Part 14

Hasztalan dörömböltek a zárt ajtókon, ki fogja azt meghallani? mindenkit saját rémülete űz, senki sem törődik a másikéval. A táncztermekben is szétriadtak a párok, kiki otthagyta tánczosnéját, a hol a rémületben felejté, cselédek, urak, mind lefutottak az udvarra, a fényes delnők könnyű selyemöltözeteikben, fedetlen kebellel álltak a hideg éj alatt, könyörögve saját cselédeiknek, hogy tegyenek értök valamit, maguk sem tudták mit. A lépcsők közepén egy ájult nő hevert. Eveline volt az. Midőn a földrengésre, a lövések hangjára ő is lefutott a többiekkel együtt a lépcsőn, egy alant álló azt kiáltá, hogy a Duna a váczi temető mellett szakasztá el gátját s már a váczi útat is ellepte. És a tanácsosék háza e helyen állott. A tanácsosné egyet sikoltott. Vilma! s azzal összerogyott a lépcsőn, féltestével alá fordulva. Az utána jövők kikerülték, vagy átléptek rajta; kinek jutott volna most eszébe más bajával terhelni magát.

Azok ott fenn a kétségbeesés dühével rugdalták az ajtókat, miknek szerencsétlenségükre igen szilárd alkotásuk volt, a midőn egyszerre az étteremhez vezető ajtó felől lépteket hallottak közeledni s nemsokára a zár mellé feszített tör-eszköz recsegése hallatszék, az ajtó mindig jobban feszült, s egyszerre rögtön felpattant, kirúgva a meghajlott zár nyelvétől, s a rémült társaság előtt állt Zoltán.

Egyedül ő neki volt szíve meghallani a bezárkózottak segélykiáltásait: – füleivel hallotta azt más is, de szívét bezárta előttük.

A tanácsnok szemközt jött vele. Nem rettent-e meg ez arcztól? Tán jó volna azt kikerülni? Tán engedni kellene másoknak, hogy köszönetet mondjanak neki bátor szívéért? De az ifju épen őt kereste. Megragadta kezét.

– Jőjjön uram, gyorsan. Hintaja be van fogva. Neje elalélt, de már a hintóban ül magához térve; siessen haza, mert a veszély hamarább oda érhet.

Azzal futott vele együtt le a lépcsőkön. Már ekkor mindenki az udvaron állt.

Nagy veszély pillanatában rendesen ahoz csatlakozik a félők tömege, a kiben legtöbb lelki erőt lát, legyen az nő, vagy alacsony sorsú férfi, avagy gyermek.

– E helyre nem jöhet a víz, még harmincz láb magasságnál is, monda Zoltán siettében az udvaron jajveszékelőknek, kik közől legtöbb azt sem tudta, mihez kezdjen?

Haza menni? Hátha az ár útban kapja, s aztán vissza nem menekülhetnek? Itt maradni is veszélyes, mert az áradás, meglehet, hogy nem fog rögtön elvonulni, a hogy szokta máskor, hogy a milyen gyorsan kiöntött, oly hirtelen ismét visszavonult. De hátha most órákig fog tartani? hátha napokig!

A tanácsosék hintaja a kapu előtt állt már. A többiek mind néhány órával későbbre rendelék fogataikat s gyalog, báli öltözetben, hogy induljanak neki a fekete éjszakának? melyet e perczben egyetlen lámpa sem világított meg; azokat is elmulaszták meggyújtani a fenyegető veszélyben s az egész város mély sötétségbe volt burkolva, s e sötétségből százszorosan borzasztón hangzott elő a rémület kiáltása, a vészharang, a vészlövés: össze-vissza bonyolult csoportok nyargaltak a sötét utczákon, nem tudva honnan jön a veszély? köztük egy-egy sikoltozó némber, a ki gyermekeit nem találta a borzalom órájában.

– Gyermekem! gyermekem! lihegé a gazdag úr is, kinek leánya betegen feküvék otthon a távoli házban, míg ő nejével mulatni jött idegen lakba; – egész teste reszketett, midőn hintajába ült, hol már akkor neje feküdt, kínos görcsök között. – Hajts! hajts sebesen! kiálta a kocsisnak. Ah leányom! Haza, haza!

A gazdagnak is fáj ott azon a helyen! Mindent meg lehet tagadni, csak az apát nem.

Zoltán alig segíté hintajába a tanácsost, azonnal visszafutott a lóakolba s lovát eloldva, felkapott rá nyereg nélkül, s a tova gördülő hintó után nyargalt, az ott maradókat biztatva, hogy nemsokára vissza fog térni biztos válaszszal.

Néhány percz alatt utolérte a hintót; bekiáltott a tanácsoshoz, hogy csak maradjanak nyomában, ő majd előre fog nyargalni, megtudandó, ha nem lehetetlen-e már a hazajuthatás?

Azzal előre vágtatott. Nyomában mindenütt a sebesen rohanó hintó.

A mint a váczi út elejére értek, oly sűrű volt a szemközt tóduló néptömeg, hogy alig lehetett keresztül haladni rajta.

Mindenki onnan jött, arra felé senki sem látszott menni.

A házi állatok, tehenek, lovak bőgve futottak az emberek között, mind onnan, arra felé egy sem.

A menekvők bámulva pillantának fel a szemközt jövő hintóra és lovagra; egy-kettő, a kinek nem volt oly nagy oka sietni, rájuk kiáltott, hogy forduljanak vissza, ne menjenek tovább! – Azok haladtak előre.

A lipótvárosi templomon innen már gyérülni kezde a futó néptömeg, itt-ott bukdácsolt csak nagy ereje szakadva egy-egy targonczás, hevenyében összehányt motyókkal, vagy egy elkésett asszony, ki síró gyermekeit vitte ölében.

Oh milyen boldog az az asszony, sohajtja a tanácsos magában, ki szüntelen nézett ki a hintóból Zoltán után, néha-néha megpillantva őt a sötétben.

Az emberek mindig kevesebben voltak az utczán. Itt-ott a házak ajtai, ablakai nyitva látszottak. A kivilágított szobákon végig lehete látni, senki sem volt bennök, mind elfutottak onnan.

A távolban látszott már Kőcserepy magas háza. Az első emeleten két ablakban halvány világ derengett, a többi sötét volt. Az ott Vilma hálószobája; a többiektől bizonyosan elfutott mindenki.

Ekkor egyszerre úgy tetszék, mintha az utcza szinén a tulsó oldalról valami sötétes csillám kezdene támadni…

… Ez az árvíz!

Valami borzadály-gerjesztő e látvány, midőn a széles utcza fenekén lassankint megkezdének látszani a házak sötét alakjai és az ablakok csilláma, a mint a növekedő vízár fekete tükrét mindig előbbre tolja.

Egy alacsony lebújban még most is danolnak és kurjongatnak, hogy fognak azok egy percz mulva majd jajveszékelni!

A hintó és a lovas már eltűntek a sötét éjben, csak a távoli gördülést hallani még. Lassankint az is elhangzik. Czélhoz ért-e, vagy megállt útközben?

– Vízben vagyunk, nagyságos úr! kiálta a kocsis a kihajló tanácsosnak.

– Csak hajts gyorsan.

A paripák toporzékolva vágtattak neki a növekedő árnak, bőszülten ágaskodva vak félelmökben s a kocsisnak minden erejére volt szüksége, hogy a hintót félre ne ragadják.

És az ár egyre magasabb lett, a hogy előbbre haladtak, a lovak nehezen birtak már menni, hasig gázolva a vizet, s egy zökkenőnél becsapott a víz a hintóba.

Eveline lábait a vékony atlasz czipőkön át ellepte a jeges hullám s ez egyszerre magához téríté.

– Hol vagyunk! sikolta fel, a hintó ablakát felrántva.

A tanácsos átkarolta nejét, nehogy kirohanjon féldeliriumában a hullámok közé, mik egyes roppant jégdarabokat kezdtek már a hintó kerekeihez surolni.

– Hajts! hajts! ordíta a kocsisnak kétségbeesetten.

Az még egyszer lovai közé csapkodott, de a paripák nem mozdultak tovább. Egyiknek szűgyéhez csapódott egy roppant jéghasáb, mitől megrettenve, félrefordítá a rudat, úgy hogy a hintó egyet kanyarodva, keresztbe állt az utczán. Eveline egyszerre végig látott a sík úton.

– Jézusom! kiálta fel elborzadva, s minden izeiben remegve bújt férje keblére, a ki épen úgy reszketett, mint ő.

Hallatszanak-e emberhangok?

Oh igen, az ablakokból, a háztetőkről, szerencsétlen, gyámoltalan emberek, kik ott szorultak lakásaikban, jajgatva kiáltanak segély után. A földalatti csárdából egy részeg ember jött elő, káromolva Istent és elemeket. Vad szitkozódásai borzasztó visszhangot költenek az éjben. Egyszer egy nagyot ordít, azután nem káromkodik többet. Hihetőleg elbukott s ott fulladt a vízben.

Miért nem halad már ez a hintó?

Többet érne, nagyságos uram, most egy rozzant csónak.

Eveline a halál kétségbeesésével kulcsolta karjait a tanácsos nyaka körül, egyre Vilma nevét zokogva. És ők nem juthattak többé oda.

E pillanatban ismerős hang szólalt meg a hintó mellett. Zoltán érkezett vissza lóháton, de egészen átázva.

– Vissza kell fordulni nagyságos uram. Egész a ház közeléig lovagoltam, paripám több helyen úszott. Lehetetlen kocsival a házba jutni többé, a víz egész a kapu homlokát tartó szobrokig ér már.

Kőcserepy minden izma vonaglott e hírre.

Alig mondá el Zoltán szavait, midőn a kocsis, nem várva újabb parancsot, visszafordítá lovait.

– Leányom, Vilmám! kiálta fájdalmas sikoltással a tanácsosné, erőszakosan ragadva meg a hintó ablakát; tán képes lett volna azon kirohanni és elveszni gyermeke miatt.

Zoltán oda hajolt s megnyugtató hangon mondá:

– Legyen nyugodt, nagysád. Térjenek vissza a septemvir úr lakába. Én kinyargalok a Dunapartra s az első csónakost, a kivel találkozom, ide fogom hozni és néhány óra mulva karjai közé viszem Vilma kisasszonyt.

Eveline magán kívül ragadá meg az ifju kezét s maga sem tudta hogyan történt? csak azt vevé észre, hogy megcsókolta e kezet.

A kocsis türelmetlenül csapkodott a lovak közé, s néhány pillanat mulva újra visszafelé vágtatott a hintó, míg Zoltán egyikén azon mellékutczáknak, mik a Dunához vezetnek, a mennyire lehetett a vízben sebesen haladni, elsietett.

A tanácsos hintaja az újtér felé tartva, ott szerencsésen szárazra ért; már akkor az egész tér el volt lepve menekvőktől, kik minden oldalról oda tódultak s a tömegeken keresztül csak lépést haladva lehetett a semptemvir lakáig jutni.

Ott is nagy volt a zavar. A házi úron eret kellett vágatni, s e perczben a láz töré. A vendégek közől senki sem mehetett haza, a hintók kimaradtak, miután egyik városrészből a másikba lehetetlen volt járni. Mindenki jajveszékelt, mindenki el volt csüggedve. Ki tudta volna egymást vigasztalni, midőn mindenkinek saját félelme volt?

Az egész város felett egy rémkiáltás hangzott ezer meg ezer ajakról.

E veszélyes órában Maszlaczky úr különös bátorságot tanúsított a csüggedtek közepett. Biztatott mindenkit, hogy fel sem kell venni az egész veszedelmet, majd elmulik az; máskor is volt már ilyesmi Pesten, akkor sem lett semmi különös baj. Aztán ha tovább talál tartani, majd megjelennek a _mentő csónakok_, kiki megszabadulhat, átmehet Budára vagy Czinkotára; egy becsületes emberbarátnak, Trommel uramnak itt több rendbéli járműve van, az bizonyosan sietni fog polgártársait kiszabadítni e kellemetlen helyzetből.

A mint a tanácsosék visszaérkeztek, ő volt a legelső, a ki a hintó ajtaját kinyitá, a ki Evelinet kiemelni segíté.

– A leányom! egyetlen jó leányom; suttogá fülébe a roskatag nő, mire Maszlaczky úr egy hős állását véve fel, nemes elhatározással mondá:

– Nagysám! Legyen nyugodt; ha veszély fenyegeti Vilma kisasszonyt, az én keblem legyen a legelső, mely azt felfogja róla. És ha láva-tenger volna az, mi ez utczákat elönti, e két kar megszabadítja őt. Barátom! számítson reám.

Azzal megcsókolá Eveline kezét, Kőcserepyt megölelé s belebújva téli kabátjába, sietett Trommel uramhoz.

Trommel háza nem messze esett ugyan az új térhez s odáig kevés vizet kellett Maszlaczkynak gázolni, de maga a ház, melyben az érdemes úr lakott, még a többinél is alább feküdvén, ide már csak keresztbe tett deszkákon lehetett eljutni.

E deszkák egyikének végén áll a derék úr. Háta mögött az udvarban négy-öt csónak volt látható egészen _lengő_ állapotban.

– Jó reggelt! kiálta Maszlaczky úr, egy sovány lámpa világánál felismerve ügyrészesét, s szívesen vette, hogy az felsegíté őt a deszkára.

Szép glacé-topánjai egészen tele voltak vízzel.

– Hát rendben vagyunk-e?

– A mint látni méltóztatik, szólt Trommel. Tessék besétálni hozzánk.

– Nem lehet, sietek. Elő hamar egy dereglyével.

Trommel uram néhány szót súgott egy révész fülébe s azzal elkezdtek egy csónakot evezőkkel s kormánynyal ellátni.

De mindez oly lassusággal, oly kimért tempóval történt, hogy a fiscalis úr százszor elveszté türelmét ez alatt.

Maszlaczky úr aggodalommal hallgatá az utczákon aláhömpölygő jégdarabok moraját, s bizalmasan sürgeté az érdemes Trommel urat.

– Ugyan kedves Trommel úr, legyen szíves parancsolni embereinek, hogy siessenek.

Ő maga nem mert nekik parancsolni, mert csak alig állt azon az egy szál deszkán.

Erre Trommel úr maga is hozzá fogott a készüléshez, de csak azt szerezte ez által, hogy még lassabban haladt a munka; a hol valami meg volt kötve, azt ő ismét eloldozta, s lehetőleg gátoltatta a kimozdulhatást.

A mely arányban pedig Maszlaczky úr átázott lábai fázni kezdtek, azon mértékben fogyott türelme; aggodalmai növekedését pedig mértanilag kiszámíthatá a falon, melyen perczről-perczre magasabb vízállást mutatott a növekedő ár. Már az ablakon folyt be, s a fiscalis úr kénytelen volt a deszka tulsó végeig hátrálni előre. De miért nem sietnek jobban?

– Kedves barátim, ne szuszogjanak oly soká! szólt végre kifakadva.

Trommel úr erre visszafordítá fejét s egy tökéletes révész gorombaságával válaszolt:

– Hát ha jobban tudja az úr, csinálja maga!

Maszlaczky úr nem tudta egyelőre, hogy mi történik vele?

– Kedves Trommel. Azt tartom, hogy jó volna sietnünk.

– Csókolom kezeit. Ha mi olyan bolondok vagyunk, hogy sietünk, akkor senki sem fizeti meg a fáradságot, hadd reszkessenek előbb egy kicsinyt az emberek, annál jobban előadják majd a pénzt.

A vállalat érdekében helyesen beszélt a derék férfiu, de Maszlaczky úr ezúttal nem azon szempontból vevé fel az ügyet. Neki Vilmát kellett megmenteni, ez által elszakíthatlan kapocscsal kötni magához a Kőcserepy-családot, hálára, tán melegebb érzelmekre is kötelezni le a fiatal lánykát, mint szabadító nemtő jelenni meg előtte, midőn legsürgetőbb a veszély. Egy ily jelenet mégis többet ért Maszlaczky úr számításaiban egy pár száz forintnál.

– Igen is, kedves Trommel úr, önnek igaza van általánosságban; – de in specie, részletesen tessék kivételt tenni. Én a magam részére ohajtok egy csónakot, saját rendelkezésemre.

– Ohó! arról szó sem volt köztünk. Az nincs a szerződésben, hogy az úr még _extra_ is használja a csónakokat. Az volna csak furcsa.

– De, kedves barátom, én nem üzérkedni akarok azzal, hanem saját használatomra kivánom azt.

– Lirum lárum. A hol az úr lakik, oda nem megy a víz. Én nem hagyom magamat megcsalni, tudja az úr; ha nem tetszik az úrnak a szerződés, én visszaadom a pénzét, adja vissza az irásomat.

Maszlaczky úr most látta át, hogy micsoda kelepczébe került. Trommel úr ki akarja őt játszani a jövedelmes vállalatból. Ugyan jól kiválasztotta emberét. Kellett neki oly hidegvérű alak, a ki százas uzsorát vegyen a szerencsétlenség helyzetéből s ez egyenesen ő rajta kezdi el szerepét, hagyja őt rimánkodni, könyörögni egy szál veszendő deszka szélén, s nem hajt reá addig, míg osztályrészéről teljesen le nem mond.

Egyszer életében vállalt magára Maszlaczky úr emberbaráti szerepet, annak is így megadta az árát. Látta, hogy itt nincs sok válogatás.

– A szerződését is visszaadom önnek kedves – azaz hogy: Trommel úr, és a pénzemet is ott hagyom. Tegye el. Hanem adjon egy csónakot rögtön.

– Akár dereglyét, ha így beszél. Már ha én velem szépen beszélnek, akkor én mindent adok. Látja a tekintetes úr, hogy a magam házát is veszendőbe hagyom, csakhogy másokon segíthessek.

Ezzel rögtön készen állt Maszlaczky úr előtt a dereglye, benne négy izmos révészlegény csáklyákkal, evezőkkel; a fiscalis úr széttépte a szerződést s többet nem is vesztegetve a szót a hajósmesterrel, bele ugrott a dereglyébe s parancsolá, hogy hajtsák azt a váczi-út felé.

Eleinte szűk, sötét sikátorokon vitt a rémséges út, miknek alacsony házaiba az ablakokon folyt már be a viz. A rozzant háztetőkről szerencsétlen menekvők kiáltottak le segélyért, s rimánkodva nyujtogaták összekulcsolt kezeiket az elsiető üres dereglye felé, mintha Isten volna, a ki ott alant jár. Hasztalan. A dereglyét hideg vérrel hajták tovább a révészek, pálinkabűzü elménczségekkel vigasztalva a kétségbeesőket.

A lipót-városi templom előtt a lépcsőzet alsó fokán egy vén koldusasszony feküdt, kinek már nem volt ereje az oszlopzat talajára felkapaszkodni. Egyik révészt meghatották a vén koldusnő nyögései s hajlandó lett volna őt felvenni a dereglyébe.

– Nem érünk rá! kiálta közbe Maszlaczky úr; majd visszajövet.

Legalább csak az oszlopzatra segítsék tehát fel, rimánkodik a nő.

Nem lehet azért most megállni. Csak tovább! Ki veszi számba Pest város koldusait?

Hanem a mint a templomon túl kanyarodtak, ott egy magas ház erkélyéről erős, parancsoló hang kiáltott le hozzájok.

– Révészek! száz pengőt kap, a ki engem innen Budára átszállít.

– Nem érnek rá! Sietett Maszlaczky úr felelni.

– Hanem a révészek megálltak e szóra.

– Csitt csak, szólt a kormányos. Hány száz forintot mondott az úr?

– Kettőt! Kiálta az onnan felülről.

– Én négyet értettem.

– Adok hármat.

Ne alkudjatok, semmirekellők! ordítá Maszlaczky egészen felbőszülve azon szemtelenségen, hogy rajta kívül még mástól is fogadnak el rendelkezést. A dereglye az enyim, kizárólag az enyim. Én fizettem meg az árát.

– No látja az úr, szólt a kormányos az erkélyen alkudozóhoz, ez az úr nem engedi, hogy felvegyük. Hiába: ő parancsol.

– Megadom a négy százat.

– Már az más; tessék leszállani, ide a vállamra lépjen.

– Én parancsolok, gazemberek! rikácsolá éles hangon Maszlaczky. Én parancsolok.

– Ebnek parancsol az úr! riadt rá a kormányos. Szolgái vagyunk mi az úrnak? Azt teszszük, a mit akarunk.

– Én megfizettem a dereglye árát.

– Azt végezze el az úr Trommellel, nekünk semmit sem adott; legények! ki a Dunára! Ha nem tetszik a mulatság, tessék kiszállni.

Maszlaczky úr ekkor könyörgésre fordította a dolgot. Ékesen előadta, miszerint neki okvetlenűl meg kell szabadítani a Kőcserepy-házból a tanácsos leányát, ki ott betegen fekszik, az Istenre kéri, menjenek oda vele; hanem a révészek megvigasztalták szépen, hogy ne búsuljon semmit, a Kőcserepy-ház igen szilárdul van építve, nem dőlhet össze egyhamar, ott voltak az építésénél. Erősen áll az. Sőt a kormányos egész megnyugtatólag mondhatná becsületszavára, hogy ő bizonyosan tudja, miszerint a tanácsos úr egész családjával együtt kiment még tegnapelőtt falura, nem is jön be a héten.

Maszlaczky úr sírt, ordított dühében, szidta, fenyegette a ficzkókat. Nem használt semmit. Választania kellett, hogy kiszálljon-e a vizbe, vagy akarata ellen megtegye a halálveszélyes útat Pestről Budáig?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ezen félelmetes éjszakákon a királyi tábla ülnökei közül többen, a történhető veszély ellen óvakodva, a curia épületébe rendelék jurátusaikat, hogy ott két óránként fölváltva a levéltárhoz vezető termekben őrködjenek.

Az éjfél előtti órában épen Kovácson volt az őrállás sora. Már egy óranegyed óta hallá a lövéseket és vészharangszót s az utczákon futók kiáltozásait, s érzé a pillanatig tartó földrázkódást, mely miatt a nagy levéltárszekrények mind úgy dübörögtek, mintha a beléjök zárt százados pörök megelevenültek volna, s végitéletet sürgetnének, valahányan kihaltak belőlük, actorok és incattusok, mind lábaikkal rugdalnák e szomorú kripták ajtait, a minden alvó lelkek elszabadulásának éjszakáján. Maguk a falakon függő ős nagyúri képek is aranynyal és hermelinnel és büszke arczokkal, úgy látszottak remegni faragott rámáikban s mindenünnen az ifjú őrre néztek, az egyetlen síron inneni élőre közöttök, mintha kérdenék tőle: hát te nem remegsz-e?

A fiatal jurátus arcza sápadtabb volt az övéknél. A rémület és veszély hangjai törtek mindennünen felé. Hallá, mint futnak ki a nagy épületből mind az emberek, a kik benne laknak, hogy sietnek végig lihegve a hosszú folyosón és neki egyedül kell ott maradni, neki nem szabad elhagyni helyét. Ott járkált alá s fel a szikrázva lobogó gyertya világánál, kivont karddal.

Oh az a kivont kard olyan sokat tud beszélni, ha van a ki olvasni tud róla! az elmondja, hogy van az embernek egy kedves jó barátja, a ki kettővel fölér veszély idején. A kinek kardja van, az soha sincs egyedűl: a kard elmondja, hogy a magyar született katona, s a katonának meg kell állani rendelt helyén, ha a világ összeomlik is körűle.

A vészharangszó miatt nem lehetett hallani az óraütéseket. Ki tudja, mennyire haladt már az éjszaka? Tréfás órákban szokás volt az ifjak közt beszélni egy néhai vén tabuláris ügyészről, ki egész nap ott szokott ülni a levéltárban, pörtárban s írt, írt szakadatlanúl végevárhatlan replicákat, exceptivákat, informatiókat, eldönthetetlen hosszú perekben, s minthogy rövid volt neki a nappal, éjszaka is ott írt sokszor, még sem bírt semmit elvégezni; s minthogy rövid volt neki az élet, most a halál után is följár s előszedi éjfél után a penészes pereket s ír nagy sebesen, irja azokat a hosszú, véghetetlen, tekervényes feleseléseket, és még sem tud végére jutni… Ha most az csak ide jönne! gondolá magában a fiatal jurátus… De jót huznék a hátára! veté utána magában, egyet suhintva kardja lapjával s alig gondolta el, midőn nesztelelenül megnyilik a főajtó s belézeng rajta egy tetőtől talpig fehér alak, füle mögé dugott irótollal, nagy remegve s kezeit fázékonyan hóna alá dugdosva, épen mint valami kisértet, a ki jön replicákat írni éjfélnek idején.

– Ki vagy? megállj! ordítá rá a jurátus, kardját felé tartva hegyével.

– Ugyan ne ijeszgessen a tens úr, mikor különben is úgy félek, szabódék a jámbor kisértő lélek, a ki nem volt más, mint a curia kapusa, ki okíratokat másolt szobájában s onnan jött elő nagy reszketve a vész harangjaira. Senki, egy lélek sincs az egész házban, csak mi ketten, mondá fogvaczogva, s majd belebújt a fűtött kályhába. Csak azért jöttem a tens úrhoz, hogy megtudjam, nem kell-e újra befűteni? De úgy megijesztett a tens úr.

– Köszönje, hogy megijedt, mert különben rosszul járt volna. Hány óra már?

– Tizenegy még mikor elmúlt!

– Úgy engem régen fel kellett volna váltani. Ki következik utánam?

– Tarnóczay tens úr. Kétszer izentem már utána, hogy jöjjön, de azt mondja, hogy vesztésben van, regresszirozni kell magát. Most megint utána küldtem a kis fiut, csak az uton meg ne ennék a halak.

E szelíd kivánsága a jámbor kapusnak menten teljesüle, mert azon perczben nagy dalolás hangzott végig a folyosón, sarkantyupengéssel vegyülve s nem sokára belépett a kis fiu lámpással, utána Tarnóczay tens úr, nyalka, kifent arczával, melybe szerelmes volt Pesten minden második némber.

– Jó estét, koma! kiáltá az érkező, őrt álló társára. Untad már magadat. Szerencséd, hogy svarcz vagyok, mert reggelig itt ülhetnél helyettem. Megkoppasztottak csúful. Csunya kozákok vannak ott. Mindig sláger, egyre-másra sláger. Te fattyu! hol van az a fattyú?

– Kérem, tiltakozék a kapus, ez az én valóságos törvényes fiam.

– Elhoztad a puncsomat, fattyú? Tedd le ide fattyú! Nesze egy garas. Nincs az biz nálam. No majd ha lesz, kapsz egy huszast. Te fattyú!

A kapus dörmögve czibálta el onnan a fiát. Kovács is felölté zekéjét és eltávozott.

Tarnóczay tens úr utána kiáltá:

– Aztán ha a Privorszkyba mégy, a helyemre ne ülj, mert ott peched lesz, csunya peched.

Kovács nem ügyelt rá. Tarnóczay úr még azután is jó sokáig eldörmögött: «Milyen jó ándungjaim voltak, aztán mégis mindig letájcsoltak, egyre bakala; csizta bakala! a legjobb gusztámat elrontotta a spicz: hijába brennoltam, kaufoltam, pászoltam, aufmisoltattam, nem változott a szerencse. Ma nagy malőrben voltam, engem ucscse. Még sáphoz sem jutottam.»

Hagyjuk őt morogni. Menjünk addig a Privorszkyba.

Régen megvolt, most is megvan az a szokás, hogy a kávéház helyett a tulajdonos nevét szokás említeni. Ez időben épen Privorszky teremei voltak a törvénytudó fiatalság kedvencz gyűlhelye, s nem tartozott a ritkaságok közé ott még éjfélek után is vidám társaságokat találni párolgó püspök-ital mellett, földig érő füstfelleg között, kártyai replicákba elmerülve.

A játék-asztal most is sűrűn körűl van ülve, csupa fekete attilás ifjak, kiknek oldalára kard van kötve, ez oly regényes kiegészítő része a magyar viseletnek s kivált éjszaka idején elmaradhatlan, mivel hogy a fiatal törvénygyakorló testületnek nem egy tettleges vitatásra van alkalma a helybeli czéhek harczvágyó fiatalságával s ilyenkor aztán előfordúlható esetekben vajmi jó szószóló a kard.