estek.

Az ember szereti azt mondani ilyenkor: «szegény emberek», pedig nem igaz, nem sajnálja őket, csak alakoskodik; belül azt érezi, hogy «úgy kell nekik, megmondtam előre, hogy ez lesz a végük», s meg van elégedve a sorssal és titkon hálát ad Istennek, hogy őt megőrizte bajtól, gyalázattól, s engedte előre haladni, becsületesnek maradni.

A midőn kárpátfalvi ismerőseinket elhagyjuk s visszatérünk Pestre, épen akkor legújabb ujdonságul fogjuk hallani kedves Maszlaczky úr kudarczát.

Csak egyszer történt meg rajta, de már százféle változatban tudják azt előadni.

A tény körülbelül annyi, hogy kedves Maszlaczky úr egy kézre játszott a felperessel, mint alperesi ügyvéd és miután meg hagyta magát vesztegetni a felperes által, hogy a pert cliense számára elveszítse, akkor ismét a felperest is rászedte; az nem restelt lármát ütni ellene és saját magát is bajba keverni, hogy ő rajta bosszút álljon. Ebből aztán igen csúnya lárma lett, Maszlaczky úrra száz meg száz féle undokság sült ki; szerencséje volt, hogy vele együtt igen sokan belekeveredtek a kérdéses csávába, s így ő valami hangosabb bűnhődés nélkül úszott ki belőle.

De mégis ott veszté, a mi rá nézve drágább volt jó hírnél és névnél: ügyvédi oklevelét.

Silentiumot kapott örök időkre. Többé soha semmiféle pert nem szabad folytatnia.

Azt hitte ugyan, hogy ezen a bajon könnyen segíthet. Akad fiatal okleveles ügyvédre, a ki nevét odaadja neki, hogy annak jelszava alatt ügyködjék. Nem talált senkit. Nem volt olyan szerencsétlen ember a két fővárosban, a ki eladta volna magát, hogy háta legyen egy olyan embernek, a kit mindenfelől ütnek.

Még Bogozyt is előkereste; fényes igéreteket tett neki, ha ajánlatát elfogadja.

A jeles fiatal ember alázatosan köszönte a megtiszteltetést, de nem fogadhatta azt el, mert sokkal nyugodalmasabb kilátásai vannak; az ifju Kárpáthyhoz folyamodott valami ispánságért, a ki ugyan haragszik rá a követválasztás óta s nem tudja neki megbocsátani, hogy a kedveért ellenfeleit főbe verte; ha ez elutasítja, akkor megpróbálja még elébb Kőcserepy úrhoz folyamodni iródiákságért, majd azután gondolkozik róla, ha elfogadja-e Maszlaczky úr ajánlatát vagy sem?

Maszlaczky úrra nézve megszünt a világ «kedves barátom uram» lenni.

Ismerősei, ha az utczán találkoztak vele, kikerülték; régi, messziről mosolygó ábrázatok úgy kapták félre a szemeiket róla, mintha soha sem látták volna; hajdani pártfogóit ha meg akarta látogatni, egyet sem talált otthon. Talán ki volt már adva az arczképe minden kapusnak, hogy ha ilyen és ilyen ember talál jönni, senki sincs a számára odahaza.

Boldogabb napjaiban gyakran találkozott az utczán egy nyomorult rongyos emberrel, ki embertől vissza nem emlékezhető idők óta járt ugyanazon rongyos atillában, télen épen úgy, mint nyáron, s lábán egyebet nem lehete látni soha félregázolt sarkú csizmánál, de igen a lábait a csizma hiányosságain keresztül.

Ez valami silentiarius ügyvéd, a kit régen-régen valami csempészetért hallgatásban marasztaltak el, s a ki azóta csak úgy tengett-lengett a fővárosban, emberek irgalmából. Néha meg-megszánta valaki, adott neki vagy egy kötélre valót, a mit az még inkább beivott, mint hogy felakaszsza magát.

Maszlaczky úr emlékezett ez alakra élte fényesb szakából, gyakran találkozott vele az utczán, milyen alázatosan szokott köszönni mindig; csaknem a földig eresztette le a kalapját előtte, pedig annak is alig volt már karimája és hogy szokott ő olyankor félre nézni, mintha nem látná a nyomorút, mintha nem hallaná azt a hangosan elmondott: «servus humillimus, domine spectabilis, bonum mane præcor!»

Midőn senki sem akart többé Maszlaczky úrra ismerni, a midőn keresztül mehetett a város legnépesebb utczáján, a nélkül, hogy valakivel találkozzék, a ki a kalapját megemelintse előtte, egyszer összetalálkozik a silentiariussal.

A rongyos, szurtos alak messziről nyájasan nyújtá eléje kezét, s ha nem is vette le ezúttal kalapját oly mélyen, mint hajdan, de annál ismerősebb és örvendetesebb hangon kiálta eléje:

– Servus humillimus, domine spectabilis; quomodo dignetur valere? Hogy mint méltóztatik szolgálni az egészségének?

S azzal megfogá mosdáshoz nem szoktatott tenyereivel Maszlaczky úr kezét és megszorongatá azt barátságosan.

Maszlaczky elszörnyedt; csak akkor tünt fel előtte, milyen mélyen kellett buknia!

Ellökte útjából azt az egyetlen embert, a ki kezet szorított vele és futott haza, fel a negyedik emeletbe s nagy kedve volt akkor meg onnan a negyedik emeletből kiugrani az ablakon.

Ez az este megszöktette Pestről.

Összeszedé, a hol pénzei voltak s gondolkozék rajta, hogy hova vonuljon el, a hol szépen összehúzódva, takarékossággal és uzsorával tisztességesen elélhessen holtig. Az mégis bántotta nagyon, hogy így be hagyta vágni pályáját; annyi küzdés után ily csúful lejáratni magát. Olyan kedve lett volna még valakin megboszulni magát, valakinek a vállán kiemelkedni szigorú helyzetéből. Minden ember magasabban állt nálánál.

Mégis úgy tetszék neki, mintha akadna még egy emberre, a kit megrémíthet.

Kárpáthy Abellinotól talált irományai között holmi hányt-vetett szerződéseket, avult kötelezvényeket, miket az hihetőleg gondatlan volt tőle visszakérni, vagy a miket tán sürgethetett, de azon választ nyerte, hogy biz azok eltévedtek, meglehet, hogy erről ellenokmányokat, térítvényeket is kapott Maszlaczky úrtól, s igen valószínű, hogy azokat régen felhasználta parókája fodrozásához. Itt még szerencsét lehet kisérleni.

Könnyű volt a Kárpáthy-család bankárjától, a ki rendes apanageát utána küldözé, megtudni, hogy Abellino jelenleg Graefenbergben van; ott készíttet magából egészen új embert.

Azon időben kezdett leginkább Priesznicz neve és a hidegvíz-gyógyrendszer hírre kapni nálunk; Abellino is elvivé Prieszniczhez roncsolt tagjait, adjon neki helyettök másokat.

Maszlaczky úr elszántan utána indult.

Gondolta magában, ha annak a huszonnégyezer pengőnek, melyet ő szerzett a bárónak, csak felét el lehetne tőle disputálni, az nem megvetendő halászat lenne.

Az ő sérelme világos; egy nagy perben tizenkét esztendeig fáradott, arra költött és annyi szép és nagy sikerű munkáért még sem kapott semmit. Igaz ugyan, hogy az ő saját balgasága, miszerint a számára biztosított összegről önként lemondott Kőcserepy részére, hogy leánya kezét megnyerje és hogy attól úgy elhagyta magát riasztatni. És már most ott nincs is mit keresni: a leány is meghalt, a jószág is vissza van adva Kárpáthynak, élők, holtak, igazság és hazugság, jog és csalás, olyan czifrán össze vannak keveredve, hogy a ki ebbe a tömkelegbe bele meri magát mártani, soha ebben az emberi életben abból többet ki nem kerül. Itt nincs más orvoslat, mint Abellinot támadni meg; majd az talán megijed, s ott hagyja a bőre egyik felét, csak hogy a másikban ne háborgassák.

Ez üdvös gondolatok közt látta meg Maszlaczky úr Graefenberg csörgedező patakjait és susogó fenyőfáit s elgondolá magában, hogy ha e sok szép patak mind-mind tinta volna, s ezeknek a fenyőfáknak minden tűlevele egy-egy irótoll volna, még sem volna elég, hogy azt a pert teleirja, a mi most az ő fejében össze-vissza van gubanczolva.

Megérkezve a fürdő-intézetbe, rögtön tudakozódott a nagyságos báró után. Nem tagadták előtte, hogy itt van.

Mikor lehetne vele találkozni?

Akármikor. Graefenbergben nem csinálnak a curából titkot, folyvást lehet a betegekkel találkozni.

Odavezették Maszlaczky urat a kérdezetthez.

Künn a szabadban négy ölnyi magasságról omlik alá egy emberkar-vastagságú zuhatag, az alatt állt valami nagyon kevés öltönynyel ellátott emberi alak.

Maszlaczky úr azt hitte, hogy meg kell annak ott halni rögtön.

Erre az arczra sehogy sem emlékezett. Ilyen kopasz fővel és piros pofával ő még nem látott embert, a kit ismerjen.

Mondák neki, hogy az ő nagysága, a báró.

Nem merte elhinni, a míg az ki nem jött a zuhany alól, s meglátva Maszlaczky urat, azon vizesen át nem nyalábolta.

– Servus, kedves barátom uram!

A lucskos alak azzal futott végig a harmatos fűben mezitláb, inte Maszlaczkynak, hogy csak menjen utána, ki még ez ideig shwalját sem merte levetni nyakáról, hogy a reggeli légtől torokgyíkot ne kapjon.

Bámulva kullogott a futó báró után. Mire azon szobába ért, a hol eltünni látta, már akkor a nemes báró nyakig ült egy kád jéghideg vízben s oly lubiczkolást vitt véghez, hogy Maszlaczky a szoba legszélső szegletében sem volt előle tökéletesen biztos.

Ilyen állapotban alig lehet peres dolgokról beszélni.

Elvárta, míg a nyugodtabb részei következnek be a curának.

Nemsokára két izmos fogdmeg állt be, azok kiugratták a bárót a vízből s fogtak egy csomó vizes pokróczot, azzal körültekergették, bepólyázták, mint egy mézeskalács kisdedet, s lefektették szépen, hogy izzadjon.

No most nem szaladhat el! gondolá Maszlaczky úr. Különben is, ha az a czél, hogy izzadjon, hát segítsünk egy kicsit rajta.

– Legkedvesebb méltóságos úr, méltóztatik-e még emlékezni azon kellemes időkre, a midőn a Kárpáthy contra Kárpáthy per alkalmatosságával annyi kedves pillanatot töltöttünk el együtt?

– Hagyja el, kedves Maszlaczky, hagyja el, replicázott Abellino onnan a sok pokrócz közül. Infamis idők voltak azok, az a semmiházi charlatan, az a doctor Mauz milyen iszonyatos kínzást vitt rajtam véghez. – Miért is nem lőtte akkor főbe, kedves Maszlaczkym, akkor mindjárt, a hogy összevesztek. Tíz esztendőt elrabolt az életemből, nem tízet, de húszat, a legszebb időmet. – Az a sok só, a mit akkor megétetett velem, mind most izzad ki rajtam; Oh ez a Priesznicz valóságos Isten áldása, ha jó fatumom ide nem hoz, régen a föld alatt vagyok, régen.

– Az ugyan nagy kár volna, sietett nyilatkozni Maszlaszky úr, magában gondolván: az kellene még csak, hogy te is meghalj, mielőtt illendően eret vághatnék rajtad.

– Oh kedves Maszlaczkym, én egészen más ember vagyok most, olyan tál aludttejeket megeszem reggelire négy-öt font fekete kenyérrel, a milyennek a láttára kilelt volna máskor a hideg; minden csontom helyreáll, új vérem támad, a hideg víz keresztül-kasul mossa egész belsőmet, még a bőröm is elváltozik, mint a kigyóé tavaszkor; milyen élet van itt, milyen élet! No majd meglássa: korán reggel felkelünk, mosdunk, fürdünk, nyargalunk a jó friss esőben, mert itt mindennap van eső, mezitláb szaladgálunk, nem képzeli ön, milyen gyönyörűség mezitláb járni a hideg harmatos fűben, a jó tocsogó sárban. Majd meglássa ön, ha csak egy hónapig lesz is itt, mennyire átváltozva érzendi magát; ez a Priesznicz úgy kimossa, úgy kiszapulja önt, hogy maga sem ismer magára.

Maszlaczky úr gondolta magában, hogy szeretné látni azt a Prieszniczet, a ki a silentiumot le tudná mosni róla.

Abellino nagyon szeretett beszélni erről a tárgyról.

– Majd meglássa ön, kedves Maszlaczkym, az első két hét nem igen kellemetes, a míg az ember hozzá nem szokik a zuhanyhoz, hanem azután…

– De instálom alássan, vágott közbe türelmetlenül Maszlaczky, én korántsem azért jöttem ide, hogy itt mosdjam és fürödjem s igyam a vizet napszámban…

– De hát miért? Itt nem szabad más curával élnie, Priesznicz azt meg nem engedi. Priesznicznek csak egy gyógyszere van és az a hideg víz.

– Köszönöm alássan. Én nem vagyok beteg, semmi bajom sincs, azaz, hogy tulajdonképen igen is nagy bajom van, hanem azon nem segít sem a hydropathia, sem az allopathia, sem a homeopathia, sem az isopathia, etc. græca, mert az egészen exoticus valami baj.

– Halljuk, halljuk, kérdé Abellino kiváncsian, a ki még csak távolról sem remélte azt, hogy Maszlaczky úr őt választandja orvosának.

– Méltóztatik tudni, hogy Kőcserepy tanácsos engemet milyen rútul rászedett.

– Hogyne tudnám. A leánya kezét igérte önnek, s azután ráfogta, hogy a nejébe szerelmes, s megugrasztotta onnan. Ez genialis ötlet volt tőle. Már hiába, kedves Maszlaczkym, én magát szeretem, de azt meg kell ismernem, hogy Kőcserepy ezúttal igen elmés volt.

Maszlaczkynak kedve lett volna Abellinonak nekiesni, s a mint ott a pokrócz között nem mozdíthatta se kezét, se lábát, jól meggyomrozni.

Ennél azonban sokkal okosabb tromfot is tudott.

– Persze, persze; jó elmésség volt Kőcserepynek az én követeléseimet kivetni a nyakából s azokat mind méltóságodra hárítani vissza.