Part 29

A tömeg részvéte könnyen megvesztegethető, a pathosz, az érzelem hamar utat talál a szivekhez; többen az asztalon keresztül kezeiket nyujtogatják Kőcserepy úrnak: nagy szükség van rá, hogy Kárpáthy Zoltán felálljon.

A mint az ifju szép, nemes alakja kiemelkedik a tömeg közől, egyszerre, mint egy jelszóra, a legviharosabb üdvkiáltás támad eléje. Itt jön a nép kegyencze, a mindenkitől bálványozott szónok, ki hallgatóit odaragadja, a hova neki tetszik, kinek ritka ötletei, ragyogó mondásai örök emlékül maradnak fenn a zöld asztalok hívei között.

Ah, mint tud ez bánni a szivekkel. S valóban érzi, a mit mondott, szenvedélye, indulatai nem állanak hatalmában, elragadják őt magukkal és elragadnak vele együtt mindenkit, hogy a sűrű éljenzéstől alig lehet beszédjét elvégezni, s midőn végmondataiban bátor önérzettel veszi fel az ellenei által elhajított keztyűt, a felriadó zajtól megrendül a terem, hölgyek kendőikkel, férfiak kalapjaikkal integetnek az ifju szónok felé, ki miután feladatát végzé mint hős, visszavonul, mint szemérmes szűzleány, pirulva és szemlesütve.

A tömeg már belejött a zajongásba s a Zoltán után felállt báró Berzynek ugyancsak kell könyörögni, hogy egy kis kihallgattatáshoz jutthasson. Sok halljukozás után végre belekaphatott a genialis báró óhajtott dictiójába, melynek folytán bőséges alkalma nyilt hetet-havat összehordani az angol meetingek, a dán volksthingek, a spanyol cortesek, a yankee-congressek, a frank parlamentek, a mongol korultájok és a kaffer vigvangok természetei felől, melyekhez hasonlítva, nagyon sok furcsaság és hiányosság tünik fel a magyar táblabiró-gyűlések szokásaiban elmondá azt is, hogy a nagytekintélyű Pittnek és Foxnak micsoda véleményei voltak a kérdésben forgó tárgy felett, hogy kivánta azt alkalmaztatni Necker és Beccaria, s több afféle nevezetes férfiak, kik ő neki mind személyes barátai voltak. Ezzel még nem elégelte be, hanem egyuttal alkalmat vett magának közrebocsáthatni, micsoda jótétemény az Arcansas és déli Virginia lakóira nézve, nemkülönben Otahayti, Uj-Wales és a Carolina-szigetek vadembereinek, hogy náluknál czivilizáltabb népek gondoskodnak ruházataikról, a kik nélkül mai napig tetőtül talpig mezitláb járnának s soha maguk eszétől fel nem találták volna a harisnyakötés mesterségét, annálfogva semmi sem volna nevetségesebb, mint ha azt mondanák most, hogy elzárják piaczaikról az idegen gyárművek termékeit és hogy ez a hasonlatosság milyen szépen illik magyar hazánkfiaira, s több effélét, a melyekből senki sem lett okosabb, mint azelőtt volt.

Erre az exoticus beszédre csak elhallgattak a tekintetes rendek, annyira helyen, időn és eszmejáráson kívüli halmaza volt az mindenféle münchhauseni csodadolgoknak, hogy egy hirtelen senki sem birta magát beletalálni az eszmék ellenhelyzetébe.

E rövid időköz alatt feláll az asztal túlsó végén egy kék kurtadolmányos öreg bátyámuram s egész tréfás naivsággal azt kérdezi a geniális bárótól:

– Nagyságos uram, mivelhogy olyan sok földet összejárt, megtudná-e mondani, hogy mi fán terem a lencse?

E minden várakozáson kívül eső ostobaságra, mely primitiv együgyűségével minden hosszadalmas czáfolatnál maróbb hatást gyakorolt a geniális báró fitogtató beszédjére, egyszerre oly általános hahota támadt az egész teremben, mely mind a két párt embereit egyiránt magával ragadta, s melyből öt álló perczig nem birt a tekintetes gyülekezet magához térni, s ezáltal oly dühbe hozta Tivadart, hogy felkelt az asztaltól, felrúgta a széket s keresztülvágta magát a sokaságon az ajtóig, rögtön kocsira ült és elhajtatott Pestre.

Ez általános hahota közepett senki sem látszott észrevenni, hogy amaz ismeretlen úr ott a fekete kvekkerben, azzal a carmin és ultramarin szinű orczával föláll a zöld asztal mellett, s csak midőn mindenki szemeit törülgeté a nevetés után, akkor ötlött fel, hogy a különös idegen áll a zöld asztal mellett.

Talán bizony beszélni akar? halljuk, halljuk! no ezt meg kell hallgatni. Tarnaváry úr most mind a két könyökével az asztalon van, úgy várja a beszédet.

Az ismeretlen minden mozdulata, minden arczvonása valami lenéző, kihívó megvetést tanusít, csak úgy félvállról néz minden emberre, s midőn beszédhez fog, a helyett hogy a szokásos «tekintetes karok és rendek» megszólítást előrebocsátná, egyenesen az «én»-en kezdi.

– Én meg nem foghatom azt a rendetlenséget, a mivel ez az egész gyűlés folytattatik!…

Az emberek egymás szeme közé néznek. Ilyen hangon nem beszélt még a tens rendekhez senki fia. Hozzá még az ismeretlen kiejtésében volt valami olyan különös, rosszul eső, bosszantó accentus, mintha Kalotaszegen tanulta volna a magyarságot, s azután Párisban elfelejtette s Prágában megint újra tanulta volna. Mindig másutt húzza meg a szókat, mint a hogy kellene, a kettős betükkel nem bir, s olyan aristocraticus lassusággal mozgatja a nyelvét, mintha restelné azt fárasztani ilyen csőcselékért.

– Én ily gyűlést soha nem láttam, folytatá az ismeretlen, a hol az ember a saját beszédét nem hallhatja a nagy kiabálástól. Mindenféle ködmenes embernek szabad beleszólani az okos urak tanácskozásába. Ez contrast. Bölcseség és durvaság egy szobában. Ez így nem mehet; én felszólítom a méltóságos elnök urat, hogy vagy parancsolja ki a lármázó sokaságot a teremből, vagy vigyen bennünket más terembe, a hol békével tanácskozhatunk.

No hiszen lett erre lárma; már az utolsó szavait igazán maga sem értette a szónok. «Ki vele! le vele! fel vele!» ordították minden oldalról fenyegető taglejtésekkel, tíz tizenkét ember a padokról, a karzatról beszélt egyszerre neki hevült arczczal a szónokhoz, ki folyvást állva maradt, s lusta szemeit nagy megvetően hordozá körül a háborgó tömegen, melynek haragját sem érteni, sem félni nem látszott.

Csak arra csillapult le a zaj, midőn Tarnaváry fölkelt s helyre rángatva magán zsinóros mentéjét, inte az elnöknek, hogy szólani akar.

Majd megfelel ő mindenkiért! Engedjük beszélni, legyünk csak csendesen. Halljuk.

Olyan hallgatás lett egyszerre, hogy a dongó röptét meg lehete hallani, mely az ablakokat ütögette lomha zizegéssel.

Tarnaváry mondhatatlan dölyffel nézett kétszer alá és fel az ismeretlenen s éles, öklelő hangon szólt egyenesen hozzá, a mint szemközt állt vele:

– Nincs szerencsém tudni, mely ország szalasztá ide uraságodat? azt sem igen tudom, vannak-e ott őrültek házai…

«Actio! actio!» Kiálták egyszerre az ellenpárt emberei a sértegető szónok ellen. Actiot neki!

Tarnaváry mérges büszkeséggel rántotta elő tárczáját s odaveté a zöld asztalra.

– Itt van az actio díja! És egyúttal tessék még másodszor is kivenni belőle a márkás büntetést, lefizetem előre, mert szándékom van másodszor is okot adni rá.

Azzal folytatá, a mit elkezdett.

Szentirmay, a ki mellett ült, hasztalan rángatta mentéjénél fogva, csak annyival dühösebb lett.

– Nagyon kétlem, hogy akármely ország megfeleljen rendőri kötelességeinek, a mely szabadon engedi futni dühös bolondjait; már pedig nem egyéb, hanem dühös bolond az, a ki egy alkotmányos megyegyűlésen azt meri indítványba tenni, hogy a részvevő nemesi rendeket zárják ki a teremből.

A szónok olyan sokat talált mondani, hogy a legvérmesebbek is elszörnyedtek bele, csak a vele szemközt álló alak nem mutatott semmi megindulást. Legfeljebb egyszer felemelé lusta szempilláit s dühösködő ellenfelét végig nézte vele.

– Honnan jött, miért jött ide közénk az úr? ahoz semmi közöm, ez a terem nyitva áll okosnak, bolondnak, de azt irja fel a füle mellé az úr, bárki fia legyen, hogy nyilvános törvényeinket elébb megtanulja s tanulja tisztelni, azután nyissa fel e helyen a száját, s máskor eszébe vegye, hogy a kik e helyen együtt vannak, nem csürhe csőcselék, hanem országos rend, a ki alkotmányos jogait gyakorolja itten, s az a ködmenes ember ott csak olyan jó nemes ember, mint maga a főispán s olyan joga van neki itt lenni, mint nekem és az úrnak, – ha ugyan joga van.

Tarnaváry e szavakkal büszkén veté magát székébe vissza, mint a ki nagyon meg van elégedve azzal, a mit cselekedett.

Az ismeretlen még mindig állt, s a mint a buzogányos férfi leült előtte, indulat nélküli hangon mondta neki:

– Ha kivánja tudni uraságod, ki vagyok? nevem Dabroni Manó, erdélyi nemes. Remélem, hogy bővebben meg fogunk egymással ismerkedni.

– Nagyot nőjjön, mondá rá megvető tréfával Tarnaváry.

A főispánt nagyon genirozta ez a jelenet. Igen kellemetlenül hatott reá; hevenyén meghajtva magát, felállt székéről s kijelenté, hogy a mai gyűlést kénytelen feloszlatni. Jurátusai nyitották előtte az ajtót, s ő úgy elfutott, mintha attól félne, hogy vissza találják hívni.

A rendek felálltak s csendes zúgás mellett elkezdtek aztán kifelé nyomulni, a mi nagyon lassan mehetett csak, a tömeg sokasága miatt. Ezalatt idejök volt az ismerősöknek egymással beszédbe eredhetni.

– Kár volt azt az embert olyan keményen megtámadnod, szólt Rudolf Tarnaváryhoz, a jámbor a szász földön lakott ifju korában, azóta külföldön tartózkodott, nagyobb részt Spanyolországban, biz az nem igen ismerheti alkotmányos szokásainkat.

– Akkor miért nem hallgat? feleselt Tarnaváry, fogja be a száját, ha nem ért a dologhoz. Tudom, hogy jövőre majd megrágja, a mit kimond.

– Alig hiszem, szólt Rudolf. Kőcserepyék jól tudják, hogy miért szerezték meg azt az embert maguknak.

– Hát miért?

– Azt majd megtudod.

Tarnaváry ott hagyta Rudolfot s előre tört az ajtó felé. Az ajtó mellett állt Misztizláv barátunk, ki szinte megijeszté sáppadt arczával Tarnaváryt, a mint oda rohant hozzá.

– Kedves nagyságos urambátyám, az Istenért, mit méltóztatott cselekedni?

– Hát mi a patvart cselekedtem?

– Miért tetszett úgy összetűzni azzal az emberrel?

– Elmenj ficzkó, engemet leczkézni, vagy úgy lehordalak, hogy a lábadon sem állsz meg.

– De hát méltóztatik-e tudni, hogy kicsoda az az ember?

– Hát kicsoda? Tán csak nem angol követ, hogy ne legyen szabad lehordani?

– Ő egy híres…

– Micsoda híres? én soha sem hallottam hírét.

– A leghíresebb párbajvívó egész Európában.

– Hát aztán? veté oda félvállról Tarnaváry. Hát aztán?

– Ez egy rettenetes ember, folytatá magyarázatát Misztizláv aggodalmas arczkifejezéssel, a ki még eddig akárkivel kiment párbajra, mindenkit megölt.

Misztizláv igen méltányolható okoknál fogva iparkodott mentül halkabban beszélni, hogy kettőjökön kívül senki se hallja, a mit előad. Tarnaváry azonban olyan kiabálást követett el, hogy a lépcsők alján is meghallhatták.

– Micsoda? Hát zsivány az? Hát fel kell azt akasztani. A ki embert öl! Hát micsoda bolond ország az, a hol az emberek csak úgy egyremásra elvagdalhatják egymás gégéjét?

– Kérem alássan, csitítá a fiatal ember nagyságos urabátyját. Az ilyesmi nem nyilvánságos dolog. Párbajok titokban szoktak történni s olyanformán vannak mindig elintézve, hogy a hatóságok a dolgok folyamáról soha sem vehetnek tudomást. Oh ez az ember legalább tizenkét olyan párbajt vítt, a hol az ellenfél halva maradt; hát még a mikről nem is beszélnek. Spanyolországból is azért kellett neki eljönni, mert előkelő család egyetlen egy fiát szúrta le, csupán azért, mert ez azt állította, hogy a szivar, melyet szí, nem valódi cabanos.

– No iszen jó helyre jött ide! mond Tarnaváry. Na velem legyen neki baja, tudom, hogy azt megemlegeti. Azért henczegett hát olyan nagyon a gyilkos, a sicarius, a bravo; no megállj, kerülj a kezembe!

Misztiszláv furcsa kérdéssel tekinte Tarnaváry szemébe: tán bizony a septemvir úr keresi az alkalmat, melyben a hirhedett vívót győzhetetlensége hírétől megfoszsza. Az igaz, hogy birkózni nem volna tanácsos vele, mert nagyon meggyomrozná az embert, de kardja aligha volt valaha kihúzva kezében, s lőni sem igen próbálhatott egyebet ártatlan nyulaknál.

Egy szóval Tarnaváry egy cseppet sem ijedt meg azon titok felfedezésétől, mely Misztizláv fogait összevaczogtatá a míg elbeszélte s e délczeg önbizalom ragadni kezde a fiatal emberre is. Ki tudja, hát ha az öreg, épen azért, mert nem tanult víni, természetes «üsd, nem apád» modorával leveri a Bramarbast?

Tarnaváry azzal szépen hazament a gyűlésről s nem gondolt többet arra, a mit félelmetes öcscse beszélt neki, otthon átöltözött, kényelembe tette magát, megebédelt úri kedve szerint, urfiait megexaminálta, megdorgálta, s szép nap levén, kiviteté fekete kávéját a méhesbe, a honnan épen le lehetett látni a szérüskertre, a holott egy ispán meg egy hajdu felügyelete alatt nyomtattak, szórtak a munkás emberek, onnan fumigálta az egész világot.

Egyszer nagy csörtetés hangjai vonják magukra figyelmét; valami idegen hang tudakozódik utána s mire hátratekint, három férfi lép be hozzá a méhesbe: az egyik a híres sicarius, a másik két fiatal ember, kiknek egyikében Emanuel barátunkat ismerjük meg, ki szintén hosszú legénynyé nőtt már fel, a másik pedig valami provinciális celebritás, ki mindig párbajok elbeszélésével szokta mulattatni a rászorult hölgyeket, melyek sohasem történtek meg – s minélfogva mint híres párbajsegéd van kikiáltva a megyei székvárosban.

– Hm, jó napot! szólt Tarnaváry egész illendőséggel és biztonsággal.

– Jó napot; viszonzának azok, egymást előre bocsátva.

– Tessék leülni. Van itt szék elég, nem szeretem, mikor a vendégeim állnak, én meg ülök.

Erre fontos orczával előlépett az említettük párbajsegédi celebritás s a tárgyhoz mért ünnepélyes hangon elkezdé mondogatni:

– Uram! Ön tudni fogja, miszerint minden ember előtt van egy pont, a melyet legkisebb bántalommal érinteni nem szabad s ez a pont a becsület pontja.

– Tudom hát; bizony nem is tőled fogom azt most tanulni, öcsém.

Az öcsémezésre alig hogy ki nem esett méltóságos szerepéből az ifju ember.

– Ez a pont az, mely drágább mindenki előtt, mint minden a világon.

– Az is igaz, tessék folytatni.

Folytatta volna is a derék fiatal ember, de egy alkalmatlan méh minduntalan körüldongta az orrát, s attól félt, hogy megcsipi s ez a pont még a becsület pontjánál is erősebben érdekelte, a mint nem is késett el-elhárító taglejtésekkel bebizonyítani.

Ekkor Dabroni maga lépett közbe türelmetlenül:

– Uram, ön jól tudja, hogy engemet megsértett.

– Rászolgált az úr, felelt laconice Tarnaváry, pipája tüzét tollkése szurkálójával felbolygatva.

– Ön e sérelemért nekem elégtétellel tartozik.

– Nem tartozom. Két izromban lefizettem érte a birságot, a mint láthatta az úr.

– Kénytelen vagyok önt figyelmeztetni, hogy ez ügy nem tréfa! szólt indulatos hangon Dabroni. A becsületsértést ringyrongy pénzzel kifizetni nem lehet, azzal én meg nem elégszem.

– Hát indítson az úr pert; van biró, a ki itéletet hoz benne, az nagyon egyszerű dolog.

Emanuel barátunk ajkpittyesztve fordult társához, elég hallhatóan súgva neki:

– Szepeg az öreg úr.

Tarnaváry jól hallotta a szót s a vér a fejében járt már, a midőn Dabroni kihivó tartással egész az orra elé lépett s emberevő kék-piros orczáját odatartva szeme elé, fogcsikorgatva monda:

– Nem biróról, nem prókátorról van szó, uram, hanem kardról és pisztolyról; önnek meg kell velem vívni!

Tarnaváry e szóra felugrott székéről.

– Héj gyilkosok! haramiák! ordítá tele torokból; bicskás zsiványok, gyilkos bojnyikok!

Azok megrettenve mondák neki, hogy de hát ne kiabáljon olyan nagyon, az minden bevett szokás és lovagiasság ellen van, lármát csapni, mikor az embert párbajra hívják; nem hallgatott rájok, felkapott egy széket, a melyen ült, a másik kezével belemarkolt Emmanuel barátunkba s azt egy csomó üres méhkas közé úgy oda vágta, hogy majd ott veszett benne; azzal becsapta az ajtót, neki vetette a hátát, egyre kiáltozva: «gyilkosok! rablók! haramiák!»

A kihívó fél el volt zárva a visszavonulástól azáltal, hogy Tarnaváry úr az ajtóba vetette magát s közelíteni hozzá semmi szin alatt sem volt tanácsos, mert úgy leüti az embert azzal a székkel, hogy soha sem fog többet párbajt vívni.

A lármára és gyilkos kiabálásra pedig felriadt az udvari cselédség és a méhállványon keresztül lehete látni, mint rohan minden oldalról a méhes felé cséplő, nyomtató, hajdú és béres, cséppel, szórólapáttal, vendégoldalakkal…

Nem jó dolog lesz itten! gondolá magában a két fiatalabb ember s a hol rést látott a méhes osztályai között, sebten kibujt rajta s azzal «ne hagyd magad!» futott a kerten keresztül. A celebris párbajsegéd siettében feldönté az utjában álló tele méhkast, az egész raj neki esett s bár a fogdmegek markaitól megmenekült is, de e kicsiny párbajvívók, kiknek egész point d’honeur-jöket felfordítá, úgy megszurkálták hegyes spádéikkal, hogy mire haza ért, maga sem ismert magára, egyik arcza két akkorára dagadván, mint a másik.

Emanuel barátunk másfelől csak félfrakk hátrahagyásával menekült egy utána iramodott civilizálatlan szelindek fogai közől, a ki végig hasította nanking mondhatlanját, a mint a sövényen átmászott.

Csak Dabroni maradt meg a csatatéren rendületlenül. Összefont karokkal ott állt a méhes közepén, megvető nyugalma egy perczig sem hagyá el.

A béresek és hajdúk odaérkezének, Tarnaváry ekkor kinyitá előttök az ajtót.

– Ahol áll a gyilkos. Az akar engem megölni! szólt odamutatva Dabronira. Fogjátok meg, kötözzétek meg.

– Uram, szólt e szóra egészen dühbe hozva Dabroni, ez alávalóság, ez illetlenség. – Ön lovagiatlan ember.

– Én az ország törvényeire felügyelő hivatalnok vagyok, a kinek kötelessége önt elfogatni, mint ország s világszerte hirhedett veszekedőt, ki a nyilván- és magánéletben keresve keresi az okot a dulakodásra, s gyilkos módra leöldösi a legbecsületesebb embereket, kiknek nem az volt a dolguk, hogy egész életökben a kardot tanulják forgatni; igen jó helyre jött az úr hozzám, én majd elveszem a kedvét az ilyen lovagias haramiáskodástól. Kisérjétek a vármegye házára. Ha nem megy szép szerével, meg kell kötözni.

Dabroni egyszerre fenyegető állást vett s egy veszett állat hangján ordíta:

– A ki hozzám mer nyúlni, halál fia!

– Dehogy halál fia! mondá rá egy hajdu, ki hajdan pandur volt, s azzal rárohant Dabronira. Kapott ugyan egy olyat a fejére, hogy holmi gyönge koponya szerteszakadt volna tőle, de már az övé megszokta, s daczára Dabroni ütlegeinek, pofozásainak, átnyalábolta őt s lerántotta magával a földre, ott azután a többi béresek, cselédek elnyomták, a nagy küzdésben betörték az orrát s gonoszul megtiporva, össze-vissza kötözték egy hosszú ruhaszárító kötéllel, hogy mozdulni nem volt képes, úgy tették fel egy gyalogtargonczára s azon szállíták a megye házáig, átadva ott a várnagynak.

Tarnaváry nagy lármát ütött, törvényes vizsgálatot, bűnvádi eljárást követelt, s Kőcserepynek minden befolyását elő kelle venni a főispánnál, hogy Dabronit kiszabadíthassa a börtönből, s a további következéseket elsimítsa.

A derék gladiatornak azonban el kellett tisztulnia a székvárosból s Pozsonyig meg sem állani, a hol aztán elegendő ideje maradt végig eszmélni azon furcsa prózai expediensen, a milyennel ez az alföldi táblabiró a párbajkihívást viszonozta. Az ilyesmi a spanyol romantika előtt merőben ismeretlen eset.

Az előleges vitatkozó gyűlések után három hétre volt kitűzve az országgyűlési követek megválasztásának határideje.

A viták terén tökéletes kudarczot vallott Kőcserepy pártja. Azonban még három hetök volt e veszteséget más úton helyre hozhatni.

Az ő követjelölt társa volt Korondy, jelenleg a megye első alispánja, a főispán kegyencze, ennélfogva nagy befolyású férfi a megyében; valamennyi ügyvéd és ügyes-bajos fél, a kinek pere van nála, kénytelen tőle remegni, s szükségből pártjára állani.

A tömegek előtt nekik meglehetős állásuk van, mindkettő köznemes ember, ámbár odahaza büszkébb és hozzáférhetlenebb és követelőbb bármelyik herczegnél; mindazáltal nekik előnyük azt mondhatni a bocskoros választók előtt: lássátok, mi épen olyan közönséges nemes emberek vagyunk, miként ti; veletek egy rangban állunk, jobban ismerjük hol fáj, mije fáj a szegény nemes embernek, jobban megtudjuk védeni igazait, mint ezek a mágnási jelöltek, Szentirmay és Kárpáthy, az egyik gróf, a másik báró. Hogy bíznátok ezekre ügyeiteket, hogy várnátok, hogy majd mikor a mágnási osztály el akarja nyomni az alsóbb nemességet, akkor ők emeljenek szót érdekeitekért, hogy saját maguk ellen képviseljenek benneteket!…

Másik előnye a Kőcserepy-pártnak az volt, hogy a Szentirmay-Kárpáthy párt legutóbbi értekezletén szilárdul elhatározá, miszerint ügye szentségét vesztegetésekkel nem fogja befertőztetni.

A practicusabb hazafiak ugyan ily módon lehetetlennek tarták a győzelmet, s maga Tarnaváry, azt gyanítva, hogy a többség gazdálkodási szempontból egyez az indítványba, felajánlá, hogy ő egymaga kész az összes költségek viselésére, hanem azután addig könyörögtek neki, míg megigérte, hogy nem, egy pohár bort sem fog adni senkinek.

Mennyivel jobban értették ezt a másik párton; míg ezek bölcs beszédekkel jártak faluról falura, az emberek lelkeit hódítva, az alatt Kőcserepyék a sokkal könnyebben hozzájárulható úton kisérték meg a tömeget: az ínyen és a torkon keresztül, melyek, mint tudva van, sokkal értelmesebb organumok a szívnél.

Kárpátfalván is nagy conferentia volt. Előtte való napon a tanácsos úr három uzsorásnak eladta jövő évi gabna és gyapju-termését kétszázhuszezer pengőért, melyért rendes idejében még egyszer annyit kaphatott volna, s ennyi pénz levén szekrényében, könnyen beszélhetett.

Fel voltak rendelve a járások, falvak legszájasabb emberei, az előcsahosok, kik tudnak részeg fővel részeg emberek közt beszélni, a kolomposok, kik után a tömeg megindul, vidéki celebritások, kik bár annyira még nem vitték, hogy a zöld asztalnál tudnának beszélni, de a falu házánál, hordó tetején, meg lakomákon pompásan el tudják azt ismételni, a mit másoktól hallottak.

Mindenkinek kiosztották szerepeit: ki melyik járásba megy? hol fognak tanyázni? a falukon rendelet adatott a korcsmárosoknak, hogy ételről italról gondoskodjanak s a míg a nemes pártfelekre szükség lesz, ingyen legyen számukra minden, s ha tányért, poharat összetörnek jó kedvökben, vagy valamelyiknek az érdemes atyafiak közül megtetszik a kés, villa, a melylyel ebédelt s azt tévedésből a csizmája szárába találja eltenni, ne üssenek érte lármát, engedjenek mindent történni; a tekintetes urak mindent kifizetnek.

Minden egyes szavazatképes férfiunak két pengő forint igértetett napidíjul az egész követválasztás folyamára, ingyen dinom-dánom egész odáig, tollas bokréta a kalapja mellé s forsponton szállítás a megye székvárosáig.

A kortes-vezéreknek nyilt budget adatott. Kiki határozza meg, mennyi pénzre van szüksége? költse a mire jónak látja, s adjon számot tetszése szerint; semmi áldozat nem kiméltetik.

Maguk a főfő tekintetes urak is el fogják járni sorba a falukat, sallangos fogatú parasztszekéren, pitykés dolmányokban, pörge kalapban, úgy, a hogy a többi nemes atyafiak járnak; ott leszálnak a tanyázó testvérek közé, együtt isznak velök, össszecsókolóznak a részegebbekkel, meghordoztatják magukat vállaikon s tartanak olyan beszédeket, hogy a szegény kortes rekedtté ordítja magát az éljenzésben.

Czigányokról is gondoskodva lesz; a nemes törvényhozók nehéz jogaik gyakorlatában meg ne unják magukat, húzzák nekik kedvencz nótáikat.

A legügyesebb népszónokok megbízattak, hogy járják el rendre azon helységeket, a hol a Szentirmay-párt többségben van, térítsék józanabb gondolatokra az embereket; igérjenek öt-hat pengőt egy szavazatért, mely tőle elpártol s Kőcserepy számára eladó; terjeszszék az elégületlenséget közöttük; mondják el nekik, hogy az illetlen: szegény emberektől oly áldozatot kivánni, miszerint nyári munka idején saját költségükön menjenek alkotmányos jogaikat gyakorolni, holott Kőcserepy mindenkiről busásan gondoskodik, a mi rendén is van, mert azt kivánni falusi embertől, hogy olyan nagy uraknak ingyen szolgáljon, csunyaság. Áztassák el erősen Szentirmayt és Zoltánt, hogy azok mind a ketten el akarják árulni a nemzetet; hogy azt akarják, miként a nemes ember is paraszt legyen ezután; amazok pártvezetőit biztassák, hogy ha megtérnek, a Kőcserepy-Korondy párt nem lesz irántok háladatlan, jövő tisztújításon megválasztják őket szolgabiráknak, s több efféle.

Ilyen előkészületek folytak Kőcserepynél épen, midőn egy ismerős emberünk beállít hozzá a nagy tevékenység közepett.

Ez frater Bogozy.