Part 23

Annyira izgatott volt, hogy minden legkisebb zörejre összerezzent, könyveket vett elő, hogy olvasson belőlök s nem tudott odább menni az első sornál, a mit elolvasott sem emlékezett rá, minden óraütés kizavarta a szövegből.

Legérdekesebb tanulmányait vette elő, miket Kovácscsal együtt tanult végig s a mint azokon végiglapozott, úgy kezdett emlékezni lassankint az ifju jó barát értelmes arczára, mint oktatja őt nemes tanácsokkal, mint mondja neki szeliden: ha kedves ön előtt az én szavam, és még egy másiké, ki önt még jobban szereti, ne nyúljon ön azon átkos iratokhoz, miket erőszakosan meg akar ismerni, hagyja azokat nem letteknek, nem ismerteknek maradni, ott a hol vannak, én értem és még egy másik kedveért, a ki önt oly nagyon szereti!

És azután feltünt ennek a másiknak emléke előtte, midőn a kárpátfalvi kastély zárt szobáin együtt járt vele oly búsan, oly szomorúan, midőn keblére ölelte őt könyezve s oly érzékeny szóval kérte őt, hogy szünjék meg keresni e bánat, e könyek okait örökre, hagyja el őt és soha se tudja meg, miért kellett ő tőle megválnia?

Elmaradt, elábrándozott ennél a gondolatnál.

Egyszerre rögtöni koczogtatás az ajtón riasztá fel ábrándozásaiból. Mintha hivatlan kisértet kopogtatna be, ugrott fel helyéről. Pedig várt reá.

– Ki az?

Legalázatosabb szolgája, Bogozy bókolt be az ajtón, engedelmet instálva, hogy ilyen későn háborgatja a nagyságos urat.

Hóna alatt volt a per.

Zoltán minden vérét fejébe érzé tolulni, alig látott, alig birt szólani, alig felkelni helyéről.

Bogozy úr oda helyezé asztalára a leirott pert, melynek boritékjára nem sajnálta kiczifrázott lapidár betükkel irni fel a hármas czímet.

Zoltán úgy érzé, mintha nem az asztalára, hanem a szivére tette volna azt le, s minden egyes lapnak egy mázsányi terhe volna.

Meg akarta köszönni, de nem jött ki a nyelvén ez a szó. Érzéke megtagadta a köszönetmondást ily átkozott szolgálattételért.

Bogozy azt hivé, hogy jó lesz neki leülni, miután annyi lépcsőn felfáradt s jó mulatságot talált a falakra aggatott képek sorba bámulásában.

Az ifju merően nézett a per czímére, mintha egy basiliskot nézne szembe.

– Le van ám az irva utolsó betüig, bizonyítá Bogozy, ki kezdte észrevenni az ifju csodálatos tekintetét. Nincs benne egy vakarás, sem egy betűhiba. Bár tessék felbontani.

Ő maga akarta meggyőzni az ifjut állítása valóságáról.

Zoltán inte neki, hogy hagyja abban. Ne nyúljon hozzá. Maradjon ott, a hova leült.

Azután kivont fiókjából egy tekercset, abban volt száz arany. Szótlanul odanyujtá Bogozynak.

– Ejnye, tehát csakugyan nem tréfált a nagyságos úr? Pedig bizony Isten, ez sok. Ennyit nem szokás adni. Ejnye, csak már megszolgálhatnám ezt a nagy szivességet; ha parancsolja még a nagyságos úr, leirok akármilyen nagy pert ráadásul.

A jámbor kuturgur sohasem tudja, mi van abban a perben, a mit ő Zoltánnak lemásolt; ő az iratok tartalmával nem szokott törődni, csak irt betüt betű után, a hogy maga előtt látta, s ha készen volt vele, el lehetett volna hitetni vele, hogy saját halálitéletét irta.

– Legalább ne adott volna ennyi aranyat nagyságod, sokkal jobb szerettem volna bankóczédulában, szabódék még egy ideig Bogozy, de miután látta, hogy Zoltán semmit sem felel, csak egyre az összekötött per boritékát nézi, elkezdte ajánlani magát, s kihátrált az ajtón a nélkül, hogy Zoltán észrevette volna, mikor ment el és merre?

A gyermekérzelmek egyike, mely bennünket a késő vénségig el nem hagy, az ismeretlentőli félelem.

Egy zárt, beomlott pinczebolt, melyet senki sem látott soha nyitva: az ember milyen félve halad el mellette; ki tudja, mi lakhatik abban? Egy távoli jajkiáltás, mikor éjszaka sötét erdőben puszta mocsáros helyen utazunk: ki tudja, mi kiálthat ott?

Minő kisértetek, minő rémek fognak előjőni, ha felbontod azt a papirosba kötött temetőt! Nem érzed-e előre azt a halott-szagot, midőn egyenkint fölleplezed azt a sok susogó szemfedelet? nem látják-e szemeid azokban a fekete betükben a tekergő, vonagló sírbeli férgeket, a mik úgy mászkálnak a halott szemfödelén, miután testét megrágták. Nem döbbensz-e meg majd, ha az éjfélt fogja ütni s azt veszed észre, hogy jobbfelől, balfelől sáppadt alakok ülnek melletted, kiket vakmerő kézzel előhivogattál a sírból, kik téged ismernek, s te is ismered őket s szomorúan vállaidra teszik kezeiket, s szemeidbe néznek; midőn előtted iróasztalodon ott fog guggolni a pokolbeli fantom, vigyorgó arczával, hegyzett füleivel s hosszú lábujjait végighúzza az iratok sorain, hogy olvassad tovább? midőn fejed, szived zúgni fog, mintha telve volna a mult idő minden gyötrelmes tüneményével, midőn melledet mint valami nehéz álom fogja nyomni a még nehezebb tudás, melyből nincsen felébredés? Undok, átkozott tünemények fogják váltogatni egymást szemed előtt, minő alakokról még sejtelmed sem volt, miknek csipése halálos, lehellete dögvész, látása undorító s ezek közepett fogod látni azoknak képeit, kiket legjobban szeretsz, kinlódva, dühöngve s hasztalan törekedve e csodás utálatos alakok érintésétől megmenekülni, magokról letisztítani azoknak fertelmes kéznyomait, elhárítani azt a nyúlós, ragadós mérget, miket arczaikra köptek. És te magad ülni fogsz közöttük, mint egyetlen, mozdulatlan élő annyi eleven kisértet közepett, kire pokolbeli vigyorgással néznek a gyűlölet alakjai, pokolbeli kínnal az üldözötteké!

Ah! legyen meg! Akármi van e dohos sírban, nyíljék meg. Jőjjenek elő, a kik benne laknak.

Zoltán felbontotta a pört.

Kertrenyiló szobájába vonult vele vissza, két megelőző terem ajtaját bezárta maga után, senki sem háboríthatá, semmi nesz nem zavarhatta meg.

Mielőtt beletekintett volna, eszébe jutottak jóakaró barátja szavai:

«Most még fiatal ember vagy, ha ezt a pört elolvasod, öreg ember fogsz lenni!…»

Lássuk hát, mitől lesz az ember olyan vén?

A legelső irat volt a keresetlevél Kárpáthy Zoltán ellen.

A kelet (datum) mutatta, hogy akkor Zoltán még csak egy éves volt, midőn a keresetlevél ellene megiratott.

Mit véthetett ő egy éves korában?

Mintha valami élő, haragos szellem zuhogna ott belül úgy dobogott a szive. Úgy dobogott és azután ismét elállt, mint a lejárt órainga.

Tehát azért idéztetett meg ő, mivel nem lett volna szabad születnie, mert az atyja már öreg ember volt akkor.

Tehát öreg ember volt az atyja és neki nem volt szabad születni.

Még nem értette a talányt. Valóban, Zoltán tizenhat éves volt és még előtte rejtély volt ez a gondolat. Hiszen szeretni mindenkinek szabad.

Csak olvasd tovább.

Minden sor egy hét, egy hónap, egy esztendő rád nézve.

Következtek a bizonyítékok. Oh mi utálatos dolgok voltak azokban. Az ifju arcza égett és teste reszketett minden izeiben, mentül tovább olvasá e kárhozatos, kigondolhatatlan eszméket. A legbűzhödtebb szív fenekén nem származhatnak ilyen gondolatok önmagától, ha csak vetve nincsenek bele!

A forró, égető veriték csorgott arczán, homlokán alá. El akarta hajítani azon iszonyú, azon megölő iratokat, fel akart ugrani onnan és elfutni messze, messze! Fel akart ébredni ebből az irtózatos álomból; de nem lehetett, nem lehetett, többé nem küldheté vissza az egyszer előidézett rémeket koporsóikba, végig kellett néznie, hányan jönnek még elő abból a felnyitott sírból? el kellett olvasnia mindent az utolsó betüig, mert ez nem volt álom, hanem nehéz, nehéz, ólomnehéz való!

Ezek az imádott arczok, miknek emléke a kárpátfalvi sötét szobából oly messze utakon eljárt vele, milyen bemocskolva, befertőztetve jelentek meg előtte! A czimborák undok vallomásaitól bemázolva, a legrettentőbb rémkép volt az atyai arcz. Milyen éktelenek a sárral bemázolt vonások. Hát az a halavány nő, kinek szelid, komolybús anyai arczára oly jó volt visszagondolnia, kit bár élve nem látott soha, de kivel álmában sokat beszélt; mily irtóztató volt reá gondolni e meggyaláztatásban? Oly meztelenül elevenen kimondva ellene a legiszonyúbb vádak, úgy megtépve, úgy elrongyolva. Ha valaki álmodott már olyat, hogy édes anyját látta koldulva az utczán, hogy facsarodott el szive álmában: édes anyám, hogy jutottál e nyomorba! – De ez több annál. Olyan bűnvádat hallani, kimondva e tiszta, ez angyalarczú nőre, ki gyermekét a sírból is feljár látogatni, a minőt még említeni sem hallott ezelőtt, a minőt nem ismert, a miről még fogalma nem volt!

Az élet el-elállt szivében. E rémséges alakok elfojtották lélekzetét. Hiába küzdött ellenök, ott ültek mellén, szemébe vigyorogtak pokolbeli nevetéssel, kényszeríték velök társalogni, kényszeríték őket megismerni s odatarták beundokított orczáikat, hogy csókolja meg őket; üldözték bélpoklos karjaik ölelgetésével, arczára leheltek mirigyes leheletükkel. Oh irtózatos!

Hanyatt dűlt és behunyta szemeit. Úgy nyögött, mint a kit súlyos, halálos kór gyötör, s e gyötrelem közepett, ott a pamlagon fekve elaludt.

És a mint elaludt, ime újra látta a kárpátfalvi kastélyt, mintha ott a lezárt szobákban járna ismét, a hova nem hat a napvilág s az a két festett kép épen úgy mosolyogna reá, miként akkor, oly tiszta, oly nyájas arczczal, s mintha kilépnének rámáikból és élő, beszélő alakok válnának belőlük és egy harmadik alak is járulna hozzájok, az is olyan nyájas, de hatalmasabb, erősebb férfi-alak, s mind a hárman beszélnének hozzá szép, igen szép szavakat, a miből csak annyi marad a lélekben, hogy igen vigasztalók voltak; mind a három alak maga világítja magát, mert napvilág nem jár abba a terembe.

És ezután sok szép, sok kedves dolgot elmondanak neki. Emlékezni azokra nem lehet, de mind olyan jó, olyan érzékeny szavak azok, hogy a lélek egészen elcsillapul alattok és a szív görcsös szorongása kitágul és a könyek megerednek és végigcsorognak az arczon.

Zoltán arra ébredt fel, hogy erősen sirt. A párna, melyre arczát lehajtá, egészen át volt nedvesülve.

Egészen megkönnyebbült, megerősödött szívvel érzé magát. Az óra épen egyet ütött. Tehát az éjfél, a rémek órája elmult. Azt átaludta. Tudja Isten, ez is vigasztalóan hatott rá.

Sok rémes, sok iszonyító gondolat elveszti erős mérgét az első álom után. Zoltán úgy érzé, hogy most nem látja oly irtózatosaknak az asztalán fekvő iratokat, mint néhány órával előbb.

Hiszen ezek csak az egyik fél vádjai. Még hátra van a másik védelme. A vádlottak ugyan régen a sírban feküsznek, ők nem védhetik magukat; ott feküsznek egymás mellett mind a ketten. Ámde a fényes alakok a visszarémlő álomban hárman voltak. Egy hatalmas, arkangyali alak él még közülök, az meg fog felelni majd mind a hármokért. Oh bizonyára az le fogja mosni anyjának halavány vonásiról azt a szennyet, azt az átkot, a mit más utált emberek reájok halmoztak.

Zoltánnak annyi nyugalmat adott e gondolat, hogy midőn Szentirmay legelső védiratát kezébe vette, mielőtt annak olvasásához kezdett volna, felállt s a nagy éjszakai csendben végigment csendes szobáin; inasa, vadásza mélyen aludtak fekhelyökön. Zoltán elhaladt mellettök, a nélkül, hogy felköltene valakit, az ebédlőben poharat keresett elő, pezsgővizet csinált magának, azt kiitta s egészen átjózanulva tért vissza kerti szobájába.

Oly büszkén, oly daczczal lépett most a nyitott irásokhoz, mintha mondaná nekik: ha van még ismeretlen rémetek, adjátok elő, hadd lássam.

Pedig még volt.

Következének a védiratok.

A komoly, nemes védelem minden sorában meg lehete ismerni annak iróját, mintha maga előtt látná őt, a hogy él, a hogy beszél; emberfölötti nyugalommal arczán, villogó haraggal szemeiben.

Ah milyen jól esett ezen sorokat olvasnia! A gonosz, lélekégető vádak után e bátor, megvető visszautasítást; a derék öreg emberek tanubizonyságait, egyszerű, mesterkéletlen vallomását az ősz cselédnek, a vén jószágigazgatónak, mik a tisztelet égi zománczát lehelték a meggyalázott alakokra.

Szentirmay védiratai lángra gyujták az ifju elfagyott lelkét. Oly szenvedélylyel tudott megfelelni elleneinek, mintha az ő keserű szivéből olvasta volna azokat. Ő tudta csak leirni a vádlókat tetőtől talpig, úgy a milyenek voltak, undok valóságukban; legázolta őket, letiporta a földig, szemökre hányta becstelenségöket minden kimélet nélkül. Ah milyen jó volt ezt olvasni!

És midőn az ő anyjáról szólt, mily tiszta kegyelettel, mily hódolattal említé. Minden fertőből, mit az ármány készített emlékének, üdvtisztán emelte ki őt, s midőn leirta, miként élt, mit szenvedett, miként halt meg, lehetetlen, hogy a legridegebb biró szemét is el ne futotta volna reá a köny. Oh milyen jó volt fölötte sírni.

A védirat minden gondolatját mély, forró szeretet sugallta, de egy őrangyal szerelme, mely tiszta, önzetlen, jutalomtalan.

Mennyi édes hálát kellett érezni Zoltánnak Rudolf iránt ennyi szeretetért. Ő maga is észrevette azt, hogy a védlevél nem puszta törvénykezési okirat, mely a holt betűkre hivatkozik; egy élő szózat az, mely megmozdítja az emberi sziveket, hogy azt mondja rá a biró: ez nem jött tanúkkal, okiratokkal, furfanggal, fortélylyal, mégis ennek van igaza.

Úgy is történt.

A legelső itélet fonalát metszé a pernek, a hivatkozott tanú Mayerné, kit Zoltán e perczig névről említtetni sem hallott s csak a rettenetes perből tudta meg, hogy az neki nagyanyja, e gyalázatos emberkalmár, a leánya tisztasága ellen elvállalt eskütől biróilag elmozdíttatott.

Tehát mégis van igazság a földön.

A szokatlan lélekrázkodások annyira elfáraszták Zoltán kedélyét, hogy nehány pillanatra félbe kellett hagynia a per olvasását és saját eszméi folyamának engedni át lelkét.

Mennyi szeretet tünik ki Rudolf védiratából! Lehet-e megholt anyja nevére nagyobb diadal, minthogy ily ihlett férfitól védelmeztetik? Lehet-e igazolva egy nő erénye fényesebben, mint ha a legerényesebb férfi mondja: én tiszteltem őt!

De hátha mégis? hátha akadna gonosz szív, a ki a tiszteletet balra magyarázná; ha akadna ördög, a ki megragadná az őrangyal kezében a pallost, s rákiáltana: «látszik, hogy szereted, te magad vétkeztél vele!»

Ah, ki jöhetne ily gondolatra? Ki lehetne ily átkozott? Ez csak agyrém. Vesd ki fejedből. Felejtsd el, mintha nem lett volna.

E rémgondolattól szabadulandó, a per olvasását kezdé folytatni, ott, a hol az a birói itélet miatt megszakadt, s ismét újra kezdetett; – és ime! ott, mindjárt az első lapon irva látta azt a gondolatot, azt a sejtelmet, a mit szivéből el akart űzni; megirva világos, érthető betükben, kifejezve száraz, egyenes szavakban, kimondva, ujjal mutatva.

«Te magad voltál védenczed bűntársa. Te magad vagy gyámfiad bűnös atyja!»

Ah! tehát ez azon átok, mely őt Rudolftól elszakítá! Itt az ok, a miért ő neki Rudolf házát soha sem szabad többé látni, a miért Rudolf családját örökre kerülnie kell. De örökre?

Összehasonlítá az új idéző-levél kézbesítését azon nappal, melyben Rudolf vele a kárpátfalvi kastélyban találkozott. Az idő összeütött.

Kétségtelen. Ez a csomó, a mely megoldásra vár.

Tovább egy betüt sem olvasott a perből. Nem akarta tudni, hogy vádolják Rudolfot, hogyan védi ő magát? Előtte tisztán állt, mint egy szent.

Nem érdekelte többé a per folyamatja, jobbra dűl-e, balra dűl-e? Ki nyerhet, ki veszthet benne?

Csak arra gondolt, hogy ha ily botrányt kivetnek a világba, legyen az igaz, vagy hazugság, milyen örök mélység támad ő közötte és az egész Szentirmay-család között, milyen begyógyíthatatlan sebeket fog az ütni azon jó, áldott emberek szivén, kiknek azért kell lakolniok, mivel őt szerették.

És ha azon kedves gyermekre gondolt, kinek kettős képét hordta már szivében, a régit és az újat: milyen szomorúnak látta mind a kettőt.

Még nem tudta, hogy mit fog cselekedni, de annyit érzett, hogy ezt mind ő okozta, s hogy most egy szent, nagy kötelesség fekszik rajta: ezt mind jóvá tenni.

Valami homályos eszme borongott már szivében, de még nem tudott magának alakot adni.

Fölkelt, felöltözött, a pert összeköté s elzárta szekrényébe.

A szürkület épen mutatkozni kezdett az átelleni házak harna tűzfalai mögött, a távoli háztetők, kémények tündökleni látszottak a kelő napsugártól. Zoltánt űzte valami hazulról.

Heves járkálása neszére felébredtek cselédei, s midőn kilépett az ajtón egészen felöltözve, lovásza azt kérdezé, hogy ne nyergelje-e meg paripáját?

– Nem kell, mondá Zoltán, gyalog akarok kimenni.

– Pedig egészségesebb a lovaglás, jegyzé meg a lovász szokott bizalmasan.

– El akarok róla szokni, szólt odavetőleg Zoltán; s azután mintha még valamit gondolna, oda fordult a régi hű szolgához, különös tekintettel nézve reá s kimagyarázhatatlan hangnyomattal mondva:

– Szegény fiu, te!

Azzal eltávozott hazulról, a cselédek egymás szeme közé néztek; inkább ők mondhatták volna uroknak: szegény fiu! oly dúlt volt arcza.

Leérve az utczára, elkezdett barangolni alá s fel, végigment a leghosszabb utczákon. A reggeli zajtól elevenülő várost egyik végétől a másikig bejárta. Itt gyárak, ott iskolák fognak épülni, gondolá egykor magában, a régi Pest mindenütt épülőfélben volt már. Egész új utczák támadtak, s a régiek is megszépültek. Egy ember mennyit tehetne! Egy gazdag ember mennyi áldást áraszthatna erre az országra, jó példával, lelkesítéssel! De mit használ, ha másnál van a lélek, másnál van a birtok, együtt nem tud lenni a kettő.

Az utolsó házakat is elhagyta már; künn rendetlen, homokos, posványos telkek terültek a város körül. Mennyi élet elférne még itt olyan emberektől, kiknek egy kimondott akaratja többet tehet, mint százezrek fáradsága, milyen nemes eszme volna utólérni évtizedek alatt, a mit a multak századok alatt elhanyagoltak.

Mindig tovább, mindig tovább barangolt a poros, rögös, rendetlen uton, egyszer maga is észrevevé, hogy már nagyon messze eltávozott a várostól.

Ott megfordult, hogy visszatérjen.

Egyszerre előtte áll mind a két város, a hogy könnyű reggeli ködből kiemelkedett palotáit a kelő nap tündérvilággal elárasztá.

Milyen szép és milyen nagy lehetne még!

Mennyi munka, mennyi áldozat, mennyi honszeretet kellene még ahoz!

És Zoltán szemeiből kicsordult a köny ennél a gondolatnál.

– Én mind ebben nem fogok részt vehetni többé!

Már ekkor megvolt érlelve lelkében az a gondolat, a mit tennie kell, a mit megtenni fog.

XV. EGY FÉRFI-SZÓ.

Még akkor is jókor reggel volt, midőn Zoltán andalgásából haza tért; pitvarnokát elküldé ügyvédeért, kéretve Kovácsot, hogy mihelyt érkezése lesz, jőjjön hozzá.

Annyira tele volt a feje a messze jövendő iránti gondolatokkal, hogy midőn előteremén végighaladt, s ott a nagy, földig érő tükörben megpillantá magát, csodálkozva állt meg, kedve lett volna azt kérdezni magától: ki ama fiatal ember? Ha egy meglett, koros férfit látott volna abba a tükörbe tekintve, az legkevésbbé sem lepte volna meg. A lélek olyan könnyen vénül! Szinte nehéz volt magával elhitetnie, hogy tegnap este óta csak tizenkét óra mult el; neki úgy tetszett, hogy az tizenkét esztendő.

Kovács nem sokáig váratott magára, Zoltán még mindig gondolataiban elmélyedve járt alá és fel szobájában, midőn meghallotta barátja ismerős szavát, ki az előszobában tudakozódott felőle. Hirtelen rendbe kellett szednie magát, hogy az előtt zavartnak ne mutatkozzék.

Mosolyogni kellett előtte, nehogy szive fenekéig engedje látni.

Nyájas kézszorítással fogadta s kényszeríté, hogy üljön le. Ő maga állva maradt, hogy járkálhasson; e pillanatban nem lett volna képes egy helyben ülni.

– Kedves barátom, szólt vidámságot szenvelgve, nekem egy sajátságos önző gondolatom támadt, hanem hiszen az önzés emberi dolog, ugy-e bár?

Kovács csak a fejével bólintott, nem tudva, hogy mit akar ezzel mondani?

– Lássa, én megvallom gyöngeségemet, kezdé újból Zoltán, egy felkapott tollal mindenféle elképzelhető forgatásokat elkövetve, hogy én magamat valami különös derék embernek képzelem. Ez bohóság, de ön előtt megvallom.

Az ügyvéd ráhagyta, s várta, hogy mi lesz belőle.

– Például, mondá Zoltán, s a kezébe vett tollat egészen gömbölyűre hajtotta össze, én azt hiszem magamról, hogy nekem már van annyi eszem, a mennyinél több ezután sem lesz, tiz esztendő mulva sem.

Kovács összefonta karjait, úgy hallgatá.

– Ne itéljen el, kedves jó Kovács, mondá Zoltán, s most már a toll orrát kétfelé hasította, én egy kissé nagyravágyó vagyok, engem nem elégít az ki, hogy az én jövedelmeimet mások kezelik s mások határozzák meg, hogy hová tegyem?

Kovács még mindig nem mutatta, hogy ért valamit.

– Teszem föl: nekem annyi új eszmém van, a mit szeretnék kivitelbe hozni, folytatá Zoltán s ezzel már leült Kovácscsal szemben a megkinzott toll egyik orrát begörbítve, úgy hogy tökéletes csáklyaformát adott neki, mintha legelébb is egy hajóhadat akarna megkezdeni; és nekem arra mind oly kevés eszközöm van, pedig mint mondják, atyám roppant gazdagságot hagyott rám, s nekem még sokáig kell várnom, a míg arról önállóan rendelkezhetem. Meddig is kell várnom?

– Jól tudja ön, viszonzá Kovács szárazon, még hét esztendeig!

– Az sok, az nagyon sok, szólt Zoltán felugorva s lecsapta a széthasgatott tollat. – Addig irtóztató volna várakozni.

– Nagyságod azt akarja megtudni, monda Kovács, okos szemeit az ifju arczára szegezve, hogy lehető volna-e nagyságod számára nagykorúsági engedélyt eszközölni?

– Igen, igen, azt akarom. Meg akarom előzni az időt, mely nem enged oly sebesen haladnom, mint a hogy én akarnám. Nagyszerű vállalatok, nagyszerű nemzeti mozgás támad mindenfelé és én nem vehetek azokban részt, mert még éveim hiányzanak, pedig tudom, érzem, hogy sokat, igen sokat tudnék használni azzal az erővel, mely fiatalságom miatt így meddőn hever.

Kovács úgy szánta e beszéd alatt fiatal védenczét, mert a lelkébe látott annak, s elgondolá, minő kínba kerülhet neki ez eszméken végigjártatni lelkét, mikor az egészen más gondolat alatt szenved.

– Értem. Értem. Ön nagykorú szeretne lenni, – azért, hogy megismerhesse végzetteljes perét…

E szóknál vége volt Zoltán erőtetett szerepének; lerogyott a székre, titka ki volt találva.

– Már ismerem azt, rebegé, nyitott fiókjában a leirt másolatra mutatva s azután tenyerébe hajtá fejét és sírt keservesen, a hogy gyermekek tudnak sírni.

Az ügyvéd szomorúan tekinte rá, azután oda lépett hozzá és megölelte.

– Oh mennyit szenvedtem! nyögé az ifju alig hallható panaszszal.

– Elhiszem.

Zoltán letörlé könyeit s nagyot sóhajtva, reszkető lélekzettel szólt:

– Megbocsát ön, hogy ily gyöngén viselem magamat, midőn épen azt kellene bebizonyítanom, hogy erős vagyok; de e könyekkel tartoztam annak, ki értem még keserűbb könyeket hullatott, s a kinek még sok mással tartozom, a mit még mind le fogok neki fizetni.

– Ez volt, a mitől féltem, sóhajta fel az ügyvéd, valódi megilletődés hangján.

– Mitől? kérdé tőle Zoltán csodálkozva.

– Attól, hogy el fogom veszteni ezt a pert, mihelyt ön ennek létezéséről tudomást kap.

– Bár úgy elveszne az, hogy soha nyoma se maradna.

– Tudom, hogy ön ezt óhajtja, kedves Zoltán, megbocsát, hogy így nevezem most is, a czímmel ráérek, majd ha önt teljeskorúnak elismerendik.

– Akkor még kevésbbé lesz arra szükség, mert akkor szegény, szegény ember fogok lenni.

– Talán nem egészen.

– Mit mond ön? Akkor ön engem nem ért. Én ezt a pert meg akarom semmisítve látni.

– Azt tudom. Az ellenfélt nagy áldozatokkal reá fogjuk birni, hogy lemondjon folytatásáról.

– Nem áldozatokkal. Egészen nekik engedem a vitatott tárgyat; lemondok minden jogomról atyám birtokaihoz, czímemről, születés-adta rangomról s leszek egyszerű polgár, mint más.

– Hová gondol ön?