Part 26

A mely kapun reggel kihajtatott Kárpáthy Zoltán ősi kastélyából, délben azon csörtetett be a tágas udvarra tekintetes Maszlaczky úr. Egy rossz félfedelű bricskában ült, mert fedett hintóban életveszélyes dolognak tartá utazni, nyakig és sarkig szürke porköpenyeg biztosítá a küllevegő befolyása ellen; egyéb történhető veszedelmek ellen pedig elhozá magával frater Bogozyt, ki Pesttől idáig aludt, s Tamást, a nagyothallót, ki ült a kocsis mellett s az egész úton mindig beszélt a forspontos kocsisokkal; a szekérzörgés miatt és különösen Tamás specialis süketségénél fogva ugyan valószinű, hogy egyik sem hallotta hogy a másik miről értekezik, de az mindegy; szegény ember a maga bajáról szokott beszélni, s elég neki látni, hogy más hallgatja.

Az udvaron elébb leszállítá a fiscalis úr frater Bogozyt, hogy tudja meg: nincsenek-e itten kutyák? s ha vannak, csukassa el, kötöztesse meg, veresse vasra, s több afféle.

Bogozy azzal a megnyugtató válaszszal tért vissza, hogy a volt ifju nagyságos úr emberekkel szokta őriztetni a házát, nem oktalan barmokkal; az öreg Nábob kedvencz agarai pedig rég megtértek már az ő apáikhoz, csak egy vén ordas él még belőlük, annak sincs már foga, s az is a tiszttartónál van biztos őrizet alatt.

Ezt hallva, le mert szállni a fiscalis úr, s betért a kastély tornácza alá, meghagyva segédének és huszárjának, hogy csak mellette maradjanak mindig; olyasmi foroghatott a fejében, hogy a Kárpáthy-családnak valami ősi tisztviselőjétől még kitelik, hogy őt, az új birtokos meghatalmazottját, valahol valami rejtett kaszatömlöczbe letaszítja.

Az öreg Varga fogadta a fiscalis urat. Kölcsönösen elmondák egymásnak, milyen minőségben állanak egymással szemközt? s azzal szabad tetszésére bizatott Maszlaczky úrnak azon kezdeni, a mit legmulatságosabbnak talál. Ha tetszik, mindjárt átveheti a kulcsokat.

– Még nem, szólt a fiscalis úr, nagyon meg levén elégedve azon felsőbbségi öntudattal, miszerint ő jártasabb némely dolgokban, mint ez az öreg ember. Én nem a jószágot átvenni, csupán csak azt rendbehozni a birtokos megérkezte előtt, jöttem előre. Maga a statutió a birtokos jelenlétében, hivatalos személyek által fog megtörténni, egész ünnepélyes szertartással. Ennek ez a rendje.

Varga uram sokkal rosszabb kedvében volt, mint hogy e kelletlen oktatásért neheztelhetett volna; igen szépen kérte az ügyvéd urat, hogy tessék hát organizálni minél elébb.

Maszlaczky úr e kék magyar nadrágos, régi divatú, kifent őszbajuszú embert látva, azt hitte, hogy ez is csak valami vén alárendelt tisztviselő, s iparkodott vele egész magas bizalmasságát éreztetni.

– Csak előre, öregecském, menjen maga előre, nyissa fel az ajtókat, végig akarok menni a szobákon.

Varga uram az öreg Pált hívta elő, hogy teljesítse az ügyvéd úr parancsát. A vén szolga sokkal szomorúbb volt a szokottnál, még a bajusza sem volt kipödörve.

– Ő a kulcsár? kérdé Maszlaczky úr.

– Nem kulcsár, felelt Varga uram.

– No kulcsár fog lenni. Vén cselédek már csak kulcsárnak valók, egészen illeni fog annak. Hajdúnak egy kicsinyt vénecske.

Palkó megállta felelet nélkül s kitárta mind a két szárnyajtót a jövevény előtt, mintha nem fért volna az be az egyiken is.

– Phü! milyen dohos szag van itt. Micsoda illat ez, kedves öregecském, ez a szoba tán Kárpáthy János úr halála óta sem volt szellőztetve. Nyissuk ki csak azokat az ablakokat.

Ez a «nyissuk» Pálnak szólt, ki olyan szépen engedelmeskedett, hogy kitört két ablaktáblát a könyökével.

– Oh, oh, oh. Kend ügyetlen ember. Jól van, jól. Nem kulcsárnak való kend, kocsisnak hamarább. Az öreg lovakhoz. Öreg lovakhoz öreg kocsis. Ez illik össze ugy-e? hehehe.

Az ügyvéd úr szokás szerint elmés kezdett lenni.

Pál csak annyit gondolt magában, hogy majd leszek én még kertész is, szakács is, csak várj.

Maszlaczky úr minden szobát keresztül-kasul járt. Sehol sem volt a dolgok rendével megelégedve.

– Ezek a csillárok rossz helyen függenek, ezek az ablakok nem elég magasak, az ajtóknak nem erre kellene nyílni; a kandallók kimentek már a divatból, s micsoda festések ezek? micsoda ronda mázolás! ezeket papirszőnyegekkel fogjuk befedezni. Oh, így nem maradhat. A Kőcserepy-család sokkal finomabb izléssel bir, mint hogy ilyen dolgokat megtűrhetne maga körül. A bútorok legalább is húsz esztendősek. No, no, természetes. Pör alatti jószágra senki sem örömest költ. Ez rendén van. Majd máskép lesz ezután.

A jó Vargának keserves volt ezt hallani, a ki jól tudta, hogy Szentirmay gyámi évei alatt a jószág legnagyobb jövedelme nagyszerű javításokba ruháztatott be, míg a pusztaságot paradicsommá változtatták át. – De ugyan mit feleselt volna érte ezzel az emberrel?

Maszlaczky úr aprólékoskodó emberek szokásaként minden zeget-zugot összejárt, padlást, konyhákat, pinczéket, s természetesen mindenütt számtalan javítani valót talált; semmi sem volt úgy, a hogy kellett volna. A cselédeket általában igen szép kilátásokkal biztatta. – Nem lesz ám azután Csákiék szalmája az uradalom, mint eddig volt. Minden osztálynak meglesz a maga felügyelője, egy főpinczemester fog állíttatni a vinczellérek és borkezelők fölé, egy főháztartó jön a kulcsárok nyaka közé, okleveles szakács veszi kormányzata alá az eddigi szakácsokat; mindenről számot kell adni; a kocsisok, inasok, lovászok, kertészek mindennap beadják számadásaikat a konyhamesternek, pinczemesternek, kertmesternek és istállómesternek, mely úri mesterek viszont számadással és felelősséggel tartoznak az udvarmesternek és így tovább. Oh egészen más rendszer fog itt ezután lenni.

Zoltán egykori cselédei mind próbált, hűséges emberek voltak, a kik gyermekségök óta uraik jóvoltából nevekedve, meg sem tűrték maguk között a tolvajt, a csalót; olvasatlan pénzt lehetett volna rájok bízni. Maszlaczky úr mintha arczul verte volna valamennyit. Csak összenéztek és köszönet nélkül eltávoztak előle.

– Nos, kedves öregecském, monda Maszlaczky úr, kedves bizalmassággal ütve Varga uram vállára, most még csak egy van hátra: vezessen el engem azon szobákhoz, melyek Kárpáthy Zoltán úr által kivétettek, mint melyeket felnyittatnunk nem szabad. Illik, hogy ismerjük azokat, nehogy a szerződést tudatlanságból megrontsuk.

Varga uram inte neki, hogy menjen Pál után, ő maga hátul maradt, még Tamást is előre bocsátotta.

A hosszú folyosón végig haladva, egy zöldre festett fal előtt állott meg a vén Pál s oda mutatva monda:

– Ezek a szobák.

– Másunnan nem lehet beléjök jutni?

– Nem.

– Ez igazán különös kivánság, az embernek így saját lakásán megtiltani a járás-kelést. Ezek a szobák így valóságos holttetemet képeznek ebben a kastélyban.

Bogozynak helyeselni kellett az ötletet.

– Vajjon nem szoktak-e innen kisértetek előjárni? kérdé tréfásan az ügyvéd úr a vén szolgától.

Az egész komolysággal felelt:

– A jó embert nem kisértik.

Maszlaczky úrnak nagyon tetszett ez a bohó komolyság. Nem állhatta meg, hogy ne nevessen rajta.

– Mulatságos vén gyerek. Nem fél a kisértetektől, de hiszi őket. Hát maga kedves öregecském fél-e tőlök?

Varga uram, kihez a tréfás megszólítás intéztetett, szótlanul tekinte az ügyvédre s ez meglepetve látta, hogy az öreg ember szemeit elborította a köny.

Az agg férfi hosszan végig nézett könyes szemeivel a profanus alakon, s aztán elfordult tőle, nagyot sóhajtva.

Az ördögbe, milyen gyöngék ezek az öreg emberek, mindjárt elpityerednek, gondolá magában a fiscalis úr.

Varga uram sietett arról a helyről, s csak a levéltári teremben tért annyira magához, hogy szólni birt.

– Parancsol ön még velem valamit? kérdé az ügyvédtől. Első eset volt életében, hogy valakit önnek szólított, a kinek czíme is van. Maszlaczky úrnak is feltünt ez a gorombaság. Csak per «ön».

– Kedves öregecském, hogy irná az én nevemet, ha levelet irna?

– Tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő Maszlaczky Gábor táblai ügyvéd úrnak.

– Ugy-e?

– Tehát bátor vagyok tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő uraságodtól alázatosan kérdezni, parancsol-e még velem valamit?

– Csak menjen öregecském a lakására a másik öreggel együtt, majd ha kelleni fog, előhivatom.

– De én messze lakom innen s Pál is nálam lakik.

– Hol?

– A saját jószágomon, melyet megboldogult Kárpáthy János úr ő méltósága hagyományából van szerencsém birni.

– Tehát ön nem ezen jószág tisztviselője?

– Nem.

Maszlaczky urat e fölfedezés nagyon nyájassá tette. Nem nézte ki ebből a kékbenjáró emberből, hogy saját ura legyen, azt hitte, valami kasznár. Most már kedvében iparkodott járni: kérte, hogy maradjon nála ebédre.

– Köszönöm, otthon várnak.

– Igen is, várnak bennünket ebédre, erősíté Palkó, Varga mellé furakozva, s nagyon látszott örülni, hogy Maszlaczky urat itt hagyhatják, a mit meg is cselekedtek, megigérve, hogy az ünnepélyes beigtatásnál ismét hivatalos minőségben meg fognak jelenni; addig tartsa magánál Maszlaczky úr a kulcsot s mulassa magát, a hogy tudja.

A két öreg eltávoztával Maszlaczky úr sorba feküdte a pamlagokat, kritizálva azoknak rugalmi képességét s valamennyi órát a kastélyban mind összehasonlította a magáéval: természetesen egy sem járt jól, csak az övé.

De ha rosszul jártak is az órák, azért csak mégis eltelt az idő, s kisebb-nagyobb pontossággal már a három órát is elverték délután s ilyen időben kivált utas ember gyomra meglehetősen érzékeny szokott lenni.

– Későn ebédelünk, mondogatá Maszlaczky úr, éhségében alá s fel sétálva, azután pedig egy Hugo Grotiust szemelt elő a könyvtárból, azzal kezdett el mulatni, s azon közben szinte négy óra lett már.

– Ez a fatalis Zoltán urfi angolosan szokott ebédelni, öt órakor. Úgy szoktatta a cselédeit. Menjen csak frater Bogozy, mondja meg a szakácsnak, hogy az én kedvemért térjenek el ezuttal a régi rendtől, hatfélénél többet ne csináljanak, hanem confectet adhatnak akármennyit, a mayonnaiset, köztünk mondva, nem szeretem, de ha önnek tetszik, megeheti. Bort a fehér villányiból hozzanak, desserthez a ménesiből. Vadpecsenyéket nem bánom, ha készítenek. Ebben az uradalomban híres fáczányos kert létezik. Tésztaneműekből az édeseket szeretem. Magának csináltathat turós csuszát, az inasoknak pedig parancsolja meg, hogy csak ide terítsenek, úgy is ez lesz az ebédlő, mert könyvtárnak nagyon zajos. Azonközben hozzanak abból a régi silvoriumból appetitorium végett.

Bogozy az ilyen küldetést számítá a legkedvesebbek közé, s nem is mondatta azt magának kétszer, hanem szaladt ki az ajtón. Oda volt egy álló óráig. Maszlaczky úr az alatt el nem tudta gondolni, hogy mit gondoljon? Mindenféle mulatságot elővett, a mivel éhes ember szokta üldözni az időt, az ablaknak állt dobolni, végiglapozott húszféle könyvet, semmi sem maradt azokból a fejében, talált egy tuczat kártyát, s rakta vele a Napoleon-passiencet, egyszer sem jött ki. Mikor már hetedszer nem jött ki, akkor jelenik meg frater Bogozy kétségbeesett ábrázattal.

– De ugyan hol jár amice dilectissime, a poklokban?

– Mindenütt! a hova csak lábbal menni lehet.

– Hát miért nem ebédelünk már?

– Hát legelőször is egyetlen egy inas nincsen a háznál, a ki asztalt terítsen; másodszor sehol egy szakács, egy kukta, vagy csak egy árva szolgáló, a ki egy főzőkanalat megmozdítson; következőleg sem hat tál étel, sem confect, sem dessertek, sem vad, sem szelíd pecsenyék, sem édes, sem keserű tészták nem existálnak sehol, de még csak tűz sincs rakva és még csak egy árva ember sincs, a kitől meg lehetne kérdezni, hogy hova lettek a többiek?

– De hát hova lettek?

– Most mondom, hogy nincs a ki megmondja.

Ez már aztán jó mulatság.

Maszlaczky úr mérgében füttyöket hányt.

– Hova lettek? Hogy mertek elmenni hír nélkül? A semmirekellő gazemberek. Hát a kamarák kulcsait hol hagyták?

– Azok Varga uramnál maradtak. Kinálta a tekintetes urat, miért nem vette át? Az pedig holnap reggelig vissza nem jön.

– Nem tesz semmit. Gaz ficzkók. Még én velem daczolnak. Egy sem fogja a lábát többé a kastélyba tenni. Menjen frater a tiszttartóhoz, mondja meg neki, hogy rögtön ebédet készíttessen számunkra. Én parancsolom.

Bogozy sietett, meg is találta a tiszttartó lakását. Maga a tiszt nem volt otthon, hanem egy pirospozsgás gazdasszonyka épen akkor szedte ki a kemenczéből a jó illatos kapros turós lepényt. A frater letelepedett a menyecske mellé, körülczirogatta, elmondta neki, hogy az ő ura milyen körmönfont gazember, hogy kiszúrta azt a derék Zoltán urfit ebből a jószágból. A menyecske jól tartotta a fratert lepénynyel és hideg sülttel; bort is adott neki hozzá s a két zsebét megtömte boszorkánypogácsával és füstölt kolbászszal estére, de megátkozta a bélét, ha ad belőle a gazdájának.

A frater aztán megtörülte a száját, s hazatérve Maszlaczky úrhoz, elmondá neki, hogy a tiszttartó nincsen itthon, csak egy vén cseléd van a háznál, az is himlőben fekszik, s minden kulcs el van zárva.

Maszlaczky úr fujt dühében, mint a czethal, Tamást küldé el másodszor, hogy keressen fel valami boltot és hozzon akármi ennivalót, ha egyebet nem, szalámit, azt megehetik eczettel, olajjal. Tamás azt mondta, hogy érti; s aztán a boltban kért eczetet, olajat, mert más minden van odahaza.

Maszlaczky urat majd a guta ütötte meg, a mint Tamás visszatért, semmit sem hozván magával, mint két üveget eczettel, olajjal.

Hogy vágta a hátához! – Menjen kend az ördögökbe s hozzon akár honnan, ha egyebet nem, hát kenyeret!

Bogozy pedig majd szétpattant nevetésvágy miatt Tamás tévedésén, s nem állhatta meg, hogy az ajtóban a markába ne dugja saját proviantja egy részét, némajátékkal mutatva, hogy másnak ne adja.

Késő este tért vissza Tamás a boltból a kastélyba, hozván magával egy kitudhatatlan dátumú páros zsemlyét. Az volt Maszlaczky úrnak ebédje és vacsorája, ki maga is megvallá, hogy deák kora óta annál keményebb, szivósabb, haraphatlanabb portékával nem beszélt.

Ha ezt az én kedves Kőcserepy barátom tudná!

Kedves Maszlaczky úr ilyen szépen rendbehozott mindent rendszer-alkotó talentumával; úgy, hogy mikor másnap reggel megérkeztek Kőcserepyék, a statuáló hivatalos vendégekkel, szolgabirákkal és alispánokkal, rokonokkal és szomszédokkal, az sem volt, a ki a kaput kinyissa előttök, s ha velök együtt Varga uram is meg nem érkezik, s a kulcsok hollétét fel nem fedezi, kénytelenek lettek volna ostrommal bevenni a kastélyt.

Maszlaczky úr, mint egy szomorú lélek tudósítá kedves barátját, a tanácsos urat, a cselédség rejtelmes eltünése felől, a mint a legelső gratulátiók után négyszem közé kaphatta egy perczre, míg a többi úri vendégek a palota szobáit bámulták, magasztalták, birálgaták.

– Én meg nem foghatom, mi ütközött a cselédekhez?

– De én megfoghatom, szóla a tanácsos úr. Ön bizonyosan rájok ijeszgetett jól, egyszerre rendet akart hozni ez elkényeztetett nép közé, s azok egész évre ki levén fizetve, szépen búcsút vettek a kapufélfától. Maszlaczky úr bámulatában nem tudott mit felelni.

Ördöge van ennek, hogy úgy kitalálja egyszerre az igazi okot.

– Már most mi a patvart csinálok ennyi vendéggel? haragoskodék a tanácsos. Sem szakácsot, sem egyebet nem hoztam magammal, jól tudva, hogy itt egész személyzet van, s ön kapja magát, előre jön, hogy elkergesse őket. De ki bizta önre, hogy beleavatkozzék? Csak legalább a feleségem itt ne volna: az görcsöket kap, ha megtudja, micsoda rettenetes helyzetbe hozott ön bennünket. Itt az egész úri vendégsereg és sem egy inas, sem egy szobaleány, sem egy szakács a háznál. Mit csinál a feleségem, ha megtudja?

Maszlaczky úr nyomorultul érzé magát, mint egy leforrázott kutya. Így leszidatni tulajdon azon kastélyban, melyet az ő fáradságos küzdelme szerzett Kőcserepy úrnak, ugyanazon a napon, melyre mint diadalünnepre számított évek óta. És nem tudott mentségére mit felhozni, hiszen világos volt, hogy lehetetlen szakács nélkül ebédet főzni. Milyen szégyen, milyen gyalázat!

Pedig azt a nagyságos asszony elébb megtudja, mint kellene. Ő azért bocsátá Maszlaczky urat egy nappal előre, hogy lövessen vadakat, készíttesse el a hosszabb munkát igénylő tortákat, geléeket, czukorsüteményeket, intézkedjék, hogy a másnapi vendégség asztala fejedelmileg legyen kiállítva, hogy az egész környék beszélhessen még esztendők mulva is felőle, – s ime még csak tűz sincs a konyhában és nem tudja az ember, hogy mihez kapjon?

A tanácsosné közel volt az elájuláshoz. Ilyen esetben vége van minden philosophiának. Adjátok egy nőnek Platot és Aristotelest és égesse meg a szakács a rántást, veszni kell a bölcsészetnek. A konyhai gondok hatalmasabbak minden theoriánál. Csak próbáljon valaki álmodni olyat, hogy sok vendéget hítt, tele minden szobája úri csoportokkal, s egyre többen jönnek, délre jár az idő s ő még nem tudja, hogy mit fog nekik főzetni és kivel?

Eveline magánkívül volt, pörölt, jajveszékelt minden systéma nélkül; ha most megkaphatja Maszlaczky urat, kiássa a szemeit, minden argumentum a priori mellőzésével.

Szerencse volt, hogy Varga uram megszánta az asszonyságot, s megvigasztalá azzal az igérettel, hogy majd ő elhozatja a pusztáról a maga szakácsnéját, süttet, főzet vele, nem lesz semmi fogyatkozás.

Ez kissé megnyugtatta Evelinét; csak arra kérte még Varga uramat, hogy húzzák mentül tovább a hivatalos eljárásokat, mi által neki ideje maradjon tisztességesen elkészülhetni az ebéddel.

Ezen tette által Varga uram lett a család becsületének s az egész nemes egybegyűlt társaságnak megmentője, melyért is az összes vendégsereg Kőcserepy tanácsos úrral együtt iparkodott őt oly mértékben kitüntetni, a mily mélyen érezteték Maszlaczky úrral rejthetetlen és igen természetes neheztelésöket.

A jámbor ügyvéd le volt sujtva, le volt gázolva, beszélni sem mert, vagy olyanokat mondott, a miket maga sem értett, a statutiónál figyelmeztetni kellett őt másoknak a szokásos formaságokra; azon gondolat, hogy a nagyságos asszony most ő reá haragszik, egészen elvette eszét, bátorságát, öntudatát. Rosszabbnak érezte magát egy inasnál, a ki tányérokat tört el s fél, hogy a béréből lehúzzák.

Este felé lett vége a hivatalos szertartásnak, mely által Kőcserepy tanácsos a Kárpáthyak uradalmába beigtattaték, akkorra elkészült az ebéd is.

A tanácsosné philosophhoz nem illő buzgalommal sietett sajátkezűleg nagyhirtelen elkészíteni azon süteményeket, mikhez Varga uram pusztai szakácsnéja nem értett. Varga uram s a tiszttartók gondosságának sikerült az asztalokat illendő fénynyel felruháztatni, s ha valami hiányos volt, az tulajdoníttatott Maszlaczky úrnak.

Az ebéd elég izletes volt, a tanácsosné maga is megjelent az asztalnál, természetesen igen fáradtan, kihevülve; magának kellett szegénynek a pörkölt tortát czifrázni, mert Maszlaczky úr megszöktette a szakácsokat. Minden volt ugyan elég, de még többnek kellett volna lenni. Eveline nem győzött bocsánatot kérni vendégeitől, hogy ily egyszerű vendégségben részesíti őket, hanem tudhatják, milyen balsors érte őket véletlenül, a minek nem ő az oka. És itt minden szem Maszlaczky úr felé fordult, a ki szeretett volna a földbe elsűlyedni. Varga úrnak ellenkezőleg nem győztek eleget hálálkodni, nála nélkül a legnagyobb zavarban volnának. Varga úr valóságos jóltevője az egész társaságnak, hogy a szakácsnéját ide kölcsönözte.

Varga úr pedig gondolta magában a sok magasztalás alatt: bár főzhettem volna számotokra mérget; nem az én hibám, hogy olyan bolond jó ember vagyok.

Elég az hozzá, hogy ebéd végeztével a jó ősi borok, a mi hiányzott a kedélyekből, azt is helyrehozták; ittak egymás egészségeért a jelenvolt urak, asszonyságok, mindannyian pedig és pedig több izben ismételve a derék házi úr és családjáért, melyet is a házi úr kellő áldomásokkal viszonzott.

Hagyjuk őket ott mulatni. Hasztalan mende-monda, a mi ilyenkor történik; nem érdemes, hogy valaki jóllakott emberek beszédét leirja.

Távol az asztalok zajától, a pohárcsörgéstől, a toasztok áldomásaitól, a kastély kertjében sétál két szép lányka egyedül, midőn mindenki figyelme egészen másfelé van vonva.

Az egyik a tanácsos leánya, Vilma, a másik a vak leányka.

Ide, e száz meg száz esztendős aristocratikus platánfák alá nem hangzik a teremek profanus zaja, ha vannak még tündérei a földnek és égnek, nyugodtan eljátszhatnak a hűs levelek alatt, s mérhetik parányi araszszal a sétáló lánykák piczi lábnyomait.

Liza odadőlt védnője keblére, ki őt gyöngéden tartja átölelve, úgy sétálnak együtt az angolkert tekervényes utjai kavicsán.

Mindketten két évvel idősebbek már, mint midőn legutolszor láttuk őket, egyik sem gyermek többé, a vak leányka arcza sokkal ragyogóbb még, Vilmáé sokkal halaványabb.

Halkan beszélgetnek egymással, még a falevél sem hallja meg, mit mondanak?

– Aztán oda jött hozzám és azt mondta, hogy öleljelek meg szépen és el ne bocsássam kezedet, mert akkor esni fogsz, mélyen, nagyon mélyen.

A vak leány valami álmát beszéli el bizonyosan, a miről azt hiszi, hogy ébren történt. Reá nézve mindegy, akár álom, akár ébrenlét, szemei előtt zárva a fény, csak lelkével lát s abban összezavarja a kettős lét tüneményeit.

– Úgy ám. Milyen erősen tartott bennünket ölében, tégedet az egyik karján, engemet a másikon, így repült velünk a levegőn keresztül, s alattunk meg a mély víz zugott. Oh, hogy féltem!

– Sokat álmodol róla Liza, sokat gondolkodol róla.

– Mindig, mindig. Talán te nem? Mikor olyan sokáig elhallgatsz és haragszol, ha valaki megszólít, talán nem tudom, hogy olyankor felőle gondolkozol, mikor melletted alszom, kezedet kinyujtod s nyakamat átöleled vele, talán nem tudom, hogy ő róla álmodol olyankor? Én nem láttam, én nem ismerem, én csak annyit tudok róla, hogy a mint Istenhez imádkoztam a halálveszélyben, az ő szava felelt imádságomra és midőn karjára emelt, kezemet végigcsusztatám fején, olyan volt mint a selyem és arcza mint az égő bársony. És én mégis erről a hangról álmodom annyit s erről a selyemhajról; hát te, a ki láttad őt, a ki azóta is láthattad, beszélhettél vele!

– Soha sem láttam azóta.

– Nem-e? szólt egészen elszomorodva a vak leányka. Miért nem?

– Messze utazott, igen messze.

– Igen messze! ismétlé Liza. Mit tesz az egy vak előtt: igen messze?

– S nem jött még vissza?

– De igen.

– Hát miért nem jön ő is ide? Mit hagy váratni magára, annyi időn keresztül? Sok nap elmult már azóta, ugy-e bár? Miért nem jön hozzánk beszélni? Látod, én csak szeretném szavát hallani, vagy ha a kezét megfoghatnám, azt a hatalmas, erős, azt a gyöngéd, selyempuha kezet, de te láthatnád is őt, talán meg is simogathatnád homlokát, mint az enyimet, talán beszélhetnél vele olyasmit, a min mind a hárman kaczaghatnánk. Miért nem tud ő ide jönni, ide mi hozzánk?

Vilma szive úgy szorongott, úgy dobogott. Tán meg kellett volna szakadnia, ha ki nem öntheté, a mi kínnal telve volt.

Körültekinte, ha nem hallja-e meg valaki?

Senki sem járt hozzájok közel, mindenkit elfoglalt a vigalom.

– Kedves Lizám, szólt remegve, a kiről te beszélsz, azt mi nem fogjuk látni soha, azzal mi nem beszélünk soha, azt mi legfeljebb megsirathatjuk titokban.

– Hát nem szeret ő minket? ha nem szeret, miért jött oda, minket megmenteni? hiszen sokkal jobb lett volna, ha el hagy ott veszni. Vétettünk mi neki valamit? Mi oka van neki minket kerülni?

– Az igen szomorú dolog, kedves lánykám. Lásd, ez egy gazdag ifju volt, a ki, mert maga gazdag volt, jót tett a szegényekkel, s most ő is egyszerre szegény lett és legjobban fájhat az neki, hogy másokon nem segíthet többé. Földönfutóvá lett. Semmije sincsen.

– Hogyan történhetett az?

– Más emberek elpörölték jószágait, miket atyja hagyott reá, csak azért, hogy ők annál többet hagyhassanak saját gyermekökre.

– Oh gonosz emberek! kiálta fel a vak leány elszörnyedve, az Isten ne…

– Ki ne mondd! kiálta Vilma, kezével befogva társnéja száját, nehogy kimondja az az őszinte átkot az ő szülőire.

– Azok az emberek, a kik őt koldussá tették, az én szülőim, és ez a jószág, ez a kastély, melybe ma oly nagy zajjal helyeztek bennünket, az ő igazságos birtoka, ez a kert az ő kertje és én szeretnék a föld alatt – a föld alatt lenni, – a melyről őt elűzték!

A leányka zokogva dőlt le egy mohos jávor-fa tövében, magával vonva gyámoltalan társnéját, ki szintoly hevesen sírt, mint ő, világtalan szemeit az ég felé forgatá, mintha az Istent keresné ott, a kit sehol sem lát.