Part 2

A nagy teremben, melybe innen belépünk, meglepne bennünket a pazar pompa, mely a függönyök arabeszkjeitől a padozat hímzett szőnyegéig a legválasztékosabb izléssel van felhalmozva (mert nem elég a pompát megvenni, annak elrendezésében rejlik az úriasság bűvészete és azt eltanulni nem lehet, ugyanezen díszkelléket egy épicier úgy rakná sorba, hogy terme hasonlítana valami műkirakathoz, míg az excellentiás czímben nevelkedett úrhölgy izlése után úgy tünik az fel, mint egy tündérpalota, minőt csak ama légi tündérkék tudnak összeszőni, fonni aranyból, ezüstből és selyemvirágokból s nem engedik e titkot eltanulni senkinek). Minden meglepne bennünket, ha szemeink világát más előbb való ragyogvány el nem vette volna. Mennyi báj, mennyi kellem! Akárhová tekint a szem, elragadó szépségekkel találkozik. Oh az úri körök delnőinek szépsége, bájai előtt meg kell hajolnunk. E nemes mozdulatok, e biztos, könnyűded társalgás, e hódító fensőség egyedül az ő sajátjok. Az ő arczaik gyöngéd vonalmait nem hatja meg az ártó napsugár, sem az aggasztó életgondok; ifju éveiknek nincs egyéb feladata, mint a lélek nemesítése s annak meg kell látszani az arczon; az ő körükbe nem viszik át ifju lovagjaink azt a csintalan társalgási modort, melylyel alsóbb osztályainkat megtisztelik; ők egy ideál-életben élnek, nem csoda tehát, ha ideállá válnak magok is, annyira, hogy még a feketevérű momusz-ivadék is elveszti láttokra kritikája fegyvereit s elfelejti, hogy olvasói még nincsenek bemutatva a díszes társaság előtt és viszont.

Szerencsénkre a komornyik kisegít bennünket e zavarból, ünnepélyes jelentés hangján hirdetve egy újon érkezett vendéget:

– Báró Berzy Tivadar úr ő méltósága.

S belép ezzel egy mindenkitől ismert és mindenkitől szeretett egyéniség, tornyos hajbodrozattal, geniális arczvonalmakkal, miket tökéletesen exoticussá tesz szétfésült, fölfelé álló bajusza és csupán alsó ajka alatt meghagyott szakálla, mintha három festő-ecsetet ragasztottak volna oda három szögbe; különben en profil is meg lehet ismerni a minden phantasia határain túl magas inggallérokról, hanem ilyenkor tulajdonképeni arczából nagyon keveset lehet látni; növelni látszik érdekes feltünését az is, hogy ő soha sincs úgy öltözve, mint más földi ember. Jelenleg sötétkék frakkot visel, szűk, kézcsuklóig érő ujjakkal s hátul egymáson keresztbe hajló szárnyakkal, nyaka körül a roppant hőség daczára pompás fehérselyem shawl van tekerve, mely festői ránczolatokban vész el fehér mellénye hajtókái alatt, elől egy roppant melltűvel levén keresztül szúrva, mely Atlaszt ábrázolja, hátán a földtekével. A feszes, bokáig érő fekete kamáslik rózsaszínű koczkás selyem harisnyákat engednek láttatni, a ragyogó czipők körületéig, s a mi legkülönösebbnek fog előttünk tetszeni, az, hogy füleiben függőket visel, még pedig nem apró arany karikákat, minőket férfiak szoktak egészségi szempontból viselni, hanem hosszú gyémántos csüngőket, a mik bizonyos indu kaczikai jelleget kölcsönöznek az ifju lovag külsejének.

Egy pillanat és ő otthon van a teremben. Ő előtte senki sem ismeretlen, mert a kit ő nem ismer, az előtte nem létezik.

Már most csak tartsuk magunkat mellette, ő mindenüvé el fog bennünket hordani, a hol csak egy érdekes személy van, s ilyenformán a legkényelmesebben eligazodunk ez előttünk ismeretlen világban.

Legelső a házi asszonyság és háziúr, kiket a geniális báró üdvözletével megtisztel.

Eveline – ez a méltóságos asszony neve – kegyesen leereszkedő pillanattal fogadá az ifju lovagot, ki utánozhatlan fő- és derékhajlással mutatá be tiszteletét. Kőcserepy úr két lépésnyire eléje ment s megszorítá az érkező kezét, először egy kézzel, azután kettővel s kedves barátjának czímezte őt.

Kőcserepy úr élte virágában levő férfinak látszik, noha valóban már meghaladta az ötven évet, hanem az igen ügyesen szerkezett gesztenyeszín hajzat, a simára borotvált arcz, s a hibátlanul kipótolt fogak sok évvel fiatalabbnak mutatják s első tekintetre feledtetik a termet alsóbb kerületének palástolhatatlan domborodását. E mellett amaz örökös édes mosoly az arczán, mintha ő volna arra hivatva, hogy mikor a nap nem süt, arcza mosolygásával világítsa a földet. Határtalanul örvend, hogy kedves vendégei nem vetették meg szerény meghivását; de a milyen mélyen meg tudja hajtani fejét, olyan magasra is tudja azután emelni s minden bók után visszavárja a viszonzást.

Engedjük őt most másfelé mosolyogni, újabb érkezőket boldogítva édes szavaival, édes tekintetével, mi pedig folytassuk körutunkat a báró kalauzolása mellett.

A méltóságos asszony egy negyven évet meghaladt delnő, ki korának daczára még mindig tökéletes szépség, legrégibb ismerősei sem találnak rajta egyéb változást, mint hogy idomai jobban megteltek. Szabályos arczvonásain mindig ugyanazon kifejezés, melyet ő maga kiván annak adni, nagy fekete szemei úgy tudnak az ember beljébe nézni, s úgy tudják őrizni, hogy rajtok keresztül ne nézhessen az ő lelkébe senki.

A bárót egy mosoly illeti e szép hideg arczról. E mosoly rá nézve is oly keveset jelent, mint másokra, de ő túlboldognak érzi magát általa.

– Méltóságos asszonyom, csak egyet sajnálok e mai szép napon és ez az, hogy miért nem kereszteltek engem Ádámnak.

A delnő kérdőleg tekinte a furcsa lovagra, míg a többi közel állók kiváncsian fordíták oda fejeiket, várva, hogy mi baja neki a keresztnevével.

– Mert akkor elmondhatnám, midőn nagysád kertjébe lépek, hogy e napon fogadtatott vissza Ádám a paradicsomba!

– Valódi byroni gondolat! kiálta fel Kőcserepy úr, ki tudott máshova beszélni, s máshova hallgatni. Byroni ötlet. (Hogy miért byroni ötlet? arról aligha tudott volna számot adni, mert Byronról mindössze is annyit tudott, hogy átúszta a dardanellai szorost, s hihetőleg olyanforma különcz lehetett, mint báró Berzy; a tanácsos úr általjában semmiféle sem kül- sem belföldi költővel nem sokat törődött, de azért szerette mutatni, mintha mindannyit ismerné.)

A tanácsosné asszonyság mellett ült egy karikás karszékben egy élemedett matrona, ki már végképen lemondani látszott minden igényekről a női szépség iránt, mert még csak a divattal sem kivánt előre haladni, ugyanazon levendula-szín selyem öltönyt viselvén most is, melyben a bécsi congressuson jelen volt; alig birja már magát tartani karszékében s ember segítsége nélkül semmi mozdulatot nem bir tenni; de azért most is vágyik a népes társaságok után s úgy örül, ha az ezüst kürtön keresztül, melyet szüntelen kezében tart, egy-egy szócskát meg bir hallani a vidám fecsegésekből, melyek körüle történnek.

– Mit mondott Alfréd? kiálta fel, látva, hogy valamin nevetnek. Elménczséget mondott Alfréd megint? s e mellett sikerült a báró frakkjának egyik szárnyát elkaphatni, s annálfogva magához húzni, míg a hallótülköt füléhez illeszté.

A megfogott lovag belekiáltott a hallócsőbe:

– Legalázatosabb szolgája vagyok, madame.

– Ah, ön igazán elmés ember. Viszonza az éltes delnő, olyan szívesen kaczagva, mintha már most értené, hogy a többiek min nevetnek.

– Tehát ön a casinóból jön?

(Azt értette, hogy a báró a casinóból jött.)

– Én nem, hanem Misztizláv onnan jön; viszonza a kelepczébe került lovag, s igen ügyesen martalékul vetett a mindent kérdező és semmit nem halló asszonyságnak egy ott lábatlankodó fiatal embert, a kin a világon semmi egyéb nevezetes nincsen, mint hogy a bajusza befelé van kunkorítva és hogy szembe Misztizlávnak híják (minthogy keresztszülei a magyar naptárban nem találtak számára nevet), háta mögött azonban csak nevének első öt betűjével czímezik. Jó contratánczos és tánczol akárkivel, csak mondani kell neki; igen kellemes társalgó, minthogy ő maga keveset szól, hanem enged mást beszélni; országgyűléseken távollevők követe.

Ezzel cserélte ki magát a báró igen ügyesen, s ő maga visszafordult a tanácsosnéhoz, könnyedén annak széktámlájára téve kezét.

Az úrnő szemein meg lehete látni, hogy azok valamely kedves tárgyat kisérnek sugáraikkal. Két lányka sétált végig a termen, karját egymáséba öltve. Az egyik Ilvay Laura, amaz öreg asszonyság unokája, magas, délczeg alak, szánalomra méltó szépség! A ki ez arcz szokatlan piros tüzére, e nyíló korallszín ajkakra tekint, a ki ez alaktalanságig összefűzött derekat táncz közben átkarolja s érzi ujjain keresztül azt a lázas, fuldokló lihegést, lehetetlen, hogy meg ne szánja őt, kiről bizonyosan tudja, hogy meg fog halni, mielőtt élt volna. Minden tánczvigalom után vér szokott jönni ajkaira s hosszú füzértánczok közben hallhatják tánczosai azt a veszélyes, száraz köhintést, a mi a koporsókra emlékeztet; de ki gondolna ilyenkor arra?

A másik lányka még alig több, mint gyermek, legfeljebb tizenkét éves, de magasra felnyúlt alak, s gyors növése miatt rendkívül gyenge, hajlékony. Arcza hosszukás, halavány, a titoktartás és érzékenység két félreismerhetlen jellegével, vékony, szép metszetű ajkain gyermeki búskomolyság van kifejezve, alabastrom homloka, keskeny, finom szemöldei összhangzó széppé emelik többi vonásait.

Ez az excellentiás asszony leánya, második férjétől, a tanácsos úrtól.

Vilhelmine és Laura közt legalább tizenkét év különbsége fekszik és ők mégis együtt járnak s úgy beszélgetnek, mint a legjobb barátnék. Vilma koránál idősebbnek akar látszani, a gyermeki társaságokat kerüli, soha sem társalgott a magával egykorúakkal, mindig az idősebbekhez volt ragaszkodása. Lauránál az eset meg van fordítva s így a két lányka a legjobb barátné együtt, a hogy mondani szokás.

A báró észrevette a tanácsosné arczán azon gyöngédséget, mely leánya láttára e márvány tekintet hidegét szelidíté s felmagasztaltan mondá, az anyához fordulva:

– Mily ideál gyermek! Ez a komoly, magasztos arcz egészen hasonlít Anjoui Hedvighez, kinek arczképét a krakkói székesegyházban láttam.

Az anya elmosolyodék e hízelgő szóra, tanácsos úr is kezeit dörzsölé örömében; csak azt szerette volna tudni, hogy ki lehetett az az Anjoui Hedvig?

– Egy szent és egy királynő! mondá báró Berzy, mintha Kőcserepy úr gondolatjára felelne s félszemüvegét szemölde alá szorítá, hogy annál tökéletesebb élvezettel bámulhassa e ritka tökélyét a szépségnek.

A két lányka figyelmét nem kerülheté el, hogy rólok beszélnek, hogy őket nézik, ilyenkor nagyon alkalmas gondolat úgy tenni, mintha azt hinnék, hogy híva vannak és odasietni s megkérdeni, hogy mit parancsolnak rokonaik? A tanácsosné arczára komolyságot erőltetett vissza, mert a leánynak nem jó észrevenni, hogy anyja kényezteti, Ilvayné néhány szalagot, csokrot megigazít Laura öltözetén, a báró hóna alá csapja chapeaubas-ját s azzal a két sylphiddel együtt tovább lejt.

Misztizláv ezalatt belemelegedett a kiabálásba s szép szónoki tűzzel mondá el a hallótülökbe ordítva, a mik egy hét óta történnek a casinóban, saját véleményét rendesen az által téve érvényessé, hogy a hozzá legközelebb állót szólította fel tanúbizonyságul: «nemde nagysád?» mintha maga sem bíznék egészen abban, hogy a miket mondott, azok mind igazak, s tán felét szívesen elengedné magától disputálni.

Az a mulatságos törekvés, miszerint szavait hallhatókká birja tenni a derék asszonyságra nézve, lassankint oda vonta a társaság nagy részét, mi nem kevéssé növelte az ifju absentium ablegatus kényelmetlenségét.

– Apropos! kiálta beszédébe egy új hang. Apropos! mai nap Pesten valami magyar theatrumnak kellene megnyílni, vagy mi?

Misztizláv zavarba jött e kérdésre, nem tudva, hogy illendő-e neki a felől értesülve lenni, vagy sem? s nem lenne-e erre a legtöbb tetszéssel találkozó felelet, ha azt mondaná, hogy nem tud semmit róla?

Míg ő levegőhöz és jó tanácshoz kapkod, nekünk időnk marad végig nézni a kérdezőt.

Ez tekintetes Maszlaczky Gábor úr. Ne tessék megbotránkozni azon, hogy ő csak «tekintetes», mert a mellett egyike a legnevezetesebb férfiaknak, híres ügyvéd, hatalmas cselszövő, kinek nem egy a jelenlevők közül köszönhet sokat; több főúri család megbizottja és a mellett merész, vállalkozó szellem, ki könyökkel küzdi fel magát a társadalomba.

Az egész ember egy miniatür kép; kicsiny keze, lába, egész becses személye, még hangja is gyermeki, csakhogy éles és visító, ha disputálni kezd; ilyenkor egyik kezét frakkja szárnya alá dugja, a másikkal hatalmasan gesticulál, arcza neki hevül és a füle hegyéig piros lesz; nagy indulat-rohamokban a lábahegyére emelkedik s általában úgy szokott minden emberrel beszélni, mint a criminalis rabbal.

– Nos? nos? nem hallott ön róla semmit? vallatá a szorongatott ifjut, fel-felemelkedve sarkairól. Az lehetetlen. Hisz ön a casinóból jön, a casinóban pedig nagy viták folynak már napok óta e tárgyról. Mint hallik, gróf Szentirmay Rudolf azt mondta volna ugyanott, hogy a mely magyar főúrban csak egy csöpp önérzet van, annak jelen kell lenni a megnyitáson. De mi lelte ezt a Szentirmayt? Hát mit ért ez önérzet alatt? Mi köze az önérzetnek a theatrálistákhoz? Még megérem, hogy hazafisági actust csinálnak ebből is.

A tanácsos úr, mint finom ember, restellette, hogy a tekintetes úr úgy lármázik e finom társaságban, s e végett mosolyogva mondá neki:

– És pedig én fogadni mernék, hogy Szentirmay úr maga is itt fog lenni ez estén közöttünk.

Maszlaczky a helyett, hogy ez állítás valódi élét felfogta volna, azt hitte, hogy ez az ő megijesztésére van mondva s még magasabban kezdett beszélni.

– Annál jobb. Én meg merem neki szemébe is mondani, hogy a midőn önérzetről beszélt, akkor elfeledett gondolkozni.

– Fiscalis úr, szólt báró Berzy, kit az eleven társalgás érdeke odavont, Szentirmayról nem jó fenhangon beszélni.

A tekintetes úr erre mellényébe dugva kezét, magas pathosszal felelt:

– Uram, nagyságos báró úr; én nem félek senkitől, s a mit kimondtam, azt megállom. Szentirmay jól tud lőni, vágni, én pedig jól tudom, hogy arra valók a törvények s azoknak végrehajtói, a dicasteriumok, hogy a honpolgárokat védelmezzék, s engem fegyverrel meg nem ijeszt senki.

S ezzel, mintha észrevenné, hogy a delnőket ily replicák kevéssé érdekelhetik, feléjök fordulva mondá:

– A midőn e helyen ily szép, ily ragyogó társaság van együtt, hol finom társalgás és vonzó arczok várnak reánk, ott valóban nem nehéz a választás jól nevelt emberre nézve, ha vajjon a nagyságos tanácsos úr és excellentiás úr neje meghívását kövesse-e a legélvezetesebb ünnepélyre, vagy Szentirmay úrét egy oly fád mulatságba.

Ez bók akart lenni a társaságnak, de nagyon sok felelősséget hárított Kőcserepy úr vállaira, ki sietett is magát az alól kitisztogatni.

– Oh kérem, én is barátja vagyok minden nemzeti törekvésnek és ámbátor helyesebbnek tartanám anyagi haladásban keresni elébb a nemzet jóllétét, de azért a világért sem állanék útjába ellenkező nézeteknek, s ha tudhatám, hogy ez ünnepély csekély mulatságunkkal összeüt, inkább más napra halasztottam volna azt.

– Oh! e miatt ne csináljon magának nagyságod szemrehányásokat, sietett közbevágni a fiscalis úr; én biztosíthatom, hogy ha tollfosztás közt kellene is választanom, nem mennék oda soha.

A tanácsos úr újolag bizonyítá, hogy minden más egyéb hazafiui vállalatot kész volna pártolni, csak hogy nem jól kezdik.

Ugyanezen úr, midőn aztán anyagi érdekű vállalatokat kell előmozdítani, azt szokta felelni, hogy ő ugyan minden hazai előrehaladásnak nagy barátja, hanem azt elébb a szellemi téren kellene megkisérleni.

Most újabb vendégek érkezése vonta egyszerre másfelé a figyelmet, künn kocsizörgés, ostorpattogás; négylovas hintóval jő vágtatva a terracera Tarnaváry főispán úr, ki a nyarat családjával együtt Budán a Császárfürdőben tölti már több mint húsz esztendő óta, és semmi más fürdőre nem jár.

A hátulsó ülésben ült a főispán úr, vele szemközt az elsőben a juratus, ámbár csak ők ketten ültek a hintóban, de azt az illendőség meg nem engedheté, hogy a juratus főnöke mellett foglaljon helyet.

A mint a hintó megáll, – a juratus kipattant az üléséből s lesegíté principálisát.

A főispán úr rövid, zömök férfiu volt, rendkivül kurta nyakkal és széles vállakkal, kövér, izmos ábrázatja szép barna volt és ripacsos, mint a kordován, melyből hatalmasan villogott elő két tökéletes tatáridomú szem, tüzes, fekete, vad; kurta bajusza minden kenőcs mellett mind a két felől három-négy ágra válik és sűrű sörtekemény haját semmi fodrászi tudomány sem birja rávenni, hogy előre ne álljon, mint egy sisak-ellenző. Midőn lép, magasra tartja fejét s úgy teszi lábát a földre, mintha éreztetni akarná vele lépéseit; szava rendesen úgy hangzik, mint a ki a sok mérgelődésben el van rekedve, éles és darabos; nem igen sokat törődik az emberekkel, mindenkivel nagyon kurtán szokott bánni, s nem válogatja a szót; irása olyan, mint az aztek hieroglyph, csak az tudja olvasni, ki már beletanult, igen helyesen okoskodván, hogy sokkal illendőbb, miszerint ne ő tanuljon irni, tanuljanak mások olvasni; viseletében nem igen szokott figyelmes lenni, ime most is egy nyári szürke otthonkában jött el a fényes mulatságra; ő bizony ilyen melegben senki kedveért sem öltözik.

A jurátusnak azonban feszes topányt és nadrágot kelle húzni, atillát ölteni s úgy kardosan követni főnökét, két lépésnyi távolban egész az előszobáig.

– Audiát! Kiálta itt hátrafordítva kurta nyakát a princzipális; audiát, itt marad az előszobában. Várakozik, a míg parancsolok.

A fiatal joggyakornok meghajtá magát s kardját lecsörrentve maga mellé, ott állt meg, a hol mondva volt neki, a tarka-barka cselédek között, kik ihogva-vihogva gyűltek a háta mögé s nem igen iparkodtak halkan tenni megjegyzéseiket.

– Be furcsa hajdúja van a főispán úrnak, szólt báró Berzy kurta groomja, czombszárig érő vörös mellénye zsebeibe dugva két kezét.

– Nem hajdu ez, hanem jurátus, igazítá ki egy vén urasági huszár.

– Mi az a jurátus? kérdezősködék egy hórihorgas vadász, kit példányul tartott valami magyar lord.

– A méltóságos urak fő-pipahordozója, felelt egy fürgöncz komornyik, kit szép gyereknek tartottak az úri körökben.

Erre kaczagni is kellett egy kicsinyt.

A jámbor jurátus csak hallgatott és pirult. Hol a jobb lábára, hol a balra állította magát s philosoph kedélylyel pödörgeté azt a kicsi bajuszt, mely ajka fölött serkedezni kezdett.

A főispán úr pedig a teremajtó felé sietett, hol őt már elfogadáskészen várta a tanácsos úr, oly nyájasan hajtva meg magát előtte, hogy a főispánnál félfejjel kisebb alakot mutatott, a midőn nagy tekintetű vendége kezét megszorítá s csak akkor emelé ismét fejét még egyszer oly magasra, midőn a terembe bevezeté őt, mintha mondaná a jelenlevőknek: látjátok, ez is az én vendégem!

Mert jegyezzük meg azt, hogy nem minden ember keresi hiusága kielégítését a piperében, míg egyik gyémántokat és czifra gombokat aggat magára, addig a másik fényes vendégekkel ékesíti fel magát s ezek a válogatott delnők és hazafiak ugyanazon czélra vannak összegyűjtve, mire a ritka szépségű rhododendronok, muzsikáló órák s más afféle csecsebecsék.

A főispán úr nem szokta magát nyomasztva érezni semmi társaságban, a mit most is bizonyít az által, hogy senkinek a köszönését nem fogadja el. A mint a házi úr által a méltóságos asszony elé vezettetik, ott egy kissé meghajtja magát, a mennyire tőle telik s mormog magában valamit, a mi hasonlít egy «alázatos szolgájához». A tanácsos úr hátra lép, szabad tért engedve a főispán és neje közti társalgásnak, melyet az előbbi meg is kezd e szavakkal:

– Disznó meleg van, méltóságos asszonyom.

S ezzel kiránt egy zsebkendőt kabátjából, körülborzolva vele izzadt üstökét s nem sokat törődve vele, hogy az a zsebje kifordulva maradt, a melyikből kihúzta.

Misztizláv és a báró sietnek őt üdvözölni. Misztizláv elég együgyű az első szavak után mindjárt azt kérdezni a főispántól, hogy reményli, miszerint a nagyságos asszonyhoz is leend szerencséje a társaságnak, mire Tarnaváry olyan hegyes szemeket fúr bele, hogy a fiatal dandy szinte elsápad tőle.

– Bolondul kérdezősködöl Miszti! súgá fülébe a báró. A főispán papucs alatt van oda haza és semmi sem genirozza annyira, mint ha neje felől tudakozódnak, miután az teljesen saját akarata után jár.

A főispán egy ideig gondolkozni látszott, hogy mint felelhessen méltó haraggal a compromittáló kérdésre, azután ki is tört:

– A feleségemhez nem lesz szerencséjök. Annak más dolga van. Neki okvetlen az újan megnyílt komédiaházba kell menni. Tessék, én nem megyek utána! S azzal két ujjal megfogva háromfelé vált bajuszát, egyet sodorintott rajta nagy mérgesen. Én életemben még nem voltam, nem is leszek komédiában soha, – soha! És mintha nem tartaná kétszeri állítását elégnek, harmadszor is elkiáltá – soha! s egyet ütött utána az öklével a levegőbe – nagyot.

A komornyik halk jelentése hangzott közbe.

– Nagyságos gróf Szentirmay Rudolf úr és családja!

E szókra élénkebb mozgás kezdett észrevehető lenni a társaságban; sokan meglepetetteknek látszottak: Szentirmay nem tartozott azok közé, kik e társaság tagjait jó barátjaiknak nevezik; hogy történik az, hogy ama nagy készületű ünnepély elől ő maga is átjön Pestről a tanácsos meghívására, még pedig egész családjával, nejével, leányával, sőt gyámfia, a fiatal Kárpáthy Zoltán is ott lovagol a hintó mellett. Ezt senki sem foghatja meg. Arra a gondolatra ki merne jönni, hogy hiszen még most csak délutáni öt óra van, hét órára ismét Pesten lehet teremni; ezt senki sem tartaná valószinűnek. Akkor minek is jött volna ide, minek fogadta volna el a meghívást? Már pedig megfoghatatlan marad, hogy a mire ő maga annyi szenvedélylyel biztatott, toborzott másokat, onnan épen ő maga maradjon el?

Kőcserepy nem látott Szentirmayék megérkeztében egyebet, mint kivívott diadalát és sietett eléjök, őket elfogadni.

Mindenki, még a ki nem mutatta is, érdekkel tekinte az érkező gróf elé, s kiváncsi volt látni az országgyűlési ellenzék egyik vezérét, a nemzeti vállalatok hatalmas bajnokát ezen a helyen, a hol legkevésbbé volt feltehető dolog, hogy elvbarátaira találjon.

Az érkező gróf magas, élte férfikorában levő alak, kissé hideg, de bizalomra gerjesztő arczvonásokkal, magas homlokán csak egyetlen redő vont maga után nyomot, közepén a két szemöld között a gondolkodás, a mély szemlélődés redője, megvastagítva a szemöldök feletti izmokat, a mi férfinak olyan jól illik, körszakálla, melyet még azon időben nem igen viseltek, némi exoticus tünemény volt e simára borotvált társaságban, s ez is valami ellenzék jegynek tekinteték.

Neje, Flóra grófné, harmincz éves lehet ez időben, szép nemes arcza csak annyiban változott, hogy egy új kifejezés, az anyai érzet vonzalma hagyott jellemet rajta. Különben most is azon vidám, kedélyes delnő, minőnek ifjukori ismerősei látták, arcza és szép álla gödröcskéi nem is engednék, hogy szigorúvá legyen, ha akarna is.

Leánya, a tiz éves Katinka sokban hasonlít hozzá, a kik Flóra ifjukori vonásait keresik, sokat meg fognak találni abból leánya arczán; azt a gyermeteg szendeséget, a szemek ártatlan, tiszta tekintetét, s azt a nyugodt, szeretetreméltó ajkmetszést. A lányka egyszerű perkail ruhába volt öltözve, mert jobb izlésű nagyjaink bármily gazdagok is, leányaikkal férjhezmenetök előtt nem ismertetik meg a selyem-viselést.

Abból egyébiránt, hogy a grófné nem hozta el leányával együtt annak nevelőnéjét, észrevehetjük, mennyire nem iparkodik szenvelgő szigorúságot mutatni a világ előtt és nem bízza az anyai gondokat egészen másra.

A család negyedik tagja a mi Kárpáthy Zoltánunk.

Valóban van oka rá a kiváncsiságnak, hogy őt közelebbről megtekintse.

A férfigyermekek rendesen legkevésbbé szépek, legügyetlenebbek az úgynevezett kamaszévekben, midőn már elveszték a gyermeteg naivságot, és még nem nyerték meg az ifjukor deliségét.

A fiatal Kárpáthy e tekintetben kivétel.

Egész alakja meglep szépsége által, idomaiban erő, idegesség látszik, minden mozdulata ügyes, bátor és illedelmes, arcza leggyönyörűbb vegyülete a napsütötte barna férfiszínnek s a gyermeki rózsapírnak, arczvonásaiban nemesség, okosság tükrözi magát, ajkainak metszése finom, csaknem nőies, de szemeinek nagy lángoló csillagai hirdetik a férfi-lelket.