Part 31

Az ellenfél az által még vérszemet kapott s a távozóknak rohant egész dühvel, vége volt a rend, a fegyelem utolsó szinének is; «üsd, vágd!» hangzott minden oldalról, a bőszült ittas sereg űzte az előle menekvőket, kiknek hátul maradozói csak úgy birtak a világos agyonveréstől megszabadulni, hogy elhajigálták megismertető tollaikat s üldözőik közé vegyülve, ők is kiáltozák: «üsd, vágd!» míg amazok mind ki voltak az utczára terelve. – Ekkor valaki elkiáltja magát:

«Ki kell őket verni a városból.»

A merész gondolat rögtön pártolásra talál.

– Ki velök a városból! hazáig kell őket verni!

Amazok sem veszik tréfára a dolgot, hanem látva, hogy ez már csakugyan nem mulatság, futnak, ki merre lát; ellenfeleik mindenütt nyomukban, egész a város végeig, s hogy a szavuknak álljanak, még az országútra is ki! Ők haza kergetik ellenfeleiket.

Egy csapat a legittasabb vérengzők közül ez alatt felrohant a lépcsőkön furkós botokkal, s az ajtóban álló hajdukat földreverve, elfoglalá az előtermet, felugrált a székekre, asztalokra s onnan ordítá torkaszakadtából: «le a mágnásokkal!»

Néhányan a gyűlésterem ajtajának estek s azt zárva találván, nekiveték vállaikat, hogy befeszítsék.

Az ajtó egyszerre felnyilt s a dühödt vakmerők előtt állt Tarnaváry.

– Megálljatok! ordíta rájok mennydörgő szóval, hogy azok ijedten hallgattak el egyszerre.

– Nem tudjátok-e, hogy ez a hely szent? ez a hely az ország terme! Ki innen, istentelenek! Takarodjatok ki rögtön, vagy a ki e küszöbre merészeli tenni lábát, azt én ezennel a kardommal hasítom ketté!

Az ugyan problematikus dolog volt, ha vajjon az a kard kihúzható állapotban van-e? De a fenyegetés oly határozott modorban volt téve, hogy a kortes urak jónak látták azt komolynak venni s szépen leszálltak a zöld asztalról, s a nélkül, hogy újabb ostromot kísérlenének meg a gyűlésterem ellen, szép csendesen kimentek az előteremből, csak az ajtóban állt még meg valami coryphæus, s rekedt hangon onnan kezdett el dictiózni holmit; de azt is úgy túlkiabálta Tarnaváry, hogy maga sem hallotta, mit beszél. Csak elment azután ő is, a merre a többi.

Tarnaváry dühtől reszketve fordult vissza a gyűlésterembe.

Épen akkor lépett ki a főispán a szobájából a nála volt urakkal, kik az egész botrány-jelenet alatt nem is mutatták magukat. Most jött elő s a főispán oly diplomatice mosolygott, mintha nem történt volna semmi.

– Méltóságos uram! ordított rá Tarnaváry, én protestálok ez alkotmányszegés ellen, s óvást teszek minden lehető eredmény ellen, melyet nyers erőszak szült.

– Protestálunk! kiálták minden oldalról Szentirmay pártfelei, a mit a méltóságos elnök úr épen annyiba vett, mintha Bécsben az olasz operában hallaná, mint kiáltanak bravot a jól kivitt ensemblenak. Szép csendesen kilépett az erkélyre s ott a számára rendelt helyet elfoglalá. – Az egész udvaron alig volt egyéb ember, mint néhány marodeur Kőcserepy táborából, holmi vén fogatlan kortesek, a kik féltették irháikat, s néhány okosabb honoratior, a ki nem tartotta rangjához illőnek az utczákon végig verekedni.

– Méltóságos uram, szólt Szentirmay a legcsendesebb vérrel a főispánhoz, hiszi-e méltóságod, hogy mai napon végre lehet hajtani ez alkotmányos lépést?

Az elnök Szentirmay irányában legalább volt annyi tekintettel, hogy kérdését feleletre méltatá.

– Præsentes concludunt. (A jelenlévők határoznak.)

Rudolf egy sarcasticus tekintetet vetett az udvaron lézengő néhány választóra s visszahuzta magát. A veletartók mindnyájan elhatározák, hogy együtt el fogják hagyni a megyeházat.

E pillanatban jött Bogozy a maga kokánfalvi híveivel. Mintegy háromszázan lehettek mindössze; a hátulsó kapun vonultak be az udvarra s mind az, a mi az első kapun túl történt, tudomásukon kívül esett.

Szép rendben történt bejövetelök; elül lóháton Emanuel barátunk, ki e pillanatban a legfontosabb embernek képzelhette magát s büszkén köszöngetett fel kardjával az ablakokból alátekintgető hölgyekre, különösen a szép Vilmára: milyen diadalt hozott ő most magával.

Utána Bogozy jön, hosszú tenyérnyi szalagja hátig lobog kalapjáról, kezében rézbuzogányos botot visel, a sallangos dohányzacskó szíja mellé dugva.

A többi atyafiak is mind sallangos, kaczkiás vitézek, egyik kézben a rézcsákány, másikban a kotyogós kulacs; gyönyörűség rájok nézni!

Üdvözlik is őket mindenünnen, erkélyekből, ablakokból, a hölgyek kendőiket lobogtatják feléjök. Kőcserepy kalpagjával köszönt rájok. Milyen pompás derék fiuk! A főispán rögtön kiiratja nagy betűkkel a fekete táblára e végzetteljes szót «vox».

A menet szép toborzó lépésben járul a főispáni erkély elé, ott Bogozy felállítja őket katonás rendbe, s mikor sorban állnak, egyet int nagy ménkü botjával s megriad egyszerre háromszáz torokból:

«Éljen Szentirmay és Kárpáthy!»

Mi volt ez? hogyan volt ez? álom-e ez? A nyelvek beszélnek-e rosszul? vagy a fülek nem hallanak jól? Az erkélyen állók elsáppadnak, elszörnyednek, a főispán felugrik helyéről, mintha alatta sütötték volna el a bombát s két kezével int, hogy hallgassanak el, a mi által még rettenetesebbé teszi a veszedelmes éljenordítást.

Bogozy felemeli buzogányos botját és egyszerre elhallgat az egész tömeg, egy intésére.

Oda mutat botja bunkójával a fekete táblára: «vox!» s azzal egyet int a kapuk felé:

– Be kell zárni a kapukat.

– Nem szabad! nem szabad! nem kell megengedni! kiáltoznak alá az erkélyről, mire Bogozy stentor hangon felordít:

– Præsentes determinant! (a jelenlevők határoznak!)

E szóra lehetetlen Tarnavárynak megállani, hogy hangosan fel ne kaczagjon a teremben.

– Méltóztatott kimondani! szól, odalépve az elnök széke mellé, s egyik kezével annak támláját ragadva meg, másikkal az előtte álló papirra mutat, hova az alispán untával tollpróbaképen tizszer, tizenkétszer leirta ezt a mondást: præsentes concludunt.

– Ne engedjétek a kapukat bezárni! kiálta az őrt álló megyehajduknak Korondy, az alispán.

Egy pár sujtásos vitéz szót akart fogadni, a mivel azt nyerte, hogy kilökték a kapun s azután bezárták annak mindkét szárnyát, elébb megkérdezve, hogy akar-e még valaki kimenni? A felszólításnak rögtön engedett is néhány jámborabb fél, a ki félt ott maradni a küzdtéren.

Csak Emanuel ficzánkolt még ott egy magában. Bízott nagyon bársony dolmányában, prémes mentéjében, azt hitte, ahhoz nem mernek nyulni, s lovát hánykódtatva, váltig iparkodott beszédet tartani az áruló tömeghez, de soha sem vitte tovább a megszólításnál: «Barátim, kedves barátim!» Senki sem hallgatott rá. Olyan szép tarka szalag volt kalpagjára tűzve, maga a tanácsosné kötötte azt csokorba s azt mondá neki, midőn mentésen, kardosan meglátta: az «én hősöm!» Ezt a hős nevet meg kell érdemelni! A szép hölgyek mind ő reá néznek. Egyedül ő mentheti még meg a Kőcserepy-ügyet. Kirántá kardját s a kapuhoz nyargalva, elkezdé kiáltozni:

– Nyissátok ki a kaput; a ki hozzám mer nyulni, halál fia!

Eleinte nem hallgattak reá, később azután könyörült rajta Bogozy.

– Adjátok ki az urfit a kapun, ha úgy kéredzkedik!

Egy pillanat alatt lekapták lováról az én hősömet, elvették a kardját, hattyuprémes mentéjét letépték nyakából s kivetették a kapu tetején át, mint egy macskát. Senki sem kérdezősködött utána többet.

Ez alatt, hogy a szertartás megkezdéseig ne teljék hiába az idő, az érdemes választók seregéből koronkint előállt egy-egy hangosabb hazafi s fokos-kiséret mellett épületes verseket mondott a gyülekezet felvidítására.

Legelébb egy görbedt nyakú, őszbajuszú kortes emelte fel szavát, minden sor után diadalmasan tekintve végig minden jelenlevő emberen.

Kőcserepy gavallér. Van zsebében sok tallér, Nem kell nekünk inggallér. Lehet Pesten ácspallér!

Az öreg megtörülte utána a száját s a tömeg iszonyatos éljent kiáltott az ostoba versre.

Hetyke korteslegény ugrott ki utána, s daczosan csóválgatta nyakát, míg a verset mondta.

Kőcserepy és Korondy! Minket tovább ne bolondíj; Ha megittuk a borodat, mégis megüljük torodat.

A kokánfalviak hires költők ebben a genre-ban.

Jött utána a harmadik; ez már valami notáriusféle ember volt:

Szentirmay, Kárpáthy hazánk igaz baráti. Korondy, Kőcserepy Honunkat nem szereti.

Valaki oda hátul mindjárt rögtönzött reá:

Kőcserepy uram csak olyan tanácsos, A kitől még soha sem kértek tanácsot!

Képzelhetni, hogy ezt a felvonást már nem nézték az ablakokból, a tanácsosné elájult, a főispánné rosszul lett; milyen szégyen, milyen bosszúság!

– Ily részeg, ittas csapattal alkotmányos ügyeket kezelni nem lehet, monda Kőcserepy odafenn elhalaványult ajakkal.

Oh a kedves, délczeg, szeretetre méltó fiuk! Az elébb pompás derék fiuk, most már részeg ittas, csapat. Pedig bizonyára azóta egy csepp bort sem ittak. Azelőtt sem itták Szentirmay borát, ha részegek, nem ő itatta le. Az irigység sem mondhatja, hogy Szentirmay vesztegette meg őket, Kőcserepy borát itták. Háládatlan hitszegők! Ez a név illik rájok legjobban. Öt forintot kaptak fejenkint s még sem adták el lelkeiket.

Az urak odafenn végtelen zavarban voltak. A tarkatollas tábor mind künn szaladgált az utczán, Szentirmay vert táborát kergetve ki a városból, s mire hírt vettek a veszedelemről, a kapuk be voltak zárva; a fekete táblán kiirva a szavazat visszavonhatlanul. Mit lehet itt még tenni?

– A kokánfalviak érdemes vezére jőjjön fel egy szóra a terembe! hangzott alá az erkélyről.

A nemes urak, gonoszat sejtve, nem akarták engedni, hogy Bogozy felmenjen.

– Hátha tüzes sárkánynyal volna tele mind az egész ház, vajh nem mennék-e fel? monda büszke önbizalommal a szittya vezér, s távolléte alatt alhadnagyaira bízva a fővezérséget, megindult ad audiendum verbum, maga előtt bocsátva hosszú bunkós botját.

Kőcserepy eléje futott, még az ajtóban elfogta.

– Mit cselekedett ön, szerencsétlen ember! támadt rá fogcsikorgatva.

– Ha tudni kivánja nagyságod, megmondom, hogy mit cselekedtem: nagyságod és czinkostársa, Maszlaczky, az én tiz körmömet használták fel Kárpáthy Zoltán megrontására, mert ha én le nem irom neki azt az átkozott pert, nagyságod most nem ül Kárpátfalván; azért én most helyrehozom, a mit vétettem azon derék hazafi ellen, a kit az úr Isten éltessen sokáig. Ezt cselekedtem, nagyságos uram.

– Ön gyalázatosan, undokul megcsalt engem; ön egy, egy…

– Mérsékelje magát, méltóságos uram! Tessék meggondolni, hogy én Kokánfalváról jövök, s kokánfalvi nemes embert még a pap se leczkézzen meg a templomon kívül.

Azzal rá sem nézett többet, hanem ment egyenesen a főispánhoz. Illendően meghajtotta magát előtte, a hogy tudta s szépen megállt ott, két keze a botja végén. A Kőcserepy-párt emberei úgy körülállták, hogy Tarnaváry minden törekvése mellett sem férhetett hozzá.

Az elnök sokat beszélt az előtte álló vadszittyához, de részint oly halkan beszélt, részint oly rossz accentussal, kissé hebegve is, hogy a ki nem volt szokva hozzá, ki nem találhatta, melyik idiomáját gyakorolja az indogerman szólásnak?

Bogozy csak hallgatta türelemmel; végtül végig várta az egész beszédet, helylyel-közzel igen megelégedve látszott vele lenni, általában legkevesebb kételkedést, ellenvetést, avagy tiszteletlen felindulást sem engedett arczkifejezései közé vegyülni az egész beszéd alatt, mely kedvéért tartatott, hanem áhitattal állt ott az utolsó szóig, midőn az elnök úr ő méltósága ismét mentéjébe takargatta magát, azon hittel, hogy ezt az embert most az igaz útra térítette.

Bogozy ekkor a legnagyobb kegyelettel és deferentiával tevé töredelmes hangon ezt a végre tartogatott alázatos vallomást:

– Méltóságos uram, egy szót sem értettem ezen gyönyörű beszédből, mivel nagyot hallok.

Nem ismerem azt a geniust, a ki ebben a pillanatban megőrizte Bogozyt attól, hogy Kőcserepyék rögtön nyakon nem ragadták és le nem vetették az erkélyről nyakra-főre. Annyi bizonyos, hogy egyszerre öten-hatan kezdtek el hozzá beszélni, s ez a beszéd aligha volt valami magyarázat. Bogozy úgy tett, mintha semmit sem értene, pedig olyan közel jártak az orrához ököllel, mint egy paraszthajszál.

Túldörgé valamennyi beszédét Tarnaváry harsány szava.

– Ne hallgasson senkire Bogozy! ezek az urak csak időt akarnak nyerni. Az ő embereik megtámadták a mieinket s gyilkos verekedéssel kiűzték őket az utczára, a nagyságos urak engedték megtörténni a verekedést s most megakarják azt újítani; ki akarják nyittatni a kapukat, hogy bőszült hadaikat önökre bocsássák.

Bogozy e szóra felcsatolta egygyel magasabbra rezes fringiáját s mutatá tenyérrel, hogy már most ő is beszélni akar.

– Megértém a szép szót, méltóságos uram. Tehát az a szándék, hogy kinyitván a kapukat, birokra ereszszenek bennünket a künn dörömböző ellencsapatokkal. Már hiszen ismerik méltóságos és tekintetes uraim a kokánfalvi nemesség hires krónikáját, a ki nem ismeri, annak im elmondom. A mióta Árpád e helyen megszállott, Kokánfalva nemes legényei mindig híres-neves verekedők voltak. Ők pogány vallásuk gyakorlása miatt még második András király alatt is beverték egynémely úr fejét, s ők maguk hadat izentek egész Biharvármegyének, mely határaik fölött igazságtalanul itélt. Negyedik Béla király alatt csak Kokánfalva mocsárai közé nem jött be a tatár, s ha bement, ott maradt. Dózsa paraszthadát ezernyi ezerrel verte meg Dobzse László alatt egymaga e helység, s mióta Mohács alatt siralmasan elesett nemzetünk, hány különböző úr foglalta el már ezt a vidéket, de nem fizetett Kokánfalva egynek is harácsot soha, egy harapás kenyeret sem, sem pedig uraskodni oda még be nem jött senki apja fia, a kit ki nem vertek; még csak szolgabiró sem járt a tájékon, mióta ember él. Az utolsó győri insurrectiónál hátát vetette a többi nemesség a franczia seregnek, a kokánfalviak ott is szembe álltak s megfokosozták a nehéz vasasokat, úgy mentek azok panaszra Napoleon császárjokhoz, mondván: «nem tudjuk, mi az a görbe, de nagyon rossz.» Azok a görbék most is kézben vannak, azok a kezek most is oly izmosak, mint ősapáinké és semmivel sem kisebb bennünk a tudomány fejek beverésére, mint volt nyolczszáz esztendő leforgása alatt. Azért, ha azt kivánják a méltóságos urak, hogy most szavazatot adjunk rendes úton-módon, mi megteszszük azt is rendben becsülettel; de ha jobban tetszik ökölre bocsátani a határozatot, mi annak is állunk, kinyitjuk a kaput, s fogadom a Jeremiás keserüségeire, hogy úgy elkergetjük innen a tarka-tollasokat, mintha soha itt sem lettek volna.

Ez a szép szónoklat mind lehallatszott az udvarra; a kokánfalviak ősi dicsőségük emlegetésére irtóztató ordításhoz kezdtek, a melyből annyi volt leginkább kivehető, hogy bizonyára kedvök volna egy új hősi tettel megszaporítani apáik hírnevét.

A pártok mindegyike végtelen zavarban volt. Szentirmay odafutott a főispánhoz.

– Méltóságos uram, az emberiség nevében könyörgök, vessen véget e természettelen tusának, napolja el a választást, oszlassa el a választókat, különben a legirtózatosabb dolgok fognak ma itt történni.

– Történjék a mi akar! kiáltott közbe daczosan Tarnaváry, a kik verekedve elhagyták az udvart, azok nem jöhetnek vissza többé. Méltóságod azt mondta, a jelenlevők határoznak; ime tessék a jelenlevők határozatát meghallgatni.

Odalenn egyhangúlag kiálták:

«Éljen Szentirmay, Kárpáthy!»

Egy hang sem éltette Kőcserepyt.

– Méltóztatik hallani a jelenlevők kiáltását? szólt Tarnaváry erőszakos hévvel ostromolva a főispánt.

A főispán hidegvérrel mutatott a fekete táblán kiirt szóra: «Vox!»

– Mi szükség itt szavazatra bocsátani a dolgot, midőn senki sem szól az ellenfél mellett.

A főispán ismét csak a táblára mutatott.

– Méltóságos uram, szólt Rudolf egészen magán kívül, az lehetetlen, hogy méltóságod most szavazatot nyisson, hiszen a mint ezek az emberek egyenkint kibocsáttatnak az utczára, a felbőszült ellenfél rögtön agyonveri őket.

A főispán vállat vont rá s hideg nyugalommal nevezte ki a szavazatszedő bizottmány tagjait.

Künn az utczákon már hallható volt a künnrekedt fél vad ordítozása, mely az üldözésből visszatérve, a kapukat zárva találta s a menekültek által értesítve lőn a kokánfalviak árulása felől, kik most egyedül bitorolják a választási tért.

– Be kell taszítani szekerekkel a kapukat, ordíták odakünn, s rögtön hallható volt, mint rohannak nehéz társzekerekkel a zárt kapunak, fejszékkel döngetve annak hevedereit, s kövekkel hajigálva a megyeház ablakaira, honnan minden nézősereg ijedve eltisztult.

– Tessék szavazatra menni, inte a főispán.

– Tessék szavazni! mondák utána Kőcserepy és hívei, gonosz kárörömmel fordulva Bogozyhoz, kit Rudolf és Zoltán meg akartak gátolni e merényletben, készebbnek nyilatkozva a lemondásra, mint ily jelenet előidézését megengedni.

– Önöket mind meggyilkolják odakünn! szólt Zoltán átölelve Bogozyt, s remegve miatta és társai miatt.

Ez nem volt azon ok, melylyel Bogozyt meg lehetett győzni.

– Csak tessék azt reánk bízni! szólt hegykén s ő maga indult meg legelébb a szavazat asztalához, mely lenn a nyilt folyosón volt felállítva.

Ez asztal előtt kellett mindenkinek szavazatát adni s azután kimenni a megyeház kis ajtaján, melyet kívülről egyre döngettek fejszével s ólmos bottal.

Bogozy odalenn összesúgott embereivel s kiválasztva azt az ötvenet, a kik legelébb járuljanak a szavazáshoz, a kis ajtónál szépen bevárta őket, míg mind elvégzék a szavazást, s akkor megnyálazva tenyerét, markába szorítá buzogányát s kinyittatá az ajtót.

– Üssétek agyon! ez volt a legelső kiáltás, mely minden oldalról fogadta, a mint kilépett.

– De ki üt hát agyon? kérdezé Bogozy, megforgatva maga körül buzogányát s kirohant ötven emberével a sokaság közé, jobbra-balra ütve s véres fejeket osztva mindenfelé.

– Ti jöttök a kokánfalvi nemesség ellen? ordítá a maroknyi csapat, mint a sárkány dúlva ellenfelei közt. Ti akartok mi velünk kikötni? Nektek kell háború? Nesze háború! nesze vitézség.

A kokánfalviak perczről-perczre többen jöttek elő a megyeházból, a verekedés egyre dühösebb lett, az emberek a földre gázolták egymást, letépték ruháit, beverték orrát, fejét, lehasogatták füleit, leharapdálták egymás képét, kitépték üstökét, egy-egy ember felugrott a többiek fejére, onnan csépelte az alatta levőket, míg őt is le nem tiporták; nem hallgatott már odabenn senki a szavazásra, a főispán s hivatalnokok felugrottak az erkélyről, bezárkóztak szobáikba, a még hátra volt kokánfalvi atyafiság kinyitá az utczai kaput s egyszerre kirohant a csatatérre. Ez a roham dönté el a diadalt; a Kőcserepy-párt emberei megsokalták az ütleget, s látva, hogy egy új tömeg jön ellenük, hirtelen visszafordultak, odahagyták a megyeházat s azon az úton, melyen néhány óra előtt ők kergették el Szentirmay négyezer emberét, most ők maguk futottak el a kokánfalvi atyafiak előtt, kik megűzték őket a város végeig, elszedték zászlóikat, fegyvereiket, s úgy tértek vissza a megyeházához nagy diadalmasan végigénekelve az utczán:

«Kinyilott a piros rózsa, Szentirmay szakajts róla Még pirosabb a mi vérünk, Azért ontjuk, kiért élünk!»

A Kőcserepy-családnál valaki nagy beteg lehet; cselédek, irnokok szaladgálnak orvosok után, a szállás ajtai be vannak zárva idegenek előtt, az ablakredőnyök lecsukvák. Mégis keresztül hallatszik:

«Kinyilott a piros rózsa!»

XIX. JELLEMEK.

Kőcserepynek rossz éjszakája volt. Annyi veszteség mellett Eveline betegsége volt rá nézve a legsulyosabb csapás. Férje meggyaláztatásán elájult a túlérzékeny delnő s egész éjjel a legnagyobb kínok közt fetrengett; ha néhány perczre egészen magához tért, lankadtan susogá: «minő gyalázat! minő gyalázat!» – és azután ismét elkezdett sírni, vonaglani, hogy ajkán a kín tajtékja habzott.

Milyen éjszaka ez!

Odakünn az utczákon egész éjjel hangzott a víg zene, a nemzeti induló, a fáklyák fénye bevilágítá az utczákat. Bizonyosan a nap diadalmas vezéreinek adnak fáklyás-zenét.

Mégis legalább egy vigasztalása volt a megbukott pártfőnöknek: az, hogy ha ő gyalázatosan vesztett, de ellenfele is gyalázatosan győzött. A szégyen közös. A diadallal ők sem fognak dicsekedhetni senki előtt. Az eredmény által ők is le vannak rántva azok sorába, kik személyeiket kiemelték, de letaposták az elvet.

Nem marad neki az a vigasztalása sem.

A fáklyás-zene hősei nem találták sem Rudolfot, sem Zoltánt szállásaikon, mindkettő egész éjjel távol maradt, csak másnap reggel jelent meg Zoltán egyedül a megyegyűlésen, a midőn a főispán kimondá a tegnapi nap eredményét. A jelenlevők szavazata Szentirmayt és Kárpáthyt választá meg követekül.

Mindkét név hangos éljent kapott. Csupán a kokánfalvi választók voltak jelen a teremben. A karzatok gyéren voltak látogatva, a hölgyek mind elmaradtak onnan.

Pedig kár volt nekik ez órában Zoltánt nem láthatni.

Halaványan, mint a ki az egész éjt átvirrasztá, kelt fel az ifju az őt követi székében megerősítő éljenzések után.

Mindenki azt várta, hogy e megtiszteltetést meg fogja köszönni.

– Sokkal szentebbek előttem hazám törvényei, szólt az ifju, nagy sötét szemeit a gyülekezeten végighordva, hogysem azokat még ügyfeleimnek is meg engedném szegni. A mi tegnap e szent helyen történt, az örökké megsiratandó emlék marad én előttem és annak eredményét, midőn reánk nézve kedvező az, ép olyan kevéssé ismerem el jogosnak, törvényesnek, mintha az ellenkező esett volna meg, s alkotmányos jogaink durva megszegése ellen a mint óvást tettem ellenfeleimnél, ép úgy óvást teszek saját pártom ellen, s a választást semmisnek tekintem. Én oly helyet, hol alkotmányunk fentartására kellene őrködnöm, el nem foglalhatok azon az úton, melyre engem az alkotmány megszegése vezetett s a kényszer és erőszak, mely alulról jő, ép úgy ellenére talál bennem, mint az ellenkező. Én igazságot keresek, nem diadalt. Azért e választás ellen mind magam, mind jelölttársam nevében ünnepélyesen tiltakozom, a küldetést el nem fogadom, s új, jogszerű és törvényesen megtartott választást kivánok.

E szavak mindenkit megleptek. Az ellenzék itt-amott zúgott utána, mintha bosszankodnék, de mégis jól esett nekik ez a beszéd, hogy kedvök lett volna az ifjut sziveik mélységébe takarni; a mi pedig Kőcserepy híveit illeti, bizonyosan mondhatjuk, hogy Zoltán e váratlan lemondással legalább egy harmadát azoknak maga részére hódította úgy hogy midőn néhány percz mulva megzendült az általános éljenkiáltás rá, azt – a jobb oldalon kezdték.

Maga a főispán is megrendítve érzé magát. Lehetetlen volt neki meg nem vallani maga előtt, hogy kettő közül ez az igaz ember.

Egész tisztelettel inte Kárpáthy felé s valódi meghatott hangon mondta a gyülekezetnek:

– A nemes báró lemondását nagyrabecsülöm és elfogadom; az újabb választásra a jövő hét ugyanezen napját tűzöm ki s férfiui szavamra mondom, hogy legkisebb szabálytalanságot sem fogok eltűrni! Igérem és megtartom.

A főispán úr ezuttal őszinte és általános éljent kapott. Azt iparkodott is megérdemelni.

Szentirmay még a választás éjjelén sietett fel a kormányhoz, a választás eredményét megsemmisíttetni. A következő hét alatt nagy felügyelet volt rá, hogy minden vesztegetésnek eleje vétessék.

A kijelölt napra a nemesség újra egybehivatott. Bölcs megfontolással, józanon, cselekvényök nemzeti fontosságától áthatva jelentek meg mindkét oldalon.

A szavazás mély csendben, egész kegyelettel ment végbe, legkisebb botrány, legkisebb undorító tény sem történt. A választók háromnegyede Szentirmay és Kárpáthyra szavazott. Tehát csak egy negyedrész maradt Kőcserepynek.

Tehát meg kellett győződnie a felől, hogy nem szeretet, nem becsülés vonta hozzá az embereket, hanem csak mámor. Midőn kijózanultak, megvetették.

Oh mint kellett neki gyűlölnie ez embereket, kikről kénytelen volt elismerni, hogy jobbak, mint ő, mert hiszen azok, a kik kezet szorítottak vele, még ők is elpártoltak tőle.

Hát még ha arra gondolt volna, a ki szivéhez legközelebb áll, s a kinek a szive még is tőle legtávolabb van és leggyűlöltebb ellenségeihez közel: tulajdon leánya?…