Part 17

– Mindenkinek lehetetlen volt, csak önnek nem volt lehetetlen.

Zoltán türelmetlen kezdett lenni.

– Vilma kisasszony, az Istenre kérem, tegye félre irántam való haragját ebben a pillanatban, akármiért neheztel rám és siessen velem menekülni, mert az alant álló derék szabadítóknak még sok dolguk fog ma lenni.

A vak leányka is oda veté magát kis úrnője keblére, hevesen könyörögve: «menjünk innen, menjünk, a ház leszakad, a víz elnyel, meghalunk».

Vilma felállt.

– Elébb azt a lánykát mentse meg ön, súgá remegve Zoltánnak. Látja: kétségbeesnék, ha ő maradna utoljára. Kérem.

Zoltán szót fogadott, ölébe vette a vak gyermeket, ki azonban nem akarta elbocsátani úrnője kezét.

– Hát Vilma? Vilma nem fog jönni? Én nem maradok el Vilmától. Én nem megyek el nála nélkül.

– Én is elmegyek, biztatá Vilma, veled leszek. Engedd magadat vitetni.

– De ki ez az ember, a ki engemet visz? kérdé az ismeretlenség félelmével, én nem ismerem. Hova visz?

– Csak menj, szólt Vilma érzékenyen; olyan ember az, a milyen csak egy van.

Zoltánnak egész a tutajig mindig fülében csengett ez a szó: olyan ember, a milyen csak egy van; mit tesz az? Olyan bohó, vagy olyan rossz, vagy olyan jó?

A leány pedig odafenn erőtlenül rogyott le fekhelyére.

Tehát szülői kétségbe vannak esve miatta! de azért nem azok jöttek őt megszabadítani, hanem engedték e munkát egy ifjunak, a kit gyűlöltek, a kiről soha egy jó szót nem szóltak előtte, a kiről azt hitték, hogy ő is utálja és a kit meg akarnak rontani.

Mert a figyelmező gyermek előtt nem volt titok, hogy Zoltán ellen valami nagy, valami megsemmisítő terv van készülőben és a tervnek fonalait az ő szülői tartják kezökben, hogy Zoltán egykor minden vagyonát el fogja veszíteni és azt ők szerzendik meg és azzal leányuk leend gazdagabb. Ha tudnák, mit cselekesznek?

Zoltán sietve tért vissza a szobába. Vilma ismét felemelkedett ágyáról, de nem birt lábain állani, oly gyenge volt. Valóban nagy betegnek kellett lenni. Zoltán sürgette, hogy nyujtsa kezét és siessen vele menni. A leány akart volna, de nem birt megmozdulni. Tán még valami nehezebb ült szívén, mint a betegség.

– Látja ön, hogy lépni sem tudok.

Nem volt pedig sok idő a tanakodásra.

– Úgy megbocsásson ön, szólt Zoltán, nincs más mód, mint hogy önt karomra vegyem. S azzal nem várva be a feleletet, hirtelen átkarolta a leányt, mielőtt az ellene mondhatott volna.

E pillanatban oly sebesen vert a leányka szíve, hogy lehetetlen volt azt nem hallania.

– Boruljon reám kegyed és ölelje át karjával nyakamat erősen.

A lányka hevesen, lázasan lihegett. Ő reá boruljon? átölelje nyakát? oh igen; reá borult, arczát fejére fekteté s karjával, mind a két karjával odaszorítá magához az ifjut és azon perczben megeredtek könyei és Zoltán érzé, mint hullanak arczára e forró harmatcseppek.

Ah, e pillanatban megtudta, mi az a sötét delejes sugár, a mi a lányka szeméből úgy szokott reá világlani, mint a harag?

Szegény gyermek, szegény gyermek!

Betakargatá őt meleg kendőjébe és sietett vele ki a romlatag épületből.

A mint az ablakon voltak, Zoltán egyik lábát a hágcsó legfelső fokára téve, a leány hideglelős reszketéssel ezt súgta fülébe:

– Oh Zoltán, hajítson ön engemet le innen a vízbe hadd veszszek el: jobb lesz mind a kettőnkre nézve.

Az ifju még erősebben szorítá őt magához, s le nem téve addig öléből, míg Lizához nem ért vele, a hol rábízta a vak leánykára, hogy tartsa átölelve úrnőjét, nehogy ki találjon a vízbe esni.

– Odább! kiálta érczhangon a szabadító, s izmos karjával felragadá a csáklyát, egy hatalmas taszítást adva azzal az elhagyott háznak, mire a tutaj az utcza közepére lódult. A ház pedig, mintha az egyetlen emberi lökés ingatta volna meg, elkezdett elébb tetőtől talpáig két helyen végig hasadni, a külső fal mindig külebb hajolt, az ablakok üvegei szerteszét pattogtak s azzal egyszerre az egész előfal levált, iszonyú robajjal omolva a vízbe, s fehér porfelleggel borítva el az egész környéket. A mint a por felszállt, csodálatos volt e házra nézni. Az előfal úgy bukott le, hogy az épület hátulja megmaradt, mintha egy szinpad függönyét húzták volna félre, akként lehetett végig látni a tág szobákon. Némely terem egészen épen maradt, a zongora, asztal, karszékek szokott rendben álltak, másutt egymásra volt dőlve minden, mint valami nagy költözködés idején.

Zoltán aggodalmasan keresé szemeivel a fehér szobát. Arra nem lehetett rá ismerni többé. A felső emeletből az egész fölötte levő szoba reá szakadt s a sötét idegen bútorok eltemették az egész kis fehér menedéket, a porrá tört fehér romok fölött zöld kályhák, barna pamlagok.

Ugy tetszék neki, mintha azt hallaná háta mögött susogni:

– Miért nem hagytak engem ottan?

Más oldalra ment. Ettől a szótól jobban fázott, mint a csipős éji széltől.

A tutaj tovább úszott a váczi-út mentiben, mindig jobban megrakodva megmentett szerencsétlenekkel. A terhet le kellett már rakni az újtéren, addig is, míg alkalmasb helyre lehetne szállítani.

A nagyhid-utcza szegletén összetalálkoztak egy csónakkal, mely nagy ügyetlenűl eviczkélt volna előre, de a benne levő hat vagy hét férfi közől egy sem tudott kormányozni, a jég minden pillanatban megrekesztette s a folyamár az utcza közepére sodorta őket.

– Hova igyekeztek? Kiálta rájok a szabadító, látva gyámoltalanságukat.

Azok nem tudtak a nagy ügyekezet miatt felelni. Szerencsére Zoltán felismerte közöttük Tarnaváry cselédeit. E csónak a septemvir pinczéjéből húzatott ki, hol előre készen állt, de míg Tarnaváry magához nem tért, senki sem tudta, hová van elrejtve? Most azon hihetőleg Kőcserepy házához siettek.

– Itt a kisasszony! kiálta rájok Zoltán.

Azok nem tudtak közel jönni, a tutajnak kellett hozzájok vergődni.

Egy pár urfi volt a csónakban, a vitézebbek közől. Nagyon örültek, hogy a kisasszonyt megmenekülve látták, tudniillik, hogy nem kellett érte olyan messze menni, s meleg buzgalommal ajánlkozának, hogy hazáig már majd ők is elszállítják. A szárazföld oda nem volt messzebb húsz lépésnél s a víz csak csipőig ért.

Zoltán látva, hogy itt úgyis elég segítő kéz van, közel sem ment, midőn Vilmát a tutajról a csónakba szállíták. Az volt boldogabb az urfiak közől, a ki karját ajánlhatta neki, a ki helyet csinálhatott számára.

– Hát te nem mégy velök? kérdé Wesselényi az ifju Kárpáthytól.

– Én itt maradok segíteni, ha ön megengedi.

Wesselényi megveregette a fiu vállát. Eleinte azt hitte, hogy szerelmes a lánykába, a kit meg akar szabadítni, s most látta, hogy miután megszabadítá, miután látja, hogy elég kéz siet számára helyet készíteni, ismét hátra vonul s még csak nemes bátorsága jutalmát is átengedi másnak.

Az urfiak elszállíták Vilmát szerencsésen a Tarnaváry-házhoz, nagy diadallal vitték szülői karjai közé; a tanácsos és neje összeölelték, csókolták őket egyenkint, három óráig tartott, a míg elbeszélték mily iszonyú veszélyek közt jutottak a kisasszonyhoz; csak hogy megmenthették, az Isten áldja meg őket érte. Hogy a legnagyobb veszélyből ki szabadítá meg az egyetlen leányt? arról fölösleges lett volna nekik beszélni. És Vilma – egy szót sem szólt Zoltánról senkinek.

De nem is örült senki látásán. És nem könyezett, midőn mások sírtak. És nem hálálkodott, midőn megmentői égig dicsekedtek nagy tetteikkel.

Hallgatott. Beteg volt. – – – – – – –

Talpon volt már minden ember, tele munkával minden kéz; a kiben csak ép szív dobogott, a kiben csak bátor, emberszerető lélek élt, sietett menteni, szabadítani azokat, a kik nálánál erőtlenebbek, a kik nálánál nagyobb veszélyben vannak. Minden utczán, minden téren lehete látni e küzdő hősöket, kik ajtókból, gerendákból összetoldozott lélekvesztőkön siettek embertársaik mentésére.

A történet feljegyezte lapjaira e hősök, e bátrak neveit, s nem méltók-e e nevek, hogy irántok a későbbkori költő lelkesülni tudjon? kik merész, elszánt csatát vívtak – az enyészet ellen, ezer veszélylyel terhes, három nap, három éjjel tartó harczot; s diadalmasan tértek meg abból, mert a midőn a romboló víz két harmadát a fővárosnak sírhalommá változtatta, e derék, e bátor férfiak küzdése mellett nem jutott annyi sír számára több halott, csak minden ezer közől egy! – (Hiteles kimutatás szerint.)

Nagyobb az ő nevök, mint a csatatérek hőseié!

Most mutatták meg ők, kiket haza atyjainak nevez a hír, hogy nem hiába viselik e szent nevet, most mutatták meg, kik honfiaknak nevezik magukat, hogy megtudják érdemelni czímeiket. Tizenhat év ködös távola takarta el ez emlékeket, de még most is fényesek, most is magasak ez alakok, s ha az emlékezet végig hordozza őket szemeink előtt, most is megjelenik szemeinkben a köny és nem tudjuk mi az: öröm-e, vagy hála, vagy fájdalom?

A legelső borzalmas éjszakán látjátok ott a sötét vizek felett végig sikamlani Wesselényi hajóját. Mint az őrszellem maga, jár ő a legveszélyesebb helyek között: szűk utczákon, omlatag házak mellett, miknek vízből kiálló tetején halálfélelem közt reszkető csoportok várnak reá, várnak az Isten kezeire. Az ember nem mindenható. Egyszerre nem szabadíthatja meg az egész világot. Oh mint szeretné, ha azon karoknak, miknek ereje a hitregék mondáival határos, valóban volna azon hatalma, hogy ezreket ragadhatna ki a halál öléből, ha azon kebelnek, mely küzdeni tanult vészszel és viharral, volna hatalma visszanyomni az elemek veszedelmét is, ha azon menydörgő szónak, mely előtt annyiszor megrendült az emberi akarat, volna ereje visszaparancsolni medreibe a rontó áradatot, miként vissza tudta űzni annyiszor a rontó szenvedélyeket, oda a honnan kijöttek! De az ember nem mindenható. A hősnek az a fájdalmas szerep jutott: mérlegre vetni az emberi fájdalmakat, itéletet tartani a veszély közepett a fölött, kit kell megmenteni rögtön, ki várhat tovább? – Itt egy ingadozó ház tetején sírva kiáltanak hozzá; de amott már nem is kiáltanak, mert a ház összeomlott s lakói a romok közé vannak temetve. Azokat kell előbb megmenteni. Oda a romok közé, oda a legnagyobb veszélybe. Ti többiek imádkozzatok addig, tinektek még vannak perczeitek élni, ezekre már a halál tette kezét, rajta férfiak, rajta bátran, küzdeni a halállal, belerohanni a sírba, kiragadni a haldoklókat az omladékból? egy-két ütést az omló gerendáktól ki venne most észre? jeges áradatot, melyben nyakig kell gázolni, ki bánna most? két-három férfi ereje van most minden karban, százé meg százé az övében; félkezével képes feltartani a dülő háztetőt s másikkal kiragadja az alélt veszendő népet. Mindenünnen sírás, mindenfelől jajszó kiált felé és ő nem szabadíthat meg mindenkit. A csónak, a tutaj már túl van terhelve, senki sem fér rá több és még annyian vannak. «Gyermekeket adjatok csak ide!» kiált indulattól reszkető hangon a szabadító, s a háztetőkről, az ablakokból remegő karokkal rakják kezeibe apák, anyák apró gyermekeiket, mintha Isten kezeibe tennék le őket, s áldva néznek az eltávozó után, felényire sem érezve a veszélyt, hogy gyermekeiket megmentve tudják. «Visszatérek ismét!» hangzik a messzeségből és a nyomorultak onnan várják a hajnalt, a merre az ő fáklyáinak fénye elhaladt.

Minden mozog, minden kéz cselekszik. Itt egy polgár, köztiszteletű férfi hajtja a csónakot, amott egy szerzetest látunk felgyűrt csuklyával a vizek közt evezni, szóval és karral vigasztalva a veszendőket.

Amott úszik egy dereglye, megrakva kenyérrel, az utczákon. Az emberek éheznek is. Ki az, a kinek eszébe jutott, hogy az éhezőkön segíteni kell, addig is, míg meg lehet őket menteni; ki osztja ott a kenyeret a hajó ormára felállva a sáppadt szűkölködőknek? E férfiu Dessewffy Aurél.

Künn a legtávolibb városnegyedekben láttok küzdeni egy Szapáryt, mint emeli karjain, vállain a rongyos, nyomorult embereket csónakjába, mint tör a vízben úszó házakba, a betegeket mély vizek közül hordva elő s kezében Pest város térképével kiszámított terveket alkot, órákra osztva fel a napot és éjszakát, hol, mikor kell megjelennie, okosan, előre látva, mint a gondviselés.

A főutczákon Prónay Albert jár, a főispáni helyettes, mellette bátor hivatalnokai, Pajor, Egressy, buzdítva, szabadítva azokat, a kik félnek, a kik romlásnak indulnak, mindenütt helyükön, mint illik a megye első hivatalnokaihoz.

Félig betegen, de elfeledve minden fájdalmát, alig gondolva magával, tör a segélyért kiáltók közé egy Podmaniczky. Áldhatják az Istent, a kikre rátalál: minden szűkölködőt közel jószágára szállít s saját palotáját megnyitja előttük; lakjanak abban. Oszszák meg vele a mije van.

Így tett egy Károlyi, így a két Eötvös: Dénes és József; Szapáry Ferencz, Draskovics, a Wenckheimok, kiket három nap és három éjjel láttatok mindenütt, ti, a kik vártátok a szabadulást és bizonyságot tehettek róla, hogy ők megérdemlették ezt a czímet:

«A nemzet szíve.»

Éjfél után két órakor már minden utcza meg van népesülve; száz meg száz úszó jármű szeldeli az árt. A legtöbb csónakon, dereglyén Szitányi név olvasható. A derék nagykereskedő a vész kitörése pillanatában sietett minden hajóját, egész szolgálati személyzetét nemeskeblűleg a hatóságok rendelkezése alá adni. Bizonynyal ő is készen volt a veszélyre, ő is számította annak közelgő perczeit, de számította nemes áldozatkészséggel, s midőn megkondult az óra, az áldozattevő nem találta elégnek vagyonát letenni a nyomor oltárára, magát az áldozattevő kezet is oda adta és ment fáradni napszámosaival egy sorban.

A küzdők, a szabadítók a legveszélyesebb utczákon találkozhatnak egy barna, izmos vállú férfival, ki dörgő, mély szóval hívta fel a nyomort, hogy jelentse magát, s a hol romokat talált, mindenütt megállt elébb, nem maradt-e ottan élő? nem hallatszik-e a halálküzdelem nyögése s úgy kereste, úgy kutatta a szenvedők rejtekeit, mintha azoknak vesztesége volna az övé, az ő fájdalmuk az ő fájdalma, az ő menekülésök az ő menekvése. Pedig e férfi talán ez órában minden vagyonát elveszti. Ez Fűskuti, a nyomdász. A hullám az ő nyomdájába is betört. Annyi szorgalmas év keresménye, annyi fáradság jutalma ott lett semmivé a vizek között; de a nemes lélek nem ér rá most saját vagyonát menteni, becsesebb annál a polgárok élete. A ház, melyben lakik, tömör boltozaton épült; alant a hullám foglalta el veszendő vagyonát, fenn az emeleten száz meg száz menekült áldja szabadítóját, kiknek éltét ő foglalta vissza a hullámtól, s kiket étellel, itallal és meleg nyughelylyel ő lát el, rájuk költve el, a mije még vagyonából megmaradt.

Mindenütt új meg új jelenetei a csodának, a borzalomnak, a fényes polgárerénynek és a mély förtelemnek!

A Lipótváros egyik utczájában a segélykiáltozás közé vad, embertelen szitok hangjait halljuk vegyülni. Istentagadó rablók járnak ott az éj borzalmában s a védtelen könyörgőket a mély sötétség közepett ingó házaikban fosztják ki, elrabolva tőlök a mit azok vagyonuk romjai közt legbecsesebbnek találnak. A rettegők örömmel látják jönni a csónakot, mely őket biztos révbe vigye, s midőn átadták magukat nekik, akkor ez emberarczú ördögök meztelen rakják ki őket a puszta romokra! Hol van most az Isten, a ki őket megbüntesse?! Szabad a bűnnek a vásár. Nézzétek, hogy bujdoklik csónakával a sötétben a gyalázatos szenvedély a házak falai mellett. Bele ne lépj hajadon, ki a szabadulást várod; a kéjencz förtelmes karjai várnak ott, ki az Isten itéletóráját alkalmasnak találta arra, hogy undok bűnökkel népesítse meg az éjt. Elhal a sikoltás a fekete éjben. Ha hallaná is valaki, hogy jöhetne segíteni? Alant az ár.

De mégis van, a ki hallja: hallja az Úr! Ime fáklyafény közeleg a sötétben a rablók felé, s egy csónak sikamlik alá gyorsan az utczán. Benne ülnek a jurátusok, a mi ismerőink.

– Megállj! ordít a gazokra Kovács; társai fegyvert ragadva állnak a csónakban, mely nyílsebesen közelít a rablók felé.

A kéjencz csónaka elfutott, magányos martalékát elhagyva a romok között, de a rablók szembeszálltak. Három csónakjuk volt nekik, az ifjaknak csak egy. A megrabolt nép áldva, buzdítva nyujtja kezeit a bosszulók csoportja felé, míg átkozva mutat a szörnyetegekre.

– Előre barátim! kiált Kovács, merészen odakormányozva a csónakot a rablók közé; hárman vannak egy ellen. Az mit sem tesz. Himpellérek azok, ti pedig jó vitézek vagytok, kard van kezetekben, vágjatok közéjök. Úgy ni! Az egyik csónak már a falnak szorult. Azt a felingerelt nép kövekkel fogadja, révészei kénytelenek kiugrálni a vízbe, hogy a két tűz közül megmeneküljenek. De a másik kettő dühösen áll ellent. Sikerült nekik a jurátusokat közre szorítani; a jámbor Bogozy a csónak orrán állva már egy ütést kapott a homlokán csáklyával, a többit számba sem vette s Kovács kardja markolatban törött ketté, a mint az egyik rabló a nehéz evezőlapáttal neki sujtott. Már két-három csáklyát döftek csónakuk oldalába s azon törekszenek, hogy azt felfordítsák, a midőn egyszerre a rablók háta mögött egy váratlan ellenfél kiáltása riad fel. Fűskuti jő ott, a nyomdász; a futó kéjenczet épen az útban fogta el s csónakját elvette, a magáé után kötve, a midőn meghallá a kardcsattogásokat. Épen jókor érkezett. A rablók nem várják be, hogy odaérjen, hanem megfordítják hajóik orrát s egy melléksikátoron keresztül menekülnek a Duna felé. Utánok! kiáltanak az üldözők; s végig kergetik az orvokat a vízben úszó utczákon, kik iparkodnak nyomot veszíteni a tekervényes sikátorok között.

– Megálljatok! dördül meg egyszerre a közelből egy erős férfihang. Izmos, magas férfi jő szemközt csónakkal, egyenesen a rablókra. A derék mészárosmester Dorn az, csónakja tele van menekvőkkel. A rablók körül vannak fogva. Nincs mit tenni más, keresztül kell nekik törni magukat. Hátul az erősebb ellen, egész erővel a gyöngébbnek kell fordulniok. Az egyik csónak emberei előre szegzett csáklyákkal rohannak a mészárosmesterének. Egy izmos mészároslegény áll felgyűrt karokkal a csónak orrában, s két marokra fogja az evező-lapátot. Ne hagyd magad, fiam! A rablók nekidöfnek a csáklyákkal, az evező egyet süvölt a levegőben s a hová lecsapott, egyszerre két zsivány bukott le alatta. Emberül van fiam, remekbe sem adhattál volna különb csapást. A rablók meg vannak szorítva; a jurátus, a nyomdász és a mészáros kezei képzelhetni milyen kék és zöld nyomokat hagynak maguk után, a hol megmarkolászszák őket. Egy nagy terebély fához viszik őket. Megérdemlenék, hogy arra akaszszák fel sorba; de azt nem fogják cselekedni. Azon fát egy egész család lepte meg, mely omlott házból oda menekült fel. Most a családot leszedik a csónakba, s a rablókat rakják fel a fára. Ott hadd várjanak addig, míg valaki értök jő, hogy itéletet tartson fölöttük. Az elvett csónakot aztán feloszták a győztesek egymás között s mennek tovább itéletet, igazságot tartani azok fölött, kik e borzalom éjszakáján a bűnnek virrasztanak.

A diadalmas hangok elmúlnak, a fáklyafény lassankint eltünik szemeink elől, ismét a sötét fekete utczákon megyünk végig, a hömpölygő ár mentében, a kivilágítatlan házak előtt. Minő zilált kép tünik fel újra előttünk? egy sziget a vizözön közepett, melyen a félváros menekvő népe gyűlt össze; ez az újtér. Kétszáz lépés előre, kétszáz lépés oldalra, és köröskörűl a fagyos hullám. Ezen a körülzárt téren ezer meg ezer férfiu, nő, gyermek, a kiknek nincs semmi biztosságuk, egyedül az élő Isten ott fenn. A menekvő emberek között félénken húzzák meg magukat a kóbor állatok csoportjai is; házi ebek, lovak, tehenek, mik hazulról elszabadultak, s miket az ösztön ide vezetett, úgy kiáltanak, úgy nyögnek, úgy üvöltenek, mintha a világ romlását éreznék előre, s huzódnak az emberek közé, a kik oly tehetetlenek, miként ők magok. A tér vásári bódékkal van most tele, az idegen kereskedők megnyiták sátoraikat a jövevények előtt, s ott várják a futókkal együtt az utolsó menhelyen a közelgő órákat, könyörögve, imádkozva, térdepelve. Még jobb itt a kunyhók alatt. Ime a magas paloták itt köröskörül, hogy ingadoznak. Mint a a villámfutás terjedt el a csoportok között a híre, hogy a roppant Derra-ház, egyike a város legszilárdabb épületeinek, összeomlott! A szörnyedés láza növekszik. Mi történik ennyi emberrel, ha az áradat még néhány lábnyira emelkedik? Itt egymás karjai közt fognak meghalni mindannyian. Rémület látni, mint bontják az előrevigyázóbbak a vásárkunyhók tetőit, hevenyészett tutajokat rovátkolva belőlük. Oh úr Isten! hát el fogod sűlyeszteni ezt a várost? A vásártér közepén félelemgerjesztő ének szokatlan hangjai hallatszanak. Ott a héber kereskedők vénjei gyűltek össze egy fabódéban, azt kivilágíták ünnepi lámpáikkal, magukra teríték halotti lepedőiket, letevék a szentirást a földre s arczra borúlva körüle, imádkoztak az erős bosszúálló Zebaoth Istenhez, s ott siratták az elenyészendő világot, melyre elbocsátá a haragvó Jehova az ő pusztító angyalait és nincs a ki megvédelmezzen bennünket azok ellen. A rémület éjszakájában oly borzasztóan hangzanak a vének siralmi, hogy a bátrabb szív is megdöbben hallatukra. Igazán vége volna-e hát mindennek ez éjszakával? Száz lépéssel odább orgonahang és zsoltárok éneke zeng az éjben. Ez a protestánsok templomából jő, hol a nép ezrei kiáltanak Istenhez utolsó menedékhelyről. Éjszakai ima, éjszakai ének! Kiben ne remegne a lélek? És távol a hullám moraja zúg és távol a nép siralma üvölt…

Összeomlanak a magas paloták is, nemcsak a nyomorultak kunyhói. Amott egy kétemeletes ház erkélye hajlik alá; átellenben földszinti vityilló tetejét nyaldossa a hullám. A palota urát megmenték, a kunyhóban minden csendes. Amott gazdag kersekedő, itten szegény asszony lakott. A kereskedő, midőn a csónakba lépett s életét megmenté, csak akkor jutott azon gondolatra, hogy pénztára, minden iratai a házban maradtak. Nosza fel! Ki lesz a bátor, a ki azokért visszamegy? ötezer pengő a jutalma, a ki a pénztárt lehozza. A révészek fejöket csóválják. Nagyon meg kellene annak unnia életét, a ki így kisértené a sorsot. Senki sem ajánlkozik rá. Ekkor egy kopott, szegényes napszámos evez oda rongyos lélekvesztőn a gazdag úrhoz s ajánlkozik, hogy ő lehozza a pénztárt. A kereskedő tétovázás nélkül nyujtja át kulcsait. A napszámos már a ház előtt van, midőn hátra tekint, s meglátja, hogy a szomszéd kunyhó padlásablakából valami fehér int felé. Egy szegény vénasszony integet onnan kendőjével; szólni már nem bir, csak a kendőt lobogtatja. A napszámos visszafordul: «Megbocsásson jó uram, szól a kereskedőnek, elébb ezt a nyomorultat szabadítom ki innen, az ön pénztára azután is ráér» s azzal a kicsiny ház tetejére szökve, megragadja az aggnő kinyujtott kezét: «Ide hozzám!» kiált az ájuldozónak… Azon pillanatban ropogva dől össze az épület s a hullám összecsap mind a kettő fölött. A kereskedő háza még órák mulva is fennállt; a nemeslelkű szabadító ott veszett a romok között. De megtalálta őt, a ki minden nemes halálát feljegyzi – az Isten…

És ennyi szép, ennyi megragadó jelenet között volt egy lélekemelő tünemény: a katona mint honpolgár! A mint a veszély kitört, a hadparancsnokok gyorsan gátakat vonattak a kaszárnyák előtt, hogy az ár azokat el ne foglalhassa, s míg a helyőrség egy része hatalmasan küzdött meg az erőszakos elemmel, elűzve azt udvarai elől, azalatt a többiek úszó tutajokon, hidász-dereglyéken indultak ki a nemes csatába, hol nem halált, de éltet kelle osztogatni s a megszabadított szerencsétleneket oda hordták kaszárnyáikba, ott átadta nekik a katona meleg szobáját, fekhelyét, kész ebédjét, megosztá kenyerét velök s ápolta a betegeket, vigasztalta a szenvedőket, mintha teljes életében azt tanulta volna.