Part 27

– Minden virág, a mit itt látok, folytatá a leány zokogva, azt mondja nekem: ez is az övé volt, ezt is ő tőle rabolták el; minden ételnél, minden pohárnál az jut eszembe, hogy ő most talán éhezik, szomjazik, s mikor én pihenek csöndes ágyamban, talán ő neki nincs hová fejét lehajtani, a kit elkergettek az én szülőim ősi örökéből, azért, hogy engemet tegyenek gazdaggá. Oh ez a gondolat megöl engem.

A vak lánykát úgy megzavarta ez az eszme, hogy sírni is elfelejtett, mintha a túlságos rohamtól megtompultak volna túlérzékeny idegei. Csak tagolatlan szavakat birt rebegni.

– Őtet tették nyomorulttá! kiálta fel ellenőrizhetlen fájdalmában Kőcserepy tanácsos leánya; a kiért a lelkemet is oda adtam volna, s nekem szerezték meg azt a vagyont, a mit az ő átka terhel!

Ha valaki lett volna a kertben, okvetlen meg kellett volna az indulatos szavakat hallania.

– De meghidd, Liza, az Isten nem bocsátja azt meg nekik. Higyjed, hogy szomorú vége lesz ennek. Azzal fogja őket megbüntetni, a mi nekik legkeservesebben esik. Egész életökben az volt a vágyódásuk, hogy engemet gazdaggá tegyenek. Én értem követtek el mindent, miattam bántak olyan igazságtalanul ő vele; majd megtudod, hogy én meghalok nem soká és ő nekik nem lesz, a kit szeressenek többé.

Milyen szomorú gondolat egy gyermek szivében: «nem lesz nekik, a kit szeressenek többé!»

Odabenn a víg teremben zajosan csendülnek össze a poharak, lelkesült vendégek rivalló hangon kiáltják az éljent az új birtokosnak, ki diadaltól ragyogó arczczal ül a Kárpáthy családfők ősi székében s életében talán először igazán szivéből örömmel mosolyog.

Pedig bizony mondom nagyságos tanácsos úr, rossz diadal lehet még ez!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Azt mondják, hogy egyik holló nem ássa ki a másik szemeit.

A statutio éjszakáján senki sem aludt olyan rosszul a kárpátfalvi kastélyban, mint a mi kedves barátunk, Maszlaczky úr.

Mit ér neki, hogy a Kárpáthyak ellen megnyerte a perét, ha most a Kőcserepyek ellenében kell azt elveszteni?

A nagyságos asszony keservesen meg van bántva általa. Egész nap egy jó szót sem szólt hozzá, este mindenkitől személyesen elbúcsúzott, ő rá pedig rá sem nézett.

Ez kétségbeejtő.

Ha valaki Vilma kisasszony után tudakozódott tőle, azt felelte:

– A konyhán van szegény, neki kell teljesíteni a szakácsné tisztét.

Maszlaczky úrnak mintha a szivébe döftek volna ilyenkor.

Este bocsánatot kért az elnyugodó vendégektől, ha tán hálószobáikban valami hiányosságot tapasztalandnak.

– Legyenek ezuttal elnézők, csak egy szobaleányunk van, magamnak kellett mindent rendeznem, a Vilma leányommal.

Maszlaczky úr oly bűnösnek, oly minden mentségen alól álló gonosztevőnek érezte magát e szavaknál, hogy szinte jól esett volna neki, ha büntetésből neki nem is vetettek volna ágyat, hanem azt parancsolták volna, hogy feküdjék a pokróczon, melyen Kárpáthy János agarai szoktak hálni.

Milyen keserves hangulatban lehetett, midőn Tamás lehúzta a csizmáit; Bogozy régen horkolt a másik szobában. A mint lefeküdt, nem volt képes egy szemét is lehunyni; szüntelen azon törte a fejét, hogy tehesse jóvá szertelen hibáját? szüntelen leveleket irt majd a tanácsoshoz, majd feleségéhez, egyszer érzékeny levelet, majd meg barátságosan vigat, ismét férfias komolyat, azután meg alázatos meghunyászkodót s mikor elaludt is, egyre levelet irt, mintha tizenkét Kőcserepy tanácsos volna tizenkét feleségével s mindeniket megbántotta volna s mindenikhez irna külön különféle engesztelő, magyarázó, felvilágosító, behizelgő, figyelmeztető, barátságos, illedelmes, szenvedelmes, gerjedelmes leveleket: hogy mire felébredt, csuron izzadság volt minden hajszála.

Még aludt mindenki a háznál, midőn felkelt, felöltözött, Tamást felrugdalta álmából, gyertyát gyujtatott vele, felczibálta Bogozyt, hogy csináljon neki irótollat s mind a kettő által titokban a poklok fenekére ajánltatva, neki ült hajnalnak idején a levélirásnak; egy korán éber kakas segített neki gondolkozni az ablak alatt, minden három perczben egyet kukorítva, melytől minden jó ötlet szanaszét szaladt menten a fejéből.

Mire a kastély élénkülni kezdett, elkészült a levél, tömérdek törléssel; letisztázta szépen, be is pecsételte gyűrűs czímerével s feltámasztva Bogozyt újra lefektéből, reá bízta szörnyen, hogy azzal a levéllel fusson minden késedelem nélkül a nagyságos tanácsosné asszonysághoz, s kézbesítse neki; de kezet csókolni el ne felejtsen.

Jobb időt nem is választhatott volna ki ennél. Este későn meghagyta Eveline Varga uram improvisáló szakácsnéjának, hogy reggel, mielőtt őfelkelne, forraljon vizet theának, a kávét meg készítse el, a theát majd elkészíti ő maga.

– Soh se fáradjon azzal a nagyságos asszony, biztatá a túlbuzgó szakácsné. Majd elkészítem én azt.

– De főzött-e már theát?

– No de akár mennyit.

Ebben hát megnyugodott a tanácsosné, sőt még ki is adta neki a drága illatos pecco-theát az egész bádog-szelenczével.

Reggel azután, mikor a reggelizéshez csengettek, kimegy a konyhára s kérdi a szakácsnétól, hogy forr-e már víz a theának?

– Oh már be is főztem régen.

– Befőzte! Régen! kiálta fel a tanácsosné s majd elájult ijedtében.

Természetesen, a befőzött thea olyan keserű volt, hogy ha valakinek egy kanállal le kellett volna belőle nyelni, inkább kivallotta volna, hogy megölte az apját.

Eveline szeretetett volna valakit találni, a kinek fejéhez vághassa az egész theás ibriket; a szakácsnéhoz nyilván nem vághatta, mert ez a jámbor a legnagyobb buzgóságból követte el a hibát, azt gondolva, hogy a chinai theával is úgy kell bánni, mint a czitromfűvel.

Ekkor jött frater Bogozy a fiscalis levelével.

Dehogy csókolt kezet, azt sem mondta, hogy itt van. Suttyomban letette a levelet a konyhaasztalra, majd meglátja a nagyságos asszony, ha arra fordul, maga pedig szépen neutralis térre vonult a veszedelem elől.

Eveline, miután minden felállított elv és rendszer nélkül kidühöngte magát, egyszerre megpillantja az alkalmatlankodó levelet az asztalon.

Micsoda ez? Hogy jött ez ide? Ki küldi?

Látja, hogy neki van czímezve, felbontja, s legelső, a mi szemébe ötlik: Maszlaczky Gábor szépen kicalligraphiázott neve.

Ez jókor jött.

A tanácsosné szobájába ment vele, hogy elolvassa, a mi itt következik:

«– Mélyen tisztelt és keblem minden érzetével innepelt úrnő!

«Nincs fájdalom az enyimhez hasonlatos, mely azon tudásból támad, miszerint én nagyságodnak kellemetlen érzelmeket okozni valék szerencsétlen; én, a ki életemet áldoznám fel azért, hogy nagyságod élete csupa kellemetes érzéseken folyjon keresztül. Bárha hibám öntudatlanul támadt, nem vagyok képes azt menteni: appellálok csupán nagyságod megbocsátani kész angyali jó szivére, mely engemet e reményre eddig tanusított kegyei által jogosít. Reménylem, miszerint e rövid ború ismeretségünk egén annál mulékonyabb leend, minél inkább közeledni hiszem azon időt, melyben azon érzelmeimet, miket nagyságod eddig is kitalált, nagyságod lábainál bevallhatom, hová engemet azontúl a legerősebb kapcsok lánczolandnak, oly boldogság rég óhajtott érzetével, a minőt csak az én mindent feláldozó fáradalmaim lehetnek képesek jutalmul kiérdemelni, stb.»

Maszlaczky úr azt hivé, hogy valami okos dolgot cselekedett, a midőn ezt a levelet megirta.

Eveline arcza lángvörösre gyulladt, a míg azt végig olvasta, s úgy reszketett kezében a papiros, mintha az a szégyen-pir lobogtatná, mely arczát égeti.

Magánkívül kiálta szobaleányának, hogy sietve hívja ide férjét.

A tanácsos úr rögtön jött s meglátva neje felhevült állapotját, aggódva kérdezé, hogy mi baja?

– Nézzed ezt! Olvasd, rebegé Eveline, a fatalis levelet férje kezébe adva.

Kőcserepy úr változatlan arczczal futotta át a levelet.

– Mi ez? Mit akar ez az ember mondani? kérdé Eveline indulatosan.

Kőcserepy úr érté, hogy mi az? azt is tudta, hogy mit akar a kis ember mondani? Vilmára czéloz minden szavával. Ezt ő jól tudta.

Szépen összehajtá a levelet s hideg vérrel nyujtá vissza nejének, átkozott nyugalommal felelve:

– Ez, úgy látszik, hogy szerelmi nyilatkozat.

– Nekem! Kiálta Eveline, felszökve helyéből, mint egy tigris, s ketté szakítva a levelet.

– Úgy hiszem, hogy neked volt czímezve.

De most igazán közel volt Eveline az elájuláshoz.

Lerogyott pamlagára és elkezdett keservesen sírni dühében, szégyenében.

– Mivel érdemlettem én ezt? Mivel adtam én erre okot?

A tanácsos gonosz hidegséggel mondá:

– Úgy látszik, hogy szokott szivességeidet félreérthette, mert eddig tanusított kegyekről beszél. Ezt magad szerezted magadnak. Miután érzéseit előre kitaláltad, nem kellett volna azoknak táplálékot adnod.

Így tesz az, a ki a meggyulladt zsirt hideg vízzel oltogatja, hogy a láng egyszerre a kéményen csapjon ki.

Eveline indulata nem ismert semmi philosophiai határt, kitöréseiben minden rhetorikai formát mellőzött, a szégyen leverte, a harag ingerlé, s e két visszás befolyás között egyátalában nem birta föltalálni azt a belső harmoniát, a mit az antik philosophok a világ fönnállása alapjául fölvettek.

– Iszonytató! Minő gyalázat. Én ilyen embertől…! Oh ki nem mondhatni. Mivel érdemlettem én ezt? Én? Én!

A tanácsosné szerette volna, ha férje azzal vigasztalandá, miszerint ő sem foghatja meg, mint lehessen valaki oly vakmerő, tekintetét Eveline feddhetlen erényeihez bűnös gondolattal emelni, s hogy Maszlaczky legalább is megbolondult.

E helyett a tanácsos igen hideg nyugalommal mondá neki:

– Édes gyermekem, ez az eredménye az ilyen lélektani búvárlatoknak. Hasonló okok mindig hasonló következményeket hoznak elő. Te sejtetted, nekem is mondtad, hogy ez az ember irántad különös érzésekkel viseltetik, s tanulmányul akartad őt venni. E miatt tán elnézőbb voltál iránta, mint kellene; gyakran órákig elbeszélgettél vele, mindig szabad bejárása volt hozzád, szivesen láttad, elvitatkoztatok abstract philosophiai tételekről, metaphysicus, psychologicus rendkívüliségekről; – én nem akartam ellenvetéseket tenni, én teljes bizalommal akartam megtisztelni nőmet, hanem lásd, a férfiak nagy része olyan, hogy a nőket csak egyoldalúlag ismeri s egyről kettőről valamennyire következtet s nehány olcsó diadal után azt képzeli a legbüszkébb, a legerényesebb nőről is, hogy az is csak oly esendő, mint a többi, a kiknek büszkesége meglágyult a meleg szavaktól, s a kik kezdték Pláton, s végezték Epicuron, s hogy utoljára nincs olyan férfi, a kit a nők meg ne hallgassanak…

Kőcserepy úr jónak látá nem zúzni össze jobban Evelinet elméje fensőbbségével, ki valóban oly halavány volt már, a milyenné a szinpadok minden arczfestéke sem tehette volna.

– Mennem kell vendégeinkhez, szólt gyöngéden megcsókolva neje halavány homlokát, mondjam-e azt, hogy a tegnapi szokatlan fáradságtól gyöngének érzed magadat, s nem jelenhetsz meg közöttük?

Eveline némán igenlé a kérdést. A tanácsos eltávozott.

A tanácsosné pedig sírt haragjában és szégyenében keservesen.

Kőcserepynek csak egy szavába került volna felvilágosítani, hogy semmi oka sincs erre a haragra és szégyenre, de Kőcserepy úr azt az egy szót ki nem mondta.

Eveline sietve előkeresé iróeszközeit uti böröndjéből s leült levelet irni: választ Maszlaczky úrnak.

Kevés gondja volt a tropusokra, periodusokra, stylusa sem volt igen virágos, hanem hangzott ilyen formán:

«Uram!»

«Én nem vagyok képes Önnek vakmerőségét eléggé méltón viszonozni. Levelére csak megvetéssel felelhetek, s lesz gondom rá, hogy akárhol találkoznom kell önnel, a mitől Isten őrizzen meg, ezt a megvetést eléggé érthetőleg tudtára adjam Önnek. Levelét elébb megmutattam férjemnek s azután a tűzbe vetettem. Több szót vesztegetni nincs akaratom – Kőcserepy tanácsos neje.»

Punctum, pecsétet rá. A szobaleány rögtön vigye el a fiscalis úr szobájába.

A vendégek ezalatt végezték a reggelizést, melynél Vilma teljesíté a házi asszony kötelességeit s még egyszer elhálálkodva szertartásosan, készen álló kocsijaikra ültek s elhagyták a kárpátfalvi kastélyt.

Maszlaczky úr utoljára maradt. Arra várt-e, hogy ott maraszszák, vagy a válasz után epedett, vagy még valami végezni valója volt a tanácsossal? elég az hozzá, hogy midőn az ő kocsija volt már csak az udvaron befogva, ő még ott maradt. Pedig már Vilma kisasszony is eltávozott a teremből s nem volt ott más, mint maga a tanácsos.

Ez is olyan fagyos, olyan visszatartózkodó volt irányában; Maszlaczky úr háromszor is beszélgetésbe eredt vele víg, bizalmas, humoristikus beszédbe, a tanácsos ur soha sem volt mosolygásba hozható; végre engedelmet kért, hogy szobájába kell mennie, némely dolgait elintézendő, s azzal ott hagyta a fiscalist.

Maszlaczky úr is kénytelen volt felmenni szobájába. A lépcsőkön végig gondolta, hogy vajjon mi oka lehet a tanácsos e hideg magaviseletének? még mindig az inasokért haragszik, vagy tán csak azért kedvetlen, mert neje beteg? vagy talán valami családi jelenete volt a tanácsosnéval?

Vagy – talán nincs már szüksége az ő szolgálataira, többé nem akarja ismerni, hanem elhajítja, mint egy kifacsart czitromhéjat?

Oh!…

Ennek a gondolatnak helyet sem engedett agyában.

Sőt kényszeríté magát vigan fütyörészni, midőn szobájába belépett.

Ott pedig várt reá Eveline levele.

A rossz kártyás reszketésével bontá fel a pecsétet s a mint végig futott a levél nagyon takarékos tartalmán, csak elállt benne a lélekzet; azt képzelé, hogy a székek s asztalok a szobában mind tánczra kerekedtek s forognak körüle, mint Klimius Miklós körül a zsemlye.

Jól láttak-e szemei? Magyarul van ez irva, vagy valami idegen nyelven, a mit csak cryptograph kulcs segítségével lehet elolvasni? Talán módja van az olvasásnak, a páros sorokat ki kell hagyni, s csak a páratlanokat olvasni, mint II. Jakab leveleit, a miket a börtönbe küldtek neki? – Akár jobbról, akár balról, nem volt annak más értelme, mint hogy kedves Maszlaczky úr, tessék kocsira ülni menten és elkocsikázni innen Istennek hírével.

A derék férfit úgy elkábítá ez a levél, hogy neki ment arczczal az ajtónak s csak akkor vevé észre, midőn a homlokát megütötte benne, hogy be van csukva, s előbb ki kell nyitni, azután lehet kimenni rajta.

Nem is futott, hanem csak úgy bukott le a lépcsőkön, kezében a vészterhes levéllel, be egyenesen Kőcserepy úr szobájába, – oly ijedten, mint a kit üldöznek.

– Uram! Barátom! Kedves egyetlen barátom!

– Nos? mi baj! kérdezé a tanácsos csendes vérrel; még csak a két kezét is hátratette.

– Olvassa ezt! olvassa ezt! lihegé Maszlaczky – nyujtogatva eléje a levelet.

Kőcserepy megtett annyit, hogy az egyik kezét elővette a háta mögül, hogy a levelet átvegye és elolvassa.

Miután elolvasta a levelet a tanácsos, vállat vont és visszaadta.

Vállat vont! Hát mit akar ez jelenteni?

– Tetszett olvasni? Mi ez, kedves barátom? Mit jelent ez a levél?

A tanácsos mosolygott. Olyan furcsán mosolygott. Mint mikor valaki azt akarja mondani másnak: «Én nekem most módomban volna igen gorombának lennem, hanem én a helyett mosolygok, mert ez nekem jobban illik. Én tégedet mostan pofon is üthetnélek, mert megérdemelnéd és módomban is volna, hanem inkább mosolygok, mert tudom, hogy az te neked még jobban fáj, hogy az téged kétségbe ejt, ijeszt és bosszant egy izromban.»

– Kedves barátom uram. Én meg nem foghatom, hebegé Maszlaczky úr, félelmében úgy a vállai közé húzva a fejét, hogy még egy araszszal kisebbnek látszott, mint azelőtt. Én nem tudom, én nem képzelem, hogy mit véthettem olyan nagyot? Én egy levelet irtam a méltóságos asszonynak, de hiszen abban semmi sértő nem volt. Itt van nálam a fragmentuma.

A míg Maszlaczky úr zsebeiből előkereste az idézett rondítmányt (impurum), azalatt a tanácsos folyvást galvanisálta a kicsiny izgékony embert ráfüggesztett szemeivel, változatlan mosolyával, egyik lábát szép csendesen rázogatva.

– Ismerem, olvastam, monda azután, midőn az irat előkerült a fiscalis úr valamelyik kiforgatott zsebéből.

– Méltóztatott? Igen is. A nagyságos asszony is említi, hogy levelemet megmutatta nagyságodnak.

– Igen természetes. Hasonló leveleket minden hű és erényes feleség legelőbb is férjével szokott közleni.

A hű és erényes szavak különösen meg voltak nyomva.

A jámbor fiscalis most kezdett csak el világosan látni.

– Uram. Kedves nagyságos úr, csak nem méltóztatik arra a gondolatra jönni, hogy én…

– Kedves Maszlaczky, én előttem ez a dolog régóta nem titok. Én szoktam tudni mindent, a mi körülöttem történik, azért ha nem beszélek is róla. Minden szó, a mit ön nőm előtt mondott, előttem tudva volt azon órában. Nőm régóta sejté azt, a mit ön ma irott levelében elárult.

– De az Istenért, kedves tanácsos úr, hát nem méltóztatott őt felvilágosítani?

– Nem értem. Hogyan?

– Uram! kedves uram! kedves tanácsos úr! én hitem szentségére esküszöm, hogy távol volt tőlem minden gondolat, a mivel ily aljasságot elkövethettem volna. A nagyságos asszony nem jól értett engem.

– Már megbocsásson, édes Maszlaczky, ha előttem nőm szavának sokkal több súlya van, mint más bárkiének. Ez nálunk férjeknél nagy gyöngeség, hogy nőnket tiszteljük meg legnagyobb bizalmunkkal, de olyan gyöngeség, a mi nekünk jól áll.

Kőcserepy úr mester volt a beszéd félrecsavargatásaiban.

– De uram teremtőm! Hiszen méltóztatik tudni, hogy engemet egész más vágyak, más remények csatolnak nagyságod becses családjához, hiszen én Vilma kisasszony kezét kivántam megérdemelni, s ebbe méltóztatott kegyesen megegyezni.

– Annál gonoszabb uram, annál gonoszabb. Ön a barátság álarczával férkőzött szivem közelébe; én rokonomul, fiamul vettem fel önt házamba, s ön azon törekedett, hogy e bizalomért engem meggyalázzon. Leányom kezét kérte s nőmet akarta elcsábítani. Ne szóljon uram, nem akarom mentségét hallani. Ez olyan tény, melynél megszünik minden barátság, minden tekintet, mely szétszakít minden köteléket, s nagyon csalatkozik, a ki azt hiszi, hogy Kőcserepy, azért mert csendes, udvarias ember, ennél a pontnál engedékenységet ismer. Ez az eset törvényen kívül áll! A hol engem férji becsületemben megsértettek, ott én nem vagyok sem udvarias ember, sem jó barát, sem tanácsos, ott én csak férfi vagyok, s legyen az tulajdon édes testvérem, a ki megbántott, lelövöm, vagy kétfelé hasítom!…

Maszlaczky úr ijedten ugrott hátra, a mint a tanácsos az asztal felé lépett, azt hitte, hogy a papirosnyiró ollóval szándékozik őt rögtön kétfelé hasítani.

Rettenetes dolog az, mikor az ember hosszú esztendőkön át valakivel a legbensőbb barátságban állt, a kinek az arczát soha sem látta másként, mint mosolyogva, a kinek kegyei által elhalmoztatott, attól egyszerre, mint a száraz mennykőtöl megrohantatni, s azt hallani tőle, hogy ketté akarja hasítani!

A tanácsos észrevette szavainak hatását, s nagylelkű biztonsággal mondá:

– E helyen védi önt a vendégjog: küszöbömön belől, házi oltárom előtt bármi ellenségem sérthetlennek érezheti magát; de másutt kerüljön ön, mert ha találkozunk még valahol a világban, az csak golyóval lesz!

E mérges szavakkal ott hagyta a tanácsos a kedves barátom uramat, ki sem fiunak, sem leánynak nem érezte magát e perczben, sőt annyira meg volt rémülve, hogy hinni kezdé, miszerint csakugyan elkövette azt a vétket, a mivel vádoltatik, s annálfogva tökéletesen megérdemli, hogy őt a tanácsos megragadja gallérjánál fogva s kidobja az ajtón, mikor aztán egyszer kinn van, akkor fegyverrel essék neki.

Szerencséjére megtalálta a kilincset és kalapját, kifutott a folyosóra, le a lépcsőkön; ott hagyta Bogozyt, süket Tamást és a porköpönyeget, mind a hármat saját sorsukra bízva, felugrott a kocsijába, igért tiz pengőt a fuvarosnak, ha lóhalálában elviszi Tiszafüredig, s el kivágtatott a kárpátfalvi kastély udvarából, hogy még vissza sem tekintett; csak a vadaskerten túl mert hátrapillantani, ha nem jön-e utána lóháton a tanácsos puskával, hogy meglője?

Tiszafüredig itatni sem engedett a kocsisnak, még mindig nem levén megnyugodva a felől, hogy a dühödt férj nem érheti-e utól, sajnálta volna ilyen fiatal korában áldozatul esni egy sajnos félreértésnek. De még Tisza-füreden sem érezé magát biztosságban, futtatott át Poroszlóra, eltagadta a nevét a vendégfogadós előtt, bezárkózott a szobájába s csak akkor kezdett lassankint magához téregetni.

És a mint azután magához tért s nyugodtan végig gondolta, a mik vele történtek, csak akkor látta át, hogy milyen szamár volt ő, hogy ilyen nagy lovat engedett magából csinálni!

Hogy elriasztották abból a házból, a mit az ő furfangja szerzett meg a mostani birtokosnak, s milyen szépen megszabadult Kőcserepy attól az igérettől, hogy leánya kezét ő neki adja! Hogy kifizették őtet apró pénzzel, a legapróbb pénzzel a világon. Még örülhetett, hogy a bőrét elvitte onnan szerencsésen.

Ohó, nagyságos uram, nem addig van az; itt van a zsebünkben nagyságod levele, melyben igéri, hogy az ügyvédi jutalmul igért ötszázezer forint elengedéseért a Kárpáthyak elleni per megnyerése után leánya kezét kedves barátja urának adandja. Ám tessék tehát játszani a megsértett férj tragédiáját, hanem az ötszázezer forintot fizesse ki.

Ezt megirta még Poroszlóról Kőcserepynek Maszlaczky, s alig ért haza Pestre, midőn a választ is megkapta rá.

A tanácsos igen szép levelet irt neki; elmondá, hogy csakugyan komolyan hozzá akarta leányát nőül adni, de miután Maszlaczky úr annyira visszaélt barátságos leereszkedésével, azt igen természetesnek találandja, hogy olyan embernek nem adhatja a leányát, a ki nejét akarta elcsábítani; a mi azonban az összeget illeti, az csak azon világos esetre volt igérve, ha Maszlaczky úr a kérdéses pert megnyeri; úgy, de nem nyerte meg, mert abban itélet sem hozatott, az alperes jószántából egyezett meg nagybátyjával, sőt még a per maga is elenyészett és arra hivatkozni sem lehet; a Kárpáthy-jószágok birtokváltozása tehát nem tulajdonítható az ő fáradságának, hanem inkább Kárpáthy Zoltán atyafiságos érzelmének. Egyébiránt is neki nem volt ügyvéde Maszlaczky úr, hanem Kárpáthy Abellinonak; ha tehát hiszi, hogy valami követelése van, forduljon azzal ő ellene.

Maszlaczky úr közel volt hozzá, hogy a negyedik emeletből kiugorjék az ablakon.

Mégis azt hiszem, hogy a nagyobb holló kivájja a kisebb holló szemét.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Gondolkozzatok hát rajta, mit nyertetek?

Nagyobb örömmel jártok-keltek-e ti a kárpátfalvi kastély csarnokaiban? nyugodtabb álmot alusztok-e annak boltozatai alatt? többet élveztek, többet reményletek-e, mint azelőtt, mint odahaza?

Nem rág-e a féreg legkedvesebb örömeitek gyökerén? nem mondja-e apa, anya, valahányszor leányára tekint: milyen halavány ez a gyermek!

Nem jár-e az aggodalom előttetek, mint az árnyék? nem beszél-e a lélek néha-néha elégületlen, titkos undortól gerjedt szavakat ott belül, ott a csendes, hallgatag szívben, mikor senki sem kérdezi?

Van-e sejtelmetek arról, hogy tulajdon gyermeketek minden tekintete egy súlyos, terhes szemrehányás elmult éltetek folyására; gyanítjátok-e azt, hogy ez a komoly gyermek mit gondol olyankor, midőn megvetéssel tekint az ajándékokra, az ékszerekre, ruhákra, mikkel a ti szülői szerelmetek kedveskedni akar neki? hogy miért veszti el vágyát minden élvezet után, miért feledi tányérján legizesebb falatjait? érzitek-e annak a titkos, rémületes szellemnek közellétét, ki ott ül mindig köztetek és ő közötte, a ti sziveitek és az ő szive között és elfogdos minden gondolatot, mely egyiktől a másikhoz szállhat?

Hát a megcsalt, hát a kijátszott társ? nem nevet minden ember a kijátszott ügyvéden, kit életében először, de csúfosan rászedtek? nem beszélnek-e furcsa kalandjáról valamennyi kávéházban, sétányon, szinház udvarán, casinóban? s jut eszébe valakinek azt mondani: «szegény Maszlaczky»?