Part 22

Annál meglepőbb lehetett tehát, midőn megtudták, hogy a hétszemélynök által ez állomásra alkalmazott egyéniség egy fiatal, most cenzurázott ügyvéd, a kinek még semmi gyakorlata sincsen: valami Kovács vagy kicsoda.

A fölületes vizsgálók ebben valami rendkívüliségre véltek akadni, s a tényt Tarnaváry jellemének egyéb különösségei közé sorozták; pedig az nagyon felfogható volt: Tarnavárynál a heveskedés, gorombáskodás csak modor volt, azért ő valódi fogékonysággal birt a becsületes, őszinte jellemek iránti tiszteletre, s ha szerette is a zsarnok szerepét, de egyesíté vele a pártfogóét. Azon ifjak, kik nála töltötték törvénygyakorlataik éveit, ha sok mulatságos űzéshajtás emlékeit vitték is el tőle magukkal, de később az életben minden alkalomnál tapasztalhatták, hogy a kemény, indulatos ember saját előszeretettel hajlék hozzájok. Ez előszeretet sehol sem lehetett annyira indokolva, mint a jelen esetben. Tarnaváry tarthatott tőle, hogy ha e rendkívüli pert, mely Zoltán ellen foly, egyikére régi ismerős ügyészeinek bízza, azok nem maradnak menten minden befolyásától azon aggodalomnak, mely őket egyéb ügyeikre nézve Kőcserepy, mint tanácsos ellenében leszorítva tartja, míg ez eszes, tudományos ifju, kinek az első pere lesz, nemcsak hivatási ambitióból, de védencze iránti személyes előszeretetből is, teljes lelkével, hitével fog azon csüggeni.

Még mielőtt Zoltán megérkezett volna, haza hivatá Kovácsot, Zoltán csak két hónappal későbben jött meg.

A mint Pestre ért az ifju, egyenesen Kovácshoz sietett, kit késő este is munkában talált.

A fiatal ügyvéd őszinte örömmel látta megérkezni ifju védenczét, kit még külföldön hagyott el. Zoltán mondá neki, hogy az ő szállásán fog maradni, ha szivesen látja. Kovácsnak nagyobb örömet nem is mondhatott volna.

Az ifju Kárpáthy már szinte egy hétig ott tartózkodott ügyvédje szállásán s még semmi készületet sem mutatott, hogy máshová akarna menni. Kovács egynehányszor előhozta neki, hogy talán jó volna az ifju báró számára állandó lakást bérelni ki, de ez mindig kitérőleg felelt, hogy ő jól érzi itt magát s úgy sem sokáig akar Pesten maradni.

Napközben gyakran bevetődött Kovács irószobájába s gyakran meglepte ügyvédét, midőn az, jöttének neszére, hirtelen eldugta irásait, s mindannyiszor igen zavarodottnak látszék.

Zoltán úgy tett mindig, mintha nem venné azt észre; beszédet kezdett az ügyvéddel s szórakozottság szine alatt annak irományai közé iparkodott tekinteni. Hanem Kovács oly óvatosan dugott előle mindent, hogy soha sem vehetett észre semmit.

Egyszer mégis oly véletlenül lepte meg az ügyvédet, hogy annak a nagy sietségben nem maradt ideje valamennyi irományt jól összenyalábolni, s a mint azokat sebtében iróasztala fiójába lökte, egy vékony csomag az asztal alá hullott belőle.

Zoltán nagy készséggel sietett azt felvenni s míg a szerfölött zavarba jött ügyvédnek átnyujtá, hirtelen megtekinté a csomag czímzetét:

Béla Kárpáthy, contra Zoltanum Kárpáthy et Rudolfum Szentirmay.

Ah, ez hát a göcs! gondolá magában.

– Micsoda pöröm van énnekem Abellino bátyámmal? kérdé, közömbösséget szinlelve, az ügyvédtől.

Kovács iparkodott egész ügyvédi nyugalmát összeszedni, a mi annál rosszabbul sikerült, mennél jobban erőltette. Először is füle hegyéig vörös lett, azután pedig majd hogy sírva nem fakadt. Csak mondani kellett volna neki, hogy sírjon, mindjárt megtette volna.

– Ugyan ne turkáljon az irásaim között nagyságod, kiálta, bosszankodással akarva elütni a dolgot.

Hát turkálok én? Ez leesett a földre s én felvettem, szólt Zoltán nevetve, de e nevetés alatt úgy dobogott a szive!

– No hát legyen szives ide adni.

– Mindjárt, mindjárt, jó barátom, hadd nézzek egy kicsinyt bele.

– De instálom, kegyeskedjék nem bontani ki; ott minden szépen rendben van szedve, alphabet szerint; hányjon el belőle egy párt, akkor aztán én felforgathatom megint az egész levéltárt, a míg ráakadok.

– De hiszen nem hányom el. Nézze meg az ember, hogy félti ön tőlem a saját peremet. Csak szabad tudnom, hogy mi van a saját peremben?

– Ugyan mit nézhet egy unalmas osztályigazítási peren? Ez csak gyermekies kiváncsiság.

– Hozzám fér! felelt meg e szóra Zoltán s bontani kezdé a pörcsomagot.

Eddig tréfásan folyt a vitatkozás, de a mint Zoltán a per kötelékét feloldá, az ügyvéd egész megilletődéssel lépett hozzá s érzéstől reszkető hangon kérte, kezeit összetéve előtte:

– Oh kedves Zoltán! Ne nézzen azokba az átkos iratokba.

Az ifju szorongó tekintettel nézett fel ekkor ügyvédjére s mintha a régi kisértet egész terhével szállna keblére, oly fulladt hangon kérdezé:

– Mi van ebben az irásban?

– Isten ne engedje, hogy ön e kérdésre valaha választ kapjon. Én mondom önnek hitemre, becsületemre, hogy ha valaha fog ön akadni emberre, a ki azt tanácsolandja önnek, hogy ez iratokból csak egy sort elolvasson, az önnek halálos, gyilkos ellensége.

Zoltán e szavak alatt mindig görcsösebben szorítá kezei közé az iratokat, hogy szinte összegyűrődtek ujjai alatt, szép arcza halovány lett, mint a fal.

– Barátom, igaz jó barátom, szólt reszketeg hangon Kovácshoz. Ön tudja, hogy engem egy ismeretlen végzet évek óta elkeserülten üldöz, hogy a legboldogabb reményt, a mihez ragaszkodtam, valami láthatatlan ok, valami sejthetetlen átok mindig – mindig széttépi szemeim előtt, hogy nekem bünhődnöm kell és nem tudom miért? hogy kerülnöm kell azokat, a kiket szeretek és nem tudom miért? Van-e e pernek összefüggése azzal az átokkal, a mi az én szivembe van égetve?

– Én nem felelhetek önnek!

– Úgy itt lakik a kisértet! kiálta Zoltán, s kezével a perre ütött, míg szemei kimondhatlan érzéstől ragyogtak.

Kovács megfogta az ifju kezét.

– Uram, édes jó uram. Hiszi-e ön azt, hogy van a világon ember, a ki önt nálamnál jobban szereti? – egyet kivéve.

– Csak azt az egyet ne említette volna ön most!

– A szemem könyezik és a szivem reszket, a mint itt kérem önt és ha az a másik itt volna, épen így könyezve, reszketve könyörögne önnek: vesse el kezéből azt az iratot, mert átok és lélekkárhozat van annak minden sorában, mert azon percztől kezdve, a midőn ön azokat megismeré, megszünt ön fiatal lenni és lett öreg-öreg ember, megszünt ön szeretni tudni és megtanult gyűlölni, irtózni, iszonyodni. Oh, adja ön azt az irást nekem vissza és ne fürkészsze énnálam a titkokat, miket Isten irgalma örökre takarva tartson minden ifju lélek előtt! ön még gyermek, oly ártatlan, mint a gyermek, bár oly érett, mint egy férfi. Legyen önben elég férfierő, lemondani e kárhozatos tudnivágyról s menjen ön ezután örülni az életnek, a mi tele gyönyörrel van tartva ön előtt.

Zoltán komoly, nyugodt arczczal állt Kovács elé s hideg tekintettel nézett annak szemeibe.

– Édes jó barátom. Mi évekig jártunk egymással s megtanultuk egymást ismerni. Láthatott ön sok veszélyes próbával szemben: bizonyságot tehet róla, ha remegtem, hátráltam-e valamelyik előtt? Ha nem mondaná is ön, érezném, szivem borzadálya mondja, hogy a minő veszély torkában sem az égő hajón, sem az indusok berkében, sem a tűzokádó cratere előtt nem voltam, olyan előtt állok most; de én megakarom azt ismerni és ha a halál van ebben az irásban, el akarom azt olvasni és ha az ördög lakik is benne, előhivom azt onnan. Három év óta futok egy névtelen kisértet elől, meguntam már a hátrálást, szembe akarok vele fordulni, meg akarom tőle kérdezni: hogy híják és miért üldöz? Én meg akarom ismerni azt a pert és esküszöm, hogy nem ijedek meg, akármire találok benne.

– Sulyosan volna ön büntetve esküvéseért, ha azt tenné.

– Fogom tenni.

– Az én tudtommal nem, szólt ekkor Kovács határozottan. Én becsületszavamat adtam egy férfinak, a kit ön épen oly mértékben szeret, mint a melyben én becsülök, hogy soha önt e per tartalmával megismertetni nem fogom, nem engedem. Én becsületszavamat adtam erre. – Most tessék felbontani az iratokat.

Zoltán e szókra összeköté a percsomagot s szótlanul visszatette az ügyvéd asztalára.

Kovács hévvel szorítá meg ifju védencze kezét, alig hallhatólag rebegve:

– Köszönöm, köszönöm…

Az ifju oly, mondhatni electricus dühvel nézett az összekötött perre, mint valami gyűlöletes fenevadra s a gyermeki indulat egész elfojtott hevével tevé rá reszkető kezét:

– Azért ne higyje ez a kisértet, hogy nem fogok vele beszélni.

Azzal eltávozott és Kovács három hétig hírét sem hallotta védenczének, ki most már saját házába költözött, melyet egykor az öreg nábob annak az örömére építtetett, hogy neje Pesten kiván lakni, de a melyben nem lakhatott soha, sem ő, sem felesége.

Zoltán szót fogadni látszott a baráti tanácsadásnak: felkereste a legvidámabb társaságokat, sietett egyik mulatságból a másikba s midőn olyan jól mulatott, mindenütt arra figyelt: nem hallani-e valami neszét annak, a mit ő meg akar tudni?

Egyszer végre nyomára jött, hogy ellenfelének ügyvédje Maszlaczky. Talán ő általa könnyebben hozzá juthatna a perhez?

Egy izben összetalálkozott vele, s előhozta neki az ügyet.

Az ügyész finomul kicsúszott a kérdezősködések alól, biztosítva Zoltánt, hogy ez csak ügyészek dolga és a védencznek addig, a míg nagykoruságát el nem éri, nincs befolyása az ilyen ügyekre.

De még aznap sietett Maszlaczky úr levelet irni Kőcserepy úrnak, mely e pár rövid szóból állt:

«Már pedzi!»

Azt ugyan rögtön megtehette volna, hogy a pert az ifju kértére neki megmutassa, de az köztudomásra jöhetett s ügyvédi hírnevének sokat árthatott volna, úgy is jól tudta, hogy Zoltán nem engedi magát visszautasíttatni, a merre egyszer megindult.

Egy napon a Városligetben sétálva, Zoltán megpillantott egy nagy bajuszszal ellátott patriotát, a ki egy jegenyefának vetve a hátát, nagy világmegvetéssel szedegeté elő kopott attilájah átulsó zsebéből az oda elrakott görögdinnyemagokat, melyeket szépen megtisztogatva, evegetett csöndes kényelemmel.

Zoltán megismeré az öreg Bogozyt, kivel még az árvíz idején kötött ismeretséget s odasietve a vén szittyához, megszólítá:

– Jó napot, Bogozy. Mit csinál itt?

A vén sas félretekintett s a nélkül, hogy a jó napra fogadj Istent mondana, felele egykedvűen:

– Ebédelek, a hogy látni tetszik.

– Confect talán?

– Nem confect biz az, mert ez ebéd. A dinnyéjét megettem vacsorára, a magját ebédre hagytam. Ilyen a szegény legény sorsa gazdag városban.

– Hát még mindig a régi állapotban van? kérdezé Zoltán részvéttel.

– Az a bajom, hogy nem vagyok.

– Tán ismét nem sikerült a censura?

– Az a nagy baj, hogy sikerült.

– Hogy-hogy?

– Hát addig, a míg jurátus voltam, csak akadt exmissióm, de a mióta felesküdtem, elestem ettől a jótól s most csak abból éldegélek, a mit a körmölésből kapok.

– Hát nem folytathat pereket?

– Ugyan ki bízná rám a perét?

– Már miért?

– Mert attól félhetne, hogy a felperest exequáltatom, vagy beiszom a perét, vagy egy kézre játszom az ellenfelével. Tudja: szegény embertől minden kitelik.

Zoltánt nagyon szomorította ez a cynikus beszédmód.

– Tehát most mivel foglalkozik?

– Mondtam, hogy körmölgetek.

– Még mindig Maszlaczky úrnál?

– Nála is, másutt is, a ki fizet. Tiz krajczárért irok egy ívet. Ha tud valakit nagyságod, utasítsa hozzám, majd én felkeresem.

Zoltánnak egy gondolat ötlött a fejébe.

– De bizony most jut eszembe, én nekem magamnak is volna valami iratni valóm.

– Az Isten áldja meg, nagyságos úr, ne bízza másra, én leirom egy szó hiba nélkül, olyan szépen, mintha metszve volna. Sok-e?

– Egy egész per. Hanem egy kis utánjárás is kell hozzá.

– Előkerítem én. Hol van? Elmegyek érte Erdélybe is, ha parancsolja.

– Nincs olyan messze. A Kárpáthy contra Kárpáthy et Szentirmay-pert akarnám leiratni.

– Hisz az legkönnyebb, nagyságod fiscalisa Kovács, minden perczben kiveheti.

– Igen, barátom, de azt akarom épen, hogy ő ne tudjon felőle, mert az a szándékom, hogy az így leirott pert majd elküldöm Londonba egy híres jogtudósnak, hogy adjon tanácsot iránta, s lássa, nem akarnám Kovácsot azzal megbántani, hogy megtudja, miszerint másutt is kérek véleményt az övé mellett.

Zoltán úgy hazudott, mintha tanították volna rá.

– Úgy! értem, szólt Bogozy. Tökéletesen értem. Tehát ezt nem szabad senkinek megtudni. Ne féljen nagyságod, azért meglesz az. Majd rálesek, mikor Maszlaczkyhoz kerül a per. Egy éjszaka fenmaradok, s míg ő alszik, azalatt lerápiálom az egészet, azután majd leirom abból tisztán.

Zoltán alig birta rejtve tartani izgatottságát. Mint a ki valami jó alkut csinált, sietett foglalót adni Bogozynak. Tiz arany akadt a kezébe, azt odanyomta a vén fiu markába.

– Fogja ezt előre, ha meglesz, még tiz ennyit adok.

Bogozy a fogásáról azt itélte, hogy öt krajczárosok vannak a markában s csak akkor szörnyedett el, mikor a sárgaságukat megpillantá.

– Csak nem bolondult meg? mormogá magában. Nem tudok én ebből visszaadni. Uram, sárgát tetszett adni fehér helyett.

– Csak hadd maradjon. Ha le van irva a per, száz aranyat kap érte.

Azzal elsietett. Bogozy hiába kiabált utána, hogy legalább hát tartson belőle magánál kilenczet, ne hagyja nála mind a tizet, mert ő még ma mind elkölti, amúgy meg majd apródonkint kikéregetné. Zoltán felkapott lovára s ott hagyta a jámbor Bogozyt, de a ki azért csak megette a dinnyemagot mind egy lábig.

Aranynyal fizetni nem igen volt szokás az én emlékezetemre ebben a világrészben, a hol mi lakunk, s ha valaki aranyat adott ki, azt mindig egy nemével a pironkodásnak tette, mert nagyon megnézték érte az embert s bizonyosan mindenki azt gondolhatta felőle: ugyan már hogy tudja elkölteni? Szegény legénytől még azt is megkérdezték, hogy hol vette? s purificálni kellett érte magát, hogy tisztességes úton-módon jutott hozzá; ha pedig rendes életű ember adta ki, abba a gyanúba keverte vele magát, hogy minden más pénze elfogyott s arra szorult, hogy aranyat költsön; sok helyen nem is tudták, hogy mit kell belőle visszaadni?

Frater Bogozy a legnagyobb titokban iparkodott túladni a Zoltántól kapott aranyokon; elcsaklizta (műszó) kutyébereknek (szintén műszó), felváltogatta ismerős pinczéreknél szép suttyomban, de egyen mégis rajtakapták s híre futamodott, hogy Bogozy aranyakat vált. Kit ölt meg értök?

Megtudták az esetet társai, kik egy irodában dolgoztak vele s besúgták Maszlaczky úrnak. Maszlaczky úrnak pedig feltünt a dolog.

Bogozyn egy cseppet sem látszott meg, hogy pénze van, még a könyökén támadt szakadást sem foltoztatta be, pedig másutt is kopott volt már az attilája.

– Ejnye, amice, támadt rá egyszer a principális, mintha csak most venné először észre, mutatóujját mintegy értelmezésül a megszólított attiláján támadt lyukba furva; ejnye amice, nem foldathatná be már egyszer ezt a lyukat itt az attiláján?

– Nem tudnám, hogy miből? viszonzá készen Bogozy, fel sem tekintve a papirosról.

– Hát abból a sok aranyból, a mit itt-amott elprédál.

Bogozy neheztelve tekinte fel e szóra.

– Ugyan már ki fütyülte be azt is?

– Hja, van énnekem egy kis madaram, a ki nekem mindent megmond. Hol vette maga azt a sok aranyat?

Bogozy gondolkozott rajta, hogy mit találjon ki? Minden jó gondolat messze volt tőle.

– Loptam, felelt végre mulatságos phlegmával.

E szóra Maszlaczky úr felüté az orrát.

– Kedves barátom uram, hogy mondhat ilyen szót, hogy «loptam»? Illik az ilyen szó egy diplomatizált férfi szájába? Hogy tudnék én ilyen közönséges gondolkozásmódot megengedni magamnak? Piha! Még csak tréfának is! Én a multkor néhány aranyat feledtem az asztalomon, a mit később nem találtam ott, de én a világ minden kincseért ki nem mondanám ezt a szót, hogy «valaki ellopta». Én körülöttem csupa feddhetlen jellemű emberek vannak s nekem a szemem égne ki, ha valamelyik azt olvashatná ki a szememből, hogy én azt gondolom, hogy ő lopott! A szemem égne ki.

Bogozynak nagy kedve lett volna a tele tintatartót hevenyében Maszlaczky úr szemei közé vágni, nehogy kiégjenek; hanem elgondolta, hogy a leirandó pert másutt nem kapja meg, ha itten összevész, s a helyett durczás nyugalommal viszonzá:

– Nehogy azt gondolja a tekintetes úr, hogy én loptam el az aranyát, mert nekem, ha tudni akarja, nagyságos Kárpáthy urfi adott a multkor egy párt, tessék megkérdezni tőle, ha olyan nagy kedve van utána járni.

– Micsoda Kárpáthy urfi? Melyik Kárpáthy urfi? tudakozódék gyorsan a fiscalis.

– Hisz azt a vén invalidus gavallért csak nem hívom urfinak.

– Tehát Zoltán? Mi köze önnek Zoltánhoz? Miért adott az önnek aranyakat?

– Hát mert kértem tőle, mert nem volt, mit ennem. Ő pedig ismer még a nagy árvízből, hát adott néhány aranyat. Az neki annyi, mint másnak két garas.

– Kedves barátom, szólt Maszlaczky úr, positurába vetve magát. Azt én egyáltalában nem szeretem, hogy az én körülöttem levő adjunctusok vagy jurátusok összeköttetésben legyenek olyan pörfelekkel, a kik ellen valami ügyet folytatok. Én nem zárhatok el minden titkot a jurátusaim és adjunctusaim elől, s ezen a csatornán át sok kiszivároghat, a mit nem lett volna szabad másnak megtudni. Most épen a Kárpáthy-féle perben dolgozom és nagyon megütközve hallom, hogy segédeim egyike épen akkor indokolatlan ajándékokat fogad el az ellenféltől, holott én legnagyobb peremet is megszoktam önnek a kezei alá bízni.

Milyen gyönyörűség lett volna Bogozynak a legeslegnagyobb pert, mi épen keze alatt volt, megfogni fülénél fogva s úgy hajítani szerteszélylyel, hogy minden irás kilenczvenkilencz felé repült volna; de csak tűrte, a száz aranyra gondolva s haragjában olyan czifra betüket irt, hogy ember legyen, a ki el tudja olvasni.

– Én olyan gondatlan vagyok, pattogott tovább is Maszlaczky úr, hogy soha sem zárok el semmit, én tele vagyok bizodalommal minden ember iránt és én nagyon könnyen megadhatom az én bizodalmamnak az árát.

Azután nagy haragosan a szobájába távozott az ügyvéd, maga után csapva az ajtót s még onnan belülről is sokáig elhallatszott dörmögése, de a ki keresztülláthatott volna a falon, hogy utolérte volna a bámulás, azt látva, hogy az ügyvéd e bosszús dörmögésekhez milyen vidám arczot csinál, hogy mosolyog, milyet rándulnak az ajkai, hogy hunyorgat szemeivel s kezeit nem szünik meg dörzsölni s valahányszor elmegy a Kárpáthy-pör mellett, mindannyiszor rejthetlen örömmel tekint reá, csak hogy el nem neveti magát; olyanokat rándul szeme, szája, arcza.

Végre magához tér a sok kézdörzsölésből, s örömének annyira nem tud parancsolni, hogy elkezd magában fütyölni, míg észreveszi magát s a szájára üt: – odakinn meghallhatják.

A megtöltött csibuk visszaadja nyugalmát. Az ilyen pipaféle nagyon alkalmas arra, hogy az ember arczát megfoszsza minden kifejezéstől.

– Bogozy! kiált nyájas, kellemetes hangon.

A szólított engedi magát még egy párszor hivatni s csak azután jön be.

– Hát haragszunk-e még? kérdi familiaris nyájassággal Maszlaczky a duzzogó bessenyőt, mire az fölöslegesnek tartja feleletet adni.

– No ne haragudjék, szól tovább Maszlaczky, lássa, én heves ember vagyok. Kurta nyakam van, hamar a fejembe megy a vér. Én nem akartam önt megbántani. Nem is önre czéloztam. Hiszen régen ismerem már kedves barátomat; ismeri az egész világ, hűsége, férfias szilárdsága, lelkiismeretes hallgatagsága példabeszéddé vált. Ezt öntől senki sem vitatja el.

Bogozy is jónak látta valamit szólni a dologhoz.

– Hiszen csak azt resteltem, hogy a tekintetes úr azok előtt a bikficzek előtt szidott le. Négy szem közt nem bánom, mondjon akármit.

– Azt is helyre fogom ütni. Meglássa ön. Fényes elégtételt fogok adni. Én most kénytelen vagyok elutazni néhány napra Pestről. Ez idő alatt önre bízom az egész irodát. Ön ügyeljen fel mindenre. Háljon itt az én szobámban. Minden kulcsot a kezére bízok: a levéltárét, a perköltségi pénztárét, mind. Ön fizesse a fratereket s minden előfordulandó sportulát és expensát. A mi pénz bejön, azt vegye át és nyugtatványozza. Adok rá felhatalmazást. Egy pörömben compareálni kell, ott majd ön fog megjelenni helyettem s felveszi a levátát. A többiről pedig, a mi előadja magát, mind pontos naplót fog vezetni, s magának a jurátusok működéséről teljes tudomást szerez. – Nos tehát meg van-e ön velem elégedve, elhiszi-e már, hogy nem akartam önt megbántani, hogy teljes bizodalmam van hozzá? no?

Bogozy csak mind azt gondolta magában, hogy mégis jobb szeretne ő egy párt az oldalbordái közé suhintani a principalis úrnak, hogy tökéletesen meg legyen elégedve, s csak a nyakát tekergette a nagy megtiszteltetésre.

– Adjon hát kezet, monda Maszlaczky úr, elfogva Bogozy tenyerét, ki engedte azt szorongatni, mint egy darab fát, s a mint eleresztette a principalis, menten kilódult a szobából, fensőbbsége érzetében érzékeny fabaraczkkal tisztelve meg egy apró jurátus fejelágyát, a kire gyanúja volt, hogy az árulta el az aranyakat.

Maszlaczky úr pár óra mulva útra készen állt; a vén huszár vitte utána bőröndjét, köpönyegét. Az irodában tudtára adá a személyzetnek, hogy távollétében Bogozynak fognak engedelmeskedni, a kit alter egojának hagy hátra, a miből az következett, hogy a mint kihúzta lábát az ajtón, a fráterek mind abban hagyták az irást, Bogozyra hagyva, hogy végezze el, a mit ők nem győznek. Amice Bogozy azután, hogy tekintélyét fentartsa, az urfiakat egytül-egyig mind a földhöz verte, kit az ágy alá dugott, kit az asztal alá, kit meg kidobott az ajtón. Egy szóval emberül feltartá a rendet egész délig. Délután nem kellett, mert a fráterek fölöslegesnek tartották megjelenni.

Azt szerette csak Bogozy. Háborítlanul maradt az egész szálláson. Első dolga volt a Kárpáthy-féle pert előkutatni. Vett két koncz papirost, azt is Budán vette, hogy még csak a papiros se hasonlítson ahoz, a mi az ő irodájokban van. Az iratot pedig egyenesen állította maga elé, ez által a betük hátrafelé dűlve, nagyon különbözővé tették azt szokott irásától. Ha valaha napfényre találna jőni, könnyebb lesz az eltagadás.

Maszlaczky úr mindezen dolgok mellett feddhetlen, becsületes ember. Hát tudhatja ő, hogy mi történik az alatt irodájában, a míg ő távol van? Hát tartozik ő azt megérezni, megszagolni, hogy míg ő jóhiszeműen dolgai után jár, az alatt egy esztelen ember az egész Kárpáthy-pert lemásolja, s átadja annak, a kinek azt nem volna szabad látni, s kést üt a szivébe egy ártatlan, semmi rosszat nem sejtő ifjunak, a kinek még csak sejtelme sincs azon undok eszmékről, miket az a per tartalmaz? Nem úgy járt-e ő el e tárgyban, mint derék, meggondolt férfiu; nem rótta-e meg nyilván, több ember hallatára, tanúk jelenlétében segédjének azon gyöngeségét, hogy Kárpáthy Zoltánnal összeköttetést kezdett; nem tiltakozott-e azon lehetőség ellen, hogy valaki ellenfelét azon titkokkal meg fogja ismertetni, a mik az ő irattárában el vannak temetve? Tehet-e arról, ha valaki bizodalmával galádul vissza fog élni; okolhatja-e őt józan ember a következményekért, ha épen az, a kire bízta, hogy okirataira felügyeljen, ez okiratok legveszélyesebbikét el fogja árulni? Oh nem. Bizonyára Maszlaczky úr a leglelkiismeretesebb ember, a ki még csak nem is gyanítja, hogy mi történhetik azalatt oda haza, a míg őt fontos ügyek távol tartják? s a ki legnagyobb lármát fog ütni, ha Kárpáthy Zoltán a rejtett okiratokkal megismerkedik s ez a világ elé kerül, s ezen esetben okvetlen fényes elégtételt fog szolgáltatni a világ előtt: minden irgalom nélkül el fogja magától csapni Bogozyt.

Erre előre készen lehet.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Holnap estére készen leszek a perrel. Ezt súgta Bogozy egy napon Zoltán fülébe, kivel az utczán találkozott.

Ha csak nagyon kevéssé lett volna psycholog a jámbor pacinacita, észre kellett volna vennie azt a szokatlan sáppadást, a mi az ifju arczán elvonult e szókra.

– Elvárom önt, monda neki, kérges tenyerét megszorítva.

Másnap egész délután nem mozdult ki szobájából az ifju, meghagyva cselédeinek, hogy ha egy ilyen s ilyen alakú úri ember tudakozódik utána, azt vezessék fel hozzá; másnak senkinek sem lesz otthon.

Milyen lassan mászott neki az idő, a míg este lett! Százszor megnézte az óráját s minden hangosabb léptekre az ajtóhoz sietett figyelni. Véghetetlen nehéz volt a vára kozás, a míg beesteledik.