Part 21

Melyet meghallva az orvos, utána rohant, s az ajtón kidugva fejét, utána kiáltá:

– Zúgprókátor, tyúkprókátor, pörvesztő, pénzért hazudó!!!

Az ügyvéd eltűnt a kapu alatt, akkor meg rohant Mauz úr az ablaknak, s azon kihajolva, kiáltozott utána «pörvesztő!» Maszlaczky az utczáról fel: «méregkeverő!» és mikor már olyan messze elment Maszlaczky, hogy egymás hangját nem hallhatták, akkor is visszafordult, mutatóújjával a képét faragva, mintha ez által akarná Mauz úrnak mondani, hogy ő csak borbélylegény, mire Mauz úr egy csomó papirost vett a hóna alá, s azt lehullatá onnan az utczára, ily elmésen fejezve ki a pörvesztés eszméjét.

Abellino félholtan maradt ott magában a küzdtéren. Legnagyobb baj volt, hogy nem tudhatta meg, miért jött Maszlaczky s mit akart neki mondani Zoltán felől?

Másnap összetalálkozott a két összezördült diplomata a promenádon, melyet az elparasztosodó kor kezdett már akkor sétánynak nevezni, s ez által kétségessé tette, ha vajjon convenant dolog-e még azon a helyen fashionable társaságoknak megjelenni? A doctor az egyik, a fiscális a másik végén jött az alléenak, (mit a barbár nyelvújítók szeretnének egyszerűen fasornak nevezni) s a mint megpillanták egymást, a helyett, hogy mint rendes ember cselekedett volna, rögtön hátat fordítanának egymásnak s visszatérnének, ki merről jött, mind a kettő derült orczával sietett egymás elé, doctor Mauz messziről nyújtotta már a kezét, Maszlaczky pedig sietett azt megragadni és megrázni, a hogy termetétől kitelt s szíve fenekéből biztosítá a doctor urat, miszerint rendkívül sajnálja a tegnapi esetet, s reményli, hogy a doctor úr szokatlan hevességét a szokatlan körülményeknek fogja felróni, mire doctor Mauz is bátorkodott reményleni, miszerint a fiscális úr tekintetbe veendi sanguinicus temperamentumát, melyről ő már nem tehet, s azzal nagy ölelkezések közt békét s dacz- és védszövetséget kötöttek egymással, szentül bizonyítván, hogy újdon barátságukat a legkisebb félreértés felhője sem fogja ezentúl megháborítani, s végre karöltve siettek végig az utczákon, melyek első viszálkodásaik tanúi valának, egész Abellino lakáig.

A két derék úr meggondolta az éjen keresztül, hogy nagy balgatagság ő nekik egymással háborút folytatni, miután egyik a másiknak nagy hasznára van. Az ügyvéd úrnak ugyancsak nagy szüksége van rá, hogy egy oly balgatag ember, mint Abellino, mentől tovább húzhassa e földi életét, a doctor úrnak pedig arra, hogy állandó patiensének állandó pénztára is legyen, s e kettős érdeknél fogva czélszerűtlen nekik egymás működését paralyzálni, a mit nem is fognak cselekedni ezután.

Engedjük őket menni karonfogva a maguk útján.

XIV. A TITOK.

1840-ben nagy elevenség jellemzé a pozsonyfővárosi életet. Országgyűlés volt, mely ezt a tisztes hajdankori fővárosát Magyarországnak rövid időre galvanizálni szokta. Országgyűlésen kívül bizony igen csendes külseje van a derék városnak. Elpusztult várát csak a Ghettóba rekesztett zsidóság őrzi, historiai emlékű királyhalmát körülnövi a fű, szép ligeteiben, ha megzendül is valami árva kintorna, alig akad egy-egy secundánus diák, a ki azon elábrándozzék; s ha estenden a nagy tótszekerek végig nem csörtetnének a köves utczákon, fülszaggató zajt ütve vaskarikáikkal, az ember nyolcz órakor lefekhetnék aludni, ha csak kedve nincsen százados szindarabokat nézni a szomorú szinházban, miket elárvult vándorok adnak elő gyér hallgatók előtt, az üres páholyok mint egy örökké tartó ásítás fordulván a szinpad felé, hogy a játszó személy szinte elkivánja az ásítást tőlük. A polgárságnak csak vasárnapja van, hétköznap nem ér rá mulatni, főurak pedig csak nagy gyéren laknak a fővárosban, egy-egy meghasonlott kedélyű delnő, kit a világ kezd nem érdekelni; egy leszállt másodszülött, ki vénségére takarékossá kénytelen lenni, s lejött lakni rozzant kastélyába, hogy a bécsi házbért meggazdálkodja és még azután egynémely elhangzott politikai celebritás, a ki szeretne közel is lenni, távol is egyszerre azon helytől, a honnan büszkesége elűzte s ismét visszavonja. A legfényesebb épületek üresen, lakatlan állanak. A roppant országházban eltévedhet a látogató, míg a visszhangos folyosókon találkozik valakivel, a kitől megkérdezheti, hogy merre menjen vissza? az arany paizsos Grassalkovics-kastély udvarán kaszálni lehet a füvet, melyet nem gázol egyéb egy gyomorhártya-sérves házfelügyelőnél s a herczegprimási palotának minden ajtaja és redőnye be van zárva és az nagyon jól van, mert az udvarhosszant lapdázó diákok még beüthetnék lapdával az ablakokat, s ha egyszer egy nehézkes világossárga jármű végigmotoszkál a hallgatag utczákon, abba is olyan békeszerető tátosok vannak fogva, mintha csak fogadásból járnának még a világon, hogy melyikök tudja a másikat kibőjtölni a világból? ők-e, vagy a parókás kocsis, vagy a fogatlan duénák és rococo chevalierek oda benn a salugáderos hintóban?

Mennyivel más élet, más világ zajgott itt, midőn országgyűlések voltak! Mintha az ifjuság máskor távol lakott volna s csak most egyszerre térne haza sokadmagával; a zárva volt paloták kapui mind kinyitva, azokon fényes, arany paszomános huszárokba fogodzótt hintók gördülnek ki és be; a csendes polgári házak ablakain nagyszakállú hazafiak arczai könyökölnek elő, a ligetben exoticus czigányzene búsong, a czukrászboltok előtt kalpagos, atillás ifjuság üli körül az asztalokat, s a népes szinházban csárdást kiabálnak!

Szinházba az ember nem annyira azért járt, hogy a becsületes vándorok művészetét bámulja, s ismereteit öregbítse, mint inkább a végett, hogy ott ismerőseivel találkozzék, s magát az előadás alatt kedvére kifecseghesse. Itt meg lehete találni a hon legnevezetesebb férfiait, legbájosabb delnőit, s a kinek nem volt elég alkalma Wesselényit hallhatni az országházban, meghallhatá itt kényelmesebben, mert ha a remek férfiu elkezdett suttogni a földszinten, megérthették azt köröskörül valamennyi páholyban szerte.

Egy estve a szokottnál is nagyobb tolongás volt a városi szinházban: valami jótékony czélra rendeztek hangversenyt, s egy Pozsonyban a felsőbb körökben ismeretes delnő, gróf A***né is fel volt lépendő a czél iránti szivességből.

A nemes czél sokakat bevont a szinházba, a kik különben tájékára sem szoktak menni; még több vonzerővel birt az ismeretes grófné föllépte. Az emberek természetesen azt hiszik, hogy egy grófnőt látni a szinpadon már magában elég arra, hogy érdekes legyen; de valójában szépen is énekelt. A hangverseny egyéb részei is ügyesen voltak válogatva. Kivétel nélkül mindenki igen szépen énekelt, zongorázott és flótázott, vagy a mit kedve tartott.

Mi nagy urak azért szeretjük különösen az operákat és egyéb zenés előadásokat, mert az ember nem kénytelen oda figyelmezni, beszélhet az alatt a szomszédjával, kacsingathat a szomszédnéjára, vizsgálhatja a páholyokat, fecseghet kedve szerint; azért meghallja a dobot is, a klarinetot is, s ha közbe-közbe valami érdekes anecdotát mond el másnak, vagy épen elhagyja a termet, hogy egy csésze fagylaltot beszopjon, megint visszajöhet, a nélkül, hogy az előadás fonalát elveszítette volna.

A jelenvolt delnőket bizonyára sem Tell Vilmos nyitánya, sem a következett cavatinák, sem az ünnepélyes «Eja mater» symphoniái nem hozták olyan különös izgásba, mint egy fiatal férfi arcza, ki ott ült mindjárt az udvari páholy mellett Tarnaváry hétszemélynök páholyában, szemközt a septemvirnével.

Sohasem láttak érdekesebb férfi-arczot. Fiatalsága még csaknem leányi széppé teszi, míg nagy szemeiben a férfibátorság lángjai égtek, miket ha körülhordott a termen, elfeledték a terem szépei Mozartot Beethovennel és a szinpadon éneklő grófnőt velük együtt.

Minden távcső feléje volt fordítva, a mindenünnen czélbavevő szép szemek napsugárai alatt égni kellett az ifju arczának, legalább az oly piros volt, mintha kívül-belül tüzelnék, bár eléggé iparkodott magának oly helyzetet adni, mintha épen nem jőne zavarba. Igyekezett Tarnavárynéval fesztelen beszélgetést folytatni valami igen közönyös tárgy felett, melyet a szép delnő oly arczkifejezésekkel fogadott, mintha azt a legérdekesebb és legmulatságosabb dolognak tartaná. A kik távolról nézték, eleget irigykedhettek rá, milyen jól mulat ezzel a gyönyörű fiuval. Vajjon hol vette a septemvirné! talán rokonságához tartozik? senki sem ismerte, ki lehet? Ki emlékezett volna arra, hogy már évek előtt látta valahol, mint gyermeket, mint serdülő fiut? Hogy elváltoznak az ifju arczok néhány év alatt. Tarnavárynénak pedig tetszett az, hogy a jelen volt delnők mind oly kiváncsian nézik a vele beszélgető érdekes idegent.

– Ön miatt felgyujtják a delnők ezt a páholyt, szólt csintalanul Tarnaváryné. Az egész világ látcsövei ide vannak irányozva. Kérem: védje ön magát egy kissé.

– Hogyan? kérdé az ifju, a tapasztalatlanság tétova tekintetével.

– Hát vegye fel távcsövét s nézze vissza az önre nézőket. Ha nem mer rájok visszanézni, meglássa, hogy megigézik.

Az ifju szót fogadott, s körülhordá távcsövét, egy helyen megakadt vele s oda sokáig nézett. Kőcserepyék ültek ott. Háttal a szinpadnak és halavány arczát feléje fordítva, Vilma. Az ismeretlen ifju reszkető kézzel tette le szemüvegét.

– Nos, mi lelte önt? Hogy elhalaványodott egyszerre, szólta meg mosolyogva a vidám septemvirné.

– Én? oh dehogy! mentegetőzék az ifju s újra felvette a látcsövet és vakmerő mozdulattal nézett vele a szemközti páholyokra.

Most döbbent még csak meg igazán.

Épen szemtül szemközt velök ült egy előtte egészen ismeretlen család, két agg delnő kétfelől és azok között középen egy szép, fiatal, viruló leányka, vidám, piros és mosolygó, oly ismerős és mégis oly ismeretlen, ki a mint észrevette, hogy az ifju odanéz feléje, egyszerre bizalmas fejbólintással üdvözlé őt ismerősen mosolyogva felé s azután mind a két delnőnek suttogva mondott valamit.

– De mi lelte önt most újra, kedvesem? nevete a septemvirné; most megint úgy elpirult, hogy a szeme fehéreig piros. Ön nagyon fogékony az igézetek ellenében.

– Nem tudom, hebegé az ifju; valami ismerősöm köszöntött, a kit nem ismerek.

– Hol ül? kérdé Tarnaváryné magyarázatkészen.

– Itt épen velünk szemben. Most ne nézzen kegyed oda, mert mind a hárman ide néznek. Két éltes delnő között ül egy szép fiatal lányka, a ki kétszer is üdvözölni látszott és én nem tudom, hogy ki lehet?

Tarnaváryné a szinpad felé irányzá távcsövét, a mi arra való volt, hogy az üveg mellett a kijelölt páholyra nézhessen.

– Azok Szenczy grófék, az öreg grófné és agg hajadon testvérje; hanem a lánykát bizony én sem ismerem. Még sohasem láttam. Egészen ismeretlen előttem. Bizonyosan valami unokája lehet a grófnénak, a kit valahol kolostorban neveltek ez ideig.

– Szenczyék? találgatá magában az ifju; nem emlékszem rá, hogy ismertem volna őket.

– Ah, menjen ön, mit titkolózik? évődék vele a septemvirné, hisz az a kis barna valahányszor ide néz ön felé, mindannyiszor mosolyog.

– Pedig én nem ismerem.

– De valahol csak kellett, hogy összejőjjön vele. Gondolkozzék csak felőle.

– Nem emlékezem rá. Úgy tetszik… De még sem lehet. Nem tudom elgondolni, ki az?

A fiatal embert kinzani látszott ez a gondolat, mert csak alig várta, hogy valaki jőjjön a páholyba, azonnal használta az alkalmat a megszökésre, a genialis báró Berzyre hagyva azt a lovagias kötelességet, hogy a septemvirnét mulattassa.

Az előcsarnokba leérve, közé vegyült az ott csoportozó ifjak seregének, kik a lépcsők elejét elfoglalva, várták a haza szállongó delnők jövetelét, bámészkodva a parányi lábacskák után, melyek ilyenkor világosságra szoktak jőni.

Egyik közülök megnézte az ismeretlen ifjut, a többi nem sokat ügyelt rá, könnyű volt neki közöttük elvegyülni.

Odabenn az utolsó darabok járták már, a páholy-közönség egy része nem várta be a végét az előadásnak, hanem igyekezett a tolongás elől kitakarodni hamarább.

Nemsokára egyik tündéri csoport a másik után szállt alá a lépcsőzeten. Oh azt meg kell nekik engedni, hogy igen szépek. Mind igen szépek. Sokszor elgondolkozom rajta, hogy minek fárasztják magukat annyira a nagyságos és méltóságos urak szegény közrendű leányok után, mikor saját delnőik annyi bájjal vannak felruházva?

Most ismét egy érdekes hölgypár száll alá a lépcsőzeten. Ez Kőcserepy leányával. Az anya most is oly büszke szépség, a leány most is oly halavány. Maga a tanácsos hátul jön, karjára akasztva neje shawlját, a melyet a világért át nem engedne másnak s oly nyájasan beszélgetve nejével és leányával, mintha az egy idegen asszonyság és idegen kisasszony volna, a kiknek udvarolnia kell.

Az egész család szorosan a mi ifjunk mellett halad el, ki egész illemmel megemelinti előttük kalapját, halkan üdvözölve.

A tanácsos úr szerfölötti nyájassággal fogadja köszöntését, könyökével szinte elsodor két másikat, a ki elfeledett neki köszönni; pedig fogadni lehetne, hogy ő nem ismeri azt a fiatal embert, mint más. A nagyságos asszony hidegen bólint fejével, a nélkül hogy érdemesnek tartaná megnézni, ki köszönt neki? Vilma pedig rászegzi nagy sötét szemeit, azután feltekint velök atyjára s ismét anyjára, s a nélkül, hogy az üdvözlést csak egy ajk-mozdulattal viszonozná, siet előre, a tornácz alá robogó hintójukhoz.

Az ifju különös érzéssel tekintett utána. Olyas valamit gondolt, mintha sajnálkoznék rajta.

Ez elbámulás perczei alatt ismét több meg több csoport vonult végig az előcsarnokon, ő maga sem tudta, hogyan történt, a mint egyszer visszafordult, szem-szemben találta magát azzal a szép ismeretlen nővel, kinek bizalmas mosolygása oly zavarba hozta az imént. Az egyik éltes asszonyságot vezette karján.

Most még vidámabban mosolygott a lányka, a mint őt megpillantá s kedves gyermeki könnyelműséggel szólítá meg az ifjut:

– Zoltán! Jó estét Zoltán!…

Az ifju az egész paradicsomot érzé magára szakadni! Ez a hang, ez megmondá neki, hogy ki az ő szép ismeretlenje? Hisz ez az ő szívereklyéje, az ő lelkének örök boldogsága, az ő reménye, hite, vágyódása. Ez az ő kicsikéje, Szentirmay Katinka.

Az ő kicsikéje! De mennyire megnőtt, megszépült, mióta utoljára látta! akkor még játszi gyermek volt, most már ékes hajadon. És ő nem ismert volna rá, pedig minden nap gondolt reá; elment volna mellette és a szépsége látásán érzett bámulatot hűtlenségnek vádolta volna magában a régi eszménykép iránt.

Pedig a lányka is megismerte őt! Lám, elfeledte arczát mindenki, a ki évek előtt látta, és ez rá tudott találni a férfi-kor által átidomított vonásaira a hajdani játszótársnak, az édes testvérnek…

Kinek jutott volna eszébe, hogy egy ilyen pillanatban okosan gondolkozzék? ki emlékezett volna ilyenkor hideg, megfontoló eszmékre? Évekig odajárni a világban, sehol sem menekülhetni egy kedves bájos emléktől s azután ismét véletlenül föltalálni a kedves emlék szép ideálját, s akkor elébb gondolkozni rajta, ha örüljön-e a viszontlátásnak, vagy ne? az nehezen volt emberi feladat.

Dehogy gondolt arra Zoltán. Odarohant; röviden bemutatta magát: ismerték is már híréből; s azzal feledve volt nála minden fogadás, a mit valaha Szentirmaynak tett, leánya bűvösbájos szép szemei mellett.

Mennyivel szebb lett a kedves kicsike, a mióta nem látá, még szebb, mint képzeletében maga elé birta hozni. Már nem is merné őt kicsikéjének nevezni, hisz oly karcsú, oly délczeg hajadon lett azóta. Aztán talán nem is szabadna azt többet tenni: ki tudja? sok idő elmult azóta. Emlékezik-e még a hajadon azokra a boldog óráira a gyermekábrándoknak, a mik csak úgy tünnek elő, mint az álom, ha az ember később visszagondol rájok s úgy mosolyoghatna rajtok, ha szomorusága engedné. Vajjon emlékezik-e még a leányka, miket mondtak ők egymásnak, mikor ott ültek a magános jávor alatt, hogy soha sem fogják egymást elfeledni, hogy a milyen véghetetlen ideig kell még élni, a míg mindketten felnőnek, olyan véghetetlen örömmel fognak gondolni egymásra. Oh édes, tiszta örömei az ifju éveknek, milyen rosszak, milyen boldogtalanok, milyen nyomoruak leszünk, mikor megszüntünk fiatalok lenni.

Az első pillanatokban alig talált Zoltán öröme szavakat. Nem győzött betelni az édes látással, csaknem elfeledte az udvariasság nehéz kötelességeit, mikkel azon ismeretlen delnők irányában tartozott, a kik Katinkát kisérték. Szentirmayné közel rokonai voltak. Őszintén örültek rajta, hogy Zoltánt megismerhették, kit még azelőtt nem láttak. Reményüket fejezék ki, hogy őket gyakran meg fogja látogatni az országgyűlés alatt. Szentirmayékkal együtt laknak. A kárhozatos akadályt Zoltán és Rudolf között ők sem ismerhették.

Zoltán sietett e reményt a magáévá tenni. Oh sokszor, igen sokszor fog ő Szenczyékhez menni; Katinka önfeledt örömmel mondta rá, hogy az nagyon szép lesz.

A csarnok-ajtónál azonban ezuttal el kellett volna egymástól válniok, ha a véletlen sors a szerető szivek kezére nem játszik, mely nem restelli nyilatkozatait gyakran a legcsekélyebb emberekre bízni. Szenczyék hintaja nem érkezett meg időre, a kocsis bizonyosan elmulatott valami rangjához illő társaságban és elfeledkezett úrnőiről, nem először, nem is utoljára.

– Oh, az a semmiházi, már bizonyosan megint leitta magát, sopánkodék az agg nők egyike, kit még kisasszonynak neveztek; az asszonyság azonban jószivűen biztosítá, hogy gyalog is haza mehetnek, hiszen az idő szép, holdvilág van s aztán Zoltán lesz olyan jó, hogy elkiséri őket; ámbár kissé messzecske laknak.

Dehogy ne lenne olyan jó; bár a város tulsó végén laknának, hogy odáig mehetne velök! Karját ajánlá az éltesebb delnőnek.

– Köszönöm Zoltán, szólt az mosolyogva, nem haragszik, hogy így nevezem. Mi csak egymásba szoktunk kapaszkodni Judittal, ő az én gavallérom, én pedig az övé. Tudja: ő kisasszony, én pedig özvegy asszony vagyok, akármelyikünket megszólna a gonosz világ, ha egy nőtelen legénynyel látnának karon fogva menni, csak maradjon ön Katinka mellett.

A két öreg jót nevetett e tréfán s egymásba kapaszkodva tipegtek az előre bocsátott fiatalok után, csak arra kérve őket, hogy ne szaladjanak olyan nagyon, mert az ő lábaik már nem olyan frissek, mint voltak Napoleon idejében.

Az ifju és a leányka eleinte szép illedelmes távolban haladtak egymás mellett, a míg a tolongás árjából ki lehetett jutniok; később azonban, a hogy sötétebb utczákba kezdettek hatolni, természetnél fogva közelebb kellett huzódni Katinkának Zoltánhoz, majd egy csunya nagy kőben megbotlott szegényke, mire Zoltánnak valódi kötelessége lőn, hogy karját ajánlja védencznőjének, s mikor aztán ez az ismerős gyönge kezecske ott volt hajdani helyén, ott szive és karja között, mintha soha sem vált volna el tőle, olyat érzett, mintha egyenesen haza menne ő is oda, a hova e lánykát vezeti.

Mennyi mondani, mennyi hallgatni valójok volt! Oh arra kevés volna egy hó, egy év, egy egész élet…

Most is az őszinte gyermek volt mindakettő, a kinek egymás előtt nincsen titka, a ki nem rejtegeti sem örömét, sem bánatát, sem hajlamait, mert tudja, hogy azok mind osztva vannak. Katinka elmondta, mennyit emlegették ők Zoltánt, ő is s a kis gyermekek mind. Hogy várták vissza. Tulajdonképen neheztelni kellett volna, hogy Zoltán őket nem sietett felkeresni, de az neki eszébe sem jutott, s ha egykor gondolatjába ötlik is ez a szemrehányás, találni fog ő száz mentséget Zoltán számára, mikkel oly tisztára fogja mosni mint a kristály, mert az igaz szeretetnek az a tulajdonsága, hogy kegyenczét önmaga ellen is tudja védni.

Zoltán gyönyörködve függött szemeivel a beszédes leányka ajkain; mennyi boldogság csak hallgatni is ez ajkak beszédét, s mennyi édes van még azokon túl! Ha valami tündér azt kérdezné tőle ez órában, hogy mit adjon neki az egész világból? de hamar tudna rá válaszolni.

Milyen kár, hogy a hintó szemközt találkozott velök s Szenczyné ráismert korhely kocsisára.

Az esküdött mennyre-földre, hogy ő ott állt a szinház előtt, de nem vették észre s rövidebb dolog volt elfogadni a mentséget, mint utána járni.

Mind a két hölgy megmagyarázta jól Zoltánnak, hol laknak, s Katinka újra elmondta azt neki, mintha azt hinné, hogy így jobban megtartja, s azzal elváltak tőle.

Zoltánnak még vissza kellett menni a szinházhoz, hogy Tarnavárynét haza kisérje, ki az utolsó hangot is ki szokta várni, s csak onnan tért ideiglenes szállására haza.

Milyen boldog álmai voltak ez éjjel, egész gondatlansággal engedé át lelkét azoknak, egy édes mosolygásból állt az egész jövő előtte, melytől elfeledett mindent, a mi elmult.

Még álmában is mindenütt őt látta, ő vele járt gazdag, virágos mezőkön, hallgatva édes szavait, gyönyörködött bűbájos gyermeteg mosolygásában, átolvadt lelkével őszinte tiszta szemeibe.

A kedves álomból prózai csöngetés hangja riasztá fel. Pitvarnoka belépett hálószobájába, egy levelet nyujtva át, melyet Szenczyék inasa adott át neki.

Zoltán Szentirmay irását ismerte meg a borítékon, s e vonások egyszerre kijózaníták lelkét. Szinte tudta, mi van ezen levélbe irva, akár fel se törte volna.

– «Kedves Zoltán, ön feledni látszik, a mit nekem igért. Ha azt nem akarja, hogy én menjek el Pozsonyból, akkor önnek kell eltávoznia innen. Sz. Rudolf.»

E jéghideg szavak elűzték az álmot a szemről, – a szívről. Eszébe juttaták Zoltánnak a kárpátfalvi szomorú jelenetet, rejtélyes fogadásával. Milyen messze elüldözte őt ez a rejtély!

Egész testében reszketett, midőn fölkelt, mint a kit a láz gyötör. Megalázva, megtörve érezte magát…

Egyszerre észrevevé, hogy reszket. Ő reszket! ki azt hivé magáról, hogy bátor, hogy erőslelkű; reszket egy ismeretlen gondolattól, mint félénk gyermek az éjszakai hangtól. Ő, kit a tengeren midőn elővett a hajón a láz, azt mondhatá magának: én nem akarok, nem fogok beteg lenni, és fölkelt és nem lett beteg, ki ha elfáradt, ha nélkülözött, azt mondhatá magának, én megtiltom neked, hogy pihenj; megtiltom, hogy éhezzél! most ne mondhatná-e azt lelkének: én megtiltom neked, hogy félj!

Megkeményíté szivét, nem szabad remegni, de meg kell tudni, minő titok az, mely közte és a Szentirmay-család között áll, szemébe kell nézni a hydrának s fejére gázolni annak, ha még akkora volna is.

Hol kezdje? Egyetlen gondolatja sem volt még rá. Annyit tudott, hogy rögtön el kell utaznia Pozsonyból. A gőzös reggel indult, még azzal elmehetett. Hová? Pestig bizonyosan. Onnan talán tovább.

Sietve elkészült. Inasát hátrahagyta, hogy másnap holmijával kövesse. Ajtaját azalatt tartsa zárva s ne szóljon senkinek elutazása felől.

Míg a gőzösig sietett, addig támadt egy gondolatja; még akkor csak tétova, kifejezetlen eszme volt, de estig kifőzhette azt magában. Leült a lapátkerék elé, órahosszant elnézve, hogy töri fehér porrá a hullámot a csattogó lapát, millió fehér gyöngyöt hajtva a víz alá, majd meg elnézte sokáig, hogy omlik a fekete füst a magas kémény korona alakú körözete közül, sűrű, egymást hengerítő gomolyokat képezve a világos kék égen, azután elállt perczekig a gőzerőmű mellett, mely szörnyeteg fejét le- s felemelgeti, vas könyökeivel számtalan egymást kerülgető iját-fiját taszigálva. Az utazók között szép delnők is voltak, a kik el nem tudták gondolni, mit nézhet egy ilyen szép, elegans fiatal ember órahosszant az unalmas hullám-egyformaságon, az alaktalan füstfelhőkön, s a gőzgépek változatot nem szenvedő örök küzködésén?

Pedig ő sokat látott és gondolt az alatt.

A mint Pesten kikötött a gőzös, a legelső bérkocsiba vetve magát, Kovács szállására hajtatott.

Kovács már ekkor egy év óta Pesten lakott, mint a Kárpáthy-család ügyvédje. A régi öreg ügyvédet, ki János urat kiszolgálta, egy év előtt revocálták ama mennyei biró elé, a kitől nincs többé appelláta. Ő már intra dominium van, birván azt a jószágot, mely egyedül van biztosítva arról, hogy aviticitás utján tulajdonosától vissza nem pereltetik, tudniillik: a sír.

A jövedelmes és nagyfontosságú állomásra nézve igen természetesen a legtöbben vágyódtak az igen tisztelt ügyvédi karból, s nagyon valószinű volt, miszerint a törvényes gyám, a méltóságos septemvir úr valami nagytekintélyű, tapasztalt és meglett fiscalissal fogja e fontos helyet betölteni, különös ellenszenvvel viseltetvén minden fiatal ember iránt, mintha mindegyiknek az orráról látná, hogy ez is egy veszedelmes újító, a ki a régi jó rendet fel akarja forgatni, a ki vasuton akar járni és adót akar fizetni.