Part 3

– Szép gyermek! gyönyörű fiu, mondogatják körül, a kik látják; lehetetlen, hogy ez… a többit súgva mondják egymás fülébe. Különösen egyet észrevesz rajta mindenki: azt, hogy mozdulataiban, arczkifejezésében, fejhordozásában mennyire utánozza gyámatyját. Az emberek ismét sugdosnak valamit egymás fülébe. Pedig bizony ez természetes és egyszerű dolog; a gyermeki kedély, mint a lágy viasz, úgy idomul ideálja mintájába s én emlékezem reá, hogy midőn egy kedvencz oktatónknak az a szokása volt, hogy orrhangokon beszélt, a mi neki jól illett, tanítványai nagy része elsajátítá tőle az orrhangokat; sőt a figyelmesebb szemlélő képes felismerni a középosztály növendék ifjain csupa tagjártatásaikból, hogy mely főiskola növeltjei? annyira magukon hordják nevelőik helyes és helytelen modorait; mennyivel valószinűbb ez az átalakulás, midőn egy gyermeknek oly mintaképe van, minő Szentirmay gróf, ki nemcsak neki, hanem az egész országnak ideálja, s a kit annyira szeret, bámul, imád, hogy már hatéves gyermek korában eltanulta megyegyűlésein tartott beszédeit, s otthon elszavalta azokat Rudolf gyermekei előtt.

A bemutatások, elfogadások kölcsönös általános mondatok után elvégződnek, Flóra a tanácsosné mellett foglal helyet, Rudolfot a báró, a főispán és a házi úr fogják körül, Katinka rögtön barátnéjára talál Vilmában, ki már régóta egyedül sétál a teremben, nem találva hirtelen eltünt társnéját; Zoltánt pedig a nagyothalló asszonyság foglalja el.

– Oh be kedves gyermek; ha az én unokáim közül valamelyik ilyen szép, ilyen deli volna! szól az őszinte asszonyság gyöngéden megsimogatva Zoltán sötét hajfürteit, mik természetes csigákban omlanak fehér halántékaira. Mi hír Szentirmán, mi hír Kárpátfalván? hallom, hogy utazni voltak Londonban, Párisban. Rossz útjok volt ugy-e? Zivataruk is volt a tengeren. Hallom, hogy maga igen derék fiu.

Zoltán azzal igazolja e dicséretet, hogy híven felel minden kérdésére a jó öreg asszonyságnak, s a tengeri zivatart oly élénk arczjátékkal festi le előtte, hogy a jó néne siketsége daczára is megérti azt, s elhallgatná ezt a fiut napestig, ki oly komolyan, oly tisztelettudón beszélget vele s nem nevet háta mögé, vagy épen szemébe, mint a többiek; úgy el tudná nézni beszélő ajkait, villogó szemeit s csak néha sóhajta egyet: miért az ő unokái is nem ilyenek?

– Ejh Zoltán, Zoltán! hagyd ott már az öreget s gyere a kisasszonyokhoz! kiált egy idétlen kappanhang a háta mögött, s egyike az öreg asszonyság unokáinak, Czirányi Emanuel lép oda Zoltánhoz nagy szelesen; pár évvel idősebb fiu nálánál, tökéletes kis dandy, csakhogy vékonyabb, mint a többi, a ki, úgy látszik, hogy egy csomó szeleburdit választott ideáljának s a mit azoktól eltanult, azon alaktalanságokban rendkívül tetszik magának.

Zoltán komoly arczczal intett neki, hogy engedje beszédét bevégezni az öreg asszonysággal.

– Eh, mit beszélsz annak, hiszen úgy sem hallja! kiálta az ifju fád, nem iparkodva lassan beszélni, sőt azt várva, hogy mások e szavait elménczségnek tartsák, s midőn nagyanyja megfogá Zoltán kezét, oda lépett hozzá szelesen s kirántá azt az agg nő kezéből. Ugyan grószmama, ne fogd el Zoltánt, fogj magadnak magadhoz való öreg urat.

Zoltán megcsókolá az öreg kezét s úgy távozott el, Emanueltől vonatva.

– Tisztelni kell az öregeket és a gyöngéket, Emanuel, mondá a fiatal bölcs gyermektársának; az nagyot nevetett rá, azt hitte, hogy ez is élcz volt.

Emanuel barátunk tökéletes gavallér. Még ugyan nem több tizenhárom évesnél, hanem azért dicsekedhetik vele, hogy kiképzett dandy. E dicsekedést nem is mulasztja el s ha két-három kortársára akad, azoknak van mit hallgatni a felől, hogy minő vignette alatt lelhető a legfölségesebb pezsgő, hol és mikor szokás találkozni szép varrólányokkal, hány hódítást követett el itt-amott tánczpróbákon és gyermek-koncerteken, s mily önálló beszédeket szokott tartani szülei ellenében. Némely főrangú ifju soha sem volt gyermek, mert kicsiny korától fogva gavallérnak nevelték.

A kis gavallér úrias szelességgel ragadá magával a karjára öltött Zoltánt s letaposva egynéhány komolyabb hazafi tyukszemeit, sietett őt bemutatni az ifju társaság bálványainak, Vilmának és Katinkának, kik fiatal leányok szokásaként nagy hirtelen ismerősökké tudtak lenni.

Zoltán elpirult, midőn a még soha nem látott lányka előtt meghajtotta magát. Oh higyjétek el, hogy az ifjak elpirulása legszebb színe a lélek épségének. Vilma büszke főhajtással fogadá a gyermeket, s nagy okos szemeivel figyelmesen tekinte rajta végig. Zoltánt zavarba látszott hozni az, hogy valahányszor Vilmára nézett, mindig annak szemeivel találkozott; ilyenkor aztán mintegy pihenésül mindannyiszor Katinka arczát keresé fel, ki vigan nevetve, kaczagva beszélgetett Emanuellel, gyermetegen, könnyelműen, a hogy életkorához illett.

Zoltán alig tudott mit szólni a lánykához, kit mulattatni kellett volna, míg Emanuel alig talált elég kezeket és lábakat rendelkezésére, mikkel szavait kisérje.

– Jerünk ki innen a szabadba! szólt Katinka kedves szökelléssel ölelve át társnőjét, s ragadva magával kifelé. Én nem szeretek a szobában lenni, mikor odakünn oly szép idő van.

Emanuel törte magát a kisasszonyok napernyőiért, Zoltánt odáig is magával ragadta.

– Látod, oktatá fiatal társát, te olyan félénk vagy. Nem ér semmit leányok körül szemérmesnek lenni. A leány mind egyforma, csakhogy rátartja magát. Majd csak vigyázz én reám, meglátod, hogy egy óra alatt mind a két leánynak elcsavarom a fejét.

Zoltánnak sehogy sem tetszett ez a beszéd, sőt azt nyilt kihívásnak kezdte tekinteni. Neki a nőkről általában és különösen az ő kicsikéjéről, – a hogy nevezni szokta, – egészen más fogalmai voltak; ő is gondolkodott és ábrándozott azon szép gyermekről, ki vele együtt nőtt fel, kit ő tanított járni, ő tanított beszélni, kinek számára megtartogatá még kis gyermekkorában legizletesebb csemegéit, legkedvesebb játékszereit, kinek kedveért lemondott kedvencz mulatságairól, kinek szeszélyeit megtanulta tűrni, s kit ha karjára fűzve vezethetett Pest utczáin, olyan édes valamit érzett szívében; de a gondolatnak előtte szentségei voltak. Tudta, hogy az messze van még, a boldogság: odáig sokat kell fáradni, tanulni, küzdeni; azt meg kell elébb érdemelni és azt meg kell becsülni, s azért olyan formán érezte magát Emanuel hetyke kérkedéseinél, mintha valaki ablak-üveget kaparna körmeivel.

Katinka vígkedvű gyermek volt, szeretett nevetni, őt nagyon mulattaták Emanuel bohóságai; képes volt előre elszaladni a kertben egy lepét kergetve, s szívéből kaczagott, midőn Emanuel, ki el akarta fogni a lepkét, keresztül bukott egy baraczk-sövényen, zöld foltot ejtve fehér pantallonja térdén. Úgy kell neki, mondá magában Zoltán, ki míg az andalgó Vilmát kisérte, szemeivel féltékenyen követé Katinkát és a fiatal szeleburdit.

Emanuel úgy hozta helyre balesetét, hogy egy thearózsát leszakítva, azt ajándékul nyujtá Katinkának, mit a leányka könnyelműen tűzött hajfürtei közé. Ez roszul esett Zoltánnak. Alig birta kedvetlenségét eltitkolni. Katinka megpillanta egy hintát s pajkos örömmel szökelt föl belé, aztán Vilmát is biztatá, hogy üljön mellé és hintázzanak együtt. Vilma e közben észrevette, – mert mindenre úgy tudott figyelni, – hogy Zoltán szemeit le nem veszi azon rózsáról, mit Katinka hajfürtei közé tűzött s ugyanazon ágról leszakítva egy másikat, a fiunak nyujtá azt.

– Önnek tetszik e rózsa, ugy-e bár? Van még rajta több is.

Zoltán gomblyukába fűzte a virágot, még egyszer oly rossz kedvű lett, látva, hogy Katinka még sem akarja azt észrevenni.

A két leány azonban nem tudta elindítani a nehéz hintát. Emanuel, mint igazi gavallér, hirtelen sietett rajtuk segíteni s megragadta a hinta kötelét, a mivel azt nyerte, hogy szép barna svéd keztyűje keresztül repedt s a hinta még sem lebegett. Nagyon nehéz volt neki.

– Ugyan Zoltán! kiálta türelmetlenül Katinka a gyermekre, ki összevont karokkal nézte hasztalan törekvéseiket, gúnyos elégültséggel; mit nézed a nyomoruságunkat és nem segítesz? aztán mintegy édesítőül monda: Ugyan kedves Zoltán, légy olyan jó, hintázz bennünket…

Ekkor mosolyogva lépett oda az ifjoncz s megragadva izmos kezeivel a csónakot, olyat lódított rajta, hogy az felrepült a légbe. A két leány sikoltott, mintha félne s aztán mégis biztaták Zoltánt, hogy lódítsa még erősebben a hintát. A diadal ezuttal az övé volt.

Mikor aztán a fiu elégnek találta a hintázást, akkor megragadá a csónak szélét s egy percz alatt megállítá azt; azután kezét nyujtá a lánykáknak a kiszállásra. Vilma figyelmét nem kerülte el, hogy mily bizalmasan dűl Katinka Zoltán vállára a kiszállás közben s engedi karcsú derekát körülöleltetni segítség fejében. Ő hirtelen a tulsó oldalon szállt le, mielőtt a két fiatal udvarló segélyére lehetett volna. Emanuelnek kellett megszenvedni érte, őt illeté gúnyos szemrehányásokkal, hogy nem volt kéz alatt, midőn szükség lett volna reá.

Azzal a két leány előre futott. Emanuel kedvetlenül kezdé el magát azzal mulatni, hogy lovagkorbácsával az őszi rózsák fejeit csapkodá el s blasirt kedélylyel sipogá:

– Ejh, milyen fád az olyan mulatság, a hol táncz nincs; csak már ozsonnához hívnának. Parbleu, ne menjünk oda, a hol nők is vannak, ott az ember kedvére még csak nem is pezsgőzhet.

A két lányka pedig, a mint annyira elhaladt, hogy szavaikat az ifjak nem hallhaták többé, elkezde bizalmasan beszélgetni:

– Te Katinka, kérdé Vilma, rokonod neked ez a Kárpáthy?

– Nem épen; szólt Katinka mosolyogva.

– Akkor hát kedvesed.

– Ah, te bohó! szólt Katinka szeme fehéréig elpirulva; hiszen rokonom…

Látva, hogy Zoltán utánuk siet, hirtelen eltüntek a verandába.

Mire Zoltán az előszobába ért, már akkor nem látta őket s a mint széttekinte utánok, megpillantá maga előtt Tarnaváry jurátusát.

A szegény fiu meg volt már főve a kánikulai melegben, a feszes attilában és a cselédek elménczkedéseiben, s nem tudta, hogy hová nézzen, a hol senkit se lásson.

Zoltán egyszerre örvendve lépett hozzá, s megragadá kezét.

– Kovács! kegyed itt van? Nem ismer rám ugy-e? Én vagyok Kárpáthy Zoltán. Nem emlékezik rám?

A jó fiu egészen meg volt lepetve e megszólítás által s alig tudta magát feltalálni, hogy mint fogadja azt.

– Nem emlékszik ön, mikor Szentirmán volt ünnepi szónoklatokra, mennyi minden szép dalra és versre tanított engem?

– Oh igen, igen, monda az ifju, de az olyan régen volt.

– És lássa, én mindjárt ráismertem önre, pedig most egészen más öltözetben van, mint akkor. Milyen jól néz ki e magyar ruhában; úgy szeretném már, ha én is jurátus lennék; ugy-e bár, ön királyi táblai jegyző?

– Igen. Méltóságos Tarnaváry főispán úr oldala mellett.

– No akkor nem csodálom hát, hogy önt az előszobában hagyták, azt mondják, hogy a főispán úr az alispánok fiaival is, kiket hozzá adtak, úgy bánik, mint cselédjeivel.

(Csodálkozhatnánk, hogy Zoltán egyszerre ily fecsegő lett. E beszédek által ő némi elégtételt akart nyujtani az ifju ismerősnek, kit főnöke egyoldalú bornirtsága cselédek, inasok gúnyjának tett ki s e törekvés ifju szívének becsületére válik.)

– Önnek meg kell bennünket sokszor látogatni, folytatá Zoltán; gyámatyám nagyon szereti önt, sokszor emlegettük. Addig is jőjjön, beszélgessünk egyet, én önt régebben is olyan örömest hallgattam.

A szájtátó cselédhad vihogása egészen elnémult arra, hogy e gazdag méltóságos urfi nem tartá illetlen dolognak a jurátussal barátságosan bánni, őt karonfogni, látásának örülni; a mi annyival feltünőbb, minthogy főrangon született gyermekeknél sokkal kifejlettebb a büszkeség, mint az éltesebbeknél, s ők sokkal kevésbbé szokták szegényebb sorsú ismerőiket meglátni emberek előtt.

Zoltán valóban örült, hogy ez ifjut, kinek komoly, eszes arczát még évek előtt annyira megszerette, most véletlenül viszontláthatá, s az a kézszorítás, az a mosoly, az a melegség a szavakban, nem volt kiszámított szenvelgés, népszerűség kedveérti leereszkedés; egy gyermekszív őszinte örömnyilatkozata volt az, mely még nem azt válogatja, hogy mi magas, mi alacsony, hanem azt, a mi kedves, vagy nem az. És mégis jól tudá e perczben azt átgondolni, hogy ez által ő a szegény ifjunak, ki órák óta gonoszabb kínpadon áll, mint ha hangyafészekbe volna kikötve, kinek esze, míveltsége előtt elpirulhatnának sokan, kik odabenn a termekben ölik az időt, s ki maga pirulni kénytelen az uraságok inasai előtt, kikkel egy sorba állíták, kellemes érzést okoz.

Mind ez ugyan sokkal csekélyebb dolognak látszik, semhogy érdemes legyen róla beszélni; de ha megkérdezzük öregeinket, kik hasonló pályát hasonló úton futottak meg, mindegyik emlékezni fog közülök ilyen apró megaláztatásokra, miken most már nagyot kaczagnak ők maguk is; de hogy még most is emlékeznek reájok, az mutatja, hogy igen mélyen kellett azoknak gyökeret verni a szívben, s a mély gyökér ágya mély seb.

Zoltán széttekintett az inasok között, kikereste magának közülök a legimpertinensebb arczot: – a «szép» melléknévvel ismert lakáj volt az.

– Jancsi, vagy Peti, vagy hogy hínak; hozz ki gyorsan két széket a veranda alá számunkra.

Azt ugyan nem hítták sem Jancsinak, sem Petinek, hanem Adolfnak; egy perczig tétovázni is látszott, hogy tegye-e, a mi parancsolva van? de nem volt bizonyos felőle, ha vajjon nincs-e hirtelen keze az urfinak, a minek a szennyét azután semmi pártfogolás sem mosná le róla, s jónak látta inkább nagy durczásan engedelmeskedni.

Ha saját házánál találta volna Zoltán hajdani ismerősét, bizonyosan minden előitélet daczára legkisebb tétovázás nélkül karonfogta és a termekbe vezette volna; de itt ő is csak vendég volt; e helyen a jószívűség hasonló nyilatkozata szelesség lett volna s jámbor ismerősét százféle zavarba ejtendé. «Jerünk a kertbe, mondá neki, ott beszélgethetünk, úgy is nagyon ide süt a nap a veranda alá.»

Adolf épen akkor ért oda a székekkel.

– Köszönöm, visszaviheted, mondá Zoltán, s mellénye zsebéből egy féllázsiást vett ki, kezébe nyomva az inasnak, s azzal tovább ment, karjára öltve a jurátust.

A liberiás Adonisnak igen sok és igen különös híre járt azon szédelgős körökben, mikért az őstisztalelkű ifju valami természetszerű gyűlölettel találkozott véle mindannyiszor, s szerette megalázni.

A két ifju elbolyongott a kert tekervényein. Zoltánnak annyi kérdezni valója volt, mikre a fiatal joggyakorló igen közönséges feleleteket adhatott.

– Régóta van Pesten?

– Közel egy esztendeje.

– Még sem látogatott meg bennünket, pedig sokszor itt vagyunk.

– Ezért bocsánatot kell kérnem. Törvényszünetek alatt rendesen utazunk, egyébkor pedig nagyon el vagyok foglalva.

– A főispán igen sok munkával terheli joggyakorlóit.

– A ki a jurátusi éveket mulatságnak nézi, az bizony ne menjen hozzá; de a ki komolyan készül az ügyvédi pályára, arra nézve megbecsülhetlen az oldala melletti foglalkozás; sehol sem lehet annyi gyakorlati ismerethez jutni, mint nála.

– De ő megalázó munkával is terheli az oldala mellé esküdteket. Sokszor hallottam ebédek felett tréfákat mondani a felől, hogy bánik jurátusaival, s nagyon szántam azon szegény ifjakat, pedig nem is tudtam, hogy ön is azok között van. De talán nem is igaz az mind.

– Igaz biz az, szólt Kovács könnyű kedélylyel; hajdúja jelen nem létében kitisztíttatja velünk csizmáit, testgyakorlat kedveért fát is vágat s fűtésre alkalmaz; éjszaka ha nagy sár van az úton, leszállít a hintóból, hogy vigyük a lámpát a lovak előtt; de mindezek sokkal mulatságosabb dolgok, mintsem megszomoríthatnának, s később jó hatással vannak; korunkban könnyen elkapja a világ a fiatal embert, a nagyságos úr minden órában eszünkbe hozza, hogy semmik vagyunk. S ilyenkor, midőn az emberrel annyira éreztetve van semmisége, oly erős vágyai támadnak valamivé lehetni! Ah, én bizonyára sokat fogok egykor köszönhetni a főispán úrnak.

Zoltán keble úgy emelkedett e szavaknál; soha sem feledte azokat el: semmiből lenni valamivé! önsorsát teremteni az embernek; becsülettel, önérzettel jutni oda, hova másokat megnevezhetlen utak vezettek, vagy a hova mást születése helyezett. Érzé tán magában, hogy ő is képes volna arra, s szinte szégyenlé, hogy oly gazdag, mert soha sem fogja tudhatni, hogy mi annak az értéke, a mi a szíven belül van?

A teremben ezalatt megszólalt a zene, természetesen nem czigány húzta, mert azt csak parasztmulatságokban használták; a nemzeti tánczoknak, körnek, csárdásnak, még akkor híre sem volt, keringő és franczia négyes uralkodott az előkelők termeiben. A báró úr igen jó tánczos volt, a keringőt különösen remekül tudta járni, oly messze tartá magától tánczosnéját, egész testét hátravetve, hogy ha ilyenkor egymást hirtelen eleresztik, a terem két különböző részébe fognak esni. Erről bizonyságot tehetne Emanuel barátunk, ki dicső mintaképét utánozva, próbálta már egypárszor az ilyen hanyattesést.

Jelenleg épen valami lármás franczia négyest járnak. A szemközti párok báró Berzy Vilmával és Emanuel barátunk Katinkával. Katinka váltig keresi szemeivel Zoltánt, hogy merre lehet? de nem találja s kénytelen beérni tánczosával. A szövevényes quadrille nem megy végbe minden zavar és előleges értekezések nélkül, melyet az ifju hazafiak oly komoly arczokkal végeznek el egymás között, mintha valami vitézi bajról volna szó. Báró Berzy a franczia négyesben csak egyszerűen szokott lépni, melyet Emanuel barátunk rögtön utánoz, félreismerhetlen kinyomatával arczán azon öntudatnak, miszerint ő okvetlenül bámultatik.

A körülülő éltesb asszonyságok gyönyörködve nézik az ifjak mulatságát; köztük ül a tanácsosné és Szentirmayné is. Mindkettő elég fiatal és elég keresett volna ugyan még, hogy a mulatságban résztvegyen, de az anyáknak az a véleményök, hogy ha leányaik megnőttek, akkor már nekik nem illik tánczolni.

A város felé nyíló erkélyen voltak a férfiak éltesebbjei, kik a könnyebbvérűek vigalmaihoz nem tartanak többé igényeket, s szokás szerint vitatkoztak a nap érdekeiről.

Nem azok az emberek éltek akkor, a kik most. Mai nap alig van ember a hazában, a ki előre menni ne akarjon s legfeljebb a haladás útjai tesznek a nézetek között különbséget; akkor még egy nagy mozdíthatlan tömeg ült a nemzet lelkén, melynek nem volt egyéb elve, mint onnan meg nem mozdulni, nem hagyni nőni maga körül a füvet, a nemértés bámulatával fogadni minden új eszmét, húzni ösztönszerűleg hátrafelé mindent, a mi előre akar menni, minden új vállalatnál a biráló háladatos szerepét játszani s bontani ott, a hol más épít, miért? mert jól érezték, hogy ha egy új eszmevilág új életforgást hoz a közéletbe, az eddig nem létezett elemek túl fognak rajtok nőni, s ha a két lefolyt évtized után végig nézünk a közéleten, el kell ismernünk, miszerint félelmük nem volt alaptalan, a világ növése eltakarta őket s az újabb ivadék, midőn a «maradók»-ról hall beszélni, bátran azt hiheti, hogy azok csak a költő képzeletében éltek: úgy elvesztek, úgy elenyésztek.

Még – harminczhétben milyen szép sokasággal voltak!

Rudolf akárhova tekintett e társaságban, egy elvbarátot nem talált. A kik körüle voltak, iparkodtak a saloni általános udvariasság szavaival, stereotyp szivességgel palástolni a fölötti örömüket, hogy őt itt láthatják, a tanácsos villájában, kinek arczáról lehetett olvasni, hogy Rudolfot maga iránt bizonyos tekintetek miatt lekötelezve érzi, úgy szólván kezei közt tarja. Mik lehetnek ez igen erős kötelékek, mikkel a tanácsosnak sikerült a lélekerős férfit akaratához bilincselni? azt senki sem gyaníthatja, de hogy vannak, azt épen úgy lehet sejteni Kőcserepy diadalából, mint Szentirmay feszült, csaknem aggályos magaviseletéből. Óráját gyakran nézi.

– Mit nézi annyit azt az órát a gróf? riad rá Tarnaváry, ki soha sem engedi senkinek kibeszélni magát, tán csak nem akar bennünket ide hagyni?

– Valóban kénytelen vagyok, válaszol Rudolf hidegen.

– Tán csak nem akar a komédiaház megnyitásán ott lenni? monda a főispán, homéri kaczagással fogadva e szép ötletét.

– Sőt igen.

E szóra a tanácsos úr közbe furakodott, nagymosolyogva s felfelé fordított ravasz-édes szemekkel tekintve Rudolfra.

– Ah, az nem volna szép méltóságodtól, ha megfosztana bennünket azon élvezettől, hogy itt tisztelhessük.

– Magam is sajnálom, hogy kötelességeim így összeütnek, de megigértem valakinek, hogy el fogom kisérni odáig.

– Mit, kisérni? pattant fel Tarnaváry. Oda találhat akárki is egymagában; mintha bizony olyan nehéz volna eltéveszteni Pesten a kerepesi útat. A ki kisértetni akarja magát, fogadjon lámpásos gyereket.

Rudolf csendesen mosolygott.

– A ki kiséretemet igényli, az egy közhódolatban részesülő személy.

– Kicsoda az? kérdék egyszerre mind a körülállók.

– Ki az? ki az? sürgeté aggodalommal a tanácsos úr.

Rudolf benső gyönyörűséggel legelteté szemeit a két férfi arczán:

– Nem akarom fenhangon mondani, mert félek, hogy kárt okozok ebben a szép társaságban.

A tanácsos és a főispán közelebb hajoltak hozzá, mire Rudolf csendesen odasúgta nekik:

– A nádor…[1]

A tanácsos úr hüledezve tekinte szét, ha nem hallotta-e még valaki?

– Méltóztatik átlátni, szólt Rudolf, hogy a kiséret tiszteletetét ezuttal elmulasztanom nem szabad.

– De nem ám, teringettét! kiálta fütyköt vetve a főispán, s jobbra-balra taszítva, a kik előtte álltak, rohant ki a termen keresztül az előszobába. «Audiát!» audiát! hol van? merre van? hol a pokol fenekében jár?

A jurátus hallva főnöke szavát, sietett Zoltánnal a kertből vissza.

– Miért nincs kéz alatt, mikor azt mondtam, hogy itt maradjon? rivall rá a főnök, tatár szemeit végig villogtatva rajta a sok kukta és groom újabb örömére.

– Bocsánatot kérek, szól közbe Zoltán szerényen; én voltam oly bátor, barátomat néhány perczre elfoglalni. Régi ismerősök vagyunk.

Tarnaváry szómondás nélkül nézi végig az ifjonczot. Nem sokra szokta becsülni a fiatal embereket. Ennek ugyan félmillió jövedelme van, de az meg nem őrizné a lehordatástól, csak oly bátor és okos képe ne volna s lehetne valahogy beleakadni abba, a mit mondott.

Miután eléggé megnézte a fiút, ismét jurátusához fordult, kemény, durva hangon éreztetve parancsát.

– Audiát! fogja be a fakóit (értsd a saját lábait) menten s kutyagoljon (műszó a gyalogolás kifejezésére) le Budára szaporán a szállásomra; mondja meg a kocsisomnak, hogy fogjon be rögtön s ne 10 órakor jőjjön vissza, hanem azonnal. A befogásnál maga is segítsen neki, hogy hamarább készen legyenek. Értettük?

Kovács meghajtotta magát készséggel s indulni készült.

– Egyebet nem parancsol nagyságod?

– Punctum. Elmondtam a mi volt. Úgy siessen, hogy hét óra előtt ismét Budán kell lennem; – már most csak nyargalándum. Kettőt lépjen egy helyett.

Buda onnan jó félmérföld gyalog.

A cselédhad vihogva tekintgetett a gyalogpostának alkalmazott jurátusra.

Zoltán meglátta közöttük lovászát s odainté, szeliden, nyájasan mondva neki:

– Kérlek Mihály, nyergeld fel paripámat, légy szíves sietni vele; megengedi főispán úr, hogy lovamat átengedjem barátomnak, így sokkal gyorsabban megjárhatja az utat.

Tarnaváry, kit bosszantani kezdett az, hogy ez a fiu olyan szeliden beszél a lovászával, mintha mellékletet szándékoznék állítani az ő modorához, melylyel joggyakornokát traktálja, nagyon szeretett volna ez ajánlatnak ellene mondani, de ez oly logice volt föltéve, hogy el nem fogadása lehetetlenné vált, miután ő saját maga ajánlotta a lehető legnagyobb sietséget.

A lovász elővezette a gyönyörű angol paripát és saját vezetékét s Zoltán maga segíté felülni rá az ifjút, halkan tudtára adva, hogy mint szorítsa azt meg térdeivel, ha azt akarja, hogy lépést menjen s mennyire húzza össze a kantárszárat.

A jó fiu bizony nem sokat ült lovon, nem is igen ügyesen tudott vele bánni. Az urasági lovászok vinnyogni kezdtek a főispán úr körül.

– Ki röhög itt? ordíta az hirtelen, széttekintve közöttük. Takaradjatok innen eb az inge léhűtői!

Azzal megfordult sarkán s visszament a terembe, kiirtva minden mosolygást a vele szembejövők arczáról haragos tekintetével.

Zoltán jól szívére köté lovászának, hogy vigyázzon az úton barátjára s azután a vezetékeket vigye egyenesen haza, mert ő a gróf kocsiján fog visszatérni, s azzal kezet szorítva barátságosan az ifjuval, útnak bocsátá őt, sokáig utána nézve.