Part 30

Nagyon alázatos képpel jött az atyafi, bátorkodik reményleni, hogy emlékezik rá valahogy a méltóságos úr.

– Hogyne, fiatal barátom, ön Maszlaczkynál praktizált nemde?

Bátorkodik a kérdésre igent mondani; de most már nincsen nála, mert Maszlaczky úr gonoszban töri a fejét, mintha pert akarna indítani ő méltósága ellen. Ő ilyen embert nem kiván szolgálni; inkább a méltóságos úrnak ajánlja fel tehetségeit.

A méltóságos úr előtt nagyon jó ajánló levél a Maszlaczky rágalmazása. Bogozy úr majd lesz bátor igen sok anecdotát mondani róla.

Most pedig igen boldognak érezné magát, ha a méltóságos úr megtisztelné magas bizalma egy sugarával. Az alázatosan folyamodó maga is ebből a vármegyéből való, még pedig a híres Kokánfalvából, a honnan a legjobb markú, legjobb torkú kortesek szoktak kikerülni. Ő már gyakorlott az efféle eljárásokban. Sok alkalma volt rá. Országgyűléseken szerepelt, tudja, hogy kell az emberek nyelvén beszélni; ha a méltóságos úr rá merné bízni, valójában senki olyan hatalmasan fel nem lovalná a kokánfalviakat, mint ő.

– Igen örülök ön szép tehetségeinek tért nyithatni, kedves barátom. Miben sem gyönyörködöm annyira, mint midőn fiatal embereket sikerült a józan elvek számára megnyerhetnem. Önt megbízzuk ezennel a kokánfalvi nemesség vezényletével. Ne kiméljen ön semmi áldozatot, melyet az ügyre nézve szükségesnek talál. Vegye magához ezt a kétezer pengőt; ne engedje, hogy nemes barátaink szükséget szenvedjenek; ne mondja, hogy sok lesz, önnek magának is úri módon kell előttük föllépni, hogy respectálják. Mi az ügy érdekében semmi áldozatot sem sokallunk és ha sikerül önnek az ottani nemességet ügyünk számára megnyerni, számolhat ön hálánkra. Egy-két ezer pengőről biztosíthatom önt. Aztán közel van a tisztújítás, a főispán úr hallgat szavunkra s egy aljegyzői hivatal üres.

A megtisztelt folyamodó bátorkodik megjegyezni, hogy egy actuarius esküdt minősége még inkább betöltené óhajtásai netovábbját. Ez még biztosabb kilátásba helyeztetik reá nézve.

Frater Bogozy ezenfelül még teljesen equipiroztatott; kapott egy egész új atilla-dolmányt ezüst gombokkal, nagy hatású pörge kalapot sallangos szalaggal, melynek czafrangjait, mint mondák, maga a nagyságos asszony hímezte A philosophnő igazi spártai részvéttel osztá meg a férfiak küzdelmeit, egész nap harmadmagával kalapcsokrokat hímezve, a közös ügy bajnokai számára.

A lovaggá ütött vén jurátus (bocsánat! fiatal ügyvéd) a jelenvolt celebritások által összecsókolt arczczal s megszorongatott kézzel távozék el Kárpátfalváról, zsebében hordván a patenst, mely számára a felhasználandó forspontok tetszés szerinti mennyiségét elrendelé.

Ez jó fogás volt, mondák maguk közt a Kőcserepy-pártiak, a kokánfalvi nemesség igen sokat nyom a latban, mert hirhedett veszekedők mind; azok szoktak legtöbb széket, ajtót összetörni tisztújításon, s legtöbb beütött fej nekik köszönheti eredetét. Eddigelé inkább látszottak hajlani Szentirmay pártjára, mert Kiss Miska, a Kárpáthy-család régi jó czimborája, tartotta őket pórázon, csak egy ily körmönfont ficzkó, mint Bogozy, lehet képes őket jobb útra téríteni, a mint hogy bizonyosan megcselekszi, az semmi kétséget sem szenved, az ember oly alázatos, oly földig lekötelezett úri pártfogói előtt, mint a milyen megátalkodott és impertinens kortesei élén. Arra, hogy egy ilyen kézcsókoló simplex ember olyan előkelő nagy urakat, kik őt asztalukhoz ülteték, s kik vele kezet szorítani leereszkedének, megtaláljon csalni, ugyan ki gondolt volna? Hogy lehetne ezt Bogozyról feltenni? Ez minden logikai, minden psychologiai valószinűségen kívül esik.

Nehány nappal a követválasztás határideje előtt sorba vették a követjelöltek a falvakat, személyes megjelenésökkel megerősitendők párthíveik bizalmát, mely alkalommal a mint Szentirmayék részéről nem hiányzottak a válogatott dictiók, még inkább gondoskodva volt Kőcserepyék által válogatott jó borokról s mindkettő megtette a maga hatását.

Kokánfalván is megjelent Kőcserepy s nagy megelégedésére szolgált az egész faluban egyetlenegy józan embert sem találhatni; mindnyájan édes kedves testvéröknek nézték, sorba csókolták, óhajtották, hogy igyék a borukból: veszteni való rossz volt! csakugyan nagy hatással kell lenni ennek a Bogozynak a vad tömegekre, hogy rá vegye őket, miszerint ettől a bortól leigyák magukat. A frater impromtu tartott is egy dictiót ott Kőcserepy hallatára, melynek hiányzott ugyan eleje-veleje, de a sok éljenzés és közbekiáltás miatt úgy sem lehetett kivenni, hogy vajjon a töltött káposzta fölött tart-e apologiát, vagy az alagutakról értekezik.

Kőcserepy teljesen megnyugodva hagyá el Kokánfalvát. Bogozy valamennyi «fűzfán fütyülő», «jégen kopogó», «kifordított subáju» s más efféle népszerű epithetonokkal emlegetett szentekre esküvék, hogy az egész falu a miénk! Kiss Miska mutatni sem merte magát Kokánfalván azóta, hogy ő otthon van; azt jól is tette, mert szíjat hasítottak volna a hátából.

Eljött végre a nagy alkotmányos ünnepély napja, melyre oly szent lelkesüléssel egyfelől, mint borfogyasztással más részről készülének hetek óta.

Minthogy a megyeház termei nem voltak képesek befogadni a választók nagy tömegét, künn a megyeház kővel kerített udvara rendeztetett el számukra. Az erkély alá nagy faállvány emelteték, melyen a főispán s az ünnepély előkelői helyet foglaljanak, tarka függönyökkel s háromszinű lobogókkal felékesítve.

A megelőző estén már tarka látványoknak volt tanúja a székváros; minden oldalról jöttek hosszú szekérsorral a választók tömegei; elül lóhátas legény vitte a lobogót, melyre a választottak neve fel volt irva, melyről a két párt feleit meg lehete ismerni, a mire egyébiránt még erősebb különböztető jel volt az, hogy Szentirmay hívei csendesen, szép rendben vonultak be minden utczán, pompásan öltözött mentés, délczeg lovagoktól vezetve; a szekerek mellett kardos ifjak nyargalnak, a rendre ügyelve s az egész menetet előre kitűzött tanyáikra vezették, míg Kőcserepy korteseit messziről meg lehete sejteni a nagy ordításról, melylyel közeledtek; legelső volt a czigány-banda, mely az insurrectionális marsot húzta, utána mindenik szekéren dalolta összevissza kiki a maga nótáját, s valahányszor egy-egy jótorkú embernek eszébe jutott emelt itczés üveggel felállni a szekérben s elordítani magát: «megállj!» meg kellett állítani a lovait mindenik parasztnak, hadd mondhassa el ő kelme a mondókáját.

«A mi nagyságos és tekintetes követjelölteinket, Kőcserepy és Korondy urakat az úr Isten éltesse!»

«Éljen!» – ezer torokból.

S ez így ment minden utczaszegleten. Este felé már oly muzsikálás és kurjongatás vette fel a várost, mintha minden ember férjhez ment és megházasodott volna benne. Tiz óra felé már egy kicsinyt verekedni is kezdtek, valami tanyát el akartak a tarka tollasok foglalni az egyszintollasoktól, szerencsére az utóbbiak vezérei közbe veték magukat és lecsillapíták a vitát, s ilyen formán az egész éjszaka minden nevezetesebb baleset nélkül folyt le, csupán a kortesvezetőknek kellett résen lenni mind a két felekezetnél, hogy valamikép a farkas be ne lopózzék juhaik közé, s rá ne beszéljen egyet és mást, hogy reggel átálljon az ellenpárthoz.

Az volt a szerencse, hogy a kokánfalviakat nem hozták be a városba. Már az hagyományos dolog volt, hogy őket az eldöntő nap előtti éjszakán a városon kívül eső «Térjkineki» csárdában szokták hagyni, mert ha éjszakára behozzák, nem marad beveretlen ablak s megveretlen ember a városban. Nekik csak épen a mulhatatlan órában kellett a helyszinén megjelenni.

A Szentirmay párthívei rendszeres tömegekben levén felosztva, miket értelmes és nagyhatású férfiak vezettek, sokkal könnyebb volt őket rendben tartani, kormányozni, mint Kőcserepy rakonczátlan hadát, melynek nagy részét a túlságos bővölködés úgy eláztatta, hogy semmi szót be nem vett.

Ennek köszönhető, hogy mindjárt a legelső tacticai előnyt az elsőbbeknek sikerült megnyerni.

A nap kimenetele nagyrészben az előnyös álláspont választhatásától függ, ezt tudja minden hadvezér, a ki valaha csatatéren volt; vagy ha nem tudta, a legelső alkalommal bizonyosan megtanították rá. A választási harczmezőn kétségtelenül kedvezőbb helyzete volt annak a seregnek, mely a főispán s egyéb fő-főurak állványához közelebb férkőzhetett; mert először is az ő kiabálását jobban lehetett hallani, mint ellenfeleiét, kik a tulsó oldalra szorultak, másodszor sokkal könnyebb volt onnan fenyegetőzni, hogy ha a főispán kiáltásaikat nem akarja meghallani, az egész faalkotványt szétszedik alóla.

Az volt tehát a legelső feladat, hogy korán reggel négy órakor, midőn a megyeház kapui megnyittatnak, melyik párt foglalja el hamarább a megyeház udvarát?

Szentirmay választói pontban három órakor hajnalban már mind talpon voltak, s végezve a rövid, de szükséges szíverősítő reggelizést, szép rendben, egymás sorjában megindulának tanyáikról a megyeház felé, s midőn annak kapui megnyittattak, helyzetükhöz illő méltósággal vonultak be a tágas udvarra s körülfogák a főispáni tribunet, a nélkül, hogy ebben valaki által akadályozva lennének.

Kőcserepy embereibe pedig még hat órakor sem lehetett lelket verni. Hasztalan volt biztatás, kiabálás, a mulató tömeggel nem birt senki, a vezetők rekedté ordították magukat a nagy buzgóságban s még utóljára csak azzal birták őket kimozdítani tanyáikról, hogy az ivó-edényeket mind összetörték, a mikor azután néhány fanaticus bacchanson kívül, a ki kalapkarimából is megissza a bort, a többi ráadta a fejét, hogy meginduljon a vármegyeház felé.

De ez is oly zavarral ment véghez, minden lépten-nyomon megállottak az utczán, felemeltek valakit a vállukra maguk közül s annak beszédet kellett tartani, a mi némelynek nehezére is esett; egy helyen eszökbe jutott, hogy a követjelölt uraknak fáklyás-zenét kellene adni s nagy erőfeszítéssel sikerült a vezéreknek elhitetni velök, hogy korán reggel nem dívik a fáklyás-zene. Még felgyujtanák a várost.

Ilyenformán túl volt hat órán az idő, midőn a legelső csapat Kőcserepy választói közül a megyeház udvarára nagy énekszóval bevonult s elbámulva tapasztalá, hogy már akkor az udvar jobbik felét egész tömött rendben elfoglalva tartá az ellenpárt.

Kőcserepynél korán reggel volt még nyolcz órakor, midőn a kortesvezérek megjelentek nála. A nagyságos úr diadala előérzetében kissé sokáig talált aludni. A derék pártkolomposok boldogoknak érezték magukat, ha egy dolmányt vagy egy mentét fölsegíthettek az öltözködő főúrra. Esküdtségek és szolgabiróságok néznek ki azon mente és dolmány ujjaiból.

Minden jól megy, legkisebb aggodalomra sem lehet ok, a positiók megvíhatatlanok, a hadsereg a legjobb borszesztől van lelkesülve, az ellenség száma kevés. Ki merne valaha egy hadvezérnek ellenkezőt mondani? Ki merné őt arra figyelmeztetni, hogy hátha megveretik?

A szolgálatkész kolomposok egészen bizonyossá tevék a tanácsos urat, hogy diadala minden kétségen kívül van, s ő előre biztosítá őket hálás lekötelezettségéről.

A tanácsos úr számára a főispán a megyeházban rendeltetett szállást s annak hátulsó szobáin keresztül jól lehete már hallani a légbolygató «éljent», mely Kőcserepy és Korondy nevei után riadozott. Szentirmay emberei nem kiabáltak; a hivatalos állványon még akkor senki sem volt jelen, néhány kiváncsi patvaristánál egyéb, a ki keresztül ment rajta s annak a kedveért biz ők nem igen erőltették hangműszereiket, hanem engedték az ellenpártnak ezt a mulatságot, kiknél kész volt az éljenzés, mihelyt valaki egy ablakon kidugta a fejét.

Kőcserepy tehát egész gyönyörrel hallhatá szobáiba saját nevének kizárólagos hangzását s ragyogó orczával kérdezé nejétől, kihez órákkal diszített harczias köntösében belépett: «hallja-e ezt az égzengést odakünn?»

A tanácsosné kezét nyujtva harczba induló bajnokának, igazi philosophi felfogással mondá:

– A népszerűség soha sem szerencse, az az érdemek méltó jutalma.

Eveline őszinte bámulója volt férje érdemeinek s magában tökéletesen meg volt a felől győződve, hogy a haza és az emberiség eléggé soha le nem róható hálával tartozik Kőcserepy úrnak.

A tanácsos megcsókolá Eveline homlokát, megölelte leányát s elvárta mind a kettőtől, hogy őt nézni fogják ablakaikból.

Vilma arcza olyan hideg volt, mint a hó, a diadalmas csók alatt, az ő szivét nem hatotta meg semmi gondolatja a családi örömnek; titkon szívében, midőn atyjára s anyjára nézett, s látta őket büszke, elbízott reménynyel egymást biztatni, az a keserű gondolat támadt: «hátha megszégyenülnének?»

A tanácsosné figyelemmel vizsgálta gyermeke halavány arczát, mely e diadalban sem birt kipirulni s magában ezt következteté: «ez a gyermek valakit szeret». Nagy gyanúja volt, hogy ez a valaki Emánuel barátunk lesz.

Ez éppen illenék hozzá. Emánuel a legszeretetreméltóbb fiatal ember minden ismerősök között, tanulmányait fényesen végezte, családja gazdag és nagy befolyásu, Vilma örömest látja őt, örömest hallgatja, mint beszél előtte apró rágalmakat a család gyűlöltje, Kárpáthy Zoltán felől s ha kifogyott belőlök, még ő biztatja rá: «nem tud több rosszat felőle?»

Azt a philosophnő nem is gyanítja, hogy Emánuel barátunkat kora kicsapongásai azzá tevék, a mit a biblia «festett koporsónak» nevez s hogy Vilma senkit a világon úgy nem gyűlöl, úgy nem utál, mint őt, s a midőn biztatja, hogy rágalmazza előtte Zoltánt, ugyanakkor gyönyörrel gondol a rágalmazottra s édes eszmének találja őt szerető szívébe eltakarhatni. Mentül jobban szidják, mentül jobban üldözik, annál erősebben öleli ő magához annak eszményképét, mintha azt hinné, hogy az ő édes hivatása elleneitől megvédni őt.

A tanácsos úr magával voná hízelgő kiséretét. Ő maga is kiváncsi volt a harczmezőt, seregeik fölállítását megtekinteni, e végett egy hátulsó terem ablakán kegyeskedett kitekinteni.

Ez a pillantás nagyon elrontotta belső jó kedvét.

Egyetlen tekintettel keresztül láthatá, hogy kolomposai vagy magukat, vagy őt csalták meg, a midőn a a diadalt minden kétségen kívülinek állíták. Sőt inkább nagyon is világosan látható, hogy az ő párthíveinek tömege kevesebb, mint Szentirmayé; más szemei ugyan csalódhatnak, a tarka-tollasok tömegei a tágas udvar minden terén szétoszolva, százakra menő lobogóikkal két annyit látszanak mutatni, mint Szentirmay tömött rendben álló phalanxa; de Kőcserepy egy tekintetre meg birja becsülni a két sereg számértékét, néhány százzal aligha többen nincsenek ellenfelei. És azonfelül a legkedvezőbb állást ők foglalták el. Itt csak észszel lehet segíteni.

A kolomposok észrevették a nagyságos úr örök mosolyán keresztül a kellemetlen benyomást, s igyekeztek elsimítani azon új reményt adó biztatással, hogy a kokánfalvi nemesség még nem érkezett meg, miután az a városon kívül tanyázott, s ha az berukkol, bőségesen túlnyomja az ellenfél létszámát.

Kőcserepy mindamellett úgy kezdé érezni, mintha sokkal sebesebben vernének azok az órák ott a keblén, vagy talán a szíve volt az? midőn kolomposait visszabocsátá híveihez s maga a főispán látogatására ment.

Valami futó gondolat háborította meg lelkét, hogy ezek az emberek puszta szóval több eredményt birtak kivívni, mint ő pazarlással! hogy többet érnek azok puszta kézzel, mint ő minden kincseivel együtt. Oh mennyivel jobban gyűlölné őket, ha az a gondolat megérnék szívében, miszerint azok magasan, – magasan állanak ő fölötte.

A megye előkelő rendei már ott voltak a főispán udvarlásán, mind a két párt fő-fő vezetői, kik kölcsönösen iparkodtak egymásnak alkalmatlanok lenni s mind a ketten a főispánnak.

A mint Kőcserepy úr sorba mosolygá ismerőit, Korondy fülébe súgta halkan:

– A kokánfalvi nemességért jó volna előre küldeni, mert az ellenpárt rögtön szavazatot fog követelni.

Kőcserepyt ez a tudósítás nagyon megrettenté. Szavazás alkalmával a kapuk bezáratnak, s minden szavazó egyenkint bocsáttatik ki a megyeudvarról az őrálló huszárok kis ajtaján keresztül. Ennélfogva természetesen, a ki már a szavazás kezdetekor a zárt kapukon kívül rekedt, az többé nem jöhet be.

Rögtön felszólítá a tanácsos Emanuelt, hogy üljön lóra s nyargaljon lóhalálban a «Térjkineki» csárdához, beszéljen Bogozyval, hogy rakja szekerekre embereit, úgy a hogy vannak és siessenek megjelenni a színhelyen, különben az igért diurnumot vesztik.

Emanuel sietve fogadott szót s veszedelmes buzgalommal vágtatott végig a városon, nem különben, mint a ki egy ostromlott vár sorsát viszi magával, a felmentő seregért iramodván.

Azalatt a főispán és alispán és a tanácsos összesúgtak; a legjavasolhatóbb terv az volt, hogy a választás megnyitását mindenféle ürügy alatt el kell diplomatizálni addig, míg a várt segédsereg megérkezik.

E végett a főispánnak hirtelen fontos levelet kellett kapnia valahonnan, azt hirtelen keresztülolvasnia, bocsánatot kérni, hogy kénytelen egy pillanatra elhagyni a rendeket és szobáiba vonulni. Az alatt a jegyzőknek nagy sietséggel kelle futkosniok a termeken keresztül, mintha rettenetes, elmulhatatlan dolgokkal bizattak volna meg a főispán úr által, ki koronkint megjelenik ajtajában s bocsánatot kér a zúgó rendektől, hogy csak még egy pillanatig kénytelen távolmaradni.

E diplomaticus jegyzék-váltások ideje alatt a künn levő választó közönség türelmetlen kezdett lenni; már tíz óra is elmúlt, a mi falusi emberek előtt csak két óra járásnyira van az ebéd idejétől, a miből hihetőleg vacsora lesz, ha a méltóságos urak még sokáig késnek. A nemesség eleinte csak zúgni, később hangosan kiabálni kezdett, mind a két párt elkezdte jelölteit éltetni, a miből oly gonosz lárma támadt, hogy a gyűlésterem ablakai remegtek bele.

Végre Tarnaváry, ki mindenütt tüskében látszott ülni, felugrott, nekigyürkőzött s jobbra-balra taszigálva a főispán ajtajában álló hajdúkat, beront hozzá erőszakosan.

Kőcserepy és Korondy ott álltak az ablakban, türelmetlen várakozással, egy csomó fiatal ember ott ácsorgott a főispán körül, iszonyú dologtalanság kifejezésével arczaikon; maga a főispán pedig pamlagán ült s valami hosszukásan összehajtott papirosból látszott olvasni nagy figyelmesen. Akkor kapta fel azt, midőn Tarnaváry belépett a szobába.

– Méltóságos uram, szólt egyet csavarintva izzadt üstökén Tarnaváry, megbocsásson, hogy így berontok, de kénytelen vagyok méltóságodat figyelmeztetni, hogy az idő telik, s az egybegyűlt nemesség odakinn türelmetlen kezd lenni.

A főispán vállat vont, s tovább is figyelmesen nézett abba az összehajtott papirosba.

Tarnaváry föltette magában, hogy most igen higgadt kedélylyel fog szólani.

– Kérem méltóságodat, vegye tekintetbe, minő rossz származhatik abból, ha méltóságod még sokáig késlekedik. Az egybegyűlt nemesség odakünn hajnal óta készen várakozik, egy része ugyan jól felpálinkázva, de a nagyobb rész étlen-szomjan. Az emberek zúgnak zajongnak, máris kezdenek egymással feleselni, ha méltóságod meg nem jelenik előttük, én nem tudom, mi fog történni? a leggyalázatosabb verekedés üt ki közöttük, mely szégyent hoz mindnyájunkra.

A főispán úr erre sem felelt semmit, szép nyugodtan olvasván abból a fontos okiratból, melyet kezében tartott; hanem helyette nagyságos Kőcserepy úr mutatta némajátékkal, hogy ő méltósága nagyon el van foglalva most.

– Dolga van ő méltóságának? kérdé Tarnaváry.

– Fontos, sürgetős, mulaszthatlan! súgá Kőcserepy lassan, nehogy megzavarja őt fontos elmélkedéseiben.

De annál hangosabban beszélt Tarnaváry.

– Semmi sem fontosabb a jelen ügynél! Semmi sem elébb való kötelesség ennél és én komolyan figyelmeztetem méltóságodat szent kötelességére.

Valami szerencsétlen titkárja a főispánnak arra a gondolatra talált jönni, hogy valahonnan a kuczkóból előszólaljon:

– Bátorkodom emlékeztetni uraságodat, hogy itt a főispán úr szobáiban vagyunk.

Tarnaváry felöklelte a megszólamlottat tekintetével.

– Tessék visszaülni az úrnak oda, a honnan felkelt! Ez nem a főispán háza, ez a megye háza! s a főispán csak olyan szolgája az országnak, mint az úr a főispánnak.

A főispán megint csak olvasott s a vállát vonogatta.

Tarnaváry föltette magában, hogy olyan szelid lesz, mint a bárány.

– Méltóságos uram. Én elismerem méltóságod hazafiui érdemeit…

A főispán egy új lapot fordított olvasmányában s oda sem hallgatott.

E megvető közönyösség oly dühbe hozta egyszerre a bárány Tarnaváryt, hogy sem látott, sem hallott többé; az erőszakosan elnyomott vér mind a fejének rohant; egy percz alatt, mielőtt valaki csak sejthette volna, kikapta a főispán kezéből azt az irást s úgy vágta a földhöz, hogy minden levele szétrepült.

– Ah ez erőszak! Violentia! crimen læsæ! actus majoris potentiæ! kiáltának a szobában levők s ugrottak a földhöz csapott iratokat felkapkodni.

Késő volt már: Tarnaváry megleste, hogy mik voltak azok? A fontos, sürgetős okirat nem volt egyéb egy csomó képes Charivárinál, mely épen akkor érkezett a postán, s melyben nagy gyönyörűségét szokta találni a főispán úr üres óráiban.

Tarnavárynak sikerült egy számot megragadhatni belőle.

– Ah! Tehát ezek azon sürgetős dépêchek! ez azon fontos ügy! ez azon elhalaszthatlan olvasmány, mely miatt az összes nemességnek várakozni kell, mely a közügyeket háttérbe szorítja. Jó napot, uraim. Jó napot! Ez ugyan derék dolog.

Utolsó szavait már a gyűlésteremben mondá el Tarnaváry, mint valami elfoglalt zászlót rázva kezében az elrabolt Charivarit.

– Ime, tekintetes karok és rendek, itt van a mindennél fontosabb diplomatiai jegyzék, a mitől országok sorsa függ, a miért úgy kellett szaladni a megye jegyzőinek, majd nyakukat törték. Ez ám ama sürgetős staféta, a mit lóhalálában hoztak a főispán úrnak. Tessék! olvassák önök is, hogy szólhassanak hozzá. Tessék uraim, a fontos dépêchek.

Míg a gyűlésteremben levő előkelők egy része szörnyűködött, más kaczagott a bárány Tarnaváry dühös ragadományán, az alatt odakünn a köznemesség békétlenkedése a végső fokát érte el. A tarka-tollasok belefáradtak már a kiabálásba, a vezetők a csillapításba, s a Szentirmay-párt emberei egyhangulag kezdék sürgetni a szavazatot.

Bizonyosnak lehete tartani, hogy szavazat útján ők fognak győzni. Az egyszerű felkiáltássali választás ezuttal a Kőcserepy-pártnak szintén nem használt, mert ellenfeleik álltak az erkélyhez közelebb.

E rossz helyzet régóta bosszantá az érdemes atyafiakat s több izben megkisérlék már egyes csapatokkal amazok közé nyomulhatni, de itt oly szigorú rend uralkodott, hogy a zárt tömegen sehol sem lehetett keresztül hatolniok s mindannyiszor kényszerítve voltak visszahuzódni a tulsó oldalra.

Az alkalom végre a leggonoszabb tanácsadó; a megyeház udvarának egyik szögletében nagy rakás tégla volt felhalmozva, jövendőbeli építkezés végett; egy ideig csak arra használták e téglahalmazokat a tisztelt választók, hogy felálltak azokra s onnan lármáztak, később azonban, midőn az ellenpárt a szavazást kezdé sürgetni, mulatságosnak találták amazokat olyanformán birni más gondolatokra, hogy egynéhányat azon téglák közül az előttük állókra hajigáltak.

Ez igen jó gondolat volt. Amazok oly sűrű tömegbe vették magukat, hogy minden elhajított kőnek emberére kellett találni közöttük.

A rossz példánál semmi sem gyümölcsözőbb; az ingerelt, mámoros sereg egyszerre rohant az alkalomnak s mintha ez így volna legjobban, elkezdé ostromolni téglabombáival az ellenfél választóit. Ebből pokolbeli lárma támadt; a Szentirmay-párt emberei nem akarták magukat engedni, s ki botot, ki csákányt ragadva, elkezdék visszaverni támadóikat, egy pár zászlót már el is vettek tőlök, s azoknak a nyeleit odaverék a zászlótartók hátaihoz, a miből ott a szűk, megszorult helyen a leggonoszabb öldöklés támadt volna, ha hirtelen maga Szentirmay és Kárpáthy meg nem jelennek párthiveik között, a midőn Zoltán a választók vállaira emelkedve, a mérges zsivajon keresztülható szózattal hivá fel választóit, hogy rögtön hagyják el a megyeház udvarát és protestáljanak ez alkotmánytörő erőszak ellen.

Józan választói igen helyesnek találták e felszólítást, s azonnal kezdtek a főkapun keresztül kifelé nyomulni.