Part 18

Egy magas épületből mindenki megmenekült már, csak a legfelsőbb emeletben van még egy családapa beteg nejével és gyermekeivel; egy csónak érkezik oda bátor harczfiakkal, megállnak az össze-vissza repedezett ház alatt s kiáltják fel neki, hogy kössön össze lepedőket és azokon bocsássa le egyenkint családja tagjait. Az ember követi a találékony eszmét, s egyenkint leeregeti nejét, gyermekeit, kiket a derék harczfiak a csónakba elhelyeznek. Midőn az utolsó gyermek is lent van, egyet roppan a ház s az egész előfal menydörögve zuhan alá, csak a két oldalfal áll még, a tetőzet gerendáitól összetartva. A csónak menekülni kénytelen az omló kőzápor elől. De a megmentett gyermekek sírva karolják át a bátrak térdeit s kezeiket ölelve esengenek, hogy atyjokat is mentsék meg számukra, ne vigyék el őket innen atyjok nélkül. Ekkor egy fiatal hős kiválik a többi közül, kiszökik a kőhalomra, egy aláhajlott gerendán felkapaszkodik az emeletbe, s keresi az apát. Az ájultan fekszik a szétnyilt padozaton. A bátor harczfi hirtelen körüle csavarja a mentő lepedőt s gyorsan lebocsátja az aléltat az ablakon. Úgy recseg-ropog minden körülötte; a halál torkában áll. Egy percz mulva a gyermekek örömkiáltása tanúsítja, hogy az apa meg van mentve; erre egy irtóztató roppanás következik, az egész ház omlik, bomlik, a tető is alázuhan. Hidegvérrel, meleg szívvel hallja a derék bajnok e halálos rémhangokat s egy kiálló gerendáról azon perczben, midőn minden összeomlik, a víz közé veti magát s a bámulat örömriadása között úszik ki mentő csónakához. Nevét nem jegyezte fel senki a deréknek, csak annyit tudni róla, hogy tüzér volt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Vajjon hogy fogna esni, ha ennyi borzalmas jelenet között egyszerre csak valaki elnevetné magát?

Hallga! Ez valóban kaczaj. Ép, tele torokból jött jókedvű röhögés, a hogy csak az ember víg mulatságok alkalmával szokott nyeríteni, kedves anecdoták fölött.

Egy csónak evez végig a szomorú utczákon, benne öt vagy hat férfialak ül, azok nevetnek oly jóízűen, hogy szinte elnémul benne a veszélykiáltás, a haldoklók nyögése, s mintha gonosz csúfolódó szellem kisértene a vész közepett, gúnyolva az imádkozókat, oly borzasztóan, oly visszásan hangzik e kaczagás a puszta falak között.

Ah, ezek a mi kedves ismerőink, báró Berzy, Misztizláv, Emmanuel barátunk, Abellino és még egy pár jeles gavallér, kik egy csónakra tettek szert, s kedélyesen hajókáznak alá-fel, gyönyörködve e nagyszerű látványban.

– Fameuse! Grandieuse! kiáltá minden utczaszegletnél Misztizláv barátunk, mire báró Berzy azt válaszolta, hogy ennél sokkal különb áradást látott Szentpétervárott, midőn a Néva elszakasztotta a gátot s az árboczos gályákat a császári palota udvarában tette le s a szinházból hazatérő hintókat Kronstadt előtt fogdosták ki. Olyan itt nem tud lenni.

Abellino a csónak fenekén ült, mert ő becses személyét inkább féltette, mintsem a jelenet nagyszerűségét élvezhette volna s igen könyörgött nemes barátinak, hogy fel ne fordítsák a csónakot, mert az ember könnyen catarrhust kaphat, ha ilyenkor megfürdik.

A kaczajra az adott okot, hogy a mint a váczi utczán végigeveztek a kéjcsónakázók, egy második emeleti ablakban valami fiatal embert pillantának meg, ki igen sajátszerű munkával volt elfoglalva. Menekülnie nem lehetett, de ha lehetett volna is, nem volt hova. Az ifju sokkal jobbnak találta meleg szobájában bevárni a veszedelem végét, hogysem ismeretlen kilátások fejében magát nyakig benedvesítse. E helyzetben csupán egy ijesztő körülmény tünt fel előtte, az nevezetesen, hogy bekövetkezvén az éhség órái, mit cselekedjék akkor? A furfangos jurátus, – mert mi is lehetett volna egyéb, – azt gondolta ki tehát, hogy egy hosszú spárgára szegből csinált horgot alkalmazott s azt lebocsátva a második emelet ablakából, a mint a rohanó víz a vásártéreken felkapott fakunyhókból csoportosan hozta alá a vízszínen úszó gyümölcsöt, zöldséget és kenyereket, azokat ügyesen horgára keríté s felvonta magához. A kéjcsónakázó gavallérok előtt ez egészen új élelmezési rendszer oly bizarrnak, oly mulatságosan bohónak tetszett, hogy lehetetlen volt magukat visszatartóztatniok, miszerint az utczán végig ne kaczagjanak rajta. Már azt még a genialis bárónak is meg kellett engedni, hogy hasonló genrekép a club of travellers asztalán sem fordult még elő, a minthogy e jelenetet rögtön le is rajzolá térdére fektetett tárczájába, mihez Emmanuel barátunk tartotta a lámpást.

A kedélyes mulatságot néha megzavarja a háztetőkön, ablakokban álló szerencsétlenek segélykiáltása, kik az előttük elhaladó csónakosoknak szívszaggató hangon könyörögnek, pazarolva Isten nevét reájok. Az ilyen jajveszéklést hallani nagyon kellemetlen. Báró Berzy vállalta magára, hogy e mulatságrontó megszólításokat talpraesett élczekkel fogadja. – Elmésségét bámulni merjük.

Egy tisztes asszonyság kiált le hozzájok valami erkélyről.

– Sajnáljuk madame, szól a báró kalapot emelintve; nem vagyunk látogatáshoz öltözve.

Milyen jeles élcz!

Másutt szegény rongyos ember kapaszkodik a lámpásvasra.

– Ne búsulj ficzkó! vigasztalja báró Berzy; a kit az istenek függni rendeltek, nem hal az a vízbe.

Gyönyörű tréfa.

Összerepedezett házak előtt megállanak, becsengetnek az ajtón s Tivadar bekiált:

– Hej házmester! nincs ebben a házban kiadó szállás?

Pompás egy ötlet.

Egy óra előtt azt gondolta ki az elmés báró, hogy csónakával odaevezett egy házhoz, melyben a jeles ifjuság által közönségesen ismert hölgyek laktak. Azok mind kinn ültek az ablakban, s várták a szabadulást, remegő szívvel, mint más bűnös ember.

– Ide szép istennők! itt a szabadító! kiálta a vidám báró s a kellemes ifjak leszedték maguk közé a félénk nymphákat s azután egy óra hosszat keresztül-kasul hajókáztak velök a város minden utczáin, oly bolondul hintázva a csónakot, hogy a némberek sikoltozva rimánkodtak nekik, hogy inkább tegyék ki őket valamelyik puszta házba, csak ne gyötörjék tovább, végre aztán visszavitték őket oda, a honnan elhozták s újra kirakták a hajóból.

Ily tréfák közt folytak le a vidám mulatság órái. Abellino a csónak közepén punchot főzött, melytől a vigadó csoport oly derült hajnalkedvbe kezdett jönni, hogy utoljára még egy barcarolla énekléséhez is hozzáfogtak. Csak az a kár, hogy guitarret elfelejtettek magukkal hozni.

Midőn a geniális báró a legszebb fistulákat vágta, mihez Miszti gyönyörű tremolo félhangon gargarizálta a contrealte-ot, Emmanuel barátunk küzdvén gugaszakadtából a baritonnal: ime egyszerre fényes tünemény kezd támadni előttük az utcza tulsó végén, s a kiváncsi ifjak egy tágas dereglyét látnak szemközt úszni, körültüzködve üvegharangok alá borított fáklyákkal.

Az evezőlegények mind fényes, ezüst vállszalagos cselédek, a kormányos arany-hajtókás egyenruhába öltözött férfi; a hajó közepén egy fiatal, karcsú alak áll, kezében hosszú csáklyával. Feje födetlen, magas homlokára izzadt csigákban feküsznek gömbölyű hajfürtei, szelid szemeiben, hosszukás komor arczában mély megilletődés tükrözi magát; látszik rajta, hogy együtt sír azokkal, a kik ott körüle vannak s kezeit áldva csókolják. Az egész hajó árva menekvőkkel van már tele.

– Ki lehet az? kérdik egymástól a jeles ifjak. Valamennyi mind közellát s szerencsétlenségre senki sem hozott magával opernguckert. Csak midőn már húsz ölnyire ért hozzájok a dereglye, akkor veszik észre az ifju mellén a hímzett csillagot, s megismerik a főherczeget.

Az ifju herczeg régebben szemügyre vette őket.

– Önök danolnak oly szépen, uraim? kiált reájok csengő, tiszta hangon.

Báró Berzy nagy ügyességgel felelt:

– Ámbár ez éjszaka nem igen hasonlít a velenczei carneval-éjhez, fenség.

– Valóban nem. Régen járnak már önök az utczán?

– Kezdet óta, fenség. Jelen voltunk a gátszakadásnál, láttuk mint omlott össze a legelső ház, hogy hágott az árvíz utczáról-utczára. Mindez nagyszerű volt, grandieuse; csak az a kár, hogy én ennél már szebb jelenetet láttam Szentpétervárott, midőn a Néva elszakasztá a gátat s a vitorlás hajókat a czári palota udvarában tette le; olyan itt nem tud lenni.

– Veszett-e emberélet áldozatul? kérdé a herczeg elfogódott hangon.

– Oh mi az, fenség? vigasztalá a báró; Szentpétervárott, mikor a Néva elszakasztotta a gátat, négyezer ember veszett a hullámok között, nem számítva a hajókon levő muzsikokat, a kiket lesepert a tengerbe. Olyan itt nem fog lenni.

– De reménylem, hogy önök siettek embertársaikon segíteni?

E kérdés olyan hangon volt föltéve, miszerint kitérő feleletet nem lehetett rá adni.

– Megvallom fenség, az ilyesmit az ixioni munkák közé számítom, sőt tudom érteni Bajazidot, ki az ütközetben minden bajnokát elvesztvén, midőn egyedül úsztatott át a folyón, észrevevé, hogy egy harczosa lova farkába kapaszkodva, menekül vele; ekkor azt mondá, ha elveszett a többi, vessz el te is, levágta a menekvőt. Mit csinálnék egy emberrel, kettővel, annyi közül? Különben is azt tűztem ki hivatásomul, hogy a club of travellers számára részletesen leirjam ez eseményeket s apróságokkal nem foglalkozhatom.

Misztizláv tenyereit dörzsölé örömében, hogy ilyen szépen kivágta magát a geniális báró, míg Abellino aggódva nézett majd reá, majd a főherczegre, nem érthetve minden szót a beszélgetésből.

– Jőjjenek önök utánam, monda az ifju herczeg, egy csáklyalökéssel elhagyva a jeles ifjakat.

– Szerencsénknek tartandjuk, mondának azok egyszerre s követék az ifju főherczeg járművét.

A főherczeg felvonult az úri-utczán, néhol megállva, a hol épen segélyre volt szükség.

Az úri-utcza végén, a ferenczrendi templom és a Curia-épület között van egy kis emelt tér, mely szárazon maradt, mint valami kis sziget. E szűk tér lovakkal s marhákkal volt jelenleg tele, miket bérkocsisok, szegényebb emberek hajtottak ide; kik ide menekültek, azokat a jámbor atyák s a Curia titkári és levéltári ügynökei helyezék el a középületek veszélymentes nagy termeibe, csak egy-egy izmos legény, szőrruhás szerzetes, vagy kardos jurátus jött ment a körülzárt szigetkén, keresve, ha nincs-e valami gyámoltalan menekvő a bömbölő, nyugtalankodó állatok között.

A főherczeg ide irányzá dereglyéjét.

A mint annyira közelítettek a szárazhoz, hogy a lapátok a kövezetet horzsolták, megállítá dereglyéjét s oda inté a bárót csónakával.

Az sietett nagy készséggel.

– Méltóztatik parancsolni?

– Tessék kiszállni a csónakból!

– Hová fenség? kérdé az megdöbbenve.

– Akárhová, a víz már nem mély. A csónakot majd átadom másnak, a ki jobb hasznát tudja venni, mint mulatságból alá s fel hajókázni rajta.

Ez rettentő itélet volt a mi ifjainkra. Valamennyien úgy érzék magukat, mintha a csónak forogna velük. Csak báró Berzynek volt elég lélekjelenléte oppositióra gondolni.

– De könyörgünk fenség, mi gentlemanek vagyunk, nemes emberekkel nem szokás így bánni.

– A ki ily országos csapásból mulatságot tud csinálni, a kinek nincs szíve a szerencsétleneken segíteni, az előttem nem nemes ember. Tessék csak kiszállni uraim, és tessék megpróbálni, mit tesz az: veszélyben lenni és imádkozni a szabadulásért.

– De enfin, ez privát ügy, fenséges uram és nem tartozik semmi tribunál, semmi jurisdictio elé. És utoljára is, én cosmopolita vagyok. Az én anyám egy herczeg Korsovszky-leány volt, én született orosz vagyok anyai részről, nekem nincs semmi közöm Magyarországhoz, én lehetek oly közönyös, mint akármely más idegen!

– Vessétek ki őket a csónakból! kiálta indulatosan a főherczeg, egészen magán kívül ragadtatva ennyi orczátlan cynismus által. Fordítsátok fel a hajót!

Azon pillanatban megragadák a főherczeg kisérői csáklyáikkal a csónakot s a genialis báró, ki eddig összefont karokkal, napoleoni positurában beszélt a főherczeggel, e mozdulat által kényszerülve volt leülni s megfogózni a csónak párkányába.

Társai megrémülve ugráltak ki a csónakból, még pedig Misztizláv legelül s iparkodtak kimenekülni a szárazra, csak Abellino feküdt végig a csónakban ijedten és rimánkodott a bárónak, hogy adja meg magát discretióra és ne koczkáztassa társai életét.

– Kinek van kedve a csónakot átvenni embertársai szabadítására? kiálta akkor a téren állókhoz a főherczeg; mely felszólításra egyszerre három-négy izmos ifju szökött oda s megkapva a hajó orrán levő lánczot, annál fogva kivontatták azt a szárazra a benne levő két gavallérral együtt.

A támadt zajra a Curia épületének ablakain több odamenekült előkelő jelent meg, kik kendőikkel elismerőleg integettek a főherczeg felé.

– Ah, itt szép dámák vannak! monda báró Berzy, mintha ebben a pillanatban semmi más egyéb gondolni valója nem volna; e szép dámákkal meg kell ismerkednünk. S azzal, mintha épen csak ez az egy ok birta volna reá, hogy a csónakot elhagyja, kilépett abból nagy pipesen, büszkén összevissza gombolva kabátját, először jobbról balra, azután balról jobbra s tökéletes courtoisieval üdvözlé az ablakból letekintő úrhölgyeket, s szüntelen fölfelé nézve, úgy neki ment egy riskatehénnek, hogy alig birta a shawlját kiszabadítani a szarvai közől.

Társai megszégyenülve követték, mint kiknek orruk vére folyt. A genialis báró vigasztalta őket, hogy ne búsuljanak, itt is elég mulatságos kaland vár reájok, a Curia teremei mind tömve vannak szép hölgyfélével, ebből még ezerféle regényes helyzet, tréfa és bohóság fejlődhetik ki.

Ott azonban azt a vigasztalást kapták, hogy a felső termek nők és betegek által levén elfoglaltatva, tessék az alsó termekbe vonulni, hol a férfiak vannak elkülönözve.

– Sacrebleu! kiálta Berzy, micsoda semmirekellő lehet az, a kinek ilyenkor is eszébe jut ez a pedanteria? Mikor felfordul a világ, legalább az ember azt profitirozhatná, hogy szabadabban társaloghasson.

Kénytelenek voltak azonban az alsó termekbe vonulni.

Fidonc! milyen athmosphera volt az! Zsiros parasztok, rongyos kézművesek, síró-rívó kölykek s mindenféle csőcselék egy bűzös rakásban. Ah, ezt nem lehet kiállani. Inkább ki az ökrök és tinók közé! Ott a genialis bárónak sikerült egy bérkocsis-lovat kibérelni s arra felülve, legalább gentlemanhez illő helyzetben tölteni az éjszakát.

Csak Abellino maradt a csónakban. Ő kinyilatkoztatá, hogy inkább kerékbe hagyja töretni magát, de lábait be nem nedvesíti. Ő különben is, könyörög alássan, semminek sem oka. Ő mindent akar és szivesen segített volna, de társai a lelketlen semmirekellők. Ő ezentúl is a csónakban kiván maradni s inkább húzza az evezőt, csak ne tegyék ki a partra. Az emberek megengedték neki, hogy ott maradjon, hanem azután ők kérték, hogy ne cselekedje azt, hogy evezzen, mert mindnyájokat felforgatja, csak maradjon veszteg a hajó orrában.

A főherczeg hajója ismét tovább ment, a parton állók üdvriadásától kisérve; oly tömve volt már menekülőkkel, hogy egész a párkányáig sűlyedt a vízbe. E drága teherrel indult neki a bátor fejedelmi ifju a tengerré áradt Dunának, hogy a zajon keresztül vigye őket Budára. Nem kellett félnie: a hol annyi tette van az erénynek, ott sok keze van Istennek. Az úszó jégtáblák kikerülik, félretérnek a szent teherrel rakott hajó előtt, mintha láthatatlan jó szellemek vezetnék azokat félre s a fényes jelenet, mint tündér tünemény sikamlik át a háborgó folyam fekete tükrén, melybe tűzcsillámot vetnek a királyi várnak kivilágított ablakai.

Ah ott is ébren vannak ezen az éjszakán!

Egy ősz fejedelmi férfi, a főherczeg-nádor lakik ott, ki ezen az éjszakán hatvanhat szobáját a királyi várnak nyittatá meg a szerencsétlenek előtt, saját termeiből kiköltözött értök, s mint atya, ki gyermekeit várja, áll ajtajában, vigasztaló szóval fogadva az érkezőket s nyájasan, érző részvéttel vezetve fel úri termeibe a sáppadt, reszkető népet, kiket daliás fia a halál örvényei közül kiszabadított.

Fenn a fényes termekben gyöngéd ápoló kezek fogadják a szenvedőt, a boldogtalant; egy édes jó anya arcza mosolyog mindenki elé, egy oly édes, szelid női arcz, melynek láttára elfeledi a szenvedő bánatát és veszteségét. Mindenkit ő helyez el, figyelmét nem kerüli ki senki. Nagyobb része a megmentett népnek beteg, gyámoltalan, kór: azokat híven ápolja, gyógyítja, vigasztalja biztató anyai szóval.

Egy nagy kórház a királyi vár, hol a sóhajtások között hálaadó ima hangzik széjjel a magas gondviseléshez, ki a kétségbeesőt ide vezérlé, s a lázas szenvedőknek úgy tetszik a mély éjféli órákban, mintha égi derű között egy túlvilági hölgyalak járna-kelne ott közöttük, oly bájos, oly szelid, oly jó, mint minőket az oltárképekre festenek, mint egy édes ifju testvér ama szegény házakból, kinek ápoló kezétől megenyhül minden fájdalom, még az is, a mi a lélekben rág, még a veszteség fájdalma, még a kétségbeesés is, kinek édes zengzetű szavára meg kell gyógyulni a szívnek, kinek égi mosolyától el kell múlni a bánatnak, mert e tünemény mosolygása és beszéde boldogabb jövők reménye.

Pedig az nem tünemény. A bájos, szende herczegnő az, Magyarország nádorának tündérszép leánya, a kit úgy szeretett az egész nemzet, úgy szeretett – mint egy szentet.

Ama három gyásznapon éjjel-nappal ottan járt ő, – e mennyei vigasztalás a siralmas népek közt.

Miért kellett neki olyan korán az égbe szállni!

XI. A CZENKI SZENVEDŐ.

Három nap és három éjjel tartott Isten látogatása Pest felett, három nap és három éjjel hangzott siralom és jajszó a főváros kapuin belül; harmadnapra lefutott az utczákról az ár és akkor elcsendesült minden.

Ah, milyen reggel volt az, milyen látvány, milyen szomorú kép! A város két harmadrésze romban feküdt, egész népes utczák helyén egy-egy magányos ház állt csak, az utczák végig fölszántva s behintve iszappal, a rút fekete sár közt félig eltemetett hullák, miket a gúnyos elem arczczal fölfelé szokott fordítani; itt a lovag, amott paripája, anya és csecsemő egymás keblén fekve, karjaik oly szorosan fagyosan vannak egymás körül fűzve, hogy nem lehet őket elválasztani, egy koporsó kell mind a kettőnek; romokkal fedve a zajos vásártér, ferdére nyomva, összerepedezve a napok előtt még oly pompás házak, mik állva maradtak, mintha tünődnének, hogy ne omoljanak-e ők is a többi után?

A ki nem sírt eddig, sírhatott most.

Menjünk haza.

De hová? Nincs többé otthon. Alig ismeri meg romjaiban a házat, ki egykor benne lakott. A mit benne hagyott, jobb, ne is keresse. A gazdag pompája, a szegény szegénysége mind egy sorsra jutott; nyomor az, a mi ott maradt.

Most sírt még csak, a ki nem sírt eddig.

Nem három nap, egy egész század múlt el. Az idő visszafelé haladt és a mi élt, az mind nem születetté lőn.

Az egész országon végig sikoltott a rémkiáltás:

«Nincsen Pest!»

A gyönyörű, a kedves város, melyre öröm volt gondolni, hová minden ember úgy ment, mintha haza menne, melyhez a legboldogabb jövendő reményeit köté minden honfi, mit képzeletében még szebbnek tudott alkotni a jövendőben, mint a milyen eddig vala, honnan szellemi magasságát, anyagi jóllétét várta eljövendőnek a nemzet, az ország középpontja, a nép szíve ime nincs többé; nincs, nincs, nincs.

A szép remények, a büszke álmak és annyi évek fáradságos iparkodása semmivé téve, lerontva, az ábrándokat épen úgy eliszapolta a hullám, miként az ipar kézzelfogható teremtményeit.

Hetekig, havakig jártak a bujdosók az ország minden vidékein, kik egykor Pest lakosai voltak, s a romlás napjai után elhagyták feldúlt lakhelyeiket, menhelyet esdve távol megyékben. Még az élő nép is elvándorol az ország fővárosából, nincs mit keressen ott többé; megy a ki mehet távol rokonai után; kinek rokona sincs, az megy koldulni; tisztes jámbor arczok járnak házról-házra, kiknek szeméből kiesik a köny, ha alamizsnát kell kérni, s ajkaik szokatlanok még a keserű «Isten fizesse meg» kimondásához.

Oh, mint a hideg láz, terjed ez a betegség az ország minden ereiben végig. Mindenki érzi, mindenki siratja ezt a keserű bánatot. Nincs többé hol örülni a magyarnak.

E napokban betegen feküdt czenki kastélyában az a férfi, kiről egykor a történet ne mondjon más emlékmondatot ennél: «Legjobban szerette hazáját» és tudni fogja róla mindenki, hogy ki volt?

Már akkor, a hogy ezek történtek, régóta küzdött ő nemzete jólléteért, más utakon, más eszközökkel, mint a minőket az eddigi nagyok használtak, s épen ezért kétszeres fáradsággal, mert nemcsak elleneivel volt harcza, hanem saját ügyfeleivel is.

Ő hordott követ kő után azon nagy épülethez, melynek kigondolása is óriási, mert annak boltozatjai egy egész nemzetet takarnak be, annak neve a magyar nép szellemi és anyagi boldogsága. Ő volt építőmester és napszámos egy személyben ez óriási munka mellett.

Hányszor bele kellett fáradnia! Hányszor kellett éreznie, hogy az ember tevékeny testébe csak kínzásul adattak az isteni vágyak! hányszor találkozhatott azzal a mythoszi sötét szellemmel, ki éjjel lerontja azt, a mit a jók nappal építettek!

Elfáradva, életkedvtelen, közönyösen gyógyulás és halál iránt, feküdt a nemes férfi betegágyában, midőn jön az országrendítő hír, hogy romba hullt Pest!

Ha valakinek drága volt a főváros gondolata, neki tizszeresen volt az. Mások csak egy szép várost sajnálhattak abban, de nála egész élte építményének alapköve volt ez. Ki érezte e csapást úgy, miként ő?

És ime! A rémséges hírre, melytől megbetegült az egész ország, ez az egy beteg férfi meggyógyulva kelt föl ágyából. Ily hír vétele után neki nem volt szabad betegen feküdnie, feltámadt volna onnan, hogy a teremtő jelszót eldörögje: «Pest nem veszett el, Pest felviruland új jóléttel, új örömmel!»

És a jelszó visszahangzott minden szívben, a csüggedést, a bánatot áldozat és tetterő követte; milliók gyűltek össze a nagyok és kicsinyek áldozataiból, hogy ha elveszett, a mi kedves volt, támadjon helyette még kedvesebb és az ékes ifju város lett még szebb és gazdagabb, mint volt egykor, népe újra megszaporodott, jóllét és áldás takarta el a nyomor és veszteség emlékeit, miként a földből emelkedő paloták sorai eltakarták a siralmas romhalmokat, s meglátszott a boldog földön Isten jobb keze.

Oly csodás feltámadása nem volt még földi halottnak soha, minő Magyarhon fővárosáé.

Adják az idők, hogy Pest visszafizesse jóltevőinek azt, a mit tőlök egykor nyert: nagyságát, jóllétét. Egy nagy eszmét már ajándékozott nekünk fölvirágzásával:

«A ki önmagát újra teremteni képes, az halhatatlan.»

Ámulva, andalogva járunk végig a poraiból kiemelkedett város utczáin, partjain, s úgy tetszik a képzeletnek, mintha e kőkoloszszok ormain, e paloták homlokzatán, e ligetek árnyékából mindenütt egy bús, bánatos szellemarcz tekintene felénk, sötét szemöldöktől beárnyalt szemeivel, a ki mindenütt ott volt, a hol alkotni, a hol újjáteremteni, a hol boldogítani kellett; csak ő maga nem lett boldog, csak ő maga hullott szét a nagy munkában. Lesz-e Isten, a ki valaha a szétbomlott remekmű darabjait ismét egymásba illeszti?

XII. A HÉTSZEMÉLYNÖK LEVELEI.

Szentirmay egy évig fel nem jött jószágáról Pestre; családja előtt így is sok talányos maradt Zoltán minden előkészület nélküli elutazásában, a rejtély még aggodalmasabbá lett volna, ha ők Pestre feljönnek s tapasztalják, hogy a kedvencz, a szeretett ifju még csak fel sem keresi őket. Rudolfnak ezt ki kellett kerülni. Családjának még azt sem volt szabad tudni, hogy Zoltán nem levelez Szentirmára.

Azért ő mindig tudott kérdezősködéseikre felelni. Minden lépése Zoltánnak tudva volt előtte; minden héten kapott levelet Pestről, melyben egy előtte egészen ismeretlen kéz tudósítá egykori gyámfia hogyléte, haladása, apróbb bajai felől, előre bocsátva, hogy ő ezeket a leveleket nagyságos főnöke, a hétszemélynök megbizásából irja, levén ő senki más, mint egy jámbor jurátus tabulæ regiæ notárius, a kit Kovácsnak hínak.