Part 16

Csak egy homályos lámpa, fehér tejüveggel leborítva, világítá a szobát. Lehetett volna világosabbá is tenni, de a beteg szemeit sérté a fény. Különben is minden butorzat oly fehér, mintha valami fiatal halott számára volna felékesítve a szoba, a ki meghagyta, hogy őt ne feketével, hanem fehérrel gyászolják. Székek, szekrények fehér fából, a háttérben egy kis alabástrom kandalló, melyből már a tűz kialudni készül, előtte egy porczellán fényernyő, melyen homorműben egy angyal alakja van bevésve, ki a légben röpülve, két, keblén szunyadó gyermeket ölel. Midőn a tűz néha fel-fellobban, a fehér angyal mindannyiszor megjelenik a homályos háttérben, mint valami tünemény, mely ismét tova repül, ha a láng elaludt. Még a képek rámái is fehérek, csak széleiken láttatva vékony aranyozott vonalat, s metszetek és festvények helyett élettelen gipsz-domborműveket foglalnak be.

Milyen hideg lehet ebben a szobában, a hol minden olyan fehér.

Még maga a szenvedő lányka is, a ki ott a fehér ágyon fekszik. Kezei egész csuklóig fedve a hálóköntös fodraitól, hajfürtei a csipkés hálófőkötő alá szorítva; ha azokkal a sötét, fekete szemeivel nem nézne a lámpa világába, olyan jól beillenék azon gipsz mellszobrok társának, a mik iróasztala tetejéről bámulnak – nem tudni hova?

– Ne tégy már többet a tűzre, szólt bágyadt hangon valakihez. Gyere ide hozzám, Liza.

E szóra az angyalos ernyő mögül előtünik egy alig tíz, tizenegy éves leányka. Szép, teli arczú gyermek; az is fehérbe öltözve, mint minden tárgy, a mi e szobában van, de orczáit még sem sikerült összhangzásba hozni a többi kisértetszinű dolgokkal, mert azok pirosak maradtak, mintha egyetlen élő rózsaszinű alak járkálna egy egész szintelen holdvilági völgyben.

A lányka mosolygott, mintha örömét fejezné ki a felett, hogy beteg úrnője magához hívja, s úgy iparkodott visszatérni hozzá, e közben óvatosan lábhegyein lépkedve s előre nyujtott kezeivel minden bútort megérintve, a mihez közelíte, míg nagy fekete szemei merően felfelé látszottak nézni azokra a fehér tündérkékre, mik a szoba tetejéből kiemelkedtek.

Ez a leányka vak…

Vakon született és rá nézve mindegy: fehéren, vagy feketén van-e bútorozva ez a szoba és ez az egész világ, mezeivel, egével, csillagaival, a mik ő rá nézve mind nem léteznek.

Egykor a pesti vakok intézetét látogatá meg szülőivel Vilma, ott látta meg a több ifju szerencsétlenek között ezt a kis lányt. Nagyon megszánta, megszerette s addig könyörgött szülőinek, míg azok magukhoz vették a boldogtalan árvát.

A tanácsos úr azt gondolá, hogy a vaknövelde ő fensége a herczegnádor pártfogása alatt állván, e gyöngédság által annak magas kegyét magára fogja vonni, Eveline pedig, mint philosoph nő, igen helyesen okoskodék, hogy e leánykának társasága a legkevesebb veszélylyel jár Vilmára nézve. A vak leány nem taníthatja őt tiltott eszmékre, hisz ő maga sem ismer semmit, nem hizeleghet neki, mert hiszen azt sem tudja, mit neveznek szépnek?

Eddig igaza volt.

A vak gyermek társasága legkevésbbé volt veszélyes Vilmára nézve, a hogy szokták a philosophok értelmezni a veszélyt fiatal lányoknál. Egész napokon át eljátszott vele, ápolgatta, öltöztette a nálánál pár évvel fiatalabb gyermeket, kit «leánykám»-nak szokott nevezni, s oly különösen illett a sápadt gyermekarczhoz azon mélabús anyai kifejezés, melylyel kis társnéját ápolgatá, oly komolyan, oly meglett tekintettel, mintha számtalan évvel volna nálánál idősebb, mintha nem is anyja, hanem valami nagyanyja volna annak.

Éjszaka maga mellett hálatta, imádkoztatá, lefekteté, betakargatta, épen, mint a hogy anya bánik gyermekével, reggel maga öltözteté fel, s egész nap elvesződött vele, míg egy-egy dalra megtanítá a zongorán, vagy a guitarreon, vagy különös mintákat kötni és olvasni a könyvre tett ujjai hegyével, míg oly tökélyre vitte, hogy a gyermek a legsűrűbb nyomtatást is elbirta olvasni túlérzékeny ujjaival.

Olyankor azután, midőn gyakran fél napokon át elüldögéltek egyedül a budai nyári lakban, vagy hosszú éjszakákon, mikor Vilma nem tudta lehunyni szemeit, akkor odaülteté maga mellé Lizát és meséltetett vele magának.

Oh mennyi szép mesét tudott a kis vak leány! Csodálatos alakokról, képtelen tüneményekről, minőket csak egy vakon született túlömlő képzelete tud teremteni, a ki soha sem látta a világot s iparkodik azt maga elé állítani, egyes felfogásokból, miket hiányos érzékei közöltek vele, hangokból, mikről a tárgyakra következtet, emberek szavaiból, eget, világot, élő állatokkal, beszélő, csengő virágokkal, utazó erdőkkel tele mindenséget, hol emberek, állatok közösen uralkodnak – teremtve maga elé; s képtelen történeteket szőve, fonva azokból, melyben emberek és angyalok, állatok és növények, menydörgés, tűz, vihar és nap játszanak csodálatos regéket. Vilma olyan örömest hallgatta mindig e furcsa meséket, miket Liza oly folyvást tudott mondani, mint egy hosszú álmot.

Vilma egy idő óta nagyon sokszor volt beteg.

Tapasztaltabbak azzal nyugtaták meg a szülőket, hogy ez állapot csak természetes stadiuma a hajadoni kifejlődésnek.

A lányka különösen kerülni látszott minden zajosabb társaságot. Olyankor mindig feje fájt, s ha ezt mondá, bizonyára halvány arcza s égő szemei nem engedtek benne kételkedni. Eveline hozzá szokott e pillanatnyi bajokhoz; az orvosok azt állíták, hogy mindez igen természetes és nem kell rajta megütközni. Eveline emlékezett rá, hogy hasonló idős korában ő is hasonló bajokkal küzdött, azóta pedig soha a feje sem fájt. Azért ő bizton elmehetett a meghivások után, s bár anyai szívének jobban esett volna gyermekével otthon maradni, de miután az elmenetel miatt Vilmának mi baja sem történhetett, az elmaradás pedig könnyen kellemetlen surlódásokra adhatott volna alkalmat, ebből a leglogikaibb mérlegezés útján ki lehetett vetni, hogy Eveline távolléte metaphysice helyes.

A kis Liza odaült egy zsámolyra Vilma ágya mellé, s kis úrnője gyöngéd kezét keblén szorongatá, magában tusakodva a fölött, hogy milyen különös, hogy ennek is csak öt ujja van, mint a vaknövelde zene-professorának, pedig az csak hegedülni tud, azt sem igen nagyon, míg Vilma úgy zongoráz, mintha mindegyik billentyűre külön ujja volna.

A tűz hangosan kezdett pattogni a kandallóban.

– Meséljek neked valamit, jó anyácskám, kicsi anyácskám?

Miről meséljek? Meséljek azokról a madarakról, a mik a tűzben laknak?

Hogy lármáznak, mikor az ember enni ad nekik, fát meg szenet. Oda csapnak a szárnyaikkal az ember kezére, s hajtják be a meleget a nyíláson és mondják: rop, rop, rop, pitt, patt! Ha nem adsz ennünk, elmegyünk. Mikor a szegény ember egyszer télen épített magának egy kis házat, jégből építette, aztán kitapasztotta hóval s abba elbujt, mert a szél haragudott rá nagyon. Odabenn előhítta a tűzben lakó madarakat, s a kezeit melengette nálok, azok csak pattogtak, csak kiálták: rip, rop, ennünk adj, mert meghalunk. De a szegény embernek nem volt fája, elment hát a szomszédjához, a ki gazdag ember volt, volt nagy háza, hogy egész az égig fölért és sok sok fája. A szegény ember kért tőle, de az nem adott. Azt mondta neki, menj az erdőre, vágj magadnak. A szegény ember kiment az erdőre fejszével: de a fák mind elmentek már előle. A mint meglátták messziről, hogy fejszével jő ellenök, kihúzták a földből azokat a hosszú hosszú lábaikat, megereszték azokat a nagy suhogó szárnyaikat, s elfutottak, elrepültek. A szegény ember visszament a jégkunyhóba. A tűzmadarak alig beszéltek már hozzá. Nem vertek szárnyaikkal meleget, egyenkint elrepültek onnan, csak az utolsó hagyott ott egy piczi piczi tűztojást, azt is beletojta a hamuba, hogy nem látszott. A hogy azután a tűz elrepült, megjött a szegény ember ellensége, a szél, először a hasadékokon süvöltött be: sírj – ríjj – félj! – ne beszélj! A szegény ember reszketett. Azután az ablakokra került a szél, a mik jégvirágokból voltak csinálva, azokat rázta: – bújj – júj – fúlj – zuzmara zörög! – A szegény ember bújt előle és reszketett. Végre az ajtón dugta be fejét a csunya szél, üvöltve, morogva: – úr! őr! űr! én vagyok az úr! én vagyok az őr! én vagyok az űr! És azután megfagyott a szegény ember. Mikor aztán a gazdag szomszéd megtudta, hogy a szegény ember meghalt, odament hozzá, hogy a tűztojást elvegye tőle. Megtalálta azt a hamu között, s odatevé a pipájába s haza vitte. Otthon lefeküdt vele, a pipa a szájában, a pipában a tűztojás és elaludt. Éjszaka kikelt a tűzmadár a tojásból, talált ennivalót köröskörül; rop, rop, jöttek a többik is egész seregestül, betöltötték az egész szobát, az egész házat, fel a háztetőre rop, rop, rop! megnőttek nagyra, rettenetesre, megemészték a rossz embert házastól, kincsestől, míg csak porrá nem lett; a vén szél jajgatott a nagy tűzben, a mint a tűzmadarak szárnyaikkal korbácsolták, s beleverték szakállát az égő parázs közé s megpofozták nagy éles körmeikkel. Képzelem, hogy fájt a gonosznak, a ki csak a hideget és a zuzmarát szereti.

Ilyen képtelen meséket szokott rögtönözni a világtalan gyermek kis úrnője mulattatására, miket az figyelmesen végig hallgatott, nem zavarva annak szerteszét csapongó képzeletét.

– Mondjak még mesét? kérdé egy másikra készen.

– Elég lesz leánykám, fekügyél le te is, ne találjanak fenn, ha megtalálnak jönni.

– De hátha majd tudni akarják, hogy van kis anyácskám?

– Semmi bajom sincs.

– Hiszen az elébb sóhajtani hallottam. Én jól hallottam. Miért sóhajtott?

– Csak úgy rám jött a sóhajtás. Valamire gondoltam.

– Mire gondolt, kedves anyácskám?

– Arra, hogy engemet senki sem szeret.

– Hát én? kérdé a gyermek elszomorodva.

– Csak te.

– És a nagyságos asszony?

– Nem.

– Hát az édes papája?

– Az sem, senki sem. Minek is szeretnének? Mi oka volna rá valakinek, hogy szeressen? Mit szeretne rajtam?

– Mikor kegyed olyan jó és olyan szép, rebegé a gyermek, úrnője kezét ajkához szorítva.

– Az nem igaz; én nem vagyok sem jó, sem szép. Azt csak úgy mondják, de nem igaz. Én magam jobban tudom, hogy milyen vagyok. Rossz vagyok és rút, azért nem is szerethet senki.

– De hogyan lehet az? kérdé a vak leány, elbámulva a hallottakon, ki nem birta képzeletével utólérni a gondolatot, hogy valaki magát rossznak és rútnak ismerhesse, ha mindjárt ép szemekkel bir is, s kívül és belül láthatja magát azokkal.

– Miből gondolhatja az én kedves kis anyácskám, hogy őt nem szereti senki, mikor mindenki úgy szereti, úgy keresi kedvét? rebegé a gyermek, kezecskéjét reszketően jártatva végig Vilma forró testén, mintha azt a fájó részt keresné rajta, a honnan ezek a szomorú gondolatok jőnek, s azt hinné, hogy ha rajta fogja tartani kezét, majd meggyógyul bele.

– Kedvemet keresik, ugy-e? de én jól tudom, hogy terhökre vagyok! szüntelen beteg, szüntelen nyavalygós, az egész ház szemben hizeleg és ki nem állhat. Én kiállhatatlan vagyok, látom minden ember szeméből, tudom magam is, hogy kiállhatatlan vagyok, s nem bánnám, s tudom, hogy más sem bánná, ha már régen-régen a föld alatt volnék.

A vak gyermek elfakadt sírva e szóra s hevesen átölelé kis úrnőjét, zokogva:

– Ne mondja, oh ne mondja azt! Mi lenne akkor én belőlem, ki szeretné akkor a szegény árva Lizát?

Vilma gyöngéden simogatá végig a vak gyermek fejecskéjét, mint valami komoly édes anya. Még csak nem is sírt.

– Ne búsulj te, gondoskodtam én felőled. Ha én meghalok, itt van irószekrényemben egy ezüst persely, a mi pénzt ajándékba kaptam, azt mind abba szoktam rakni. Ez a tied lesz, ha én meghalok. Látod, mikor ezelőtt négy esztendővel ide hoztak hozzám, akkor mindjárt elkezdtem rólad gondoskodni. Minden darab pénzt félre tettem az én kis leánykám számára. Régen, régen megirtam én azt már egy levélbe, le is pecsételtem az amethyszt gyűrűmmel, melyen a nevem van, öt fekete pecséttel, – itt van a fiókomban, – hogy az én kis leánykámra hagyok mindent. Tied lesz az a kis zsámoly is, melyen ülsz, magam hímeztem, az ágyam és hímzett takaróm, a hajból font karpereczem, te viseled azt majd és megemlegetsz róla.

A szegény vak leányka úgy sírt, úgy zokogott és könyörgött kis úrnőjének, hogy ne mondjon neki több ily félelmetes meséket, mikor abból úgy sem igaz egy szó is, ő még sokáig fog élni, olyan derék úrnő lesz belőle, mint édes mamája, ő neki ne is akarjon semmit is hagyni, mert neki semmi sem kell, csak hogy az ő kedves úrnőjének szavát hallhassa.

Vilma pedig mosolyogva czirógatá a gyermeket, mintha örülne annak, hogy őt valaki így megsiratja.

E pillanatban úgy tetszék, mintha titkos rázkódás futna végig a ház alatt.

– Jézusom! mi ez? kiálta felszökve zsámolyáról a vak leányka.

– Hintó járt a kapu alá, szólt Vilma, ki a keresztül futó földrengés hatását, az ágyban fekve, nem érezte oly erősen. Talán anyám érkezett meg.

– Nem, nem, rebegé Liza s nyugtalan kebellel kezde el hallgatózni. Arcza egészen elsápadt, hogy Vilma ijedten emelkedék fel vánkosairól, megragadva a reszkető gyermek kezét.

– Mi lelt, mit hallgatsz?

Még Vilma nem hallott semmit, de a vak idegei sokkal érzékenyebbek; mit a természet az egyik érzéktől megtagadott, azt a másikban iparkodott kipótolni. Ő már hallotta azt a távoli zúgást, zajgást, mit a gátjait átszakasztott folyam rohanása támasztott, a titkos dübörgést, mit a földalatti csatornákon át a pinczékbe rohanó víz omlása okozott, s a nőttön növekedő vészkiáltást egyes emberek, majd százak, majd ezrek ajakáról és nem tudta magának kimagyarázni, hogy mi az? azért állt ott oly halványan, mint a fal és keble lihegett, erősen zihálva és szemei forogtak, mint a hogy egy vak szemei tudnak forogni, czéltalanul, tétovázva.

– Mit hallgatsz? kérdezé újra Vilma, kerekre nyilt szemeivel a sötét ablakra bámulva.

Egy halvány villanás derítette fel egy pillanatra az ablakokat s rá egy ágyúlövés erőszakos taszító dördülete rázta meg azokat.

Liza sikoltva esett térdre a dörgés rögtöni hangjára. A város felé fordított ágyúkból soha sem volt szokás lőni; ezt a mennydörgő, ablakrázkódtató csattanást nem hallotta ő még soha.

És ismét egy lövés, és egy harmadik is… azután elkezdtek kongni a harangok, először egy toronyban, azután kettőben, háromban, valamennyiben.

– Tűz van! Tűznek kell lenni valahol; monda Vilma, a vészharangra figyelve.

– Tűz, hebegé utána a vak leány. A tűzmadarak repülnek; ki vétett ellenök? gondolá téveteg lelkében.

– De messze kell lenni, mert odakint egészen sötét van, susogá Vilma, a fekete ablaktáblákra függesztve szemeit. Ne félj, leánykám, semmit se félj; biztatá a gyermeket, ki oda huzódott keblére félénken, remegve, és hallgatá a mindig közeledő zajt, a hömpölygő morajt, a meg-megrendülő vészordítást, a távolban omladozó házak siket zuhanását és egyre jobban reszketett és halaványult.

Az egész házban nagy zaj és hurczolkodás keletkezett egyszerre, hallatszottak az emeleten végigfutók dobogásai, a nyugtalanító jajveszékelések, a mikből nem lehetett az ijedelem okát kivenni. Vilma háromszor is csengetett a cselédeknek; egy sem jelent meg a hívásra. Hallatszott, hogy vágják be maguk után az ajtókat, hogy futnak el. Egy-egy nőcseléd sírva keresi a mellékszobában nem talált holmiját, de a hívásra nem felel, nem hallja, vagy nem ér rá. Senki sem törődik vele, hogy a szomszéd szobában két gyámoltalan lény marad el, egy beteg leány és egy vak gyermek.

A zaj, az emberlárma mindig közelebb jött az utczán, végre egyes futók száguldó rohanása kezdett kivehető lenni; a rémkiáltások közől, mik eddig rémséges zűrhangot képeztek, kihallatszott egy ijesztő vészordítás:

«Az árvíz!»

«Jön az árvíz! Meneküljön a ki tud. A Duna két oldalán elszakította a gátot. Isten irgalmazz!»

– Isten irgalmazz! sikoltá a vak leány, arczát Vilma vánkosai közé temetve, s kétségbeesetten ölelve védnője kezét keblére, mintha azt hinné, hogy az képes lesz őt megmenteni.

Az árvíz! az árvíz! – Mi volt az ő képzeletében az árvíz? A híg, fagyos elem meghódította a földet, egy rettentő hatalom, melyet ember nem képes feltartóztatni, rászakadt, ráomlott az élők fejére; a hullám jő nagy zúgással, morgással, mint a hogy jött azon negyven kárhozatos napon, melyen a biblia szavaiként oly irtózatos módon eltörölte az Isten a földről mindazt, a mi él; hasztalan kiáltás, imádkozás, nincsen hova szabadulni; a rémséges hullám egyre nő, egyre árad, túlcsap a legnagyobb házak tetején, a legmagasabb tornyok csúcsán és addig nő, addig dagad, míg be nem tölti azt a véghetlen űrt, a mi a föld és az ég között fenhagyatott. Ah az irtózatos, irtózatos!

A szegény gyermek homloka hideg verítéket vert e rémeszmék láz-nyomása alatt, miket eleven képzelete rettentő képekkel népesíte meg. Úszni ott a vizek tetején, mikor sem fa, sem hegy nem látszik már ki többé a víz-egyetemből, járni az utczák fenekén s minden lélekzetre éltető lég helyett megölő vizet szívni be; találkozni a vízfenék hideg csodáival; akár hova nyúl, az ő csúszos, iszapos, pikkelyes testeiket érinteni, s a meleg, pelyhes ágy helyett ott a nyúlós, utálatos iszapban feküdni, a csúnya, eviczkélő férgekkel egy fészekben, – vízalatti nyálkás virágok között, vízalatti süketes hangok rejtélyes mormogása mellett. Oh hogy reszketett, hogy nyögött e gondolatok rémei alatt…

A futók, a menekvők őrületes ordítása lassankint elhangzott, csak néha időközönkint riasztá fel a támadt hallgatást egy-egy segélykiáltás bizonytalan hangja. A házból mindenki eltávozott már, akár meg lehetett volna őket számlálni, a mint a lépcsőkön nagy dübörögve végig futottak.

A két gyermek szorosan tartá egymást átölelve. Az egyik lázasan reszketve halálfélelem miatt, a másik oly nyugodtan, csendesen, mintha mind az, a mi alatta és felette történik, rá nézve nem volna ijesztő, ismeretlen, megfoghatlan.

Nem sokára hallani lehetett, mint omlik be a pinczeablakokon a víz nagy zuhogva, bugyborékolva, folytonos rázkódásban tartva az egész épületet, néhány percz mulva megteltek a földalatti üregek s a túltömött nyílások tompa böfögéssel adtak helyet a kiszorított légnek; még egy-egy nagy hörgés hallatszott, mintha valami óriási állat fulladna a vízbe, s okádná vissza a torkába rohanó hullámot; azután elfojtott csend állt be néhány perczre.

Csak a reszkető gyermek lihegése hallatszott oda fenn a szobában, ki képzeletében ott volt azon nagy ismeretlen állat előtt, mely lábaik alatt oly rémségesen fuldoklik.

Két-három percz mulva elkezdtek egyes pattogások, roppanások hallatszani az egész épületben; de az mind oly közel hangzott, mintha lábaik alatt történnék.

A pinczébe tódult víz most emelgetni kezdé a tömör boltozatokat, a meghajlott vaspántok voltak azok, a mik úgy ropogtak, s a földszinti szobák padlatának egyes deszkái, a mik az ellenállhatlan feszítéstől felpattogtak, támaszták az ijedelmes hangokat.

Egy pohár állt a beteg leány éji asztalán, abban egy ezüst kávéskanál. Lassankint elkezdett csengni a pohár, a mint a kanál hozzá verődött, mintha az is félne, mintha az is vészhangot akarna adni, miként a félrevert harangok a tornyokban.

Egy rémületes óra folyt le így, melyet nem számlált a percz-inga otthonos ketyegése, mert a folytonos rázkódástól maga a fali óra is megállt s a tizenegy órát úgy ütötte el, hogy minden ütésnél perczekig megpihent.

Egyszerre valami hosszasan készülő moraj kezdett támadni az épület belsejében, mely úgy hangzott, mintha az egész ház porrá omolnék, s egyik kő a másikon keresztül akarna rohanni. Egy irtóztató dördülés következett reá, mely lomha morajban végződött perczek után.

A vak leány úgy nézett merev, világtalan sötét szemeivel, mintha azt várná, hogy ha a napsugár nem hatott át azoknak örök éjszakáján, e halálos rém alakja keresztül törhetne azon.

A lépcsőzet omlott össze. Még sokáig hallatszott utána, a mint a hátramaradt rész kőfokai egyenkint utána estek s az omló kőpor suhogva csordult alá a falon.

Vilma csendes nyugalommal ölelé át reszkető társnéját s a mint kezei összeértek, imára kulcsolá azokat felette, és nyugodtan hallgatá a rombolás közeli neszét.

Valóban nem félt attól, a mi következik.

Az életunalom szenvelgése nem szokatlan tünemény növendék gyermekeknél; sokszor hallani gyermekektől a balga óhajtást, hogy bár meg tudnának halni, – kik még nem éltek; de ha maguk előtt látják a halál eleven képét, elfeledik a szenvelgett életunalmat, s reszketnek a fenyegetett életért. Vilmánál ez óra ijedelmeiben volt a léleknek legszomorúbb, legvalóbb próbája. Oly közel hozzá a halál és ő nem érzett félelmet előtte. Jőjjön, ha jönni kell. Végig gondolt mindazokon, a kikhez rokonláncz köti, egyik nevénél sem jött szemébe köny. Majd elfelejtik, – kigyógyulnak. Az az egyetlen egy, a ki megsiratná, a kinek fájna, ha ő nem lesz, vele együtt vesz el; úgy vesz el, hogy majd ha a romok közől hulláikat előkeresik, még akkor is egymást átölelve fogják tartani.

Valami könnyű recsegés hallatszott a szobában. Oda tekinte, s észrevevé, hogy az átelleni falon egy vékony repedés támadt, a papirszőnyegek ketté hasadtak egy helyen s látható volt, mint repednek szép csendesen odább. A nyílás mindig hosszabb, mindig tágabb kezdett lenni, a papirszőnyeg pattogott a falon.

A vak leányka felgerjedt figyelmét nem kerülték ki e hangok; jól meg tudá azokat különböztetni.

– Ugy-e, most mindjárt meg fogunk halni? kérdé Vilmától, arczát annak keblére rejtve.

Vilma nem felelt neki rá, csak erősebben szorítá magához. Valóban ő maga is azt hitte, hogy úgy lesz. Elnézte szép csendesen, mint tágul egyre a támadt hasadás, már kilátni rajta az éjszakába, egy-egy ködös csillag néz be rajta a vigasztalan távolból. Már egész a tetőig hasadt a repedés, az egész boltozás menete látható, a hogy építve van, még csak aláfelé kell neki végig hasadni, s azután elérni az ablakok közeit és azután vége van mindennek, vége egy pillanat alatt, vége hamarább, mintsem bánni lehetne az életet és azután a vak és a látó között nem lesz különbség, egyik oly boldog lesz, mint a másik és oly hideg, mint a másik.

E gondolattal zárta le szemeit, hogy becsukva találja azokat az örök álom.

– Hahó! itt álljatok meg! hangzott egy mély, szívrendítő, szívbúzdító hang ott alant a vízben úszó utczán.

– Ah! a szabadító jön. Az Isten eljött! kiálta felsikoltva a vak leány s örömrepesve emelkedék fel úrnője fekhelyéről s rohanni és szólni akart, de egyikre sem volt képes.

Jól mondád, jó leányka. Isten jár a vészek között. Az ő lelke vezérli a nagyok, a nemesek gondolatát, hogy ott legyenek, hol ő hozzá imádkoznak. Áldott a kéz, áldott a szív, a kit Isten kiválaszta, hogy általa hirdesse csodatételeit. – Wesselényi van ott alant.

A másik pillanatban egy lábtó csapódott az ablakhoz, mely annak üvegeit bezúzta.

Vilma hevesen szökött fel e hangra ágyából.

– Ruháimat! kiálta, ijedten kapkodva öltönyei után. Az a gondolat, hogy meghal, nem ijeszté meg, de az igen, hogy meglepetik.

Alig volt ideje felső ruháját magára rántani; valaki sietve futott fel a lábtón s benyújtva kezét a tört ablakon, felnyitá a táblákat. Csak a lebocsátott fehér függönyök takarták még el az érkező alakját.

– Ne még! susogta Vilma alig hallható hangon, a midőn a következő pillanatban szétváltak az ablak függönyei s a párkányról alálépve, előtte állt – Kárpáthy Zoltán.

Vilma nem reszketett eddig, de most elkezde minden tagjaiban remegni, a vér majd arczába szökelt, majd ismét szívébe vissza; egyszerre piros lett, majd ismét fehér, mint a halál.

Igen, ha a halál angyala jelent volna meg előtte, nem érzett volna láttára annyi félelmet, – annyi gyönyört.

Zoltán egy pillanat alatt észrevette a veszélyes repedést a falon s odasietve Vilmához, megfogta remegő kezét.

– Kisasszony, siessen velem jönni, a falak repedeznek.

El kellett bámulni rajta, a midőn Vilma visszahúzta kezét s szótlanul leült ágya szélére. Olyan volt e perczben, mint valami álomjáró.

Oh igen, hiszen e lány beteg, jutott hirtelen eszébe Zoltánnak s megpillantva a karszékre vetett meleg téli shawlt, azt hirtelen felkapta s szótlan a lányka vállai körül keríté.

– Már most siessünk.

– Hová? kérdezé a lyánka, felvetve nagy sötét szemeit, a mik Zoltánt úgy zavarba tudták hozni.

– Szüleihez! Kétségbe vannak esve ön miatt.

– Kétségbe vannak esve? ismétlé az ifju szavait a leányka, keserű mosolylyal; hát miért nem jöttek értem?

– Az lehetetlen volt.