Part 28

Nem várja-e mindenki, előre kaczagva rajta, azt a mulatságos jelenetet, midőn a rászedett ügyvéd tizenhat esztendei kárba veszett fáradságaért régi cliensét ragadja meg, Abellinot, kinek féllába már a koporsóban, s nem engedi, hogy a másikat is utána húzza, nem engedi meghalni békességgel addig, míg meg nem fosztja attól az alamizsnától, a mire ő juttatta, másnak kerítve el roppant gazdagságát? Hogy fognak majd huzakodni, hogy húzzák le egymás képéről az eleven bőrt, hogy szolgáltatnak elégtételt egymáson mind azoknak, kiket valaha megrontottak.

Oh azt gyönyörűség lesz elnézni!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Kisded udvarszobában, mely csinosan, tisztán, bár szegényesen van bútorozva, iróasztala mellett ül Kárpáthy Zoltán.

Késő már az idő; éjfél régen elmult és ő még mindig ébren van és dolgozik.

Mindazon kötelezettségeit, miket gazdag korában hazai vállalatok irányában tett, atyja átvett magánhagyományából lerótta. Azután nem maradt semmije.

Semmije? Hát a tiszta szív, hát a gazdag lélek semmi?

Nemsokára egyikében legolvasottabb lapjainknak egy útleirás töredékei jelentek meg, melyek költői eszméik, felfogásuk ujdonsága, eredetiségük zamatja által egészen felvillanyozták a közönség kiváncsiságát az ismeretlen szerző iránt.

Ez ismeretlen új tünemény volt Kárpáthy Zoltán.

Költői vagy politikai volt-e a tér, melynek tehetségeit szentelé? fogja kérdezni a közvélemény itésze, mert a közvélemény előtt a politikus nevezetesebb ember, mint a költő.

Erre én felelni nem tudok, mert a határvonalt a kettő között nem ismerem. Csak annyit tudok, hogy soha sem olvastam jellemzőbb, élethűbb, tanulságosabb regényeket, mint Széchenyi politikai iratai és soha meggyőzőbb, áthatóbb politikai műveket, mint Eötvös regényei. A kettő csak együtt valami; kivált nálunk magyaroknál, hol az egyik élete a másikét szüli.

Zoltán rövid időn a legkedvezőbb ajánlatokat nyerte mindazoktól, kiknek a hazai irodalom emelése érdekükben fekszik.

Utazási naplójáért oly árt igértek neki, mely megszokott nélkülözései mellett évekig biztosíthatá anyagi zavaroktól; már hónapok óta dolgozik rajta. Naponkint tizenhat órát szokott iróasztal előtt ülni.

Ismerői, jó barátai gyakran intik, hogy kimélje erejét, a mire ő csak mosolyogni szokott. A lélek nem erőteti meg magát soha. Mentül többet kérnek tőle, annál többet ad; mentül többet merítnek belőle, annál gazdagabb forrást nyit.

Irodalmunk fejedelme, a feledhetetlen Széchenyi, figyelmezteté egy alkalommal a kegyelt ifjut örök emlékben maradt életrendi mondatára:

«Nyolcz órát fordíts álomra, nyolczat munkára, nyolczat mulatságra.»

Zoltán mosolyogva viszonzá:

– Úgy cselekszem: nyolcz óráig irok munkából, nyolcz óráig mulatságból.

Valót mondott; a költészet istennője olyan kegyes, hogy a kik temploma építésével foglalkoznak, azokat mulattatja. Édes munka, mely magával hordozza gyönyörét, mely a helyett hogy fárasztana, új erőt ad! – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A lámpa egyformán világitott, sötét ernyőjével árnyékban tartotta az egész szobácskát, csupán az iróasztalra vetve egy kerek fényfoltot, melynek dicskörében az ifju költő arcza ragyogott.

Egészen átadta magát pártfogó muzsájának, lelke el volt telve a fényes költészet ábrándképével s úszott az istenekkel határos világokban…

Hiszen ha annyira el nem lett volna merülve, észre kellett volna vennie, hogy szobája ajtaja nagy csendesen felnyílik s rajta mosolygó kedves alakok lépnek be, elébb egy szelid, nyájas anyai arcz, biztató, mint az oltárkép boldogasszonyáé, azután egy lengő angyal, bűbájos, gyönyörteljes, üdvözítő mosolygással, majd egy komoly, bánatos férfi, vonásaiban mély érzelem és törhetlen erő.

Az ifju nem érzi e jelenet közeledtét, tán az édes szívdobogás, melynek magyarázhatlan gyönyörét csak a költői kedélyek ismerik, megsúgá neki, hogy szellemeitől van körülvéve, de szemei nem látták őket.

A komoly, erős férfialak hátul maradt a szoba árnyékában, az anyai szelid arcz oda támaszkodék az ifju székére, oly közel hajolva hozzá, hogy ha az a két könycsepp szemeiből kigördül, az ő fejére fog hullani.

Tán álmodja ő ezt a képet?

Ekkor a gyönyörű, angyalarczú gyermek picziny hókezét az ifju arcza elé teszi s hátulról befogja gyöngéden szemét.

Ez a gyönyörtől reszketve ébredez, kezeivel a sima kezecskéket tapintva, miknek édes érintése a szív mélyéig lehat.

– Ki van itt? kérdi tőle egy ismerős, csengő hang.

– Te vagy! sóhajt fel az ifju gyönyörmámorában s a mint székéről felszökve visszafordult, őket látja maga előtt, jó angyalait, a szelid nyájas anyát, kinek karjain felnövekedett s a kedves elpiruló hajadont, kinek szűz tekintete mint testvér-arcz, mint édes álomkép él szivében.

– Istenem, Istenem! rebegi, odaborulva Szentirmay Flóra lábaihoz. Egy okos szót nem tud mondani, hogyan tudna? csak sír, csak zokog és úgy örül, olyan boldog.

A szép gyermek, mintha vigasztalná, simogatja gyöngéd kezével az ifju fejét, mely anyja kezén nyugszik, a két nő épen oly szegény szavakban, miként ő maga.

Végre odalép hozzá a férfi s az szólítja meg:

– Kedves Zoltán…

E hangra magánkívül szökik fel az ifju s az előtte álló férfi keblére rohanva, átöleli azt oly hevesen, oly erősen, mintha szive akarna meghasadni; karjai görcsösen kulcsolódnak össze körüle, ajkai elhalnak, elnémulnak, s percz mulva ájultan, eszméletlenül hanyatlik össze.

Midőn föleszmél, mindhárman fekhelye körül állanak: többször végig húzza arczán kezeit, mintha nem hinné, hogy nem álmodik. Azok megfogják kezeit, összeszorongatják, megcsókolják homlokát; e szorítás, e csók mind valóság, mind nem álom.

– Te nem akartál hozzánk jönni, szólt Flóra mosolyogva, tréfásan, lásd mi jöttünk el te hozzád, s már most elviszünk magunkkal és soha sem eresztünk el többé.

Zoltán kérdőleg tekinte Rudolfra. Helyette Katinka felelt, édes gyermeteg modorával.

– Ismét a mi fiunk fogsz lenni, s nem lesz szabad tőlünk megszöknöd.

Zoltán még mindig nem birt felelni.

Végre Rudolf szólt hozzá:

– A mim nekem van, azt megosztom veled, örömet, bánatot. Velünk élsz, velünk örülsz és hozzánk tartozol örökké, elfogadod-e?

Zoltán a legunalmasabb, a legostobább ember lett volna a világon, s nem érdemelné, hogy tovább irjam róla ezt a történetet, ha azt felelte volna erre, hogy «nem».

Szivéhez szorítá Rudolf kezét, összeölelte azokat mind, mind! a kiket úgy szeretett, s ebben az órában nem volt boldogabb ember nálánál a földön, ha csak azok nem, a kik őt ily boldoggá tették.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Engedjünk szép csendesen elmúlni négy egész esztendőt.

Ezekben az években nagyon gyorsan változott a világ képe. Gyakran néhány hónap elég volt arra, hogy ismerhetlenné tegye a multat, a mi legnépszerűbb eszme volt ma, holnap az lehetett a legelvetendőbb; tiszteletben álló nagy jellemek rövidebb idő alatt, mint gondolák, túlélték híröket, s együgyű sulytalan emberek juthattak nagy jelentőségre, a nélkül, hogy számot adhattak volna maguknak, hogy miképen?

Néha az élet szinvonalára merült egy-egy nagy eszme, mely az egész országot forrongásba hozta; a legszenvedélyesebb harczok ütöttek ki; megyéről megyére megújult az indulatos küzdelem, mozgásba hozatott minden factora a közéletnek, pazarolták a pénzt, édesgették a szavazatokat, státuscsinyeket követtek el, csodáit mívelték a hirlapi birkózásnak, két táborra osztották az egész országot, s nevezték egymást haladóknak és maradóknak, szabadelvűeknek és conservativeknek, pecsovicsoknak és kubinszkyaknak, fehér és fekete tollasoknak – és a ki együtt nem élte át ezt a korszakot, a jövő ivadék törni fogja rajta a fejét, ha a zászlókra irt jelmondatokat olvasandja, melyek oly éles pártokra osztottak megyét, várost, gyakran még családokat is, hogy miért küzdöttek azok felett oly keserűen s melyik volt a szabadelvű, melyik a tartogató párt és mi okuk volt egymást így nevezni?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Méltóságos Tarnaváry úr egyike a legindulatosabb, legszenvedélyesebb pártvezéreknek.

Az a csekély körülmény, hogy a méltóságos úr X. megyében a conservativ párt legerősebb paizsa, Y. megyében pedig a szabadelvűek leghathatósabb malleusa (így híják diákul a kalapácsot), senkit se hozzon zavarba az igen tisztelt hazafi jelleme felől: ő és még egy másik ember, meg egy harmadik, meg egy századik és ezredik valódi szenvedélyből űzi a zöld-asztali politikát, épen úgy, a hogy az ember szokott szenvedélyes vadász, szenvedélyes dinnyész, szenvedélyes tengerész stb. lenni, minélfogva egy kinálkozó alkalmat sem mulaszthat el, hol valami hatalmas küzdelemre van kilátás.

Úgy állván azonban a dolog, hogy az igen tisztelt statusférfi vagyonainak egy része fekszik X., a másik Y. megyében, ez által ő tökéletesen két különböző hemisphæriumra van osztva.

X. megyében derék tekintélyes, becsületben próbált hazafiakból, tősgyökeres ősnemesekből, tudományos irástudó férfiakból, előrelátó, meggondolt, megfontoló úri emberekből áll a conservativ tábor, melyet viszont holmi Kutyfalvi-féle fraterek ostromolnak, kiknek az ellenzékcsinálás nem egyéb viszkető véralkatnál, s kiktől ha az ember komolyan megkérdezné, hogy mit akarnak? tán maguk sem tudnák. – Hogyne volna tehát X. megyében Tarnaváry septemvir úr a conservativek erős vára és őriző pásztora?

Y. megyében viszont megfordítva áll a dolog: itt a tartózkodó tábor feje először is Kőcserepy, a kit a Zoltánnali per óta szivéből, véréből gyűlöl Tarnaváry; mellette egy csomó külföldieskedő félvér, negyedvér magyar lord, veszekedő renommisták, rabiatus kortes-vezérek, szolgálatkész inas-lelkek, kiknek homlokára van irva az aspirans név, kik esküsznek mesterök szavára s kiket Tarnaváry úr még csak lenézni is restell. Viszont ellenökben a septemvir legkedveltebb egyéniségei állanak: Szentirmay Rudolf, a kit tisztel, becsül és Kárpáthy Zoltán, kit a közvélemény kegyenczei közé számít, s kiről büszkén szokta a hétszemélynök úr elmondani: «nem hiába, én neveltem a kölyket!»

Hogyne volna tehát Tarnaváry úr Y. megyében az ellenzék pörölye és lánczos buzogánya?

Ez, úgy hiszem, oly világos és oly megnyugtató magyarázat, hogy ez után senki sem fog olyasmit szememre vetni, hogy én hasonló meséket most gondolok ki s csupa malitiából ráfogok becsületes emberekre.

Ilyenformán akárhányszor megtörténik az, hogy egy és ugyanazon országos jelzőt a méltóságos úr ép olyan erősen nekivetett vállal segít X. megyében megdönteni, mint a milyen erősen neki veti aztán a másik vállát ugyanannak a közkérdésnek Y. megyében, hogy felemelni segítse. Ott Kutyfalviékat üti, itt Kőcserepyéket, s biz ő nem igen szokta nézni, hogy mivel üt az ember? Üt, a mi a kezébe akad.

Nagyszerű megyegyűlés van készülőben X. megye székvárosában; minden jóravaló ember arról beszél. Az utczákon faluról bejött nemes atyafiak csoportosulnak, kik közt csoportonkint elosztva látszik egy-egy kaputos, attilás hazafi, a ki magyarázza nekik az ügy mibenlétét.

Hogy mi volt e minden sziveket mozgásba hozó kérdés? az keveset tartozik ránk; olyas valami, a mi egy esztendeig élvezte a halhatatlanságot, s azután helyett adott a másiknak, melyen oly feszített erővel küzdöttek az ellenpártok, mintha annak győzelme vagy bukása volna az üdvösség, a mi fölött azóta vagy merőben kicserélték már a véleményeiket, vagy egészen egy véleményen vannak felőle mind a ketten.

Nekünk elég annyit tudnunk, hogy e napra az ország leghirhedtebb szónokai jelentek meg a megyefővárosban, hatalmas, tüzes beszélők egy részről, kik magukkal ragadják a hallgatóságot, – unalmas, lepcses szónyujtogatók más részről, kik megkinozzák a gyülekezet türelmét, s megszöktetik a teremből.

A kérdéses nap reggelén már korán elfoglalják a terem ülőhelyeit, karzatait az előjogos delnők, kik szándékoznak rendületlenül végig várni a nemes torna kimenetelét, karmantyuikon büszke lobogtatással viselik a fehér, vagy háromszinű szalagokat, melyek közől az első a Kőcserepy, a másik a Szentirmay-párt-jelvénye.

Jelen gyűlés nagy összemérkőzése volt a pártoknak, megelőzte ez a közelgő követválasztást néhány héttel, s azon végre szolgált, hogy mindegyik párt előadhassa a sarkalatos kérdések fölötti nézeteit; ha lehet, megnyerje ellenfeleit szép szerével, szellemi diadallal, s ha ez nem sikerült, – a minthogy nagyon ritkán sikerült, – akkor azután kezdődtek az eredmény-gazdagabb stratagémák, a korteskedések, ravaszkodások, nyilt és alattomos apostoloskodások.

Ez előjáték annyival volt érdekesebb magánál a tragédiánál, hogy itt még csupán az emberi szenvedélyek szerepeltek, egyéb hatalmas vis motrix-ok p. o. bor, égett szesz és ezüst huszasok csak a crisis napjaira hagyatván.

A zöld asztal tetején még nem tánczolnak sáros csizmákban pőre atyánkfiai, sem az ólmos bot nem szól bele a vitatkozásba; e derék, kardos hazafiak nem azért jöttek ide, hogy egymást kihajigálják az ablakon, s ez a nagy tömeg a székek mögött – ember hátán ember – nem azért tolakodott be a gyűlésterembe, hogy ordításával érthetlenné tegye a szónokok beszédét, hanem mindnyájan feszült figyelemmel, élénk részvéttel járulnak a szellemi harcz elé, s kiki csak az egyik kezét iparkodik szabadon tartani, hogy a kalpagját legyen mivel lebegtetni kedvencz szónokai felé.

A zöld asztal elején ülnek az ország notabilitásai, egyik oldalon Szentirmay Rudolf, hattyuprémes, meggyszin bársony mentében, alatta arany sujtásos fehér atillával, bogláros antik kardkötővel karcsú derekán; Tarnaváry kurta nyakával alig látszik ki mentegallérjából, melynek nyusztprémje a két vállát takarja; annyi rajta ezuttal a sujtás és paszománt, hogy nem különben néz ki, mint ha meg volna kötözve vastag arany kötelekkel; beszéd közben azokat a köteleket nagyon szokta tépni. Most az egyik könyökével az asztal közepén van. Velök átellenben ül Kőcserepy tanácsos; ragyogó arczánál csak mentéje ragyogóbb, a kék dzsindzsula prém közől nagy rubin gombok villognak elő tűz-szemeikkel, s dolmánya mindegyik gombjába egy-egy tökéletes kis óra van foglalva, melyek mind fel vannak húzva, járnak, mutatják az idő mennyiségét s czélkarikái Tarnaváry úr szakadatlan elménczségeinek, ki nem szünik meg a beszéd közben, a hol csak szerét teheti, ezt az óratárlatot odavetett élczeivel meglövöldözni; mint például: «nem járnak együtt az óráink!» – vagy pedig: «jobban felhúzza az óráit a nagyságos tanácsos úr, ha ezt, meg azt akarja», – továbbá: «pedig tudhatná a nagyságos tanácsos úr, jobban, mint akárki más, hányat ütött az óra?» stb. Osztoznak e tréfákban a nemes atyafiak is; Kiss Miska, a hirhedt kortes-vezér, ki most is ott áll az asztal alsó végén világoskék victoria-dolmányban, piros hajtókára, fényes pitykékkel s hosszúra nyult ülés után nagy pathoszszal mondá egy ízben e szavakat: «mély áhitattal olvassuk a nagyságos úr hazafiui kebléről, – hogy már három negyed ötre!» stb. stb. Más rövidebb türelmű ember rég leszedte volna az órás gombokat dolmányáról, de Kőcserepy úr azon jellemek közé tartozott, kik csak azért sem engednek, mert mások úgy kivánják; ezek saját maguk martyrjai.

Kőcserepy úr mellett látjuk báró Berzyt, elegans magyar toilettben, csakhogy az atilla-dolmányhoz is feltette a fülig érő magas inggallérokat, s szeme elé csipteté a fél szemüveget, a miért Kis Miska részéről neki is kijárnak a mulatságos glossák, mikor feláll beszélni: hogy «hajtsa le az álla mellől azt a kapczát, mert nem hallani tőle a szót», meg hogy «jőjjön ki a szobából s ne beszéljen velünk az ablakon keresztül!»

Ennyi fényes alak között a zöld asztal körül csak két egyéniség tünik fel egyszerű viselete által; az egyik magas, délczeg ifju, egyszerű fekete prémtelen atillába öltözve, mintegy húsz, huszonegy éves, szép halványpiros arczát sötét gesztenyeszin szakál köríti, összefolyva az ajka fölött szeliden aláhajló fiatal bajuszszal; mikor hallgat, olyan nyugodt, olyan szelid egész tekintete, de látnátok őt, mikor beszél, hogy gyulladnak ki egyszerre arczái, tekintete, szavai magukkal ragadnak; beszédében sokkal több a költészet, mint a logika, épen azért sokkal veszedelmesebb az, hangja a leglágyabb kérelemtől, mely a honfisziveket megszelidíti, egész a viharos zengésig hajlékony, mely a tömegeken uralkodik. Ismerik őt férfiak és nők, ifjak és aggok, szeretik, bálványozzák, s leghatározottabb ellenfelei sem biztosak felőle, hogy az ifju lelkesítő szavai után valaki a női karzatról, a ki hozzájok tartozik, talán saját feleségök, vagy leányuk, nem fogja-e önkénytelen elragadtatással kiáltani:

«Éljen Kárpáthy Zoltán!»

A másik megjegyzett alak báró Berzy mellett ül; különös exoticus arcz; a lehetőségig veres, úgy hogy arcza felszinén a vékony vérerek egész hálózatát lehet puszta szemmel látni; szénfekete haja magasra simítva, hasonló színű vastag és rövid bajusza keveselni látszik a helyet az orr és ajk között s bozontosan kifordul minden viaszolás daczára a vastag száj elé; az alsó ajk alatt két ujjnyi sima tér van borotválva, ott kezdődik azután egy csomó hosszú seprőforma kecskeszakál, mely tökéletesen hasonlít azokhoz, a miket szinpadi emberek szoktak maguknak felragasztani. Az egész kép három rikító színnel látszik festve; a borotválások helyén ultramarin, másutt karmin és czinóber, haj és szakál hamburgi korom.

Soha sem ült hasonló alak a zöld asztal mellett.

Neveli még a botrányt az a körülmény is, hogy a senkitől nem ismert férfi bátorkodott odaülni a tekintetes karok és rendek közé egy burnótszín felső kabátban, a mely lemelegedvén róla, egy szál fekete kvekker tünt elő alóla közelszörnyedésre.

Tarnaváry urat egészen megigézni látszik e hallatlan tünemény, szemei minduntalan rajta járnak, s minden pillantása világosan azt látszik mondani: «hát ezt miért nem dobják ki innen?»

Kőcserepy és Berzy urak azonban úgylátszik, hogy jó ismerősök vele, mert szüntelen odahajolnak hozzá, vele beszélgetni, még pedig igen nyájasan, a mi őt Tarnaváry szemei előtt épen nem emeli, legfeljebb szaporítja azt az okadatolatlan gyűlöletet iránta, a mit nagyon ideges emberek szoktak érezni először látott alakok iránt, a kiknek a képe nem tetszik nekik. Bárcsak szólna ez az ember valamit, hogy beleveszhetne kedvére.

Míg az elnök főispán megjelenik, az alatt kiki tölti az időt a mivel tudja; a nézők megkérdezik egymástól a szereplők neveit, a csintalan fiatalok torzképeket rajzolnak tollhegygyel az ismeretesebb szónokokról, a nyitott ajtók előtt egyre sárűbb lesz a nép, egy-egy vállalkozó szellem meg is kisérli keresztültörni magát valamelyik padig, hová féllábát feltehesse.

Végre megnyilnak a középső ajtók s kilép a főispán, egy simára borotvált arczú, idegen jellegű férfi, ki egészen kicseréltnek látszik magyar öltözetében; azon időben csak a clerus és a katonai status nem viselt bajuszt s szokás elleni volt más rendbeli férfit úgy látni.

A kilépőt gyönge éljenzés fogadja, mit ő a legudvariasabb mosolylyal és bókkal viszonoz, s midőn székét elfoglalja, ép oly nyájas üdvözlettel köszön jobbra, mint balra, de senkivel sem szorít kezet, s csak messziről látszik, hogy mondana valamit, mert voltaképen senkihez sem beszél.

Az elnök lemorzsolá a lemorzsolandókat. Elmondá az összegyűlés okait, a napi kérdés tárgyát, mindezt szép halk hangon, mint a ki igen jól tudja, hogy neki sem kötelességében, sem érdekében nem áll a tüdejét megerőtetni. Beszéd után egy kicsinyt megint éljeneztek neki, a mire ő egy kicsinyt meghajtotta magát, tulajdonképen a titkárjának kellett volna magát meghajtani, mert a beszédet ő szerzette, hanem más részről ő tőle meg elég szép volt, hogy azt megtanulta. Ezt a fáradságot senki sem volna képes oly megilletőleg méltánylani, mint talán a pesti nemzeti szinház énekesei, a kik legjobban megmondhatnák, milyen nehéz feladat valami egészen idegen nyelven betanulni valamely szerepet, s a tartalom ismeretének kellő hiányában, csak a megfelelő utasításokból (instructio) tudhatni, hol kelljen mosolyogni, hol a kezet megmozdítani, a hangot felemelni s több efféle?

Nem is szólt ezután semmibe az elnök úr ő méltósága, hanem bízta a tekintetes karok és rendekre, hogy csináljanak a kérdéssel, a mit akarnak, csakhogy egyszerre ketten ne beszéljenek, maga pedig beburkolózott asztrakános palástjába s az egész gyűlés alatt gyémánt solitairjeivel játszott; észrevehető volt rajta, mennyire unja ezt az egész előadást.

A szerepek igen czélszerűen voltak kiosztva: az ellenzék indítványát egy általunk ismeretlen s bennünket kevéssé érdeklő fiatal szónoknak kelle előhozni, ki felől nyilt titok, hogy a «Pesti Hirlap» vidéki levelezője s minthogy ügyesen tud formulázni, azért bízatott rá a megelőzött conferentián az indítványtevés. Ez azután ismét leül és vele semmi dolgunk többé; hadd irja gyorsirászati jegyeit békével.

Erre a túlsó félen egy agg táblabiró kel fel, hosszú nyusztprémes Zrinyi-kabátban, melynek hosszú ujjai úgy eltakarják a kezeit, hogy csak olykor-olykor látszik ki a prém közől valamelyik ujja hegye; hasonló sorsa van tompa, elkopott hangjának is, mely úgy egymásba folyik, mintha valaki egy üres hordóba beszélne bele. Csak a jobb oldaliak éljenzése, a végzett beszéd után, engedi sejtetni az idegen hallgatóval, hogy a szónok az indítvány ellen beszélt. A jártasabbak ismerik az öreg urat, mint a megfontolt hazafiság ősét, ki tiszteletes örökségül maradt az új ivadékra, minélfogva az első szó mindenkor neki adatik.

Most feláll Szentirmay Rudolf; a nyüzsgés, forrongás egészen elcsillapul a teremben, mindenki ünnepélyes figyelemmel hallgat el, minden arcz felé van fordulva.

Beszéde halk, csendes menetű, semmi szinpadi fogások, semmi mesterséges ömlengés, egy tökéletes logikai egész az elejétől végéig, mely épen egyszerűségénél fogva hat; egy kristály-prizma, mely minden oldalról átlátszó s minden oldalra szivárványt vet. Velős mondatai meggyőzők, határozottak, állításai hozzáférhetlenek. Nem mond többet, mint a mennyit épen kellett, nem sérti, nem vágja elleneit, de meggyőzi. Nem kaczérkodik a karzatokkal, nem iparkodik emphatikus kitérésekkel meghódítani a tömegek itéletét, úgy beszél, mintha rajta és ellenfelein kívül csak egy megvesztegethetlen biró volna jelen, a ki itéljen közöttük: az a megfeszített Jézus ott a terem legmagasabb polczán!

Midőn beszédét elvégezte, az ember azt gondolná: mi szükség itt tovább beszélni? ezek megczáfolhatatlanok. A tömegek lassú mormogása bizonyítja a hatást, a mit rájok gyakorolt, az egyiket megszilárdítá, a másikat megingatta. Nyertnek és vesztettnek látszik innenről és túlról a csata.

De halljuk Kőcserepyt. Ő meg fogja menteni a diadalt.

Mint mosolyog! örökké mosolyog. Végig mosolyog párthívein, hogy lelkeiket újra felelevenítse és ellenfeleit is, pedig azok nem is óhajtották.

Gyönyörű szinjátszó, azt meg kell vallani felőle; művész a maga szakmájában. Tud sírni, tud elfogultan szivére utalni; ismeri, minő hatása van a fokonkénti hangemelkedésnek, biztosan kezeli az átjáratokat egyik indulatból a másikba; mikor keserű kezd lenni, azt hinnéd, hogy egy egész fájdalommal leküzdött élet beszél belőle; mikor látnoki hévbe jön, mintha egész Magyarország súlya feküdnék keblén, mintha azt a hármas halmot és kettős keresztet mind ő viselné! Könyörög ellenfeleinek, mint a ki testvérileg szereti őket, feltárja keblét, mindenét felajánlja, a mi legdrágább előtte, csak hazáját engedjék neki megmenteni; a mellett nem kiméli a legmerészebb sophismákat, mindenről beszél, a mi rettenetes, csak a tárgyról nem; száz okot felhoz, mely állításait igazolja, bárha a kérdéshez épen nem alkalmazható egy is, s midőn székét ismét elfoglalja, úgy ül le, mint egy martyr, mint egy próféta, ki látta hazája veszedelmét, fel is áldozta volna magát érte örömmel, ha az önzés, a rossz akarat és a pártviszálkodás nagy munkáját mindenütt meg nem nehezíté vala…

A karzatokról taps, a teremből éljenek zengése kiséri a szónokot s a hazája sorsát igazán szivén viselő ellenfél is teljes méltánylattal sóhajt fel e remek beszéd hallatára: miért nem lett Kőcserepy úr szinész? most ott állhatna, a hol egy Kean, egy Macready, s mennyi dicsőséget szerezhetne magyar nemzetének!