Part 33

Rudolf azzal eltávozott, a többit társaira bízva, kik a találkozás helyét és a fegyvernemet egymás között elvégezik.

Alig távoztak el, midőn két új látogató jelent meg Dabroninál.

Zoltán küldöttei voltak.

Egy kis találkozásra hívták meg a dunai ligetbe, másnap hat órára.

– Lehetetlen korábban szolgálnom önöknek nyolcz óránál, felelt Dabroni; el vagyok foglalva becsületbeli dologgal. Ha azt végeztem, legfeljebb nyolcz órakor parancsolatjokra állok.

Megegyeztek a nyolcz órai határ-időben.

Tehát mind a kettőt egymásután!

A spadassin örült, tánczolt jó kedvében; egymásután mind a kettő, két lövésre két madarat.

Újra csengettek szobája ajtaján.

– Tán még egy harmadik is jő?

Miklós báró nyitott be hozzá.

– Frater! kezdé, nem is üdvözölve Dabronit a báró. Azt tudod jól, hogy te egy alávaló ficzkó vagy, s én csak csak azt bánom nagyon, hogy még eddig ki nem vertelek innen. Ma aztán betelt a mértéked és én azt mondom, hogy ne tovább! – Te meg vagy bolondulva saját bámulatodban s azt hiszed, hogy az emberek félnek tőled, azért, hogy utálnak. Ezt a hitedet egy kissé meg kell már ingatni. Ha te neked tetszik a gyilkos szerepe, én nekem meg tetszik a bakóé, s ha te az észszel vívott tanácskozmányokba mindig a kardodat veted, illő, hogy akadjon valaki, a ki egyszer már azt a hátadhoz verje. Reménylem, hogy a hova hívlak, ott leszesz.

– Avec plaisir, sietett mondani a spadassin, neki az gyönyörűség volt.

– Korán hajnalban.

– Csak ezt nem tehetem. Hat órakor találkám van és nyolczkor ismét.

Miklós haragosan dobbantott lábával.

– Ördög vigyen el. Nem tart az olyan soká. Hat és nyolcz között még két óra idő van, hétkor vagy eljösz, vagy itt várlak a kapudban s erővel viszlek el magammal.

– Oly sürgetős?

– Igen, oly sürgetős. Mert ha hosszú időt adok, meg találja tudni a főlovászmester s megakadályozza a találkozást. Nekem sietés kell.

– Kitől tudná meg? szólt Dabroni, nekem nincs öreg anyám…

Ez gúnyos czélzás volt a párbaj elől megszöktetett fiatal emberre.

Miklós báró igen drasticus feleletet adott rá:

– Frater, te szeretsz kifogásokat tenni, midőn találkozókra hívnak, ha ezt tudom, korbácsot hozok magammal és tanúkat.

– Elég! kiálta fel bőszülten Dabroni. Hét órakor jelen vagyok. Küldheted tanúidat mindjárt!

– El ne késd az időt, szólt a báró hátat fordítva neki s markába tört az ajtó kilincse, midőn azt kinyitotta.

Dabroni pedig ugrált és fütyült örömében és sipkáját hajigálta fölfelé és felragadva a szegletből egy vítőrt, úgy megvívott vele egymagában, mintha minden döféssel egy-egy köztiszteletre méltó bajnokát a közvéleménynek szúrná szívén keresztül.

Rudolf az utczán találkozott még Zoltánnal.

A mint egymást megpillanták, elébb úgy tetszett, mintha megdöbbentek volna, azután pedig jó kedvvel siettek egymást üdvözölni.

Milyen jó kedvű, milyen kedélyes iparkodott lenni mind a kettő. Karon fogták egymást s végigsétáltak Pozsony utczáin, le és fel a Dunaparton; mennyi tréfás beszélni valójok volt ez alatt! Apróságok, útbaeső csekélységek mennyire érdekelték őket; lehetett felőlük beszédet kezdeni, hosszú, közönyös beszédet.

Ebéd ideje is volt már, valóban észre lehetett venni; az órák ötre jártak délután, milyen tréfás dolog az, hogy ezt ők nem vették észre a nagy beszélgetés közben.

Rudolf meghívta Zoltánt, hogy ebédeljen ma ő nála. Ő elfogadta szívesen, úgyis oly régen ebédeltek együtt.

Ismét karöltve, vidáman visszatértek Rudolf szállására; felsiettek a lépcsőkön, oly gyorsan, mintha fogadásból tennék: ki hamarább oda ér?

Zoltán elébb nyitotta ki az ajtót, de mégis Rudolfot akará előre bocsátani; Rudolf ellenkezett, hogy ő itthon van; Zoltán azt állítá, hogy ő is itthon van, a miből nagy nevetség lett.

A mint így kaczagva belépnek, egyszerre megdöbben mind a kettő.

Az előszobában hölgyi felső ruhák voltak lerakva, minőket utazók szoktak levetni.

Ki van itt? kérdé Rudolf elősiető cselédjétől.

– A nagyságos grófné és a kisasszony.

– Nőm és leányom.

Hogy elsáppadt egyszerre mind a két férfi!

Mint a kit valami nagy bűnös tetten kapnak. Egy perczig nem tudtak mit szólani.

Rudolf hamarább magához tért.

– No, az ugyan különös, hogy mi így meg vagyunk lepetve, szólt tréfás mosolylyal, a helyett, hogy örülnénk, úgy nézünk, mint a kik megijedtek.

Azzal megragadá Zoltán kezét s vidám arczczal vitte őt magával szobáiba.

A legelső ajtó-nyitásnál mind a két hölgy nyakában volt Rudolfnak.

Sírt mind a kettő szótlanul, keservesen.

– Mi bajotok? kérdé Rudolf csodálkozva. Mi történt veletek? Miért jöttetek ily hamar utánunk? mi csak egy hónap mulva vártunk. Azt hittétek ugy-e, hogy meg fogtok bennünket lepni valami tiltott kalandon, valami hűtlenségi csínyen? De hát örömötökben sírtok-e így?

– Nem, nem, szólt Flóra, nézd ezt a levelet.

És azzal átadá Rudolfnak a titkos tudósítást Kőcserepy leányától.

Rudolf végig olvasá azt és elmosolyodott rajta.

– Hát ennek köszönhetjük, hogy ily jókor látunk benneteket? Oh, mi kedves bohók vagytok ti. Nesze Zoltán, olvasd.

Zoltán is elolvasá az iratot és ő is nevetett rajta.

Katinka úgy intette őt, félig sírva, félig haragosan, hogy minek nevet? mikor ők már három nap óta kétségbe vannak esve e miatt.

Igazán kétségbeesve? Oh, azért a gyöngéd vallomásért százszor össze kell csókolni azt a gyöngéd, remegő kezecskét, azt a testvéri kezecskét.

– Tehát te remegtél miattam? Te féltettél engem? Nem szeretnéd, ha elvesznék?

Erre a szóra ismét újra kellett kezdeni a sírást.

A két férfi kénytelen volt még jobban nevetni.

– Ezek a bohók azt képzelik, hogy itt Pozsonyban csak úgy lövöldözik le az embereket, mint a madarat, monda Rudolf kötekedve, s összeölelgeté kedves szép nejét.

Katinka ellenben elfordult Zoltántól, s úgy haragudott rá, hogy olyan könnyen tudja venni a dolgot.

– De hát kedves kicsikém, azt képzeled-e, hogy engem minden bohó embernek módjában van, hírem, tudtom nélkül megölni? De abba még én is bele szólnék. Nem láttál-e még soha lőni, vívni? Hát félek én valakitől? És épen egy ilyen szájhőstől, a milyennel a te titkos tudósítód összehoz. Egy ilyen ügyetlen ember, a kit mindenünnen kidobnak, elvernek, s a ki csak dicsekedni tud, s legfeljebb olyan emberekkel köt ki, mint Tarnaváry bátyánk, a kikről tudja, hogy nem értenek a kardhoz.

Rudolf is segített az eszmét bővíteni.

– Az igaz, hogy gyönyörű hidalgóval rémítettek meg benneteket.

– Valódi don Quixote de la Mancha.

– Egy gyermekijesztő Bramarbas, a kinek a gyávasága példabeszéd.

– Ez pompás tréfa volt akárkitől.

– Hihetőleg valami szenvedő lovag műve lehet, szólt Rudolf, tréfásan karolva át szép neje karcsú derekát s édes csókot nyomva annak szép piros arczára; valami szenvedő lovagé, a kinek az imádottja nagyon sokat kacsingathatott ránk a szinházban, vagy a termekben, s a ki az által hitt bennünket imádottja előtt népszerűtlenné tenni, hogy titeket ide rendelt.

A két hölgy végre maga is oly mulatságosnak találta az esetet, hogy elhagyta magát csábítani a férfiak jó kedvétől s abban egyeztek meg kölcsönösen, hogy akármint történt, nagyon jól ütött ki, hogy ők hamarább eljöttek egy hónappal a várt időnél, már most nem is maradnak el Rudolftól egy napra sem többé.

– De már holnapig mégis el kell maradnotok, szólt Rudolf jókedvűen, mert itt az sincs, a hova letelepedjetek. Elébb rendbe kell hozatnom szállástokat, tehát reggelig csak vándoroljatok át Szencziékhez, ők ugyis nagyon egyedül vannak, majd holnap azután hozzám költözhettek.

Ez igen természetes volt. Hiszen ez oly rövid idő.

A pitvarnok azonban jelenté, hogy fel van hordva az ebéd. Rudolfnak ki kellett menteni magát. Biz azt nem az ő szakácsa főzte, csak a casinóból szokta hozatni, hanem a mi tán az ételek választékosságából elmaradt, azt kipótolá a viszontlátás édes öröme, egy-egy gyöngéd kézszorítás, egy tekintet több élvet ad az istenek minden olympi lakomáinál. Estig az asztalnál ült a kis család, vigan tréfálózva, enyelegve. Zoltán ma kifogyhatlan volt az elménczkedésben.

– Hogy féltettünk titeket, szólt Flóra gyöngéden odasimulva férje átölelt karjához, mikor távol voltunk tőletek; az ember olyankor a legnagyobb veszélyt is elhiszi azokról, a kiket szeret.

Szegény asszony! És a midőn a legnagyobb veszélyben voltak azok, kiket szeret, oly nyugodtan, oly aggodalomtalan hajtá le fejét az egyik keblére s nézett mosolyogva a másikra.

Azok poharat koczintottak szeretteik egészségére. Éljenek azok sokáig és legyenek boldogok!

Soká nem lehetett fenmaradni; a hölgyek fáradtak voltak a sietős út miatt, nyugalomra volt szükségök. Zoltán magára vállalta, hogy őket elkisérje Szencziékig.

– Holnap reggel hét órakor jőjj szállásomra, szólt Rudolf Zoltánhoz, valami dolgunk lesz együtt.

– Hét órakor? monda Zoltán meggondolkozva; eljöhetek.

– Ah, ti oly korán keltek fel? kérdé Flóra.

– Megszoktuk falusi életünkben, tréfálózék Rudolf, nejét és gyermekét megcsókolva, megszorítá Zoltán kezét is, és a midőn ilyen vigan enyelegve kezet szorítottak, az egyik gondolta magában: «jó barát, holnap megbosszullak!» a másik pedig gondolá: «kedves gyermek, holnap megelőzlek.»

Zoltán kétfelől karjára fűzé a két hölgyet s készakarva kerülőt tett velök, hogy mentül tovább együtt lehessenek; milyen boldog lehetett!

Hallhatá, érezheté, mennyire szeretik; nem volt előtte titok, sőt hit és való, hogy egy drága szivet bir, mely gazdag szerelemben és hűségben, s azt tőle el nem rabolhatja senki ez életben.

Ez életben!

Még Szencziékhez is fel kellett mennie velök, még ott is végig kellett hallgatnia, mennyire féltve, mennyire szeretve van; midőn elbúcsúzott onnan, a legkedvesebb mosolygás a világon kisérte ki, s a legédesebb hang kérte, hogy holnap reggel tíz órakor jőjjön el értök, őket Rudolfhoz vezetendő.

Holnap reggel tíz órakor! Elhozza-e ezt az órát az ő számára a holnap?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hetet ütött pontban az óra, midőn Zoltán Szentirmay ajtaján csöngetett.

Hallotta ő a hat órát is ütni és az ötöt is és éjfélután minden órát. Még a nyolczat is meg fogja hallani.

A pitvarnok nyitotta ki az ajtót s kérte Zoltánt, hogy csendesen lépjen, mert a gróffal szerencsétlenség történt.

Zoltán a földet érzé emelkedni lábai alatt.

– Mi történt? kérdezé reszketve.

– A gróf korán reggel kikocsikázott, nem vette észre, hogy zekéje oldalzsebében egy töltött pisztoly volt, s a mint a lovak megbokrosodtak, ő kiugrott, a pisztoly véletlenül a kerékhez csapódva elsült s a grófot megsebesítette.

– Veszélyesen?

– Talán nem.

Zoltán értette a többit, Rudolf megelőzte őt a párbajban és meglövetett; egy pillanat mulva ott térdelt ágya előtt.

A szobában nem volt Rudolfon kívül más, mint az orvos.

A véres öltönyök oda voltak levetve a pamlagra.

A gróf arcza most is ugyanazon nyugalmas kifejezéssel birt, mely mindig sajátja volt. Halk, de töretlen hangon kérte orvosát, hogy engedje egy pillanatra Zoltánnal maradni.

– Kedves Zoltán, szólt a sebesült az előtte térdelő ifjuhoz, én veszélyesen meg vagyok sebesülve, még félóráig öntudatomnál vagyok, azután beáll a láz és másik félóra mulva nem élek. Hogy miért történt ez? azt te jól tudod, de soha sem fogod senkinek mondani. Véletlen szerencsétlenség ölt meg, ezt mondd családomnak. Ezzel a halállal tartozom neked, tartoztam azoknak, kik téged szeretnek ezen a világon és a másikon. A ki engem megölt, most e miatt kénytelen elhagyni ezt az országot, s te többet fel nem találod őt. Amott asztalomon van egy hozzád czímezett boriték, azt vedd magadhoz és majd ha nyugodt óráidban leszesz, bontsd fel és olvasd el: két levél van abban, az egyiket én irtam, a másikat édes anyád, mindketten halálunk órája előtt, annak előérzetében: mindkettő halállal hitelesített. A két irat meg fogja veled tudatni, hogy nincs okod pirulni, midőn emlékeinkre gondolsz, e két irat megnyugtatja lelkedet, ha volna annak még gyanúja a halottak iránt.

A tóduló vér meggátlá Rudolfot a további beszédben, pedig csak lassan, suttogva szólt. Zoltán az orvost akará szólítani, hanem Rudolf kezével intett neki, hogy maradjon. Minek volna pazarlani az időt?

Percz mulva ismét beszélhetett.

– Egy kérésem van hozzád. Hogy e szörnyű mesének vége szakadjon, hogy meg legyen az czáfolva örökre a világ előtt, vedd nőül leányomat. Ez el fogja hallgattatni az átkozott vádat…

Az ifju úgy zokogott, hogy nem tudott egy szót is felelni.

– Igérd meg nekem, hogy szeretni fogod őt.

A néma kézszorítás felelé az igent.

– Igérd meg, hogy semmire sem gondolsz egyébre, mint hogy őt boldogítani fogod.

A még erősebben szorító kéz azt látszott mondani: igen; hanem elébb bosszút állok érted.

– Ez igérettel tartozol az én becsületemnek és az ő szerető szívének.

A haldokló szívét jobban nyomta a halál kezénél az a gondolat, hogy Zoltán is találkozni fog amaz iszonyú emberrel, hogy fel fogja őt futtában is keresni, vagy rá talál várni az s vakmerően megjelenik a kitűzött órán még egy áldozatra. Azért követelte ez igéretet oly nagyon.

– Most küldj el családomért. Te maradj mellettem.

Néhány percz mulva ott voltak a haldokló ágya előtt mind a hárman.

Rudolf már nem tudott szólni, csak mosolyogni tudott még rájok.

Flóra nem hiheté, nem volt képes a gondolatot befogadni, hogy Rudolf meghaljon; még tegnap oly kedves, oly vidám és ma halott. Ez lehetetlen. Ily irtózat nem történhetik meg a világban. Nem is tudott sírni, egy könycsepp nem jött ki szeméből. Tréfa ez, álom ez, hazugság e látvány? Érzékei csalják.

Rudolf odaszorítá halvány ajkaihoz a kedves nő kezét. Ah, ne tréfálj, szökjél fel ágyadból, nevess, kaczagj, mondd, hogy enyelegtél velök, hogy meg akartad őket kínzani, hisz az lehetetlen, hogy te meghalj. Ne tagadtasd meg az Istent!…

Hanem a két gyermek úgy zokog.

Hát ők hiszik, hogy ő meg fog halni? Rudolf odavonja magához kezeiket s egymásba teszi azokat: úgy szorítja össze mind a kettőt.

A másik kezével Flóráét szorítja kebléhez, s olyan édesen, olyan mosolyogva tekint reá.

Ezek a szép mosolygó szemek úgy megtörnek, úgy elhomályosulnak lassankint, ez a deli arcz úgy elsáppad, elfehérül és a nő azt képzeli, hogy az ő szemei homályosulnak el, az ő arcza lesz halovány.

Egyszerre lecsúszik mind a két gyöngéden szorító kéz s erőtlenül esik le a párnára. «Anyám! anyám!» sikolt kétségbeesetten a leány, Flórát átkarolva; az pedig hidegen, aléltan rogyik le keblére, nem a köny, hanem a nehéz gyötrelem hideg veritéke csorog alá arczán.

Zoltán csengetésére megjelennek a cselédek, jön az orvos is. A két hölgyet el kell távolítani innen. Rudolfnak nincs többé szava hozzájok, Rudolf arcza nem mosolyog többé senkire.

Milyen rövid a halál útja…

Az óra három negyedet üt nyolczra. Zoltán halkan kérdi az orvostól:

– A golyót kivették-e a sebből?

– Itt van az, szól az orvos; a mellén bement és kijött a hátán.

Zoltán elveszi a golyót és zsebébe rejti. Ugyanazt magát fogja visszaküldeni a gyilkosnak.

Az idő már közel, sietni kell; még egyszer megcsókolja Rudolf hideg arczát, s a nélkül, hogy kedvesét megölelné, sietve elhagyja a házat.

Hátha az üdvösség maga várna reá, nem hagyná-e azt el, hogy felkeresse azt az embert, a ki Rudolfot megölte!

Alant bérkocsija vár reá.

– Sietve hajts! tíz percz alatt a ligetben legyünk!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Kőcserepy leánya beteg; nehéz lázbeteg.

Napok óta nincs senkinek nyugta a háznál, egyik orvos a másikat váltja fel. Senki sem találja el valóban, mi a kór oka? Egyik forró lázhoz sejt, másik ifjukori vérforgásnak tulajdonítja a kiismerhetlen bajt, harmadik himlőt gyanít. Beszélnek-e valaha az orvos előtt arról, hogy a lélek is fáj?

A beteg nem tűrhet senkit maga előtt, egyedül a vak leánykát.

Néha olyan okosan beszél, máskor meg összezavar mindent. Egyszer az üres szobában is embereket lát, a kik nincsenek jelen; másszor a jelenlevőket sem látja s a puszta erdőről beszél, melyben eltévedt.

Egy reggelen oda szólítja vak ápolónéját.

– Add ide ruháimat, felöltözöm.

Liza nem meri azt magától tenni, hanem elküldi az ott levő cselédet, hogy kérdje meg a nagyságos asszonytól: szabad-e az?

Eveline rögtön siet oda. Már akkor Vilma öltözködik; felveszi ruháit, czipőcskéit felhúzza. Egész teste reszket, mint a nyárfalevél.

– Hová akarsz menni? kérdi tőle Eveline. Az orvos megtiltotta, hogy fölkelj. Mit akarsz?

A leány arcza vadul elpirul, sötéten ránéz anyjára és öltözködik tovább.

Eveline szigorúbb akar lenni; keményebb hangon kérdezi:

– Miért öltözöl?

A leány egészen elváltozott hangon felel:

– Mert meg akarom őt menteni.

– Mit megmenteni?

– Megmenteni őt, hogy meg ne öljék.

– Kit meg ne öljenek? kérdi Eveline elcsodálkozva.

– Kit? kit? szólt a beteg kigyulladt arczczal. Mintha nem tudnátok? Hiszen ti akarjátok őt megöletni. Ti! ti!

És rámutatott anyjára reszkető kezével.

– Gyermekem, Vilma! kiálta ijedten Eveline, s oda futott hozzá.

– Ne nyulj hozzám. Ne nyulj hozzám. Ti meg akarjátok őt öletni. De én nem engedem, nem engedem meg.

– Miről beszélsz, gyermekem? én leányom. Kedves gyermekem. Térj magadhoz.

– Miért akarjátok eltagadni, hát nem hallom talán a kardcsattogást? Hát nem hallom, hogy verekesznek az erdőben, hogy csattognak a kardjaik. Oh Zoltán, Zoltán, megálljatok! Én jövök. Oda rohanok közéjök, kardvasaik közé. Engem öljetek meg. Oh Zoltán, ne vívj! Tedd le azt a kardot. Megöl az az ember!

A lázbeteg e szavaknál átkarolá előtte térdelő anyját és érezheté az a forró, égető csókokról, mikkel a beteg leány hagymáza rohamában keblét, arczát, ajkait elhalmozá, mennyire szereti az – nem anyját, hanem azt, a kit ők üldöznek.

Ah! ezt nem mondta meg soha a philosophia!

A leány erőtlenül rogy össze, ágyába fektetik ismét; egészen magán kívül van már, össze-vissza beszél, de minden szavának az a vége: «megölik őt, és megölnek engem! Oh Zoltán, oh kedves Zoltán!»

A tanácsosné ott áll az ágy fejénél és reszketve szól férjéhez, ki oly sáppadt, mint ő:

– Nézd, nézd és hallgasd, mit beszél!…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hat órakor vívott Rudolf a spadassinnal, nyolczkor következett Zoltán.

A hét óra közbeesett. Ez volt Miklós báró találkája.

A spadassin nem futott el Rudolf megölése után; gondolá: még ráér két óráig maradni: elvégezni dolgát Miklóssal és Zoltánnal s azután veheti nyakába a világot.

Miklóssal kardban egyeztek meg; egy nagy tánczterem üres helyisége volt a diadaltér.

Hét órakor együtt voltak a vívók és a segédek. Az ajtók bezárattak; a segédek tudósíták a feleket, hogy a szükséges előkészületek rendbe vannak hozva.

Azok kezdtek szótlanul vetkőzni.

Milyen pompás izmok, mily szilárd termet mind a kettő. Dabroni meztelen karján minden izom külön élni és mozogni látszik, a kéz csuklója szabadon mozog, a nélkül, hogy a könyök megmozdulna, s egy feszülésre minden izom kidomborodik, csak épen az tágul ki, a melynek a csapást kell intézni; – Miklós báró herculesi termetében kevesebb az arány. A természet nagyon is gazdagon akart nála kiállítani mindent; széles vállai egy egész világ emelésére látszanak szánva és kinyujtott karjánál eszünkbe jut a történet, midőn puszta ököllel küzdött félóráig a dühödt vadkannal. Egy ütés érjen meg ettől az ököltől és ha vasból vagy is öntve, megtértél alkotódhoz!

Midőn a vívók szembeállíttattak, akkor előhozzák a kardokat. Egyiknek sem voltak azok kezében addig. Jó két aczél kard, három ujjnyi széles lappal, fedett vas keresztpaizszsal, minő a vívó kardokon szokott lenni. Bizonyosak lehetnek benne, hogy el nem törik az semmi csapásra. És azt jó tekintetbe venni, midőn két oly vívó áll szemközt, kik nem szoktak karczolásra játszani egymással.

Miklós már ekkor tudta, hogy Rudolf meglövetett. Láthatni egész arczán, hogy most is erre gondol. Miért nem előzhettem őt meg? gondolja magában.

– Siessünk, siessünk, uraim, sürgeté Dabroni a rendes formaságokkal elfoglalt segédeket, én reám még egy harmadik is vár.

– Az Istenre mondom, szól Miklós oroszláni morduláshoz hasonlatos hangon, ez a harmadik hiába fog reád várni!

– Gondolja méltóságod? szól gúnyos mosolylyal Dabroni.

– Azt meglátod.

– Akar még méltóságod valamit látni? kérdi tőle a spadassin csufondáros gyöngédséggel.

– Semmit elébb, mint a te véredet! kiált Miklós, kezébe ragadva az odanyujtott kardot s olyat dobbant lábával, hogy az épület megrendül bele.

Mind a két vívó állásba teszi magát; a kinyujtott kardok összeérnek, a mint köszörült éleikkel végigcsúsznak egymáson, olyan bántó hangot ad ez, hogy az ember szíve borzad bele.

Egy hosszú perczig halotti csend van a teremben; a segédek félrevonultak.

A két kard egymáson fekszik. A két vívó szemei egymást keresik, a düh szikráival Miklós szemei, a gúny kigyóigézetével Dabronié.

Miklós kezdi meg a harczot.

Egy merev csapással hirtelen leüti ellene fegyverét s mint a villám csap egyszerre hozzá, neki a fejének.

Ha a spadassin védte volna magát elkésett kardjával e rettentő csapás ellen, kardostul, fejestül úgy hasította volna az ketté, hogy az itéletnap sem csinált volna belőle egyet. De e helyett hirtelen hátra ugrott, egész testét hanyatt vetette, kardját is visszakapta s engedte az ádáz csapást maga előtt elsüvölteni; a kard hegye nem járt messzebb teste előtt egy hüvelyknél.

A másik pillanatban már ismét helyén volt. Legkisebb zavar, megdöbbenés nem látszott arczán. Még inkább ragyogtak szemei, mint a gyakorlott játékosé, ki ellenfelét furfangosan meg tudta csalni.

A támadottból most ő vált támadóvá; a testét előre hajtva, egészen alá csúszott ellenfele kardjának, s cselvágásaival kényszeríté azt sokkal közelebbről védni magát, s ezáltal őt rövidebb távolságra bocsátani.

Miklós segédei a hideg verítéket érzék arczaikon. Látni lehete, hogy Dabroni sokkal gyorsabb vívó, mint Miklós, ki ellenfele mesterfogásait roppant ereje és lélekjelenléte daczára is nem mindig elég sikerrel birja meghiusítani.

Már egy lépést kénytelen volt visszafelé tenni. Ellenfelét ez még merészebbé teszi. Ő is egy lépést tesz előre.

– Ne féljen méltóságod, én követem!

Még gunyolódni is ráér, gyakorlottsági fensőbbsége érzetében.

Miklós haragosan vág hozzá e gúnyra. Dabroni felfogja kardjával a nehéz csapást s végigeresztve azt kardja élén, a keresztpaizs lapján engedi elveszni annak mérgét s azzal vissza egy alvágást intéz a báróra, egyikét azon gonosz csapásoknak, miknek sebe gyógyíthatatlan; s a mint a báró hirtelen annak védelmére fedetlenül hagyja baloldalát, egy oldalcsapással odavág nyakához.

Hah! az éles kard behatott!

A két segéd iszonyodva takarja el arczát. A báró nyakából egyszerre vastagon ömlik alá a vér, elborítva egész mellét.

A következő pillanatban egy irtóztató ordítást hallani; Miklós a düh vak elszántságával rohant ellenfelére. Egy kardvillanás látszott, egy csattanás hangzott és azután – ott feküdt a földön a spadassin, szótlanul és sáppadtan.

A segédek odafutottak feleikhez.

– Nincs semmi baj! dörgé Miklós, kezével befogva sebét. Egy kis érvágás az egész. De ez nem fog vívni többet!

Amazok elszörnyedtek. Az irtóztató csapás keresztül vágta a kardmarkolat védő paizsát és keresztül a markolatot a kézzel együtt; a spadassinnak nem maradt, csak a csonka karja.

– Istené legyen a dicsőség! hörgé Miklós, s nyugodtan segítette mezetlen melléről letörölgetni a vért, míg az orvos azt a roppant mély sebet nyakán összevarrta…

… Ah, hogy futottunk (mint gyermekek) néhány hét mulva utána, midőn legelőször kijött az utczára, fekete ragasztványnyal fedve gyógyuló sebét, hogy mutogattuk őt egymásnak, s hogy szerettük volna megcsókolni azt a drága sebhelyet és azt a kezet, a mely azt visszaadta!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Pontban nyolczat ütött az óra, midőn Zoltán a ligetbe megérkezett. Segédei már vártak rá.

Fél kilenczig semmi hír sem jött ellenfeléről. Akkor érkeztek meg annak segédei.

Odamentek Zoltánhoz, s kimentették ügyfelöket elmaradásaért, a ki vele sem ezuttal, sem soha többé meg nem fog vívhatni, miután egy megelőző párbajban jobb kezét elvesztette.