Part 34

Zoltán valami hideg borzadályt érze végigvonulni lelkén. Nem Rudolf elszállt szelleme volt-e az, ki őt láthatatlan alakban védve környezé és most elszáll tőle, hogy messze, messze, ott a magasban számot adjon azoknak, kiknek megfogadta: mint viselé gondját egyetlen gyermeköknek?…

XXII. A KEMÉNY SZIVEK.

A kárpátfalvi kastélyban napról-napra nagyobb a gyász.

Nagyon beteg a kisasszony, mindig-mindig rosszabbul lesz, talán soha sem is gyógyul meg.

Minden éjjel új meg új rémlátásokkal képzeleg; álmodik kinyitott szemmel és beszél fenhangon azokhoz, a kikkel álmodik.

Atyja, anyja felváltva ülnek ágya előtt; ha az egyik éjjel, a másik nappal virraszt mellette, s azután elmondják egymásnak: miről beszélt, mit álmodott? s hosszan-hosszan eltöprenkednek fölötte.

– Ki lakik itt a mellettem való szobákban? kérdezé egy reggelen a beteg, fehér ujjával megkoczogtatva az ágya melletti elszőnyegezett falat, ki zongorázott itt az éjjel, a másik teremben? Itt mellettem jobbra!

A tanácsos gyöngéden végigsimogatja gyermeke lázas homlokát.

– Üres szobák azok, jó leánykám, nem lakik ottan senki. Az a folyosó is el van rekesztve, a mi oda vezet.

– Nem, nem. Én mindent jól hallok, bizonyítja a beteg; néha egyet pattan a zongora húrja, s olyan soká eldöng magában. Éjszaka mindig járnak kelnek odabenn, csoszognak, tipegnek, lábujjhegyen járnak, a ruháik suhogását hallom.

– Nincs ott senki, nincs ott semmi, édes gyermekem.

– Oh van. Itt egy ajtó van az ágyam lábánál; tudom, hogy ott van, csakhogy a szőnyeg elrejti. A mult éjszaka épen éjfélkor megnyilt az az ajtó ágyam mellett s kijött rajta az a fehér asszony, a ki itt mellettem lakik; milyen halavány volt és milyen szomorú! Egy ideig ott állt az ágyam lábánál és nézett rám csöndesen, aztán közelebb jött s ide ült az ágyam szélére, szépen mellém.

– Nem lehet az, kedves leányom, én ültem itt ágyad szélén egész éjjel és senki más.

– Oh dehogy ültél itt. Én híttalak téged is, meg Lizát és a szobaleányt is. Egyitek sem volt itt, csak az a fehér asszony. Itt ült egész éjjel az ágyam szélén s le nem vette rólam a szemeit. Gondolta magában: «te is nemsokára ott fogsz lakni, a hol én lakom».

Kőcserepy még azon órában átszállíttatá betegét az épület tulsó szárnyába, távol a befalazott szobáktól.

Pedig hát – én Istenem – mi volt ott? Egy puszta berakott fal: kő és mész, semmi más. És azon belül? üres tér, puszta levegő, a melyről tudja minden okos ember, hogy az nem egyéb, mint oxygen, hydrogen és carbonicum; az oxygen támasztja a rozsdát a zongora hurjain, attól pattogtak le azok; és az a kép ottan rámájában nem egyéb, mint vászon és apróra tört festék, nem szállhat az le onnan.

Ez világos dolog minden okos ember előtt és mégis a legokosabb emberek egyike nem merte beteg leányát azon szobák közelében hagyni, a hol Kárpáthy Zoltán édes anyja utolsó óráit leküzdé.

Vilma nehéz, hagymázos forró betegségben volt. – Minden ideges embernek nem is jó volt vele érintkezni. Az orvosok maguk tanácslák Kőcserepynek, hogy különösen Evelinet tartsa távol, mert a betegség ragályos. Ezt a betegnek nem volt szabad észrevenni. És még más valamit sem volt szabad neki megtudni, a mit gondosan titkoltak előle.

Pedig a betegnek mindig azon jár az esze, hogy valamit kitudhasson, megálmodjék, kitaláljon, a mit előre rejtegetnek.

– Hol van Liza, az én Lizám? kérdé többször. – Nem láttam már régen.

– Itt volt, gyermekem, szólt nyugtatóan a tanácsos, de te aludtál akkor, nem láthattad. Majd visszajön nem sokára.

– Majd, majd, szólt a beteg elcsillapulva, ha eljön, ébreszszenek fel.

Mikor legsúlyosabb volt betegsége, akkor mindig Zoltánról álmodozott; ha ő róla kezdett el beszélni, az reszketés volt az egész háznál, mert akkor hideg gyöngyök izzadtak homlokán, akkor arcza kipirosodott, mint a láng, akkor őrülés volt nézni azt a fájdalmat, a mi vonásaira nekezült és hallani azt a hangot, mely sikoltásaiból a zárt ajtókon keresztül hatott.

Az atyának átölelve kellett őt tartani és úgy takargatni vonagló gyönge testét, mert ki akart szökni ágyából, s odavetni magát az égő szemei előtt látott alakok közé, kik alig két-három lépésnyire tőle éles kardokkal vívnak halálos tusát. Oh mint sikoltott, hogy takarta el arczát. Most épen a szivébe döftek: piros vére csordul.

És ezt a tanácsosnak végig kelle nézni, végig hallgatni, érezni mind azt.

Egy napon Kőcserepy levelet kapott Pozsonyból. Reszketett a keze, midőn felbontotta. Abban tudósíták, hogy Dabroni egy kardcsapással örökre ártalmatlanná van téve.

– Hála neked, mindenható Isten! rebegé a kemény szivű férfi, hogy nem történt meg az, a mit ő oly bizton elrendezett. Közbe tevé igazságos Isten embertörő karját, hogy meg ne történhessék az. Oh milyen jól esett! Ez még reményt ad. Ez többet fog érni a gyógytudomány minden íreinél.

Futott a levéllel betegéhez.

– Nézd, kedvesem. Kárpáthy Zoltán él. A ki meg akarta őt ölni, annak az egész kezét levágták. Nem fogja őt bánthatni soha. Nézd, olvasd.

A beteg hitetlenül rázta fejét.

– Nem hiszem, ezt csak úgy gondolták ki, hogy engem elámítsanak. Engem mindig bolonddá akarnak tenni; minek az? Tán azt nem tudom, hogy Liza hol van? az én vak leánykám. Azt mondják, hogy itt járt, mikor én aludtam. Oh tudom én, hogy ő hol jár. Tán nem tudok én mindent? Tudom én, hogy Liza meghalt. Tán nem hallottam én, hogy kopácsoltak a mult éjjel ide fenn az emeletben; tán nem tudom, hogy az ő koporsóját szegezték be akkor? Kivitték a kerti lakba, ott énekelték el, tán nem hallottam én azt? Szegény kis leánykám, még arra sem lehettem ott, hogy a koszorút én tegyem fel a fejére! a halotti koszorút; még meg sem csókolhattam utoljára. Én előttem azt hazudják, hogy él…

A tanácsos meg volt fagyva és szólni nem tudott. Hogy olyan átható képzeleterejök van a betegeknek, a mi nekik egy puszta hangról elmondja, a mik történtek.

– Minek titkolnak én előlem mindent? A multkor a postasíp szólt a házunk előtt, a cselédek átvették a levelet az udvaron s mondogatták nagy halkan: fekete pecsét. Egy óra mulva bejött anyám. Ki voltak sírva a szemei, de nem akarta észrevétetni velem. «Kitől kaptál levelet?» kérdeztem tőle. «Ilvayéktól», felelte. «Csókoltatnak téged». – Hogy van Matild? – «Nagyon jól», mondta anyám, «e napokban ment férjhez». – Igen, férjhez ment a sírba. Tudom, hogy az volt irva a levélben. Minek titkolják azt előttem? Mindenki meghal, a ki engem szeretett, – minden, – minden…

A gyermek eltakarta szemeit és sírt volna, ha tud.

Az a keményszivű ember ott a beteg leány ágya előtt úgy érezte, mintha az a nehéz kemény szív morzsáról morzsára őrlődnék ott belül és hullana ezer darabra, s mindenik darabja olyan nehéz volna, mint egy nagy súlyos kő…

– Hát mi nem szeretünk-e téged? kérdezé leányától az apa, a kinek úgy fájt ez a gondolat. – Hát mi nem szeretünk-e téged?

A gyermek végighúzta homlokán reszkető kezét.

– Oh, oh! nem úgy kellett volna engemet szeretni, nem úgy…

– Nem úgy? Miért mondod azt, gyermekem?

Vilma sokáig gondolkodott, azután egyszer érthetetlen mozdulatot tett kezével szemei előtt, halkan susogva:

– Hiszen már úgyis vége van mindennek.

A tanácsos fájdalomtól leroskadva ölelé át egyetlen lázbeteg gyermekét.

– Mi nem szerettünk tégedet? oh hogy mondhatod azt, hogy mi nem szerettünk téged!

A leányka csendesen megfogta atyja kezét és odavivé szivéhez.

– Érzed-e, hogy mi van itten? Szív. De azt nem tudod ugy-e, hogy ez miért dobog olyan fenhangon. Oh azt senki sem tudja, sem ti, sem az orvosok. Csak hárman tudták még és azok is mind meghaltak. Mindig kérdeztétek tőlem, miért vagyok oly szomorú és azzal akartatok felvidítani, hogy őt szidtátok előttem. Elmondtatok róla minden rosszat, gyaláztátok, gyűlöltétek és mégis azt kérdeztétek: miért vagyok olyan halavány? Elkezdtétek őt üldözni, kihajtottátok atyai házából s ide hoztatok engem, hogy szívjam azt a levegőt, a mit ő megátkozott; őt koldussá tettétek, elvettétek mindenét, hogy engem pompában temessetek el. Úgy fájt, úgy fájt az nekem és ti nem tudtátok azt soha. Nem volt elég, hogy elvetettétek jószágait, utoljára elvettétek még életét is. Leölték őt hidegvérrel, irgalom nélkül, minden irgalom nélkül. Átverték a szivét, az ő szivét! azt a kedves szivet, azt a kedves, édes szivet!…

A szegény leányka összekulcsolta e szóknál kezeit halvány ajkai előtt, s oly fajdalommal emelé szemeit ég felé, oly túlvilági fájdalommal, hogy egy ördögnek megesett volna rajta a szive.

– Leányom, kedves jó leányom! rebegé az apa és nem tudott neki többet mondani. Hisz a lázbeteg tudja, hogy mit beszél, de nem azt, hogy mások mit beszélnek hozzá?

– Látod, látod! milyen szépen megélhettünk volna máskép, szólt a beteg leány. Mi otthon és ő itten. Hisz ő nem bántott titeket soha, nem volt szükség őt üldözni. Mi laktunk volna a magunk házában és ő itt a magáéban és soha sem szóltunk volna egymásról senkinek. Mi haszna vettetek el mindent? házát, birtokát, még a jó napvilágot is? Már most lakhattok egyedül ebben a nagy házban, egyedül ebben a nagy világban. Hát mit ér az már most tinektek?

Ily őszintén csak a láz beszélhet, ilyen nyilttá csak az teszi a szivet, a ki minden sziveket lezár, s mig lezárná, kibocsátja azoknak titkait, s míg elhallgattatna, beszédessé teszen.

A tanácsos úrnak egy nagy gondolatja támadt ez órában. Ezt a gondolatot nem űzte el szivéből. Ezt menedékének tartá. Egészen más gondolat volt az, mint a minőkkel eddig szivét elterhelé, egészen ellentéte azoknak.

– Légy nyugodt, kedves gyermekem, szólt, odahajolva leányához. A kiről beszéltél, annak semmi baja sincsen. Erről én téged meg foglak győzni. Igérd meg, hogy nyugodt fogsz lenni addig, hogy nem gyötröd magadat. Hogy meggyógyulsz… énnekem… az én örömemre.

A beteg felsóhajtott, s midőn atyja eltávozott tőle, halkan susogá magában:

– Nem lehet az; nem lehet az úgy. Majd megtudom én azt nemsokára.

Kőcserepy sietni akart azon eszmével, melyet magában forralt. Az orvossal találkozott a teremben, odahívta őt magához tanácskozni.

Elmondá előtte őszintén, nyiltan, mit tapasztalt, mit tudott meg és mit akar most tenni.

Az orvos tökéletesen helyeselte szándékát. Ha valami, még ez segíthet a beteg állapotján.

Kőcserepy azt is elmondta neki, hogyan és mi módon akarja e szándékát létesíteni. Az orvos elbámult rajta.

Az apa tört hangon rebegé:

– A világot magát odaadnám érte.

Erről tudósítani kellene Evelinet is. A tanácsosné a legiszonyúbb kínokat állta ki ezen napok alatt. Ha eszébe jutott valami, úgy sírt, hogy minden szobán keresztül hangzott; napok óta szemeit sem hunyta le soha, s ha leánya mellett nem volt, minden órában küldött izenetért, hogy van?

Az volt a különös, hogy még ma épen nem tudakozódott felőle.

Kőcserepy az orvos kiséretében ment nejét fölkeresni. Az ajtóban megállt kissé hallgatózni, semmi neszt sem hallott.

Elébb benyitott csendesen, széttekintve, ha nem zavarja-e meg? A nagyságos asszony ott ült iróasztala előtt és nagy figyelmesen irt kitárt naplójába.

Arcza halaványabb volt a szokottnál, de tökéletes nyugodt és csillapult.

Férje megszólítá, mire föltekintett, s inte nekik, hogy üljenek le; ő irt tovább.

– Kedvesem, szólítá meg a tanácsos, miután sokáig vártak reá. Valami sürgetőst irsz?

Eveline e szóra letevé tollát, s könyökét az asztalra téve, állát hüvelykujjára nyugtatá, s mint ki nagyon el van telve megkapott eszméjétől, elkezdé:

– Arról irok, hogy milyen különös az, miszerint az emberben két egészen különböző lény dolgozik: az ész és a szív, s a szerint, a mint az egyik vagy másik lesz túlnyomóvá, változik át az ember jelleme, sorsa, élete; úgy, hogy mondhatni: mindenki két különböző embert foglal magában, az egyik az ész, a másik a szív embere. A szív és az ész két különböző ember…

A két férfi megdöbbenve bámult egymásra. Eveline szemeiben és homloka kifejezésén volt valami, a mit nem jó volt sokáig nézni.

Kedvesem, szólt Kőcserepy, én Vilmáról akarok veled beszélni.

– Úgy? szólt a tanácsosné nagy kedvetlenül. Majd mindjárt. Elébb ezt a fejezetet be kell végeznem. Mert a szív és az ész két különböző ember.

Azzal vevé ismét tollát és naplójába mélyedve, irt tovább.

Az orvos és a férj fölkelhetett tőle, el is mehetett onnan, beszélhettek, a mit akartak.

– Irgalmas Isten, suttogá a férj, megfogva az orvos kezét, midőn lassan eltávoztak a szobából, ez a nő meg talál tébolyodni!

– Talán már nem, mondá az orvos.

XXIII. CSENDESEN.

A tanácsos szobájába tért, s leült levelet irni.

Volt egy nagy, fekete bőrbe kötött naplója, melyben levelezéseit szokta följegyezni, az eredetieket mindig magánál tartva; abban voltak összegyűjtve legtitkosabb iratai, a könyv táblájára fényes betükkel volt sajtolva e sor:

«E könyv holtom után elégetendő.»

A legutolsó levél, melyet irt, Dabronihoz szólt.

Végtől-végig olvasá azt és újra és ismét elolvasá. Ezzel a bűnhödéssel tartozott magának. Nagyobb, nehezebb vezeklés volt az neki, mintha télben, fagyban, mezitláb kellett volna bűnbocsánatért mennie ellensége sírjához; minden sor egy kegyetlen szemrehányás volt abból, egy saját fejére visszaesett kő.

Ő maga kinozta ez eszközeivel a gyűlöletnek saját édes gyermekét. Minden tőrszúrás, melyet gyűlölete tárgyának szánt, elébb az ő szivén ment keresztül; minden balsors, a mit másnak készített, az ő lelkét sujtotta jobban.

Hogy olyan titoktartók a gyermekek! Miért nem őszinték szülőik iránt? Miért nem hiszik el, hogy azok őket igen szeretik?

Ha kérdezték a szomorú leánytól, miért olyan sáppadt, miért oly méla? hogy nem felelt reá? És senki sem birta azt kitalálni.

Most már az is világos volt a tanácsos előtt, hogyan tévedt el Vilma a szentirmai csalitban? A féltett kedves életét megmenteni indult el ő, azon gyönge, töredékeny testtel, midőn ők idehaza az iszonyú boszútervet koholták, talán épen akkor, midőn ő ama levelet irta Dabronihoz, elbízott, elkeseredett lélekkel irt a kétségbeesett leány vad erdő szélében, reves fatörzsre hajolva mentő óvást titkon imádott ifja rokonaihoz, reszkető kézzel, reszkető szívvel.

Ezt elébb kellett volna tudni!

A nagy, hatalmas férfi vevé kezébe a tollat, hogy irjon.

Oda kezdte a levelet mindjárt a másik levél alá:

«Kárpáthy Zoltán úrnak.

Uram.

A mit soha nem hallott tőlem senki, azt ön im irásban olvashatja tőlem: megbántam, a mit cselekvém. Jól tudom, hogy önnek joga van örülni, a midőn én sirok, de sokkal jobban ismerem önnek szivét, mint hogy önnek ez örömétől rettegjek. Egyetlen gyermekem halálos beteg, s képzelődésének az a kisértő réme, hogy ön meggyilkoltatott. Hála a Mindenhatónak, ez nem történt meg: ön él és egy szavával, egy megjelenésével megmentheti szeretett leányomat, a ki Istentől egyedüli örömem. Én ismerem az áldozatot, a melyet ön hozand, a midőn e küszöböt átlépi, de hiszem, reménylem, hogy ön még sem fogja azt megtagadni az emberek legszerencsétlenebbikétől

Kőcserepytől.»

Milyen nehéz, milyen keserű bűnhödés!

Hova lettek a büszkeség, a világszereplés bálványai, a midőn ezen levelet irta, hová lett az öntelt, elbizott hiuság, mely eddigi életét vezette? Mennyi lemondás e nehány sorban, mennyi önmegalázás!

A levelet letisztázta a tanácsos, s tiszttartóját hivatva, rábizta, hogy vigye el azt Szentirmára.

Zoltán és Szentirmayék a gyászos nap után rögtön eljöttek Pozsonyból, Rudolf bebalzsamozott hulláját magukkal hozva Szentirmára.

A nemes hazafi szerencsétlen végzetének híre az egész vidékre gyászosan hatott, s midőn Kőcserepy meghallotta azt, szive nagyot dobbant, mintha őt vádolná abban.

Ez nem jó munka volt, ennek nem kellett volna így történni.

A mint a levelet elküldé, ismét beteg leányához sietett a tanácsos.

A leányka egészen magánál volt; a hagymázos lázroham után az elbágyadás tiszta perczei következtek.

Az apa odaült betege ágyához.

– Hol fáj, én édesem? én kedvesem?

– Itt és itt, szólt a leányka, szivére és homlokára téve kezeit. Tudtam én, hogy az megöl engem.

– Miről beszélsz, kis leánykám? édes szivem!

– Tudod te jól, atyám, hogy mi az? Nagy fájás az. Ha Liza élne, megmondaná, mert ő tudta azt. Mondtam neki mindjárt, hogy ebbe a házba bejöttünk. Mikor ide fenn a sok vendég kaczagott, vigadott, mi akkor odalenn a platánfák alatt sírtunk, mert tudtuk jól, hogy ezen a helyen meg fogunk mi halni. Oh ha arra vigyázott volna valaki!

– Mire kellett volna vigyáznunk? – kérdé a tanácsos, oly közel hajolva beteg gyermekéhez, hogy annak legkisebb suttogását meghallhassa.

– Ha arra vigyáztatok volna, midőn ebédeltünk, hányszor nevetett rajta más ember: ni, ez a két leány legízesebb falatját tányérján felejti! Ilyenkor azt mondják, hogy távollevő rokona éhezik. Mi kezet szorítánk Lizával és mi értettük, hogy mit tesz az? Mikor eljártunk a templomba imádkozni, tréfáltak velünk; mit lehet ebbe a falusi templomba járni? Miért imádkozhatik két ilyen gyermek? Mi tudtuk, hogy miért? Minden virágomnak, minden ruhámnak volt valami neve, valami jelentése: nem tudta azt más, csak Liza. Nem is fogja azt megtudni senki. Halottak estéjén meggyujtottunk három viaszgyertyát, az egyik vagyok én, a másik vagy te Liza, a harmadik ő… Leghamarább leégett az övé, azután a tied, kis leánykám, azután az enyim… De egyik sem soká maradt a másik után… Mit csinálnak a gyermekek?… Játszanak magukban játékot… De azt a játékot érteni kell… érteni kell! mert a nélkül nem ér semmit.

Látszott, hogy mihelyt Zoltán eszméjére tér vissza a beteg, rögtön előjönnek a veszélyes kór jelenségei is. Kétségtelen volt, hogy rágondolni és meghalni – egy dolog.

A tanácsos nyugtalanul nézte óráját. Kiszámította százszor is, hány percz alatt érhet Szentirmára a tiszttartó, hány alatt jöhet vissza ismét? De a véletlen lehetőségei kinozták. Hátha nem találja ott Zoltánt? Hátha az megveti kérelmét és nem jön el?

Az orvos ismét uj gyógyszert rendelt; a tegnapit félretéteté, mint elvetette a tegnapelőttit és az azelőttit is. Egyik sem tudott használni, mint nem javítand a mai sem. A tudomány hatalmának itt vége van.

– Uram, segíts, uram gyógyítsd meg leányomat! rimánkodék a tanácsos, kétségbeesetten szorítva meg a távozó orvos kezét.

– Én csak a természet szolgája vagyok, felelt a tudományok embere; itt Istennel kell küzdenünk.

A tanácsos álmatlan aggodalommal járt egyik szobából a másikba. Már bealkonyodott s a közelgő éjszakával a beteg kórjelenségei is súlyosabban kezdtek mutatkozni. Szentirmáról még semmi válasz sem jött.

Odakünn fergeteges, zivataros idő kezdett beállni; az egyszerre elfeketülő éjszakát csak a távoli villámok deríték fel olykor, miknek mordulása mindinkább közelgett, a sík rónán végigüvöltő szél csikorogva forgatta az uj szélvitorlákat a háztetőkön, miken a Kőcserepy-czímer pompázott, egyszer nagy csörömpölve dobott le közülök egyet.

Milyen gonosz éjszaka! Ki mozdulna ki ilyenkor csendes kandallója mellől, hogy útra keljen?

A beteg oly szánalmasan nyögött, lihegett… Oh! és senki sem tud segíteni rajta.

Megint nagyot villámlott odakünn. Az ég oly sokáig eldörög utána.

De mégis… mintha ez már nem az égzengés volna. Ez kocsizörej.

Hintó hajtatott be a kastély udvarára. Ez valóban megkülönböztethető. Hintógördülés. Pedig a tiszttartó könnyű szekéren ment el. Tehát valaki jött. Idegen.

De ki?

A tanácsos sietett az érkező elé.

A mint a folyosón végigment, hallá, hogy a lépcsőkön felfelé jön valaki s a kísérő pitvarnoktól felőle tudakozódik.

De ez nem férfi hangja volt, hanem nőé. Úgy tetszék előtte, mintha ezt a kedves, csengő, gyermeteg hangot ismerné már valahonnan; de nem tudott rá egész tisztán emlékezni.

A folyosó szögleténél szemben találkozott vele. Egy szép, sugár leányka volt az, egész gyászruhában.

Kőcserepy megdöbbent előtte. Ez Szentirmay leánya. Azon Szentirmayé, kinek oly gyászos halála volt. Ez a fekete öltözet nem őt vádolni jön-e ide ez órában? ez a szomorú gyermek nem azért jött-e most, hogy ő neki megmondja:

«Egyért egyet, apáért leányt!»

Oh nem. A galamb fájdalmának nincsen mérge. A szomorú leányka nyájasan, szeliden siet a háziúr elé s gyönge kezét nyujtva neki, részvevő, bánatos hangon tudakozódik Vilma felől.

Hallotta a tiszttartótól, hogy barátnéja beteg. A levél nem találta Zoltánt Szentirmán, Marionhoz kellett elkísérnie anyját Kőhalomra. A tiszttartó utána ment sürgetős levelével. Ő pedig rögtön sietett át Kárpátfalvára, a jó Vilmát meglátogatni, a kivel úgy szerették egymást, s a kit oly régen nem látott. Tán ha őt meglátja, örülni fog.

Kőcserepy oly forrón szorítá a kezében felejtett kis kezet… Ártatlan, boldog gyermek, kinek még fogalma sincs a rosszról, a rútról, a gyűlöletesről!

Ezalatt a beteg szobájához értek, Kőcserepy előbb nyitott be óvatosan.

«Csendesen, csendesen!» suttogá a beteg, fehér ujját fölemelve. Arcza szokatlan égő pirosságán látszott, hogy ismét rossz éjszakája következik.

Katinka odalépett ágyához és kezébe fogta társnéja kezét.

Valami vidám mosoly deríté fel egy perczre a leányka arczát, a mely azután ismét eltünt onnan.

– Te is őt gyászolod ugy-e? kérdé barátnéja fekete öltönyére mutatva.

Katinka tudta már a tiszttartó által Vilma rögeszméjét: azt hivé, hogy ő is Zoltánt gyászolja.

– Én atyámat gyászolom, felelt Katinka és nem állhatá meg, hogy ennél a szónál könyei meg ne eredjenek. El kellett takarnia arczát.

A beteg leány közelebb vonta magához barátnéját s félelmesen széttekintve kérdé tőle:

– Őt is megölték?

– Oh nem, felelt Katinka, e perczben inkább barátnéjára, mint saját bánatára gondolva; véletlenül halt meg.

– Úgy? véletlenül? suttogá a beteg. Gondolod te, hogy véletlenül halnak meg az emberek? oh én ezt jobban tudom. Sokkal jobban tudom.

És szemeivel atyjára nézett merően, sokáig, hogy a nyugodt, bölcs férfiú a vért érzé zsibbadni ereiben, és nem állhatá ki e kísérteti tekintet néma szemrehányását.

– Csendesen, csendesen kedvesem, suttogá Katinka, a lázas beteg fejét kezébe emelve.

Milyen gyöngéden, mily édesdeden tud bánni a beteggel. Mintha tulajdon testvére volna!

A tanácsos úgy elnézi, majd a szive szakad meg bele.

Katinka tudja már, mi fáj olyan nagyon Vilmának? s suttog fülébe megnyugtató szókat.

– Ne félj, Zoltán itthon van Szentirmán. Valaki megirta, hogy veszélyben van és mi érte mentünk.

A beteg szemei úgy ragyognak e szóra. Valaki! gondolja magában. Az a valaki én voltam. De azt te ne tudd meg soha.

Azután ismét elkomorodik arcza, szemei tétova járnak szét a szobában, a régi hagymázos visiók ismét visszatérnek.

– Még nem bántották őt, suttog halkan vissza, de majd bántani fogják. Hallod, hogy köszörülik a kardot? én már hallom. Ott voltam, mikor beszéltek róla, hogy megöljék. Eredj, eredj oda, ne hagyd őt elmenni. Beszélj az atyámmal; csak egy szót szólj neki és semmi sem fog megtörténni, szólj vele Katinkám, kedves jó Katinkám, siess.

A tanácsos ott áll az ágy fejénél és hideg borzadály jár végig testén, a midőn ezeket hallja.

A beteg miket fog még beszélni.

Reszkető kézzel fogja meg az ifjú barátnő kezét.

– Hagyjuk nyugodni a beteget, kedves grófnő; kegyed is fáradt, térjen szobájába, a mit elkészítettek számára azóta. Ne csókolja meg most, ne hajoljon reá; jőjjön velem, látogassa meg nőmet, majd holnap reggel meglátogatjuk ismét Vilmát.

– Eredj, eredj! suttogá a beteg is. Beszélj atyámmal, beszélj anyámmal érte. Ne időzz sokáig.

Kőcserepy gyöngéd erőltetéssel vonta el Katinkát leánya ágyától. Attól félt-e, hogy a beteg leány láza közepett valami irtóztató titkot fog előtte kimondani? vagy attól rettegett, hogy azon férfi leánya, ki most ő miatta nyugszik a föld alatt, míg az ő lázbeteg gyermekét ápolja, annak kórragályát szivhatja rokonidegzetű testébe? Vész és romlás lehellete járt ő körüle, jól érezé. Jó volt abból mindenkit eltávolítani.

Sietett Katinkát átvezetni Evelinehez.

A tanácsosné most is íróasztalánál ült és naplóját írta.

Kőcserepy mondá neki, hogy Szentirmay Katinka kisasszony van itt, ki Vilmát látogatni jött el.

E szókra fölkelt a tanácsosné s Katinka elé járulva, megölelé és megcsókolá homlokát. Azután leültette maga mellé s hideg sötét szemeivel végignézve rajta, elkezdé:

– Hallom, hogy édes atyja a gróf elutazott.

– Meghalt, igazítá ki Katinka, kit a megszólítás kellemetlen idegenül érintett.