Part 32

A második választás letörlé az első gyalázatát; nem az intézmény volt kárhozatos, hanem azok, a kik visszaéltek vele, nem a nép volt a rossz, oh a nép mindig jó, hanem rosszak voltak azok, a kik konkolyt hánytak közé, s valahányszor hasonló esetek jöttek elő alkotmányos életünk történetében, annak soha sem a pártviszály volt az oka, mert e nép mindig meg tudott férni magával, hanem a vezetők lelketlen önzése, hiú nagyravágyás, személyes ellenszenv, a mi bűn volt, mindig a nagyok bűne volt, de nem a nemzeté, nem az intézményé.

XX. A NŐ VÉDELME.

A ki a mult évtizedek küzdelmeit együtt át nem fáradta, a ki maga is részt nem vett azon általános izgatottságban, szenvedélyekben, melyek akkor az idők urai voltak, az előtt valami exoticus tárgy fog lenni amaz elkeseredésrőli fogalom, mely egy bukott pártvezér szivét eltölthette.

Szép olvasónéim közül igen sokan még nevelőintézeteikben voltak akkor, vagy még dajkáik meséit hallgatták, a midőn azon nemzeti galvanismus felvillanyozta az egész országot, a mire már csak mi vének emlékezünk. Legyen szabad saját fogalmat alkotnom a vénségről: a ki e század negyvenes éveit mint férfi érte meg, vén az az ötvenesekben; legalább én nekem úgy tetszik, mintha nemcsak e század volna ötvennégy esztendős, hanem én magam is.

Még akkor milyen fiatalok voltunk!…

Kőcserepy tanácsos palotája siralomház. Mindenki kerüli; legjobb barátai sem találják korszerű vállalatnak hozzá járogatni. Azelőtt mindennap két-három levelet kapott az ország minden vidékeiből, nagyhírű férfiaktól, kik benne pártjok támaszát ismerték. Magas kilátásokkal volt kecsegtetve, miknek elnyerése a fényes sikertől függött. És most mind ennek vége, senki sem gondol rá többet, elfeledték, nem beszélnek róla, nem keresik, nem hivogatják, el vannak nála nélkül. A konferencziára küldött indítványait visszaküldték – hátirat nélkül… Semmit sem válaszoltak rá… De mégis: néhány betű volt rájok írva vörös iracscsal.

;S. C. ; a. r. t.

Talán csak a lajstromozó betük azok, de ő ezt olvassa belőlök: «Scart».

Scart! Minő gúny! minő megvetés! Scartba tették, mint az egyedül maradt makkhetest!

Nem mehet sehova falujából, attól félve, hogy mindenütt gúnynyal fogadják; nem akar senkihez levelet irni, attól tartva, hogy olvasatlan utasítják vissza; nem viheti családját sehova, mert nem fogják őket meglátni; nem kereshet magának a közéletben, hivatalában szórakozást, mert nem fognak semmit reája bízni.

Minő szomorú alak: egy nagyravágyó pártfőnök, a ki megbuktatta pártját.

Valahol egy távollevő megyében rokonai éltek, szegény közsorsú emberek, a kik a bukás után elváltoztatták neveiket Vályogosyra. Még azok is megtagadták.

S bár találna otthon, házi körében vigasztalást. De ott érzi még legjobban elhagyatottságát. Mindenki olyan szomorú körüle. Nincs, a kivel egy vidám szót beszéljen. Egy búskomoly nő jár a pompás szobákon keresztül, végtül végig valamennyin, s ismét vissza. Nem beteg már, de még rosszabbul van, mintha beteg volna; egész nap nem hallani szavát, csak szemlesütve jár fel s alá, mint a ki mélyen, az őrülésig gondolkozik valami rögeszmén s csak olykor sóhajt fel nehezen, nem törődve vele, van-e valaki, a ki hallja, vagy nincs: «minő szégyen, minő gyalázat!»

Jönnek naponkint a fővárosi hirlapok, a nő mohón ragadja azokat; le van írva bennök hosszasan, körülményesen, megtoldva, felczifrázva férjének bukása. Egyszer gonoszul sajnálkoznak rajta, másszor megvetőleg szólnak felőle és utána mindjárt következnek Kárpáthy ünnepelt diadalai a megnyilt országgyűlésen. Hogy dicsérik, hogy hódolnak neki! És ők ülnek itthon, Kárpátfalván…

Minő szégyen, minő gyalázat!

A tanácsos gyakran rajta kapja nejét a hirlapok olvasásán s dühösen tépi azokat össze s vágja a kandallóba, és megtiltja azokat házába bevinni. De mi haszna tépi össze? ezer meg ezer példányban olvassák a hirlapokat az egész országban. Még az inasok is ő róla beszélnek. Példabeszédképen marad fel a neve. Amarról pedig éneket készítnek, még az arató leányok is azt danolják a tarlókon:

«Rózsabimbó borostyán, Füzért köt a magyar lány» – stb.[3]

Ilyenkor, ha közel lehetne hozzá és egy kés volna kezében!…

– Ne búsulj, ne légy szomorú; szólt egyszer, midőn nejéhez belépett, eljön neki is az ő napja.

Vilma ott ült az ablakban és jól tudá, hogy a kiről szó van, az Zoltán.

A férj bizalmasan beszélt neje előtt; leányától is miért titkolózott volna? Közös ellenségükről volt szó.

Miért titkolta volna el, hogy szive örül, keserűen örül, mert amaz éretlen gyermek, ki az ő fejére mert hágni, bünhödése elé megy, irtózatos bünhödése elé.

Itt mégis lassabban kellett beszélni. Ezt mégis suttogva kellett elmondani.

Van most Pozsonyban egy híres bajvívó, egy hatalmas spadassin, ugyanazon Dabroni, kivel Tarnavárynak volt esete. E Dabroni nekünk jó barátunk; most ír levelet, ő is meg van gyalázva az ellenpárt által, miként mi; ő is dühös, elkeseredett, Pozsonyban minden nap találkozik az úrfival, módjában van vele beszédbe elegyedhetni, bele köthet. Van-e az úrfinak valami különös érzékeny oldala, melynek érintésénél elfelejtkezik magáról, s elhagyja magát ragadtatni indulatától? Ezt kérdezi Dabroni. Oh van, van; erősen érzékeny oldala van. Meg fogjuk azt ismertetni vele. A szemtelen kölyök! Bünhödni fog. Véresen fog bünhödni! Ne búsulj. Nem fogja azt mondhatni senki, hogy Kőcserepyt büntetlen meggyalázta.

S még ezután sokáig suttogtak e tárgyról, borzalmatos, félelmetes dolgokat, miket jó ember kigondolni is félne. Nem gondolnak rá, hogy valaki hallgatja őket, hiszen a mi nekik úgy fáj, fájni kell a vérükből vett vérnek is.

Nézzétek: milyen sáppadt az a leány!

Az apa felkel és hozzá megy, megsimogatja szép fejét; milyen halavány vagy, édes szép gyermekem!

Hiszen igazán, önzéstelenül csak egyedül őt szereti.

A gyermek nem tehet róla, hogy olyan halavány. Hiszen azt megtiltotta magának, hogy remegjen, hiszen megállta, hogy fel nem sikoltott, midőn Zoltánról beszéltek, mintha az a hegyes kard, a miről szó volt, az ő szivébe döfött volna.

– Eredj gyermekem a szabadba, mondják neki apja, anyja, eredj ki lovagolni kissé, a friss lég meggyógyít.

A leány megfogadja a szót, felnyergelteti paripáját, felveszi lovagköntösét. Milyen szép, milyen délczeg benne. Az ablakból is utána néznek mind a ketten.

Hisz csak ez az egy igaz érzésök van. Ez az egy igaz érzés, mit a vadállat épen úgy nem tud magától megtagadni, mint a tanácsos úr, kinek egyéb dolga is van.

A délczeg amazont csak egy groom kiséri, egy parányi törpe lovász; az emberek köszönnek neki végig a falun: «de kár, hogy nem más leánya».

A mint az utolsó házakat elhagyták, megcsapkodta lovát Vilma s a paripa vágtatva rohant vele végig az országúton.

Milyen sebesen nyargal: a szél lobogtatja fátyolát, hosszú lovagköntösét, még sem pirítja ki orczáját.

A kisérő lovász alig bir vele érni, a kisasszony nem fárad el. Már messze elhagyták Kárpátfalvát, a tornyait is alig látni, s a kisasszony hátra sem tekint.

A határból is kiértek, már kezdődik az a széles erdő, mely Kárpátfalvát elválasztja Szentirmától. Régi erdő, nagy tölgyfákkal, télen farkasok is laknak benne; a környékbeli uraságok nagy hajtó-vadászatokat tartanak ottan.

Itt megállítja lovát a kisasszony, s odaintve lovászát, leemelkedik nyergéből; a kantárt odaveti neki.

– Jártasd a lovakat itt alá s fel; várj itt reám, mindjárt visszajövök. Elmegyek az erdőbe ibolyákat szedni.

Ibolyákat szedni! gondolja magában a lovász. Rég elmult már az ibolyák ideje, tüske van ott és haraszt; s aggódva tekint úrnője után, ki egyedül, senkitől sem kisérve, tűnik el előle az erdőben.

Egy gyalogút vezetett az erdőn keresztül; Vilma úgy gondolá, hogy annak a szomszéd falunál kell végződni, s a mint a fák elfedték a lovász szemei elől, elkezdett sietni rajta.

A hosszú öltöny, melynek uszályát kezében kellett tartania, gátolta a sietésben, a lovaglás miatt egészen el volt fulladva. Különben is oly gyönge, oly erőtlen volt. De az iszonyat erőt adott gyönge idegeinek. Őt kell megmentenie! Csak erre gondolt, s nem volt szabad fáradtnak, aléltnak lennie, nem volt szabad félnie a közelgő éjszakától, erdők sötétjétől, ismeretlen állatoktól; minden, minden más félelem elenyészett azon egy előtt, hogy őt meg akarják ölni.

Oh bizonyára meg fogják ölni, ha azon irtózatos emberrel összehozhatják. Zoltán oly büszke, oly heves; egy szó elég neki, hogy a bizonyos halál elé kiálljon, s amaz ember előtt egy annyitól szeretett ifjút megölni annyi, mint játék. Meg fogja őt ölni minden irgalom nélkül.

Oh hogy kellett sietnie. Az út oly hosszú, talán el is tévedt rajta; de nem, harangszó hangzik felé, szivét könnyebbnek érzi rá: az estharangszó. Még egy keveset kell csak sietnie, csak még odáig tartson ereje; az erdő tisztulni kezd már, a ritkáson keresztül meglátszanak a házak. Szentirmát látni a bokrok közül.

Odább már nem mer menni. Egy kis pórleány hajtja haza a mezőről libáit, azt oda hívja magához.

A gyermek engedelmesen járul a szép úrnő elé.

– Ismered-e a grófkisasszonyt? kérdi tőle Vilma szeliden.

– A Katinka kisasszonyt? hogyne ismerném, ki ne ismerné azt?

– Elvinnél hozzá egy levelet tőlem?

– Akárhányat.

Vilma hirtelen leült a földre s egy levágott fatörzsön tárczájából kitépett lapra irónnal e sorokat jegyezte fel:

«Zoltán ellen irtózatos terv van készülőben; meg akarják őt öletni. Egy Dabroni nevű híres vívó van ellene uszítva: ha sikerül őt vele összeveszíteni, Zoltánt megöli. Siessetek őt megmenteni. Adjátok tudtára, hogy kerülje azt az embert, a hol csak meglátja. Hozzátok el onnan, álljatok az ő és a gyilkos fegyverei közé, gátoljátok meg minden úton e találkozást; tegyetek akármit, hogy őt megmentsétek.»

Vilma reszkető kézzel hajtá össze a levelet.

– Vidd ezt Katinka kisasszonynak rögtön, ha ő nincs otthon, add a grófnénak; ha mind távol vannak, mondjad, hogy küldjék utánuk, mert ez sürgetős, nagyon sürgetős levél.

A kis pórleány részvéttel nézett az úrhölgy fáradt arczára.

– A kisasszony oly bágyadt, jőjjön be a mi házunkhoz; nem messze van, pihenjen meg.

– Köszönöm, sietnem kell vissza.

Eszébe jutott, hogy valami jutalmat kellene adni a kis leánynak a fáradságért, akkor vette észre, hogy tárczáját otthon feledé. Hirtelen leszakítá kebléről smaragdos mellkapcsát s oda adá neki.

– Fogd ezt jutalmul és siess. Hozzám ne jőjj többet vissza, mert én már nem leszek itten.

A kis pórleány csodálkozva tekintett az ajándékra, a mivel úgy sem tudott volna mit csinálni s látva, hogy az ismeretlen kisasszony ismét visszafordul az erdőbe, ő is a helység felé tért, s nem birt magának semmit megmagyarázni abból, a mit látott, a mit hallott. Rögtön sietve ment a kastélyba, fölkereste a kisasszonyt a kastély kertjében.

Azt a szép rózsa-arczú kisasszonyt, a ki úgy mosolygott mindig, vagy akarta vagy sem.

S hogy elcsodálkozott aztán, midőn látta, hogy a míg a levelet olvassa a szép piros arczú kisasszony, az ő arcza is olyan halavány lesz, mint azé a másiké volt…

– Édes anyám! kiálta Katinka, visszafordulva utána jövő anyjához, s mire a levelet oda akarta neki nyújtani, már akkor leesett a földre, a sértő bokrok közé, a nedves kavicsra, élettelen, mozdulatlan.

A pórleány elfutott onnan, mint a ki nagy kárt tett valahol, még a smaragdos ékszert is elhajította magától s midőn anyja házához visszatért, ki nem lehetett belőle venni, mitől ijedt meg oly nagyon?

Egy óra mulva, késő este egy fedett hintó vágtatott ki a kastély udvarából négy tüzes paripával, melynek égő lámpásai késő éjszakai utazásra mutattak.

Egészen sötét volt már az erdőben, midőn Vilma visszafelé vette útját.

Miután czélját elérte, miután a segélykiáltást hírül adhatá, azon erő, mely addig fentartá, elhagyta egészen. A magány félelme elfoglalta lelkét, elzsibbasztá idegeit; érzé, mily segélytelen, mily védtelen állapotban jár itt e rengetegben, egyes egyedül, a mire ez előtt nem gondolt. Az út is bizonytalanabb kezdett előtte lenni, mintha nem ezen jött volna. Semerre sem látott már világosságot, mindenfelé csak az egyforma véghetetlen erdő. Kiáltani akart, de a félelem visszafojtotta szavát; egész teste roskadozott, az öltöny is nehéz volt rajta, úgy vonta valami lefelé, olyan szívesen kinálkoztak a nagy mohos fatörzsökök, hogy engedje rájok omlani lankadt virágtermetét, hajtsa rájok forró, szédülő homlokát. Mintha a fák is azt susognák neki, hogy ne menjen már odább…

Az országúton hagyott lovász nyugtalanul várta vissza kisasszonyát, már az alkonyat is leszállt s ő még mindig nem jött elő. Kiáltozni kezdett utána. Senki sem jött elő szavára. Éjszaka is lett, s a kisasszony még sem került elő.

Kárpátfalván azalatt nagy ijedtség volt a háznál. Hova lett az egyetlen lány? Éjszaka már! Lóra hirtelen minden cseléd! fáklyákat gyujtsatok, kérdezzétek fűtől-fától, keressétek mindenfelé.

Maga a nagyságos úr is fáklyával, lovon nyargal kétségbeesetten, a merre mondják, hogy leánya eltávozott.

Az útfélen ott találják a lovászt a két paripával.

– Hol van leányom? kérdi reszkető ajakkal a tanácsos.

– Elment régen az erdőbe virágot szedni s nem jött vissza.

– Keressétek őt! keressétek! kiált a megrémült apa, s nem gondolva vele, hogy idegen úr birtoka, a melyet embereivel felkutat, keresztül-kasul száguldja az erdőt, leánya nevét kiáltozva.

Késő éjfél van már, midőn egy szolga megtalálja a kisasszonyt. Ott fekszik egy fa tövében, a zöld mohára nyugtatva fejét, – némán, mozdulatlanul, halaványan.

XXI. A SPADASSIN.

«Ha ti birjátók jól nyelvvel, én birom jól karddal. Én emelek szót ellenetek a zöld asztal mellett, engemet kikaczagnak; de álljatok velem szembe a zöld mezőn és akkor titeket, fogadom, megsiratnak. Ti csak lármázni tudtok addig, a míg valaki tőletek megijed, de háttal mentek kifelé, ha egyszer valaki jól szemetekbe néz. Hősök vagytok mindnyájan szájjal, de elsáppadtok egy kivont kard előtt. Ti finom élczeket szórtok ellenem, én nyilt gorombaságokat adok értök vissza. Száz meg száz ember bömböl ellenem: le vele! én szétnézek, és a kire ránéztem, elhallgat. Úgy haragusznak rám, ha lehetne, elvesztenének egy kanál vízben; pedig tudhatják hol lakom, nem tagadom el szállásomat; mindenki számára otthon vagyok s minden nyelven megértem a hozzám intézett szót. Pedig engemet nem mártott az édes anyám sarkam hegyéig a Lethébe, hogy ne fogjon a fegyver, sem amulettet nem hordok a nyakamban, mely a golyótól megőriz. És mégis úgy állok közöttetek, mint az oszlop. Magam kezdem szégyelni magam, hogy az összes magyar nemességben nem akad egy férfi, a kinek bátorsága volna szavaiért helyt is állani.»

Ilyen és még ilyenebb beszédeket lehetett hallani minden nap a pozsonyi nyilvános helyeken, hol az akkori politikai élet hirhedett férfiai szoktak összegyűlni, amaz általunk már bevezetett és Tarnaváry által kivezetett egyéniség szájából, kit mi carmin és ultramarin arczáról s Dabroni névről ismerünk.

Jól tudta mindenki, hogy kivel van dolga! Egy rabiatus renommista, kit keresztül-kasul kergettek már egész Európában lovagias vértettei miatt, s ki most azért ül itt, hogy mint a veszett állat a düh vagy ösztönétől vezetve, másokat összemarjon.

A szabadelvű párt első megjelenésénél visszautasította, s a conservativek nem tartják szerencsének, hogy hozzájok szegődött, mert többet árt elveiknek, mint használ; veszekedő hevessége miatt nem lehet miatta tanácskozni, kénytelenek conferentiáikkal elbúni előle; semmire rá nem vehető, semmi tekintélyt nem tisztel, az ülésekben minden kérdést túlhajt, s e miatt a legkellemetlenebb szövetséges, a minőt csak képzelni lehet.

Nyilvános hetvenkedéseit jól tudja mindenki s iparkodik őt, a mennyire lehet, kerülni. Az embernek nagy előnye van e tekintetben mindenki felett. A ki egész életében egyebet sem tett, mint örökké magánviadalokban gyakorolta magát, a ki saját életével annyit sem törődik, mint egy elvetett szivarcsutakkal, a kit semmi emberi érzéshez hasonló nem háborgatott soha, a ki büszkeségét helyezi abban, hogy saját magát sem becsüli többre egy kósza vadállatnál, melyet ha valahol az erdőben lelőnek, senkinek sem szükség rajta sajnálkozni: az ilyen emberrel senki sem állítja örömest magát szembe, hanem inkább kikerülik, hadd menjen másfelé s okosságnak tartják, nem állni útjába.

E kihívó magaviselet azonban annál tűrhetlenebbé kezdett válni, minél hevesebbek, minél ingerültebbek lettek az országház termeiben a viták. A fiatalság dühöngött, forrongott; egy alkalommal Dabroni a beszédjére zajgó karzatot tömegestül gyávának nevezte; a megsértettek összecsoportosultak járatos kávéházukban, dictiókat, határozatokat tartottak a meggyalázó ellen, s midőn a legjobban fel voltak a kölcsönös hevülés által tüzelve, akkor lépett be a kávéházba Dabroni s gúnyosan mosolyogva foglalt helyet egy asztal mellett, mintha azt kérdené a nemes ifjúságtól: «zavarom önöket talán?»

Ezt a szégyent nem lehetett tűrni tovább. Egyike a legismertebb ifjú szónokoknak felhevült arczczal lépett hozzá, s felszólítá a dühönczöt, hogy hagyja el azt a termet szépszerével, mert itt senkinek sem tetszik az ábrázatja.

Dabroni hideg, kárörvendő önbizalommal kelt föl s kérte a felszólítót, hogy legyen szives őt szállása és honléte adataival megismertetni.

Az ifjú szónok odaveté eléje látogatójegyét, melyet Dabroni büszke mosolygással dugott keblébe s azzal meghajtá magát és eltávozott.

A felszólító ifjú hevesen kérkedett még azután társai előtt, hogy mint fogja ő megtanítani becsületre ezt a mangeur des petits enfants-t, ezt a kis gyermek-nyeldesőt, ezt a hetvenkedő Bramarbast! Úgy meg fogja őt vagdalni, hogy maga sem ismer többé magára.

Két napig azután egyébről sem beszéltek, mint a bekövetkezendő párbajról, mely Dabroni és a fiatal ellenzéki szónok között ez s ez napon korán reggel véghez menend; úgy beszéltek arról előre, mint valami nagy operai előadásról, melyet az érdekeltek mentül inkább köztudomásra akarnak juttatni.

A fiatal ellenzéki szónoknak jámbor öreg anyja volt, ki meghallva egyetlen gyermekének e vakmerő vállalatát, nem késett rögtön hozzá rohanni, s addig sírt, addig könyörgött előtte, míg az ifjú egészen meglágyult anyja könnyeitől; az ő kétségbeesett arcza mellett elfeledé társai túlzott várakozásait, az ő jajszavától nem hallhatá ellenfeleinek és minden ismerősének gúnyhahotáját.

«Elmegyünk innen fiam, mondá a jó aggnő, átkarolva egyetlen gyermekét, oda, a hova hír sem jön a világból, ott fogunk elfeledve élni, a hol senki sem beszél rólad, egyedül én, a kinek te mindene vagy.»

Az ifjú ingadozott, elveszté önakaratát s végre beleegyezett, hogy anyjával még azon éjszakán elhagyja Pozsonyt, melynek reggelén meg kellett vívnia Dabronival.

Az ifjú szónokról nem is lehetett többé hallani semmit. Valószínű, hogy igen boldog ember lett belőle, s fogott rajta a szerető anya áldása.

De Pozsonyban lett gúnykaczaj, midőn a határozott órában segédei nála nélkül jelentek meg a küzdtéren, szégyenpironsággal tudatva, hogy társuk véletlenül eltávozott.

Mily hahota támadt ebből.

«Ime ilyenek a ti bajnokaitok! Ilyenek vagytok ti mind! Vitézkedtek nyelvvel, szóval, s csak olyan vitézek vagytok, mint a milyen hazafiak!»

Ez örökös gúnyt kellett minduntalan hallaniok a leghatározottabb jellemű férfiaknak; a tömeg előtt mindig ezzel lőnek megalázva, legszilárdabb álláspontjaikon mindig e vád tette őket megalázottakká, úgy, hogy végre nem volt más szabadulás e kínzó ingerkedések elől, mint a legbátrabbaknak előlépni a jók java közül, s vagy leverni ezt a dühödt embert, vagy megmutatni neki, hogy nem félnek általa megöletni.

Hisz ő is épen csak ezt akarta.

Az akkori politikai világ első kedvenczei között emlegeté az ifjú Kárpáthyt, kiben a honfierények példányát bámulta ifjú és öreg, kit pártfelei szerettek, ellenei becsülének, a nők imádtak. Olyan lélek, a minő alak; szív és arcz egyaránt nemes. Mindenki azt mondja: nagy jövendője van…

Milyen gyönyörűség volna ezt a szép, ezt az imádott gyermeket, a ki oly boldog, mint nemes, és oly okos, mint szép, a kinek olyan nagy jövendőt igérnek, – egy ostoba karddal ledöfni! Lelőni onnan, mikor legjobban bámulják!…

Sehol sem találkozhatni vele, mert ő nem keresi a léha társaságokat, csak választottjaival jő össze. De van nyilvános élete: a zöld asztalnál mégis rá lehet találni. Jön alkalom, midőn egy fontos kérdés megvitatásánál elhagyják az alsó tábla főnemesi tagjai székeiket, hogy a felső táblánál foglaljanak helyet. Ide Dabroninak is bejárása van. Születése által neki is jutott egy szék az ország legfelső törvényhozóinak zöld asztalánál. Itt nem kérdik tőle: van-e esze, hivatása, szilárd jelleme? még azt sem kérdik: tud-e magyarul? elég, hogy czímere van.

Ez épen szép alkalom most: a karzatokon a legdíszesebb nép. Mindkét párt hősei remekelnek eszes, lelkesítő szónoklatokban; a hallgatók éljenzése szaporítja a hatást.

A véletlen úgy hozta, hogy Szentirmay után Zoltán iratta fel magát a szónokok közé. Dabroni sietett az elnökhöz, utánok iratni nevét.

Azt sem tudta jóformán, mi lesz a megvitatandó tárgy, azt pedig épen nem, hogy a megelőző két férfi mit fog beszélni? de hogy ő mit felelend nekik, arra már előre készen volt, fel is jegyezte előre magának egy széles papirra s az egész ülés folyama alatt újra meg újra átolvasta azt, hogy minden szót a szerint mondjon.

Midőn Zoltán helyét visszafoglalá, midőn az éljenzés lecsillapult, felállt a bajvívó, s gúnyos arczát Zoltánra szegezve, hozzá intézte szavait.

– Minő különös az, hogy az előttem szólt két úr szavai rendesen úgy összhangzanak egymással, mintha különösen megegyeztek volna benne. Én nem kutatom, mi gyöngéd összeköttetés csatolja egymáshoz a két urat a magánéletben? de bárki előtt is méltán feltünhetik azon fiúi ragaszkodás, melylyel Kárpáthy úr eszmejárása a nemes grófét követi…

Mit beszélt, mit nem beszélt még aztán Dabroni? azt hallani sem lehetett többé a rátámadt zajtól, csak azt látta minden ember, mint halványul el Zoltán, mint kel föl helyéből, oly fehéren, mint egy halott, s szótlanul, visszatorlástalan elhagyja a termet rögtön.

A tanácsterem reszketett a karzatok dühös tombolásától.

Ekkor Miklós báró felállt és nem várva be, míg csendesség lesz, az egész zaj fölött uralkodó szóval dörgé:

– Én felszólítom a rendeket és a hallgatókat, hogy a szónok iránti megvetésöket szavazzák meg egy néma hallgatásban.

Egyszerre olyan csendesség lett, mint a sírban. Ez meg volt szavazva.

Dabroni arcza pedig a siker dicsőségétől ragyogott, mint a kinek a polgárkoszorút sikerült elnyernie.

Szentirmay semmi hatást sem mutatott arczán; ő tökéletesen tudott indulatain uralkodni.

Jól tudá, hogy Zoltán miért távozott el; előre sejtette azt. Meg kellett előznie az ifjút. Meggátolni őt abban, a mit teendő volt, helytelen és kivihetlen eszme lett volna, de megelőzni lehetséges.

Két ifjú mágnás ült Rudolf mellett, azoknak halkan, egykedvűleg odasúgá:

– Legyetek szivesek ülés után velem jönni.

Szivesen igérkezett mindkettő.

A mint az ülésnek vége lett, Rudolf rögtön kocsijára ült két meghívott társával együtt s hajtatott Dabroni szállására.

Az még akkor nem volt otthon.

Rudolf és barátai helyet foglaltak szobájában s rá vártak, míg megjön.

Nemsokára hallatszott, a mint fütyölve jött fel a lépcsőkön s föltett kalappal lépett be termébe.

Némely embernek tetszik az, hogy odahaza úgy érezheti magát, mintha korcsmában volna.

Rudolf sietett vele elvégezni dolgát.

– Önnek szándéka volt engem megsérteni, szólt hozzá egész nyugalommal.

– Úgy hiszem, viszonzá a báró, hogy nem önt volt szándékom megsérteni, hanem más valakit.

– Tudom. Nálamnál gyöngébb embert.

– Úgy tetszik, mintha ön féltené őt.

– Az meglehet. Úgy hiszem, hogy én megelőztem őt.

– Nem tagadom. Ámbár bizonyosan tudom, hogy ő is fel fog keresni.

– Az kétségtelen. Hanem már én egyszer megelőztem. Mikor van önnek üres ideje?

– Akár holnap.

– Elébb nem?

– Délután nem divat ily ügyeket elintézni.

– Tehát ön nem találkozhatik reggelnél elébb velem?

– Becsületemre mondom, senkivel sem.

– Melyik önnél a legkorábbi óra?

– Hat, reggel. Elébb nem öltözöm.

– Jó. A többit lesz ön szíves elintézni segédeimmel.