Part 13

– Ezeket több emberbarát segélyével elszállítottuk szekereken a magasabban fekvő Rákosra; a mint innen visszatérve a város felé siettem, négy ágyúval láttam nagy sietve végig vágtatni a töltésen egy osztály tüzért, kiket ismét roppant néptömeg kisért. E sietség oka megfoghatlan volt előttem, míg egy szemközt jövő lovas meg nem magyarázta, hogy a Csepel fokánál támadt jéggátot szándékoznak ágyúkkal szétlövetni, remélve, hogy ha egyszer a zaj rést találhat, azt majd saját súlyával tovább töri s a város a legnagyobb veszélytől megmenekül.

– Nos? nos? és történt valami? sürgeté Maszlaczky úr, kit ennél a jelenésnél kezdett érdekelni a történet.

– Hallották kegyetek talán az ágyúlövéseket egy óra előtt?

Mindenki emlékezett reájok, csak hogy egymást nem merték rá figyelmeztetni.

– Azok a réslövések voltak. Egy fiatal tüzértiszt vezette a munkálatokat. Minden lövésnél szikrázó port látszott vetni a felmagasodott jéggát s a mint a negyedik huszonnégy fontos teke közepébe csapódott, egy nagy darab elvált belőle s csendesen odább úszott. Azonban az utána tóduló zaj néhány percz alatt ismét betemette a lőtt rést s teletömte recsegő jégtábláival a szakadékokat. Sisyphusi munka volt az. Ekkor egy éltes mérnökkari őrnagy érkezett oda lóháton, ki a mint végignézte távcsövével a környéket, megszünteté az ágyúzást. Ezzel nem sokra fogunk menni, monda, ez nem ér semmit. Én oda lovagoltam hozzá közel, hogy hallhassam, mit beszél? «ott azt a jeget valami nem természetes gátnak kell fentartani», monda műértő tekintettel. Többen a városbeliek közől értesíték, hogy ott egy erős jégtörőféle sarkantyú van a vízbe verve. Úgy bizonyosan az lesz az akadály; ezt szét kell vettetni. Figyelmesebben nézve, csakugyan láthatók voltak a jég által elborított sarkantyú itt-amott kiálló gerendái. Én bátorságot vettem magamnak e perczben megszólítani az őrnagyot. Uram, egy külvárosi csárda udvarán több nagy kútcsövet láttam heverni, tán ha azokat lőporral megtöltenők, hosszában szét lehet szaggattatni a jégtörőt. Az őrnagy rám nézett e szóra, azután vállamra ütött, – hát menjen érte, monda, intve egy altisztjének, ki szekerészeivel velem jött, s egy óranegyed mulva ott voltunk a csövekkel, miket tulajdonosuk ingyen engedett át. Most azokat megtölték lőporral s közepökbe egy lyukat fúrtak, hova egy vascsövet lehessen alkalmazni. Azután hat legény csónakra szállt velök s nagy küzdéssel keresztül törtetett mintegy száz lépésnyire a zajon. Ott ki kellett szállaniok, mert a jég keményen állt s kihúzták a csónakot a vízből. A facsöveket vállaikon vitték egész a jégtörőig, ott csáklyákkal rést vágva a jégben, lebocsáták azokat a czölöpök közé, úgy hogy a csövek két vége be lévén dugva, csak a közlő vascső állt ki a vizből, melybe azután kanóczot dugtak, égő végét jó hosszúra hagyva, hogy idejök maradjon elébb visszatérni, mint a szétpukkanás megtörténik. Azután sietve futottak, eveztek vissza a partra. Át voltak izzadva, mire oda értek. Az őrnagy figyelmezteté a körülállókat, hogy tartsák magukat távol, ő maga azonban lován maradt, távcsövével figyelmesen vizsgálva a jégtörőt. Én mellette maradtam, s láttam, hogy sokszor félretekintget reám, de nem mondta, hogy menjek onnét.

– Vakmerő kölyök! kiálta fel Tarnaváry úr, kinek üstöke izzadni kezdett az elbeszélésnél.

– Most egy hosszú kínos várakozás kezdődött. Feszülten, hallgatva leste mindenki az akna fellobbanását; egy szó nem hallatszott sehol. Igy mult el két, három percz, majd öt percz, majd elmult tiz és a lobbanás mégsem történt meg. Talán kialudt a kanócz? De ki fog oda menni, hogy megnézze? Hátha épen abban a perczben, midőn oda ér, talál szétdurranni az akna?

– No azt én is szeretném tudni, hogy ki mer oda menni? szólt közbe a septemvir.

– Pedig a halogatás veszélylyel járt, mert már egészen bealkonyodott s az éj elronthatta volna az egész fáradság eredményét. A jég sokkal zajosabban és sűrűbben jött még, mint azelőtt s a Duna oly szemlátomást áradt, hogy a hol elébb szárazon álltunk, ott már a lovaink lábait kezdte érni a víz. Ekkor maga az őrnagy ugrott le lováról, bele a csónakba s négy legényt magához véve, parancsolá, hogy evezzenek vele a jégtorlatig. Én is leugrottam lovamról, mit ő észrevéve, hirtelen visszafordult, s kemény, parancsoló hangon kiálta: megtiltom mindenkinek, hogy velem jőjjön. Egyedül megyek.

– Azt ugyan okosan cselekedte, szólt Tarnaváry úr, könnyebben lélekzve.

– Azonban mielőtt a torlaszhoz érkezett volna, a csolnak a sűrűn jövő jégtáblák közé szorult, s bár mindnyájan kiugráltak belőle, még sem sikerült azt kiszabadítaniok, az őrnagy maga kétszer esett bele veszélyesen a vízbe s a rohanó ár végre levitte a csónakot a kiöntésre s ott megfeneklettek vele egy jégmező közepében. Már ekkor homályos volt az idő, nem igen lehetett látni; még egy csónak volt a partnál, s öt-hat jurátusféle fiatal ember állt körüle kiknek igen jó bátor arczaik voltak; én bizony meg mertem őket szólítani: jó barátim, ne próbálnánk-e szerencsét? Azok egyszerre elértettek s mind a csónakba ugráltak velem együtt.

– De csak nem őrültetek meg? Kiálta fel elszörnyedve a septemvir.

– Kedves gyámatyám, látja, hogy itt vagyok, ép-kézláb, semmim sem hiányzik: tiz perczig egyedül Isten kezében voltam. Mi szerencsésebbek voltunk. Minket a zaj egyenesen a torlatnak szorított. Mielőtt társaimnak eszökbe jutott volna, én kiugrottam a jégre. Csak azt kiáltottam vissza nekik, hogy emeljék ki a csónakot, nehogy a jég összezúzza.

Azzal futottam az akna felé. Már nem tudom, mit kiáltottak utánam, de úgy tetszett, mintha egész parthosszant egy ordítás terjedt volna el erre. Isten velem! mondám szivemben s oda ugrottam az akna elé, megragadtam a gerendát, melynek a cső volt támasztva s oda tekinték. A kanócz ki volt aludva. Egy kissé megrázkódott bennem a lélek. Most kivettem égő szivaromat s a kanócz végét meggyújtottam és újra helyére illesztém. Azután siettem vissza a csónakhoz.

A gyermek ez elbeszélésnél oly fehér kezdett lenni, mint a fal, mintha csak most borzadna el azon veszélytől, a melynek kitette magát.

A körülállók szívdobogását lehete hallani; Tarnaváry úr a hideg izzadságot törölgeté homlokáról.

Maszlaczky úrnak egy párszor az forgott már a nyelvén az egész hajemelő elbeszélés alatt, hogy tulajdonképen mi jogon merészkedett Zoltán urfi minden gyámnoki beleegyezés nélkül ily életveszélyeztető kalandba elegyedni, a mely utoljára is nálánál különb emberekre volt bízva? de soha sem birt vele szóhoz jutni, mert az asszonyságok mind körülfogták az elbeszélő gyermeket, Emmanuel barátunk nagymamája oda húzta őt maga mellé, helyet készítve számára a causeusön, melyet ő azonban nagy tiszteletből nem foglalt el, s a septemvirné nagy részvéttel és anyai gondossággal törölgeté csipkés batiszt kendőjével Zoltán homlokát, s anyai gondossággal igazgatá helyre szétbomladozott hajfürteit. Báró Berzy pedig a kártyázó-asztalra téve le irótárczáját, menten feljegyzé Zoltán mondásait, hihetőleg a club of travellers magazinja számára, könyökével az asztalra dőlve s lábát oly messze elnyujtva, hogy a septemvir háromszor keresztül botlott benne.

– Nos? nos? sürgeté a genialis báró, plajbásza hegyét szájában megforgatva, nos ifju barátom, mi történt azután?

Zoltánt feszíté az a tudat, hogy valaki az ő szavait leirja s e percztől iparkodott sokkal szárazabban adni elő az egész történetet, a mi azonban a tárgy természeténél fogva kevéssé sikerült neki.

– Az történt, hogy miután meggyújtottam a kanóczot, nem tudtunk visszajönni, mert a zaj közt megfeneklett a csónak, s minden megfeszített törekedésünk mellett is azt vettük észre, hogy inkább közeledünk az aknához, mint távozunk tőle. A kanócz pedig egyre sziporkázott.

A szörnyűködés hangjai hallatszottak a körülállók közt.

– Ah, ah! ne mondja ön tovább. Ne mondja tovább Zoltán, mert mindjárt rosszul leszek, kiálta közbe a septemvirné s addig meg nem hagyta magát engesztelni, a míg egészen oda nem vonta magához Zoltánt, saját kezeivel győződve meg róla, hogy csakugyan itt van és nem történt neki semmi baja. Engemet az ilyesmi nagyon alterál, bizonyítá még azután is szenvelgő fájdalomérzéssel, mit a mellette ülő asszonyságok siettek osztani és helyeselni, Tercsa és Julcsa kisasszonyok pedig ott a háta mögött állván, mindjárt megszólták édes mamájokat.

– A mama minden estélyen el szokott ájulni.

– Furcsa, hogy mikor magunk vagyunk, akkor soha sem ájul el.

Báró Berzyt hátráltaták az intermezzók. Már az utolsó szót is leirta.

– Hát a parton állók mit csináltak? hé? kérdé Zoltántól.

– Mit tett volna ön, ha ön állt volna a parton? kérdé viszont Zoltán, elégtételt véve a báró kiváncsiságaért.

– Az egyszerű: oda kiáltottam volna önnek, hogy menjen vissza és oltsa ki ismét a kanóczot.

– Azt nem tettem volna meg, szólt Zoltán büszkén, mert itt ezrek megmentéséről volt szó, nem az enyimről.

Kőcserepyné oda inté legyezőjével magához Maszlaczkyt azalatt.

– Nem találja ön e mesét rendkívül unalmasnak?

– És valószinűtlennek. A fiatal ember igen eleven képzelődéssel látszik birni.

– Mentül tovább figyelek rá, annál jobban fel tudom fogni Vilmám ellenszenvét. Mennyi suffisance ilyen fiatal embernél.

– És mennyi arrogantia. Mikor én annyi idős voltam, szólni sem mertem ily nagy társaságban. A fiatal embernek szerénynek kell lenni. Hallgatni, midőn magánál idősebbeket lát, figyelni, midőn azok beszélnek és felelni, midőn kérdezik. Ez az én elvem.

Ezalatt ki egyet, ki mást találgatott, hogy mit cselekedett volna Zoltán megmentésére, utóbb is neki kellett megfejteni a talányt.

– A veszély találékonynyá tesz: még egykori jó gyámatyamtól tanultam azt, hogy a hol legközelebb a vész, ott legközelebb az Isten. A legnagyobb szorongattatás perczében egy gondolat támadt fejemben, ezt Isten súgta nekem. A derék őrnagy azon törekedett, hogy egy kötelet hajíttasson hozzánk, de az mindig távol esett el tőlünk. Ekkor én odakiáltottam hozzá, hogy csavartasson egy gombolyag zsineget egy puskavesszőre s azt lövesse felénk. Igy a zsinegen át magunkhoz vonjuk a kötelet.

– Bravo! bravo! kiálta fel báró Berzy, s a társaságban lehete hallani a teljes megelégültség moraját; erre a gondolatra nem jött senki, pedig nagyon egyszerű volt.

– A derék őrnagy rögtön lőfegyvert és zsineget teremtett elő, ő maga rendezé, ő maga czélzott, nehogy félre menjen a puskavessző, vagy bennünket találjon. Derék ember. Úgy lőtt, mint Tell Vilmos. A vessző épen fejünk felett süvöltött le egy ölnyire, a maga után vont zsineget közénk vágva le. Néhány pillanat mulva meg volt erősítve csónakunk orrán a kötél, túl a parton száz meg száz ember kapaszkodott bele; öt percz mulva kinn voltunk a parton. De ideje is volt. Alig jutott időnk megköszönni mentőink segélyét, midőn egy felvillanó láng vakítá el szemeinket, mely égő gerendákat s szikrázó jégdarabokat lövelt fel az égbe, s két felé csapta a jeges árvizet maga körül, oly iszonytató fényt vetve szerte, mintha a jégtenger helyett egy lávatenger fogott volna bennünket körül, mely lassu morajjal azonnal megindult.

– Az különös, szólt közbe Maszlaczky úr, ki szerette az általános bámulat emelkedését kétkedő bölcsészetével alábbszállítani; az nagyon különös, hogy mi e rettentő explosióból semmit sem hallottunk.

– Ez onnan van, minthogy a pukkanás mélyen a víz alatt történt, felelt neki Zoltán. Egyébiránt az messze van ide, s önök tánczczal voltak elfoglalva.

– Tehát ön e szerint megmenté városunkat; szólalt meg Kőcserepy úr, örök mosolyával, mézédes hangján, melyen keresztül érzett a gúny.

Zoltán szilárdul állta ki a tanácsos nyájas tekintetét. Tudta ő már azt jól, hogy ez ember neki kérlelhetlen üldözője, bár az üldözés okát még nem ismeré; tudta, hogy ez a nyájas mosoly gyűlölettel, irigységgel van megtelve, és talált választ a gúnyos dicséretre.

– A mentség onnan felülről jő, nagyságos úr. Hanem annyit bizonyosan mondhatok, miszerint a városba visszatérve, a parton állóktól hallottam, hogy a jég sebes haladásban van, s az ár fél óra alatt hat hüvelyket esett.

– A gutát! kiálta fel Maszlaczky úr, a kinek olyan jól esett ez a tudósítás, mintha a perköltségekben elmarasztalták volna. Kellemetlen meglepetését csak a többiek öröme nem engedte észrevenni. Rögtön sietett a kalapját, felöltönyét előkerestetni, megigérve a társaságnak, hogy azonnal authenticus tudósításokat fog személyesen hozni a Duna vízállásáról, csak addig mulassanak, a mit nála nélkül is megtettek volna.

Zoltán tudósítása elűzé a kedélyek fellegeit, semmi baj sincs többé. Isten csak meg akarta ijeszteni az embereket, s látva bűnbánásukat, megengesztelődött irántuk, elfordítá felőlük ostorát. Igaz ugyan, hogy ezren, meg ezren úsznak még most is, koldusbotra jutva, a veszélyes járműveken, ezren meg ezren várják házaik tetején ülve vagy fák galyaira kapaszkodva, körülvéve jeges vízártól, a mentséget vagy a halált, de azért azok, a kiknek semmi bajok sincs, minek sírnának?

A táncz most újul még csak fel igen jó kedvvel. Zoltánnal mindenki akar tánczolni. Ő az est hőse a leánykák előtt, kik által szeretetreméltó gyermetegséggel engedi magát elragadtatni, kézről kézre adatni, hízelgéssel, gyöngédséggel elhalmoztatni, oly tűzzel, oly ifju bájjal senki sem tudja tánczolni a lengyelt, mint ő. Még a kártyateremből is előjönnek őt nézni ilyenkor.

– Ez a fiu valaha kicsapongó világfia lesz. Mondaná Eveline Maszlaczky úrnak, ha az jelen volna, ki azonban e perczben bosszúsan nyargal alá s fel a Duna-parton, a hideg szélben, s a partokat ellepő embertömegen keresztül furakodva, kérdezősködik nagy aggodalommal: mit csinál a víz?

– Hála Istennek! apad, felelnek neki.

Már nyolcz, már kilencz hüvelyket mondanak neki. Mentül odább tudakozódik, annál többet hall, s mindenki hozzá teszi: hála az Istennek!

Az utolsó épen tizenegy hüvelyknyi esésről tudósítja, – hála az Istennek.

Hála Istennek! könnyű nekik azt mondani; a pimaszok, a gyávák! hogy örülnek a más becsületes ember kárán. Ők nem tudják, hogy Maszlaczky úr háromszáz forintig úszik ebben a mulatságban.

Egészen elbúsulva kellett visszatérnie a septemvir úr lakába, még a kapuban is hallotta, hogy kiáltotta egy az újtéren végig futó ember a szemközt jövőknek: «egy láb és egy hüvelyk az esés!»

Ez volt esteli tiz és tizenegy óra között.

Maszlaczky úr, mint egy bús bagoly, jelent meg a vidám társaságban, a heverőben levők siettek nála kérdezősködni.

– Háromszáz hüvelyk az esés, felelt a tisztelt úr. Akkor is háromszáz forint volt az eszében.

– Mi a patvar? háromszáz hüvelyk? kiálta Tarnaváry, s kérlelhetlen kaczagásával oly zavarba hozta a fiscalist, hogy az alig birta magát helyreigazítani, miszerint nem háromszázat akar mondani, hanem csak tizenkettőt.

Ah, tehát mégis igazat mondott Zoltán, tehát csakugyan megfordult a veszély. Ennek az örömére valódi keresztyéni kötelesség örvendeni. Az inasok széttárják az ebédlő ajtait, a férfiak karjaikat nyujtják a delnőknek, s átvonul a vidám társaság a gazdag lakomához. Az izes ételek, a lelkesítő bor poharai mellett elmúlik utolsó ösztöne is a vak félelemnek. – Ide benn lenni jó. – Nem az ős, patriarchalis magyar lakomák egyike ez, hol minden ember tisztességesen asztalhoz ül, kinek-kinek el lévén rendelve a maga helye s elkezdik a levesen és végig folytatják az egész fogáson, házi úr és asszony agyonfáradnak a kinálkozásban.

A haladó korszellem más módot hozott be, asztal csak az ételek számára áll, ott van felhalmozva, mi szemnek és szájnak tetszik, mellettök kanalak, villák, kések és tányérok mind egy halomban, kiki vesz magának a mire szüksége van, ott kezdi, a hol akarja, eszik, iszik kinálás nélkül s letelepszik, a hol helyet talál, a legszemesebbé a legizletesebb falat, a legkényelmesebb hely, senki sem fűszerezi kinálkozásival a vendégséget, az emberek úgy esnek át rajta, mintha rabolták volna, s félnének, hogy egy másik társaság rajtok üt és elhordja orruk elől.

Némely finomabb arszlánnak sikerül többek társaságában kanalat, villát requirálni s egy-egy elhagyott szoba látogatlanabb szögletében magát külön etablirozni, hol fesztelenebbül végezheti étkezését, szabadon beszélgethet egymással, s nem kénytelen más szavára figyelni, itt-ott szelidebb suttogás, nevetés vegyül a titkos tányércsörgés közé, pár fiatal leányka vonult egy szögletbe s egy tányérról esznek holmit valami fiatal gavallérral, s beszélnek Isten tudja miről.

Báró Berzy az erkélyt foglalja el Ilvay Matilddal, másnak nem jött volna eszébe e gondolat, mert ott most még hideg van; de Matild át van melegülve s jól esik hevült arczának a hideg éji szellő; a genialis báró fagylaltot hozott számára. A kisasszony orvosai régen megtiltották neki a fagylaltot, s óvták a szellőtől, minélfogva ő mind a kettőt meglopta a hol lehetett, s báró Berzy sokkal genialisabb ember, mint hogy valakit ily apró öngyilkolásokban megakadályozzon.

Míg azonban ők a társaság zajától különválva fecsegtek az erkélyen, alant az újtéren sajátságos zajgás kezdte magára vonni figyelmüket. Egész csoport emberek álltak meg itt-amott és valamit figyelmesen látszottak nézni.

Matild szerette volna megtudni, hogy mit néznek ott? Tivadar lekiáltott egy azon menőre, hogy mi az?

– Szökőkút! volt alulról a rejtélyes felelet. A válaszadó sietve haladt odább.

– Mi az? szökőkút? szólt Tivadar. Őrült ez az ember, vagy ittas?

Azzal odakiáltott egy inast s felkérte, hogy menjen le a térre s tudja meg, mit néznek ott?

Az inas visszajött néhány percz mulva s azt hozá válaszul, miszerint az újtéren számtalan kis szökőkút van; az embernek csak a pálczáját kell leszúrnia a földbe s egyszerre mintegy fél láb magasnyira szökik fel utána a víz.

– Ah, az érdekes lehet, szólt a báró, ilyesminek még hírét sem hallottam. Szökőkút a leszúrt pálcza után; Mózes története a bibliából. Engedelméből nagysád, e felől szememmel kell meggyőződnöm. Ez grandiőz lehet.

Matild maga biztatá, hogy csak menjen s ő maga a nyitott erkély-ablakon kihajolva nézett utána, fedetlen kebellel, a csipős hideg éjszakában.

A báró eltávozásáról ott benn nem tudtak még semmit. Neki különben is szokása volt elmenni, a nélkül, hogy a társaságot zavarná, a kis szökőkutakról ott a ház előtt senki sem tudott a konyhákon túl semmit.

Pedig az borzasztó jelenség volt akkor!

A Visegrád alatt áttörő zaj érkezett meg ez órában s néhány percz alatt _két lábnyival_ magasabbra növelte az áradatot, hogy az irtóztató nyomás miatt keresztülhatott a víz a föld alatt s a kövezetlen téren önmagától kezdett felbugyogni.

Ekkor volt tizenegy óra éjfél előtt.

Ott benn durrogtak a pezsgős palaczkok.

Néhány éltesebb férfi, köztük a septemvir és a tanácsos, félrevette magát egy csendes benyilóba, a honnan nem hallatszik elő a lárma s ott egész fesztelenül engedé át magát szilaj vigalmainak.

– Igyatok urak, be van zárva az ajtó! kiálta a házi úr, kinek arczán fényesen ragyogott már a borszülte izzadság. Nem megy ma innen el senki.

A kik megpróbálták nyitogatni a szomszéd termekbe vezető ajtókat, tapasztalták, hogy azok csakugyan be vannak zárva. A kulcsokat a házi úr eldugta.

A tanácsos úr komolyan szabódott, hogy ő neki haza kell menni. Maszlaczky úr is támogatá ebbeli nézetét, okul adván, hogy a kisasszony beteg.

– Félsz, hogy leiszlak! ordítá Tarnaváry, megragadva a távozni akaró kezét. Félsz, hogy az asztal alá iszlak? ha nem félsz, hogy leiszlak, maradj itt és igyál te le engem.

A tanácsos leveté e szóra felöltönyét, melyet már magára vett s odavágva magát az asztalhoz, monda:

– Jól van, tehát leiszlak én téged.

– Elvárlak, elvárlak! kiáltozott Tarnaváry, erős öklével ütögetve az asztalt, mi közben szemei égő parázsként villogtak.

Maszlaczky úr szepegve vonta magát magas pártfogója és barátja karszéke mögé.

– Nem ér semmit a bor, mondá Kőcserepy, ezzel soká tart a vita. Adass rostopsint. Ezzel hamarább elkészülünk.

A szolgák előhozták az erős lengyel pálinkát. Kőcserepy színültig tölté vele poharát.

– A te egészségedért, barátom.

Összekoczintottak. A tanácsos egy hajtással beönté az égető nedvet, s arcza nem változott el utána, épen úgy mosolygott, mint azelőtt, két könyökét az asztalra téve. Tarnaváry szemei könyezni kezdtek utána, hangja észrevehetőleg rekedt volt, bár váltig köszörülte.

Újra poharat töltöttek.

– Legújabb pered jóvoltára! hahaha! monda koczintva a szeptemvir. De annak elibe állunk.

A két pohár nedve egyszerre tünt el.

Hirtelen újra töltött a tanácsos. Mondhatatlan gúny ült édeskedő arczán.

– A te kedves gyámfiad egészségére!

Maszlaczky úr elnevette magát.

A septemvir cordialiter felkapta poharát, de fele útjában megállt vele, szemei a legnagyobb ijedelem kifejezését vették fel. Arczán nagy verítékcseppek kezdtek gyöngyözni.

Mintha valamit hallott volna; valami távoli zúgást, valami névtelen morajt, suhogást, hasonlatost ahoz, minőt álmában hall valaki, ha fülébe sugdosnak. És senki sem vette azt észre.

– Nos, barátom. Sokallod a poharat? Tedd le, ha félsz tőle, gúnyolódék a tanácsos. A te kedves…

Mi volt ez!!

Jóságos irgalom Istene, ne hagyj el.

Az álló föld megrendült alattuk, a falak megrázták tömör vállaikat, az ajtók, az ablakok dörögtek, mintha láthatlan kezek ráznák azokat kívül s felriadt szellemek akarnának szabadulni kívülről belülről kétségbeejtő morajjal.

Hah, mint elsápadt egyszerre minden arcz, hogy hallgatott el minden hang a földrengés rettentő jelenetére; hova lett a kérkedés, hova lett a kihívó dacz, az Istenről elfeledkező elbizottság?

Künn a várfokon három menydörgő lövés zavarta fel az éjt.

A Duna átszakasztá gátjait, s megrengetve a félelmes földet, ömlött ki medréből a város két oldalán.

Vész, vész, vész!

Fuss, – menekülj, – imádkozzál, – térj Istenhez! Itt az itélet, itt a halál! ki tart meg, ha elhagyott az Isten – és megtagadott a föld?

Az egész környék lázas reszketését érzé a földnek e pillanatban.

Hogyne reszketett volna! hogyne érezte volna mély fundamentomáig a gyötrő láz borzadályát, a midőn országa büszkeségét, egy század fáradalmainak emlékét, mint romot érzé leroskadni vállaira? Oh a föld jobb anyánk nekünk, mint a milyen fiai mi vagyunk neki. Ez régi dolog és még sem akarja elhinni senki.

Egy pillanatig halálmereven álltak a vigalom szobájában levő férfiak, kiki azon helyzetben, melyben a rémület percze érte. A félig felemelt poharak a kezekben, az ajkakon a félbeszakadt szó, az arczokon a halálsápadt mosoly, melyből a rém kilopta a vért, s csak a torz-kifejezést fagyasztá a vonásokon.

A másik pillanatban mindenki rohant az ajtó felé. Azokat nem lehetett kinyitni. A házi gazda maga zárta be azokat s a kulcsokat elrejté.

– Hol a kulcsok, uram? kiáltá Kőcserepy hörgő hangon, míg az ajtó kilincsét el nem bocsátá kezéből.

A kihez a kérdés intézve volt, a septemvir, most is ott ült az asztal előtt, a félig felemelt pohár kezében, az ajk kaczagásra nyitva, mintha neki tetszenék ez a mulatság, mintha nevetné a többieket, mintha mondani akarná: «no uraim, erre a nagy ijedségre egyet!»

De a szemek pillantása merev volt és sötét ónkarika gyűrűzött körülök, mely meghazudtolá a nem való mosolyt.

– Ide a kulcsokkal, uram! kiálta ekkor egy jelenlevő inas, eldobva a kezében tartott palaczkot. Nem volt méltóságos, nagyságos úr e helyen többé, a legmagasabb úr ép oly veszendő alak volt, mint a többi nyomorult cseléd.

De a mint megragadá a szolga urának karját, azon perczben kihullott annak kezéből a pohár s az úr lehullott a földre eszméletlenül. Oh átok! Nem mondhatja meg, hová rejté el a kulcsokat.

Künn a termekben az ijedség rémsikoltásai, lenn az utczákon futó tömegek rémületes ordítása! a harangok vészt konganak, s a várfokról egyre dörögnek az ágyúk, hogy reszket bele minden ablak! És innen nem lehet kimenni.