Part 24

– Most csak egy gondolatom van: hogy bármi árt szabjanak ellenfeleim a kárhozatos pör megsemmisítésének, én nem alkuszom velök, beleegyezem. Az, hogy azoktól, a kiket szívemből gyűlölök, a kiknek azt a fájdalmas éjszakát, a mit átéreztem, meg nem bocsáthatom soha, miután jogos birtokomról lemondtam, alamizsnát elfogadni nem fogok, mint bizonyos áll előttem. Hogy azután mi történik velem, az a jó Isten dolga. Elég fiatal vagyok még pályát kezdhetni magamnak, ott fogom azt kezdeni, a hol más szegény ember; midőn gazdag voltam, jóakaróim sok hizelgő tulajdont ruháztak reám, meg akarom látni, birok-e azokkal, mint szegény ember is? Valami azt súgja bennem, hogy jobb fogok lenni így, mint ha gazdag maradtam volna, de ha bizonyos volnék felőle, hogy az utczák szemetjén halok meg, mint hasznavehetetlen tagja a világnak, a ki csak addig ért valamit, a míg pénze volt, mégis azt tenném, a mit elhatároztam magamban. Önnek ki kell eszközölnie, hogy nagykorúsági engedélyt kapjak. Ha e szándékomat vagy ön, vagy Szentirmay rosszul felfogott gondoskodásból megakadályozzák, akkor nem tudom, mi fog történni! Én csak azt tudom, hogy ha ez undok per a világ elé kerül, és énnekem meg kell várnom azt, a míg hét esztendeig végig kínzanak vele, én ezalatt a hét esztendő alatt elvesztem az eszemet, de izmaim megerősödnek, s hogy akkor nem ölöm-e meg azt, a kit utamban találok? azt csak a Mindenható tudja!

– Ön teljes diadalt szerez ellenségeinek.

– Nagyobbat szerzek magamnak, ha be tudom bizonyítani, hogy gazdagság nélkül is meg tudok állani a világban. Én minden munkára kész vagyok. Tudok nélkülözni, tanultam dolgozni. Szomorú dolog volna, ha Magyarországon egy pár munkás kéz el nem tudná tartani gazdáját. És hát végre, ha minden kötél szakad, ha kitünik utoljára is, hogy nem érek semmit, s ha ezen a tejjel-mézzel folyó földön, mely minden ember számára megtermi kenyerét, csupán számomra nem virulna zöld ág, akkor elmegyek a tengerre és senkinek sem fogok terhére esni, sem barátaimnak, sem ellenségeimnek.

– Kedves Zoltán. Most hagyjuk el egy kis időre ezt a patheticus tért, s beszéljünk, mint philosophok ez ügyről. Azt előre is kimondom, hogy lebeszélni önt azon szándékáról, miszerint a Kárpáthy-pert megsemmisítse, nincs gondolatomban.

– Ezt köszönöm önnek, szólt az ifju, melegen szorítva meg ügyvédje kezét.

– Hogy ön ezt tenni fogja, arról bizonyos voltam, azt tudtam előre, mihelyt meg fogja ismerni e per tartalmát.

– Örülök e jó véleménynek.

– Fájdalom, hogy én nem annyira örülök rajta. A pernek ily kimenetele előre látható volt. Nyerni, sikert aratni azon az alapon, melyre keresetüket alapíták ön ellenfelei, nem lehetett. Daczára azon igen gyanús pártolásnak, melylyel egy nagybefolyású ember az igazság mérlegét lenyomni törekedett, sokkal több lelkiismeretesség van biráinkban, hogysem ily gyenge okoskodásokat oly sulyos vád bizonyítékául elfogadhatnának.

– Ki lehet azon nagybefolyásu férfi?

– S ön nem gyanította volna? Nem látta ön még Kőcserepy tanácsost mosolyogni?

– Valahányszor találkoztam vele.

– Tehát tudnia kell önnek, hogy a kire ő mosolyog, annak legnagyobb ellensége.

– Én nem vétettem neki soha.

– Sőt egyetlen leányát megszabadította ön. Nem is haragból ellensége önnek, hanem a miatt, hogy Kárpáthy Béla cessiót adott neki a Kárpáthy-uradalmakra.

– Hogy lehetne az?

– Maszlaczky, a tanácsos jó barátja, rábeszélte ezt a gyönge fejű embert, hogy huszonnégyezer forint évi díjért adja át örökre a tanácsosnak a jószág iránti jogait.

– Midőn még a per meg sem volt nyerve?

– Midőn még meg sem volt kezdve. Oh ezeknek az uraknak bizonyos játékuk volt. Azt tudták, hogy a per ily tartalommal soha sem fog itélet alá kerülni; de volt gondjuk rá, hogy önt majd annak idejében megismertessék vele.

– Megbocsásson. Mentenem kell őket. Én magam jártam utána, hogy e pert megismerjem. Maszlaczky itthon sem volt akkor.

– Maszlaczky soha sem dolgozik saját ujjaival, neki sok kéz áll rendelkezésére. Én meg fogom azt tudni elébb-utóbb.

– Kérem, ezt ne tegye. Olyan ártatlan ember szenvedne tán e miatt, a ki egészen az én kedvemért, az én kértemre fáradott, a ki azt hitte, hogy nekem jó szolgálatot tesz ezáltal.

– Jól van. Maszlaczky gondoskodott róla, hogy valaha szeme közé ne vághassák, miszerint a titoktartására bízott ügyet épen ő segített elárulni, de mégis úgy van. Ez gyalázatos dolog volt tőle, hanem én hát magamra vállalom.

– Hogyan?

– Azt bizonyosan meg fogják kérdezni, hogy kettőnk közül melyikünk ismertette meg önnel a pert? Legyek én az. Tőlem ifjui könnyelműségnek fogják azt venni, de Maszlaczkyt álnoksággal vádolnák miatta. Ne tartozzék ez a kérdés a dologra. Én egyszer mint ügyvéd, másszor mint jó barát állok itt önnel szemben; fogadja a mit mondok, úgy, a hogy e két minőség mondatja velem.

Zoltán az ügyvéd karjába ölté kezét s figyelmesen hallgatott annak szavaira, míg a teremben alá s fel sétáltak egymással.

– Az egész pert megoldja az, hogy Abellino biztosított évdíjat kapott igéretül Kőcserepytől. Ez ugyan mély titok volna, ha Abellino saját maga száz zaklató hitelező vigasztalására szigorú hallgatás feltétele alatt tudomásra nem juttatja a dolgot. Így jutottam én hozzá. Rudolf grófnak nem is szóltam e felől, mert a milyen heves ember ő, s a milyen kényes ügy az egész, ha megtudná, hogy Kőcserepy minő szerepet játszik e perben, képes volna vele rendkívüli dolgokat elkövetni; a mi, meggondolva azt, hogy a tanácsos állásánál fogva egykönnyen meg nem sérthető, Rudolf politikai ellenfeleire nézve nagyon kedvező ürügyet adna, őt működése hatályos teréről leszorítani.

– S következhetnék ily eset is gyámatyámra nézve?

– Azt hiszi ön, hogy ha Szentirmay csak egy távoli reményével birna annak, hogy ez utálatos perben férfira akad, a ki legalább megállhat előtte, nem régen karddal vágta volna ketté a csomót? S ez még rosszabb lenne reá nézve, sokkal rosszabb. Üdvösebb, hogy ő Kőcserepyről egyelőre ne tudjon semmit. Abellinót férfias találkozásra nem is hívhatja, mert az nyomorék, vak, tehetetlen, kimerült. Maszlaczky pedig egy helóta, a ki gyávaságával szokott kérkedni; s az igen jó, hogy Szentirmaynak ilyen ellenfelei vannak. Valamivel különb emberek régen földönfutóvá tették volna.

– És mindezt én miattam! Nem maradok adós, nem maradok adós annyi szenvedésért! sóhajta Zoltán, halavány arczát megtörülve kendőjével.

– Minekünk, illetőleg nekem, mint ügyvédnek, az a kötelességem: Kőcserepy érdekét elválasztani Abellinoétól s egyedül az utóbbit vonni a kérdésbe.

Zoltán kezdett nem figyelni arra, a mit az ügyvéd beszélt; Kovács az éjszakai virrasztás s a háborító indulatviharnak, a mit kiállott, tulajdonítá az ifju védencz szórakozottságát s félbeszakítá beszédét:

– Talán jobb lesz, ha délután beszélünk erről tovább, s most lefekszik ön és kinyugodja magát.

Zoltán feltekintett rá, nagy, könyben úszó szemeivel s indulattól remegő hangon viszonzá:

– Nekem mindegy, akármit fog cselekedni, én átengedem a vitatott birtokot akárkinek; mindegy rám nézve, ki fog bele ülni? Nekem nem kell belőle semmi. Csak egy követelésem van. A kárpátfalvi kastélyban van egy befalazott folyosó, a helység mellett van egy bekerített tér; az a folyosó anyám szobáihoz vezet, ez a kerek tér az ő sírját rejti. E kettőhöz ne legyen joga senkinek…

Az ifju nem birta befejezni beszédét. Elfordult, lerogyott térdre egy szék előtt, s arczát karjaiba rejté némán; nem lehete tudni, hogy sír-e vagy meghalt?

Kovács részvétteljesen nézte és nem zavarta meg az ifju tiszteletreméltó fájdalmát, míg az magától ismét föl nem emelkedék.

– Oh anyám, kedves jó anyám!

Karjait az ég felé terjeszté, mintha magához akarná őt onnan ölelni.

– Mennyire meg van gyalázva édes, édes arczod! susogá magában beszélgetve. Az a jóságos arcz, a mely engem mindenüvé kisért; jó nemtőm, jó angyalom.

Azután Kovács karjára tette kezét.

– Tegye ön helyettem a mit jónak talál. Nekem ne legyen benne szavam. Az Isten őrizze azokat, a kik velem ezt eselekedték, hogy valaha találkozzunk egymással! Végezze ön úgy, hogy én össze ne jőjjek velök soha. Mindenre felhatalmazom önt. De végét vesse a pernek minden áron! Oly keserű vagyok, csak most kezdem érezni, képes volnék megölni valakit, talán magamat. Siettesse az ügyet; ha ennek sokáig vége nem szakad, belőlem igen rossz ember fog lenni. Félek magamtól.

– Legyen nyugodt. Én tudom, hogy a szív nemessége a legnagyobb kincs, ha a többit el fogja is ön veszteni, ezt nem hagyom elrabolni öntől soha. A világ ki fog nevetni, mint ügyvédet, ön becsülni fog, mint barátját.

A két ifju megölelte egymást. Kovács tanácslá Zoltánnak, hogy túlságosan ne évődjék e gondolattal, iparkodjék szórakozást keresni, mások előtt ne mutassa búját és most feküdjék le és pihenje ki magát.

Zoltán csak mindenre a fejét csóválta; megigérte, hogy le fog feküdni. Szüksége is volt rá, mert egész teste olyan volt, mint a tűz.

Midőn Kovács elhagyta, az előszobában meghagyá a pitvarnoknak, hogy délig senki se háborgassa Zoltánt, mert lefeküdt.

– Talán beteg? kérdé ijedten a hű cseléd.

– Nem nagy baj, csak hogy sokáig fenn volt az éjjel.

A jó ember kétkedő arczczal tekinte rá, mintha még többet akarna megtudni.

– Szegény jó fiu te, mondá elmentében az ügyvéd.

Már megint «szegény fiu!» gondolá magában a szolga.

Mit sajnálkoznak ezek ő rajta? Elébb az úr, most meg az ügyvéd.

Azt sajnálják «szegény fiu», hogy ilyen jó hű szolgának, hogy kell majd más gazdát uralni? mert Zoltán nem lesz többé gazdag; a jó Isten tudja, ki fog majd ő róla is gondoskodni.

XVI. ALKU EGY VESZENDŐ LÉLEKRE.

Régi mese s csaknem minden vallás hitregéiben előfordul, hogy egy-egy veszendő lelket kiszemel magának az a furcsa szellem, mely a gonosz elvet képviseli a világban, nevezzék azt sátánnak, dæmonnak, Asmódinak, vagy Mephistophelesnek, sokféle neve levén e minden országban currentált, de soha el nem fogott földalatti iparlovagnak, a mely veszendő lelket azután, hogy gonoszul ne járjon, egy másik idealis szellem, kit egyszerűen csak angyalnak szoktak nevezni, vesz pártfogása alá, s küzködik azzal a fáradságos munkával, hogy egy nyomorult párát megőrizzen attól a balesettől, hogy saját jó kedvéből beleverje az orrát a pocsolyába, a mi bizonyára csakis angyaloknak való időtöltés, emberi türelem régen sorsára bízná az ilyen ostoba ficzkót, s engedné, hogy vigye hát vagy őtet az ördög, vagy ő az ördögöt, a hogy megalkudtak egymással, s nem törődnék velök többet.

Ilyen nem emberi idegeknek való feladathoz fogott a mi ügyvéd barátunk, a midőn felment Pozsonyba, hogy Abellinot lelki eszközökkel az igazság és értelem soha nem ismert útjára térítse.

Néhány hónap letelte alatt sikerült neki védencze számára a kivánt engedélyt megszerezni. Nagyon kevés akadálylyal kellett megküzdenie; a pártküzdelmek erős befolyása mellett oly egyéniséget mint Zoltán, örömest látott mindenki önállóvá téve, annyival inkább, hogy még maga a gondnok, Tarnaváry is helyeslé Zoltán felszabadíttatását a gyámsága alól; hihetőleg örült, hogy megszabadult e nyakára nőtt fiuróli felelősségtől.

A mely nap megkapta Zoltán az engedélyt, a másikon már Pozsonyban volt Kovács, s megtudva, hogy Abellino hol lakik, sietett őt felkeresni.

Mint tudjuk, Maszlaczky is épen odafenn volt akkor.

Az a kis epizod az orvossal gátolá, hogy Abellinot értesíthesse arról, a mit erősen gyanított, miszerint Zoltán csak azért folyamodott nagykorúsági engedélyért, hogy a per fölött önakaratúlag rendelkezhessék. Könnyű volt ezt kitalálnia, miután tudta, hogy az ifju a per tartalmát megismeré s rögtön azután folyamodott az engedélyért.

Az ügyvédnek psycholognak kell lenni!

Másnap karöltve tért vissza az orvos úrral a fekvő szerencsétlenhez, ki nagyon csodálkozott, azt látva, hogy még nem lőtték egymást keresztül. Arra mindkettő nagyon okos ember volt, ügyvédek és orvosok nem igen szoktak párbajt vívni. Az elsők igen jól tudják, hogy ez törvényen kívül eső actus, az utóbbiak pedig ismerik az innen származható physikai következéseket; azután egy hivatása szellemétől áthatott ügyész azt mindig tartozik szem előtt tartani, hogy ő épen a támadott viszálykodások törvényszerű eligazítására van rendeltetve; egy józanul gondolkodó orvos viszont könnyen elképzelheti, miszerint nem azért kapta a diplomáját, hogy sebeket csináljon, hanem inkább, hogy azokat begyógyítsa; azért a párbajnak e két facultásnál helye nincsen. Maradjon az elégtétel-vevés módja könnyelmű grófoknak, báróknak és más olyan embereknek, a kik fegyverek kezelésére vannak rendeltetve.

– Kedves nagyságod, hogy érzi magát tegnap óta? sokkal jobban néz ki; a kedves doctor valóban csodát követ el, valóban remekel.

Ezt Maszlaczky úr mondta.

Doctor úr sietett a bókot visszaadni.

– Két héttel hamarább elhagyandja az ágyát méltóságod, ha azon ujságokat megtudja, a mikkel barátom uram szolgálni fog. Maszlaczky úr remek ember. Alig várom, hogy valami perem legyen, hogy rábízhassam.

– Én alig várom, hogy beteg legyek, hogy magamat doctor úrral újjá alkottassam.

– Ugyan mit csinálnak önök? nyafogott Abellino panaszos, kényes hangon, a két egymásnak hízelgő diplomatára.

– Hát mit csinálunk?

– Ne komplimentirozzanak annyit az én jelenlétemben; hozzátevé azonban, nehogy megbántsa a két urat: egy beteg ember jelenlétében.

Vagy úgy?

– Az nem igaz, hogy én jobban vagyok. Inkább egészen oda vagyok, nyögé Abellino, alig birva a száját összeragasztani. Az önök csunya veszekedése miatt az egész éjjel lázban feküdtem.

Abellino oly nyögve, szótagolva beszélt, mintha most tanulná a silabizálást ábéczéből. A két diplomata engedte magát leczkéztetni.

– Csunya dolog az, egy beteg ember előtt úgy összeveszni. Tudhatják, milyen ideges vagyok. Három héttel visszaestem a gyógyulásban.

Maszlaczky macskai hunyászkodással szólt közbe:

– Hat héttel előbbre fogja vinni a jó hír kedves nagyságodat, a mit ma hozok.

Máskor oly hetvenkedő, most oly tejczukorédes volt. Megvolt annak a saját oka.

– Hát mi az? mondja el, erőködék Abellino. Kín volt hallgatni, a hogy beszél.

Mind a két férfi közelebb lépett az ágyhoz, mosolyogva.

– Zoltán ügyvédje Pozsonyba érkezett s meg fogja látogatni kedves nagyságodat.

– Hát azután? kérdé a beteg, kinél egészséges korában is nehezen mozogtak az értelem kerekei.

– Hihetőleg egyezkedést kiván ajánlani.

– Minek fárasztja vele magát? Engemet úgy is elvisz már az ördög idestova. Nem várhat addig? Azután majd senki sem háborgatja.

– Az istenért! hogy beszélhet így méltóságod? szólalt meg ekkor az orvos. Méltóságod épen most van abban a stadiumban, hogy minden életműszere újjá alakuljon, még két heti cura, azután egy kis friss kirándulás a marienbadi fürdőbe, azután a nyarat Ischlben tölteni s úgy fog méltóságod hazatérni, mint egy Antinous. Nézzen meg engem méltóságod, ne mást; én saját magam kiálltam ezt a curát, olyan vékonynyá száradtam, mint egy keszeg és milyen vagyok most? Tessék rám nézni. Beteges, nyomorék voltam, végrendeletet tettem, fiatal feleségem volt, azt hitte, majd kedve szerint férjhez mehet másodszor; csalatkozott, azért is én éltem túl őt, s én házasodtam meg másodszor.

Abellino elmosolyodott. Arra a gondolatra-e, hogy milyen jó tréfa volt az orvostól túlélni a fiatal feleségét, a ki még utána férjhez akart menni? vagy tán arra, hogy még hasonló remény benne is támadhat?

– Semmi organicus baja sincs méltóságodnak s egészen magához fog térni, mihelyt az élet aggodalmával nem lesz terhelve, mihelyt ismét úri kedvtöltéseit feltalálhatja, utazhatik, mulathat, vadászhat, kényelmesen élhet s több efféle; s e tekintetben tisztelettel kell átengednem a helyet fiscalis barátomnak, mint a ki gyógyrendszerem e hátralevő részét egyedül képes kiegészíteni.

E képzelet-ingerlő biztatásokra elevenülni kezdett Abellino csontváz-arcza; nagy küzdéssel felemelkedett könyökére, s nem vette észre, hogy alig birja a fejét tartani.

– Igazán? Igazán úgy lesz az, doctor úr? Ha az csakugyan igaz, akkor én kiviszem a diætán, hogy az urat kinevezzék nemes embernek! Én magam teszem le az indigenatusi díjt.

A doctor úr igen hízelgőnek találta ezt a biztatást; mondhatnékja volt pedig: hogy inkább tegye az ő kezébe azt az indigenatusi nem tudom mennyit, s neveztesse ki őt parasztembernek.

Kopogtak az ajtón.

– Lehet! szabad! kiáltottak mind a hárman.

Jól sejtették. Zoltán ügyvéde volt az érkező.

Kovács szelid, csendes természetü ember volt, hanem ezt a tulajdonságát nem hordozta az arczán. Kissé túl a rendén is barna volt, alacsony homlokkal, sürű szénfekete hajjal, vastag szemöldei elül csaknem összeértek úgy, hogy a ki közelebbről nem ismerte, könnyen azt gondolhatta magában, hogy ezzel az emberrel nem jó volna valami félreeső helyen egyedül találkozni. Meglehet, hogy ez alkalommal még a szokottnál is kevesebb gondja volt arra, hogy nyájasnak lássék.

Elmondta röviden, hogy ő ki és mi? és hogy néhány percznyi beszélgetést óhajtana a nagyságos úrral a tudvalevő perben; e mellett néhány oldalpillantást vete a jelenlevő két úrra, mely elég világosan látszott kifejezni, miszerint nem bánná, ha ebben az órában műutazáson volnának. Rosszabbat nem kivánt nekik.

Maszlaczky úr észrevette a tekintetet és sietett azt bevágni.

– Mi bizalmas emberei vagyunk a nagyságos báró úrnak; én ügyvédje vagyok, ki jogaira őrködni tartozik.

– Én pedig házi és családi orvosa, ki becses egészségére felügyel.

– Mi egy perczig sem távozhatunk el tőle.

– Úgy van, erősíté Abellino együgyű túlzással; ezek az urak itt laknak nálam, itt is hálnak mindig.

Kár volt Kovácsnak meg nem kérdezni, hogy az ágy alatt-e vagy a fali szekrényben?

– Jobb szerettem volna, ha négy szem közt beszélhetünk, de így is el kell azt fogadnom.

– Tessék leülni, kedves collega úr, kinálkozék Maszlaczky úr nagy készséggel s leültetett minden embert Abellino ágya körül, ez utóbbi nagy bosszuságára, ki azt szerette volna, hogy mind a hárman tiszteletteljesen állva maradjanak.

– Egyenesen a tárgyhoz szólok. Nagyságodat sem akarom hosszasan terhelni. Nagyságodnak egy pere van védenczem ellen s én fel vagyok általa hatalmazva, e pert nagyságoddal lehetőleg kiegyenlíteni.

– Miután Kárpáthy Zoltán úr ő nagysága nagykorusági engedélyt kapott, ezt előre kellett volna önnek bocsátania, jegyzé meg Maszlaczky úr. No csak azért mondtam, kedves collega úr, hogy az informátióknál mindig szükséges megtartani a logikai rendet. Egy ügyvédnek logikával is kell birni.

Kovács meg sem köszönte a szives oktatást, hanem igen lapidaris stylusban folytatá:

– Védenczem nevében bátor vagyok nagyságodnak egyezkedési ajánlatot tenni. A Kárpáthy-család birtoka két egyenlő uradalomból áll, egyik a kárpátfalvi, másik a madarasi. Jelenleg mindkettő igen jó karban áll s czélszerű kezelés mellett két-háromszázezer forint évi jövedelmet ad. Védenczem rokoni osztályt ajánl nagyságodnak. Bármelyiket tetszik választani az uradalmak közül, azt engedi által, a kérdéses per megszüntetését tűzvén ki feltételül.

Abellinonak a lélekzete elállt ez ajánlatra; már a kezét nyujtotta felé, midőn Maszlaczky úr felpattant helyéről s hevesen közbevágott.

– Semmi alku; vagy mindent, vagy semmit, kedves collega uram. Egy Kárpáthy Abellino ily ajánlatot nem enged magának tenni, midőn pere végeztéhez közelít. Miért nem tették önök az ajánlatot, midőn a per kezdődött és miért teszik most, midőn itélet alá készül? mert látják, hogy mindent el fognak veszteni.

Kovácsnak sok felelni valója lehetett volna e kérdésekre, de egy negyedik jelenlétében el kellett hallgatnia védencze titkát. Maszlaczky nagyon jól tudta, hogy Kovács ezt nem mondhatja ki, de nem sejtheté, hogy egészen más titkot fog kibeszélhetni.

– Uram. Ön az elébb engemet egy becses dologra tanított, hogy az ügyvédnek logikájának kell lenni. Van szerencsém viszont egy másik tanulsággal szolgálhatni. Az ügyvédnek hűségének kell lenni védencze iránt. Én nem állitom, hogy ez önnek nincs, hanem annyit bizonyosan tudok, miszerint ön védenczétől cessiót csikart ki egy harmadik ember részére a Kárpáthy-uradalmak felől, s neki csak holmi koldus alamizsnát biztosított a másnak elszerzett roppant jövedelemből. És most, midőn én az önök által igért huszonnégyezer helyet kétszázezeret igérek ő nagyságának, ön közbelép, hogy ezt meggátolja, mert jól tudja, hogy ha mi kiegyezünk, az adott cessio minden alapját elveszti, olyan körülmények mellett levén az kibocsátva, melyek be nem következtek s akkor ön ama harmadik számára vesztette el az ügyet, melyből védenczét magát ki akarta játszani. Ez, uram, olyan tény, a miért önnek védencze, ha kedve tartja, önnek holta napjáig tartó hallgatást (silentium) szerezhet, a miért ön elvesztheti ügyvédi oklevelét. Én bátor vagyok nagyságos Kárpáthy Béla urat egyszerűen felhívni, vajjon többnek tartja-e az általunk ajánlott kétszázezer forintnyi jogos és becsületes évi jövedelmet a saját ügyvédje által rátukmált huszonnégyezer forintnyi gúnyos alamizsnánál?

Abellino e szókra kiugrott az ágyból. Mint egy sírból feltámasztott csontváz. Fogai összeverődtek s a két keze reszketett.

– William! William! rikácsolá. Gyere be! öltöztess fel! Megyek. Azonnal megyek. Szörnyűség ez, gyalázat, a mit velem tesznek. A kaputomat, a csizmámat, William!

Maszlaczky közel volt az elájuláshoz. A doctorhoz fordult assistentiáért, de az is majd megette.

– Ügyvéd úr! annak a másik ügyvéd úrnak tökéletes igaza van! Én silentiumot adatnék az úrnak! Ilyet még nem hallottam. Hozzám ne jőjjön közel. Én félek az úrtól. Ez crimen stellionatus!

Maszlaczky úr érzé, hogy még így soha sem volt megakadva életében. Abellino csakugyan az öltözéshez fogott, ámbár minden csontja csak az ágy felé húzta vissza.

– Jól van, nagyon jól van, dohogott magában a fiscalis úr s ő is elkezdte felső kaputját magára venni. Csak tessék méltóságodnak azt tenni, a mit ellenségei tanácsolnak. Tessék engemet kidoboltatni, mint országos csalót, tessék ellenem silentiumot kéretni, tessék azokat a nagy befolyású urakat, kiknek ügye kedvező állását köszönheti, compromittálni. Ezt én megérdemlettem, a miért tizenhat esztendeig fáradtam nagyságod ügyében, minden díj nélkül, most legalább egyszerre nemes emberhez illő módon megjutalmaztatom. Oh csak tessék.

Maszlaczky úr e beszéd alatt egész torkig begombolta felső kabátját s most meg azon volt, hogy egy irgalmatlan nagy shawlt a nyaka körül tekergessen, mialatt Abellino William segélyével sem birt annyira menni, hogy csizmáit felhúzza. Nem volt jártányi ereje. Kénytelennek érzé magát czipőit vétetni elé. Azok meg nem voltak hetek óta kitisztítva s szépen kizöldültek azalatt. Oh milyen rendetlen ember vagy te, William!

Maszlaczky úr már a keztyűit is húzta.

– Én, kedves nagyságos úr, örökre eltávozom. Lesz idő, midőn kedves nagyságod örömest kérdezősködnék utánam, én távol leszek. Menjen nagyságod, a hova hívják. Térjen kedves unokaöcscséhez vissza, csókoljon neki kezet, akár az orczáját is. Nagyon hasonlít az édes anyjához. Sőt az édes atyjához is. Igen kedves emlékezet leend nagyságodra nézve ő vele találkozhatni. Szentirmay gróf is igen jó ember, derék férfiu. Szívesen fogja nagyságodat látni. Kár volt eddig is háborúságban élni vele. No de mind ezt el fogják nagyságtok egymásnak feledni. Kibékülnek, megosztoznak, összeölelkeznek. Énnekem mindezekre semmi gondom többé. Nagyságodnak senki sem vethet charactertelenséget szemére, miért vetne? nagyságod jó keresztyén, a ki tizenhat évi szenvedést örömest megbocsát halálos ellenségének egynehány ezer forintért. Én, megvallom, hogy nem vagyok oly jámbor samaritánus. Engem nem bántottak nagyságod ellenségei, nekem nem rabolta el az orrom elől szeretőmet Kárpáthy János úr, engem nem csúfolt, nem szégyenített meg, engem nem járattak tizenhat esztendeig koldulni őseim házába a mindennapi falat kenyérért, engem nem tettek világ csúfjává, de ha énnekem nyujtanák kezeiket és ajánlanának egy egész világot… én szegény ember vagyok, fejemmel keresem kenyeremet: de én visszautasítanám s meghalnék inkább az utczasárban, de büszkén. Én, Maszlaczky Gábor, a ki nem vagyok sem gróf, sem báró, sem gentleman; de azért kezemet nem szorítaná meg az a tenyér, a melyik egyszer arczul ütött.