Part 15

Egy szép arczu fiatal ember adja a bankot, osztja a kártyát, egészen neki hevült a játék küzdelmeibe; fején daliásan félrevágott kucsma, nagy sastollal. Az ember úgy szeretne másutt találkozni hasonló alakkal, talán lovon, tán villogó karddal kezében, heves csatazaj közt, vagy lelkes tanácsban, magasztos beszéddel ajkán, nem e rút szenvedély eszközeivel izmos kezeiben. Úgy nem illettek ez ifju arczokhoz az irigység, a káröröm kifejezései. Átok reá, a ki azokat előidézte!

Az asztalon nagy összeg pénz hevert. Messze lakó apák, anyák fáradságos keresménye, tán az oklevélért járandó utolsó arany, melyet gond nélkül vet oda a sorssal nem törődő ifju könnyelmüség. A kártya fordul, itt vesztenek, ott nyernek. Egyes szitok, egyes örvendő kiáltás áll ellentétbe egymással.

Ott egy szögletben ül a vén jurátus is, fráter Bogozy, ki gordon hangjával meg megszólal, mondván: áll egy huszas! Azt a huszast ugyan nagyon szeretné látni a bankadó, mert már nagyon sokszor elveszté Bogozy, a nélkül, hogy egyszer elővette volna.

Épen nagy szerencsében volt a bankadó s annál nagyobb dühben a pontárok (pointeur), midőn belépett a terembe Kovács.

Egész arczából ki volt kelve a derék ifju, borzalom és felindulás látszott minden vonásán.

– Barátim, szólt elfogódott hangon, mi alatt a bankadó a kártyákat keverte, halljátok e vészharangozást?

– Régóta hallgatjuk, szólt a bankadó ifju.

– És tudtok játszani részvétlenül? az árvíz ellepte a várost.

– Bánom is én; én Bogozy hátára ülök, ő belé nem megy a víz.

– Azt nem mondhatod, hogy bánod is, mert jó szíved van, s ily óriási szerencsétlenség órájában nem maradhatsz hideg vérrel.

– Mi közöm nekem a Hausherrek bajához? én megfizettem előre a házbért, az én gazdám házának nem szabad összeomolni.

– Úgy van, segítsenek magukon, azért házi urak, kiálta fel egy borzas fiú. Tán biz azért sajnálkozzunk rajtok, a miért minden hónapban stájgeroznak?

– A miért nem világítják a lépcsőket?

– A miért kilencz órakor bezáratják a kaput?

– És a miért kiteszik a szegény legény szűrét, ha nem tud fizetni?

– Hahaha! nekünk nincs házunk Pesten.

Ilyen mondásokkal özönlék el a víg fiuk fiatal társukat, ki a legutóbbi szóra nyugodtan felelte:

– De azért mégis mienk Pest…

Ezzel nagy szó volt mondva, senki sem tudott ellene szólani.

– És ha Pest elveszett, elveszett az nekünk is, elveszett az egész országnak…

E szomorú mondásra a bankadó letette maga elé a kártyát, és figyelni kezdett.

– A curiától idáig jöttömben, folytatá Kovács egy szegény kézműves neje veté magát lábaimhoz. A József-városból futott ide; ott a stáczió-utczában lévő házából riasztották ki a betörő hullámok; két kis gyermeke volt. Erőtlen karjain nem birta őket magával hurczolni, hanem felvivé a padlásra s maga a nőttön-növő vízben elfutott, hogy számukra segélyt szerezzen. Most már nem tud többé visszamenni, s az a híre, hogy azon utczában egyre omlanak össze a házak. A szegény nő haját tépte kínjában s könyörgött, hogy szerezzek mentséget gyermekei számára, ő, ki egész vagyonát elveszti e perczben, egész életén át dolgozni fog, hogy leróhassa azon költséget, a mibe gyermekei megmentése kerülni fog. Én azt mondtam neki, hogy várjon reám a szegleten s egyenesen futottam ide.

– Akkor, Istenemre, jó helyen jársz, szólt a bankadó, egészen áthevült arczczal. Erre már én is vállalkozom.

– Én is, mi is! kiáltanak a többi ifjak, székeikről felugrálva.

– Megálljatok, barátim! szólt a bankadó. Az a szegény asszony mindenét elveszti ez órában, talán annyit, mint a mennyit mi egy óra alatt elpazarlunk; im ez asztalon most hever egynémely pénz, enyim is, tietek is, egy kártyafordulón úgy is ki tudja kié lenne mind az? hárítsuk össze olvasatlanul, s adjuk annak a nyomorultnak.

– Jó lesz, igen jó lesz. Helyesen van, kiáltának az ifjak valamennyien. A vén Bogozy is felkelt, kivette mellénye zsebéből a sokszor emlegetett huszast, s odaveté a többi közé.

– No, te se mondd többet, hogy nem láttad a huszasomat.

Az egész összeget pedig papirba takarták, lepecsételék egész hitelességgel, s vevény mellett átadák a kávésnak, s azzal siettek kardjaikat felkötni.

Néhányan az ifjak közől a szerencsétlen nőt siettek elhelyezni, kinek a Curia becsületes kapuőre nagy szívességgel nyujtott ideiglenes szállást. Azalatt a többiek futottak egyenesen a Dunapartra.

Ah, szomorú látvány volt az. Két-három helyen omlott keresztül a víz a megbontott gát felett, zuhogó dörgéssel szaggatva tovább a veszélyes törést. A sötét éjszakából messze kifehérlettek a zuhatagok, s mint mikor felhőszakadás után a hegyekről alázúg a rögtöni ár, olyszerű moraj terjedt el a város két oldalán, mely e perczben tökéletesen sötét volt. És e sötétség közepett az a kiismerhetlen vészlárma, mely az egész fölött emelkedett, mint egy gonosz álom…

Hol egy csónak!

Ah, azoknak dolguk van most. A nemesebb lelkü hajósok rég a vész színhelyén vannak már járműveikkel, a számítóbbak pedig várnak még, hadd legyen a veszély még nagyobb, hadd legyen a segély még drágább.

De ime egy mégis ott látszik lappangani a lerontott kikötő deszka-omladéki között, behúztak a jó emberek minden evezőt, maguk is végig feküdtek a csónakban, hogy annál kevésbbé legyenek észrevehetők.

– Héj, hó! legények! kiálta rájok Kovács, ki legelső vette őket észre.

– Nos? hát? mi lesz? kérdé mogorván a kormányos, s vele együtt három révészlegény kezdé fölemelgetni karimás fejét.

Hiszen ezek a mi ismerőseink, a kik Maszlaczky urat elvitték!

Hogy járhatták meg ezalatt Budát? – Története van annak. Miután a legsűrűbb jég közé bevitték áldozataikat, s egy negyedórai életveszélyes küzdés után sem birtak odább menni a partnál, akkor ama gazdag úr még egyszer annyi összeget igért nekik, csak hogy ne vigyék át Budára, tegyék akárhova az ég alatt; mely óhajtását Maszlaczky úr is osztá s Istennek hálákat adott, a révészeknek pedig tiz forint borravalót, midőn valahol a pávák szigete körül száraz földre tették, a mennyei gondviselésre bizván, Kőcserepy tanácsos úr beteg kisasszonyának megszabadítását.

– Ide azzal a csónakkal, atyafiak! kiálta sebten a fiatal jurátus a révészekre.

– Hát aztán ki fizet? kérdé a kormányos, két tenyerébe fektetve széles pofáját, a mint hason feküdt.

– Mi fizetünk.

– Hát mennyit?

– De emberek! Hogy tudtok alkudni e rettentő órában, szólt elszörnyedve a meleg keblü ifju.

– Hagyd a philantropiát barátom, ne vesztegesd azt itt, szólt közbe a kávéházi bankadó. Pénz kell ezeknek, nem szép szó. Kaptok minden órára öt pengőt, ficzkók.

A kormányos éktelenül felkaczagott, s röhögve fordítá fejét társaihoz.

– Halljátok ezt! öt pengőt; még talán azt is csak krajczárt. Ötvenért sem mozdulunk innen.

– Hát miért nem?

– Azért, mert százat is kaphatunk.

– Ah, ez iszonyatos! kiálta Kovács. Van-e kendtekben lélek, hogy saját hasznukra tudnak gondolni, midőn ezer meg ezer kétségbeesett ember kiált segítség után?

– Nem árt nekik, ha egy kicsinyt megfürödnek, válaszolt rá a kormányos s a révészlegények olyan jó elmésségnek tarták e mondást, hogy hahotával kaczagtak fel rá.

– Ejnye ti semmirekellő szívtelen kutyák! ordíta fel Kovács e kaczajra, s nemes haragjában kirántá kardját s beleugrott övig a vízbe, egy kezével megkapva a csónak lánczát.

– Ide mellém, barátim! foglaljuk el erővel, ha jó pénzünkért nem adják!

A révészlegények rögtön neki estek csáklyáikkal megtámadójoknak, de Kovács vitézül védelmezte magát; az egyik csáklyát, melylyel hozzá döftek, derékban szelte ketté, s megrúgva lábával az ingó csónakot, olyat lódított rajta, hogy a másik kettőnek munka volt megállni benne.

Ezalatt frater Bogozy, kiben a lélek örült, hogy verekedésre került a dolog, hirtelen leoldá rozsdás fringiáját, s oda veté a mellette állónak, mert először is abban a kard ketté volt törve, nem lehetett használni, másodszor pedig ő is a somogyi kanászszal szokott tartani, a ki verekedésbe soha sem visz fegyvert, azt tartván, hogy majd lesz az ellenfelének, tehát csak úgy puszta marokkal rontott bele. Egy gondolat volt neki a partról a csónakba ugrani, a másik: nyalábra kapni a kormányost s kivetni a vízbe; a többi azután egymásután következett. Bogozynak igen könnyen ment ez a munka; bele volt már gyakorolva, s hasonló esetekben igen hirtelen elhatározottsággal birt; míg más ember azt kérdezgeti az ellenfelétől, hogy mit akar? azalatt ő a magáét régen a földhöz vágta, meggyomrozta, s ott is hagyta.

Kovács ugyan könyörgött neki, hogy ne hányja ki a legényeket a vízbe, elég leend ha lefegyverzik őket, s becsületszavokat veszik, hogy a jurátusok ellen nem fognak többet harczolni; de Bogozy csak akkor hallotta, hogy miről van szó, mikor a jó emberek már mind a vízben lubiczkoltak.

– Hadd fürödjenek egy kicsit, nem árt nekik, szólt Bogozy nagyot nevetve. Kormányos gazda, úgy-e jó elménczség volt ez kendtől?

Az ifjak elfoglalták a csónakot, míg a legyőzött révészek tüszkölve és káromkodva iparkodtak kigázolni a partra, ökleikkel fenyegetve Bogozyt, ki már akkor megragadva izmos kézzel a kormányrudat, az áradat omlásához irányzá a csónakot. Az evezők gyorsan csapkodták a habot; a tüzes fiatalság szélsebesen hajtá tova a csónakot, végig a nagyhid-utczán. Azon a szép, gazdag, ragyogó nagyhid-utczán, melynek már csáklyával sem lehetett a fenekét érni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hová lett Zoltán?

Ha tudná Kovács és fiatal társai, hol van az ifju nemzedék szemefénye ez órában, a derék ifju sarjadék, kiben egy jobb kor vezérét reményli a képzeletdús fiatalság maga előtt látni, hogy fordítanák meg egyszerre a kormányrudat s indulnának másik irányban keresni az annyiszor emlegetett ifjut a sötét tekervényes sikátorok között.

Ott küzd a bátor gyermek a tóduló zaj között fáradt paripáján. Az éles jégdarabok mind kivérzék már lova szügyét s a szorongatott állat a vész balérzetében fel-felnyerít halálos félelemmel, szokatlanul ordításának hangjával megrémítve a rajta ülő szívét.

Nem lehet előre menni!

A paripa mindig jobban gyengült, roskadozott; Zoltán lehajolt a kedvencz állat nyakára s gyöngéden megsimogatta, megveregette.

– Csak még egy perczig ne hagyd el magadat, kedves jó paripám, szólt hozzá hizelgő szóval. Látod, mindjárt a parthoz érünk, ott azután megpihenhetsz kedves lovam, hű állatom.

Az okos állat, mintha értené, a mit ura beszél, új erőfeszítéssel rugaszkodott neki a szemközt álló hullámoknak, olykor félig fölkapva a torló jéghasábokra, mik erőszakosan hátra nyomták, a midőn egyszerre valami tompa robaj üté meg füleit; a paripa egyszerre megtorpant s oly gyorsan kapta félre a fejét, hogy Zoltán csaknem leesett a hátáról; a másik perczben az előttük álló egyemeletes ház irtóztató robajjal omlott össze, oly közel hozzájok, hogy a hullámot túlcsapta Zoltán fején. A rémjelenetet nem eleveníté egyetlen emberi hang sem. A ház lakói vagy elmenekültek már, vagy szótlanul ott vesztek mind.

A paripa rémülten hánykolódott lovagja alatt s szemei az ijedtségtől fénylettek a sötétben. Zoltánnak egész erejére volt szüksége, hogy a hátán maradjon.

A leomlott ház vastag porfelleget támasztott a szűk utczán, s a mint azt nagy lomhán felemelte a szél, akkor látszott meg, hogy a sikátor egészen el van zárva a halomba omlott kő és porladéktól, melynek romjai közül magasra állt ki egy-egy tört gerenda, s a helyökből kivágott ajtók, ablakok rámái, ereszei.

Lehetetlen volt ez úton tovább menni. Az omladék járhatlanná tette az utczát. Zoltán kénytelen volt lova ösztönére bízni magát. Az akaratja ellenére is mindig vissza akart fordulni; most tehát ereszté, hogy menjen, a merre akar.

Visszafelé sokkal könnyebben lehetett haladni; a sodró ár is segíté az úszó mént siettében, s nem kellett szügyével az éles jegek ellen törnie. Mind a mellett érzé Zoltán, hogy a ló ereje végfogyatékán van; olykor egész nyakig elmerül s alig birja már fejét fentartani a víz felett, lélekzete reszket és mindig rövidebb lesz, s egy helyen egészen elbukik.

Máskor átusztatta e paripával a Tiszát s ki sem fáradt az bele. De most a jégdarabok összesebzék az izmos állatot s a vérvesztés és hidegség elvevék kitartó erejét. Tán jó volna sorsára bízni a szegényt. Talán megmenekülhetne lovagja nélkül.

Zoltán tudta, hogy itt uszással menekülni nem lehet. A víz jéggel volt tele, a zaj eltemette volna a legvakmerőbb uszót is.

Épen a lipótvárosi templomig vergődtek, még a legfelső lépcső állt ki a vízből. Zoltán itt leszökött lováról a lépcsőre, kirántá fejéből a kantárt s azzal elereszté a gyötrött állatot.

Mintegy harmincz lépésnyire úszott az tovább, akkor egyszerre visszafordítá fejét s a mint elhagyott urát megpillantá a templom lépcsőzetén állva, kiemelkedék a vízből s hangosan, fájdalmasan felnyerített, visszafordult, odavergődött ismét hozzá, nehéz, erőltetett vonaglásokkal odáig küzdte magát, ott a lépcsőzet alján leroskadt, szép karcsú nyakát kiemelve a vízből, s félig elborult okos szemeivel feltekinte gazdájára, mintha mondani akarná neki: «ülj fel ismét, meneküljünk együtt, a míg bennem tart.»

Zoltán lehajolt hozzá, ölébe vette a hű pára fejét, mely fájdalmasan nyögve, lihegve feküdt gazdája lábainál, kit a legnagyobb veszély órájában elhagyni nem tudott.

E perczben úgy tetszik az ifjunak, mintha a sötétben valami nyugtalan emberi hang szólna hozzá, rémesen, susogva.

Oda nyujtá kezét s érzé, hogy azt egy másik kéz görcsösen ragadja meg, s utána egy félig vízben fekvő alak vonaglik fel a lépcsőzetre.

A koldusasszony volt az, kit a révészek itt hagytak.

Egészen eszméletén kívül volt már, s csak a vak ösztön dolgozott benne, midőn emberi neszt hallva, kinyujtá kezét a vízből.

Zoltán egészen kiemelte őt onnan, s átengedve neki az egyetlen száraz helyet, melyen állt, maga egy lépcsővel alább hágott a vízbe.

A szegény asszony reszketett a hideg és a belső hagymáz miatt. Zoltánon jó meleg zeke volt, azt leveté magáról, s betakarta vele a koldusnőt; hisz ő nem fog azért megfázni, báli öltönyét jól összegombolá, karjait összefonta mellén. Ez is meleget fog tartani.

Az éjszakai szél csipősen fútt a templom előtt, egészen átjárva az ifju könnyű öltözetét. Kalapját régen elvesztette, hajfürteit szabadon zilálta a szél s térdig a jeges vízben állt.

– Nem, nem fogok fázni, nem szabad fáznom, mondogatá magában. Csak eleinte esik rosszul, azután majd belefásulok. Az éjszaka nem lehet már hosszú, s reggelig majd csak érkezik segély.

Néha-néha valami gyáva dæmon azt suttogta fülébe: talán ez a koldusasszony nem is él már, mit használ neki a meleg öltöny, vedd le róla, mit árt neki, ha kissé a vízbe ér? szorítsd odább.

– Nem, nem, szólt magában, megkeményítve reszkető testét. Tűrni fogok. Várni fogok. Ez csunyább volna, mint a rablás, mint a gyilkolás. Nem szabad gyávának lenni.

A víz azonban egyre nőtt, már térdein felül kezde érni az ár, s az ifju szíve lassankint elkeseredék.

Eszébe kezdett jutni az édes otthon, a csendes boldog szentirmai esték, a vidám kaczagás órái a nyájas, derült ismerősök között; s az édes hallgatás perczei a jávorfák alatt, a kedves kicsike mosolygó arcza, gyöngéd kezecskéje az övében. És itt körül a jeges, halálos ár, torladozó fehér-fekete zajával, halálnyögés a közelben, halálordítás a távolban, halál lába alatt, halál feje fölött. Úgy szédült, úgy bágyadt, olyan nagy vágya támadt leomlani ide a hideg hullámba s elvégezni hiú örömöket, kínzó bánatot – egyszerre.

De nem! Nem. A gyáva csügged el, a törpe omlik le az élet terhe alatt. Nem ilyen vég, nem ilyen sors van a bátrak számára megirva; lelke büszkesége, önérzete súgja, hogy egy dicső, tett-gazdag jövő vár reá, s a tűrés, szenvedés csak előkészület ahhoz.

E gondolat úgy átmelegíti a szívet; ez nem engedi érezni a szél hideg fuvallatát. Ah valóban Orkhán szultán kevésbbé fázott szellős sátorában, mint utóda Mahmud, ki a török paradicsom nyolczadik gyönyöréül egész szobákat huzatott be drága prémekkel.

E historiai emléken nyugodott az ifju tétova lelke. Mahmudnak jobb lett volna bátor lélekkel, mint prémmel látni el magát. Lám, a bátorság mint melegít! Már az utolsó lépcsőt is mossa a víz, a jég köszörüli a templom oldalát, s a lépcsőzetnél egész fagyos torlaszt emel.

E pillanatban a széles utcza végén vöröses fény kezdett derengeni. Zoltán azt is csak képzete játékai közé vette, egyikéül azon fényes gondolatoknak a jövőről, mik e perczben lelkét melegíték.

A fény mindig határozottabb kezdett lenni, s nemsokára egy úszó talp tünt elő, melyen néhány fáklya volt kitűzve. Több férfi evezővel és csáklyával hajtá a tutajt, mely sebesen látszott előre törni a jéggel elegy vízsíkon.

A fáklyák közepett, a kormányrúdnál állt egy izmos, herculesi alak, föveg nélkül, egy könnyű kabát vetve vállaira. Daliás barna arczára ki ne emlékeznék? e villogó, vakmerő szemekre, mik tudnak a napba nézni és meg nem hunyorodni, a szénfekete bajusz magasra kondorulva fedezi a büszke, szép metszésű ajkakat, miknek minden szava annyi szívet, lelket szokott meggyujtani, míg a daczos áll, határozott gödrével, fényes fekete szakállal van koszorúzva. Ki ne ismerte volna őt, ki ne tudná, ki volt? ki ne emlékeznék reá? Pest város három legszomorúbb éjszakáján ezren és ezren hallották e nevet mint szabadulásuk jelszavát hangzani és utána mondák, áldva, magasztalva, Istenhez imádkozva.

E férfi – Wesselényi Miklós.

A nagy, széles tutaj már akkor tele volt megmentett nőkkel, gyermekekkel. Hiszen minden férfi örömest nézett szembe a veszélylyel, ha családja gyöngébbjeit megmentve tudhatá.

A nagy országférfi bölcs nyugalommal állt a kormányrúdon; midőn ép, erős épületek előtt haladt el, miknek erkélyéről úri halvány arczok tekintének le rá, kezével inte nekik: ti várhattok még, ti nem vagytok nagy veszélyben, lakástok sokáig kiállja a vizet, nagyobb veszélyben levőket kell megmentenünk; de ha roskatag földszinti házacskát pillanta meg, hol a rongyos háztetőről nyujták felé kezeiket a nyomor félig öltözött alakjai, ott sietett, ott megragadá izmos kezeivel az evezőt, egyenkint szedte le a boldogtalanokat félelmes menhelyeikről s meleg pokróczokba takarva, a tutajon elhelyezé, s tovább hajtotta azt ismét, ár ellenébe, vész haragjába.

Zoltán szótlanul bámulta a szemközt jövő tüneményt. Úgy rémlett az neki, mint valami álomlátás; e magas, dicső férfialak a fáklyák dicsfénye közepett, homlokán az Isten-ihlet vigasztaló derűje, lábainál a szabadulás hálatelt arczainak csoportozata, mint egy bűbájos tünemény az ind mythosz regéiből, hol az ember-alakot öltött Brahma elkárhozott csoportokat ölelve fel, sikamlik végig fényes hajójával a sötét tenger szinén.

Az ifju egészen elfeledett kiáltani. Talán nem is szólt volna, ha a szabadító arra nem irányozza tutaját. Gondolá, hogy a templom is adhatott menedéket valakinek, s a ki az isten zsámolyánál kereste, az ne csalatkozzék hitében.

– Hahó! van ott valaki? hangzék mély menydörgő hangja a szabadítónak, melyhez hasonló hangot nem hallottunk sem azelőtt, sem azóta; szelid biztatás és űző rettenet, az oroszlán haragja és az oroszlán szerelme hangzott abban.

Zoltán még most sem felelt volna; valami magyarázhatatlan kábulat fogta el idegeit, hogy nem tudott szólni; de a szabadító éles szemei észrevették.

– Ott emberek vannak! kiálta, s mig baljával a kormányrudat irányzá, jobb keze iszonyú lökést adott a csáklyával a tutajnak, hogy az keresztül törve a zajló jég felett, néhány pillanat alatt ott termett a templom előtt.

– Miért nem feleltek? Ki van itt?

Zoltán csak most kezde föleszmélni. Megismeré Wesselényit.

– Egy koldusnő, uram.

– Nyujtsa kezét.

– Nem birja, mert félholt.

A szabadító közelebb nyomult, s azon pillanatban ő is megismeré a gyermeket.

– Zoltán! Te itt vagy? Hogy jösz ide?

– Egy beteg gyermeket kellett volna megmentenem, de lovam nem birt a zajban úszni, ide szorultam.

– Egy beteg gyermeket? szólt Miklós, mialatt egyik szolgája átemelte a koldusnőt. Zekédet pedig erre a koldusnőre adtad. Így majd magad is beteg gyermek fogsz lenn. No lépj hát ide.

– De uram, meg kell igérni önnek, hogy segélyemre lesz azon szegény gyermek megszabadításában.

– Hol van? Ki az?

– Kőcserepy leánya.

– Ah! veszélyben vannak, s te mented meg őket? különös játéka a sorsnak! Ezért kár volt magadat áthűtened fiam. Kőcserepy úr háza erősen épült, nem omolhat össze, aztán neki vannak jó barátjai elegen, a kik sietni fognak segítségökkel kedveskedni.

Zoltán keserűen felelt:

– Báró úr, ez nem azon éjszaka, melyen az ember ellenségét megkülönböztetheti barátjától, ha azt veszélyben látja.

– Lelkemre, fiu! ez az ember nekem csak az országteremben ellenfelem, de neked az életben ellenséged. Lépj át, nem érünk reá itt sokat feleselni.

– Nem lépek át, szólt a fiú durczásan. Én megigértem az anyjának, az anya kétségbe esve kért.

És ha apám gyilkosának igértem volna is meg, megtartanám. Itt maradok, várok, míg jön más, a ki oda visz.

A szabadító nem feleselt többet, hanem megkapta nagy rettentő kezével a fiút öltönyénél fogva, s úgy átveté a tutajba, mint a pehelylapdát.

A paripa vergődni kezdett a vízben, midőn urát távozni látta.

– Kié az a ló? kérdé Miklós, ki bolondja volt a paripáknak, kössétek a tutaj mögé, hadd úszszék utánunk. Nagyobb kár volna érte, mint egy pár rideg, haszontalan cretinért!

Tudni lehetett, hogy kit értett a cretin alatt?

Zoltán csodálkozva szemlélte e különös férfit. Ki oly erősen tudott szeretni, mennyire tudott az gyűlölni is! hogy még a vízbe fulók közől is ki tudja válogatni azt, a ki barátja és azt, a ki ellensége, s míg egy koldusért, egy pór gyermekéért százszor veti egy óra alatt koczkára életét, azért, a kit nem szeret, még csak kis ujját sem képes kinyujtani.

– Fogd ezt a csáklyát és segíts! kiálta mély gordon hangján Miklós az ifjura. Zoltán megköszönte neki, mert ezáltal kimelegedett.

Pár percz mulva ismét rá kiáltott menydörgő hangon:

– Húzz egyet abból a kulacsból, ha mondom.

Zoltán engedelmeskedett. A szerémi szilvaszesz jótékony meleggel árasztá el rögtön belsőrészeit s a kemény munka közben egészen visszanyerték idegei előbbi rugékonyságukat. Gyönyörűség volt nézni, hogy dolgozott, hogy izzadt. Miklós le nem vette róla szemeit.

Már közel voltak a Kőcserepy-házhoz. A két ablakban most is égett a halvány szövétnekvilág, a többi sötét volt már.

– Szegény leány! sóhajta magában Zoltán, hogy félhet most oly egyedül.

E közben lassan elkezdett fordulni a tutaj, s Zoltán örömmel tapasztalá, hogy Miklós a Kőcserepy-ház alá kormányozza a tutajt. Örömmel ugrott oda hozzá s hálatelten csókolá meg a derék férfi kezét.

– Nem azért teszem, szólt ez alányomott, döbörgő hangon, mintha megérdemlenék, vagy mintha félteném őket, vagy szánakoznám rajtok, mert csak addig imádkoznak, a míg a veszély tart, s ha szabadultak belőle, ismét káromolják az Istent; hanem teszem te érted. Teszem azért, hogy te elmondhasd nekik: ime ti el akartok engem veszteni, én pedig megszabadítlak benneteket. Helyben vagyunk.

Miklós előtt tudva volt mar az iszonyatos per és annak minden titkos összeköttetései a Kőcserepy-családdal.

A tutajt megállították a két kivilágított ablak alatt, hozzá kötve a földszinti ablakok kiülő vaskosaraihoz s egy készen tartott lábtót neki támasztának az ablaknak, melyen Zoltán ifju erejének heves gyorsaságával futott fel. Miklós maga tartotta a lábtó alját, mintha le volna verve a földbe.

– Ne félj, fiam! dörmögé utána.