Part 12

Talán nem voltunk még eléggé buzgók, talán nem szerettük eléggé sajátunkat, talán nem gondoltunk arra elégszer, a mire szüntelen gondolnunk kellett volna: hogy ime eljőjjön Isten látogatásunkra és elvegye azt, a mi legkedvesebb volt, hogy megtudjuk, mit vesztettünk benne?

Az egész télen át Isten csodái mutatkoztak előttünk fenyegető jelenségeikben. A felvidékeken meleg, olvadékony idők jártak, s az alvidékeken kemény, kitartó tél dühöngött. Északon már tél derekán zöldült a fű, s dél felé még tavaszhó elején házmagasan állt a hófuvat, eltemetve utakat, utczákat, úgy hogy minden város, honnan a havat kihordták, mintha nagy fehér bástyákkal lett volna körülépítve, úgy látszott elő.

A Duna deczembertől elkezdve folytonos áradásban volt, úgy hogy márczius első napjaiban Pest alatt az ember emlékezetére hallatlan huszonegy lábnyira hágott; s esténkint már lehetett hallani a folyam két partján levő helységek segély-harangozásait a távolból, miket a gátjait meghágott jeges víz-ár körülvett, elborított, s a főváros utczáin láthatók voltak a menekvők szomorú csapatjai, kik rosszul öltözötten, gyermekeikkel keblükön, egy-egy megmentett üszőcskével, a hű házi kutyától kisérve, jöttek a szomszéd falvakból, s ijeszték a jövő-menőket kolduláshoz még nem szokott fagyos arczaikkal.

És a csapás mégsem szünt. Máskor a mily sebesen jött, úgy el is szokott menni; most még egyre nőtt, egyre fenyegetett. Tudta mindenki az okát, és elborzadhatott, valahányszor reá gondolt.

Pest alatt és Tolnán felül, hol a Duna hármas ágra szakadt, a magas vízállás daczára megállt a jég s a hosszú hóesés alatt úgy megszilárdult, hogy midőn a felső jegek megindultak, nem birták kinyomni helyéből. Ott megtorlódott a felülről jövő zaj, s minthogy odább nem mehetett, megtölté lassankint az egész Duna medrét, úgy hogy néhol a jég egész a fenékig állt s a megtolult ár a szét nem rombolható torlaszon felül ömlött keresztül.

E gondolat a kétségbeesés volt.

A rémség, a pusztulás eddig is szörnyű volt s mi fog történni akkor, ha bekövetkezik, a miről még kevesen beszélnek, a mit csak a műértők, csak a szakemberek aggodalma képes felfogni egész rémletes nagyságában.

Ah, ha azt tudnák az emberek, ha értenék úgy, mint azok néhányan, a kik már tudomást szereztek róla, de a kik azt elmondani nem merik; hogy ugranának fel ágyaikból éjnek idején, hogy hagynák oda házaikat, futnának ki a város minden kapuin, s nem tekintenének hátra, a míg egy tornyot láthatnak belőle!

E mindenki feje fölött függő veszély ez:

Feljebb Visegrád alatt, hol a Duna kanyarulatot képez, hasonló jégtorlasz támadt, s a mint a fenékig befagyott folyam a két sziklapart között megrekedt, az egész felső vidéket már mind vizeibe fullasztá s Esztergomtól fel egész Bécsig nem hallani egyebet, mint irtóztató rémkiáltást!

De mi történik velünk, ha a visegrádi torlaszt hamarabb széttöri a folyam, mint a tolnait, s az elézúduló zaj itt éri ezt a másikat?

Ah ez a félelmetes eszme veríték-verő volt.

Oh Pest, oh országunk szíve!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Méltóságos Tarnaváry hétszemélynök úr lakában fényes vigalom volt rendezve ez estén.

Márczius tizennegyedikének éjszakája volt az.

Az ismerős és még sok eddigelé általunk nem is sejtett egyéniségek hivatalosak voltak e vidám estélyre, melyet nagy előkészületekkel rendeztek már több mint egy hét óta.

De tánczolni most! minő gondolat ez?

Ki áll olyan magasan, hogy ne féljen az Isten kezétől?

Kevesen gondoltak arra. Legtöbben az emberek közől nem szeretnek olyan gondolatokkal foglalkozni, a mik kellemetlenek. Aztán Pest jól meg van védve, nagy gát fogja minden oldalról körül. Ha éri is valami baj, az legfeljebb a külvárosokban lesz érezhető. Ilyesmi sokszor előfordul, a józsefvárosi vityillókból kiönti a rongyos embereket, de itt a palotákban arról semmit sem tudnak. Azután nem is illik fölösleges aggodalmakkal rémíteni a szegény köznépet, sőt még igen czélszerű és megnyugtató, hogy lássa mindenki, miszerint a legműveltebbek épen nem aggódnak, hogy félelem nélkül járnak mulatságaik, kedvtöltéseik után, tehát nem félhet senki semmitől.

Pedig Tarnaváry úr maga sem ezen, sem pedig a más világon semmitől nem retteg annyira, mint a víztől. Soha még életében hajón nem ült. Fiatal korában követségi járulnokul neveztetett ki Nápolyba. Inkább lemondott róla s egész pályaútját újból kezdte, hogysem egy olyatén fabörtönbe bezárassa magát, melynek nincsen egyéb fundamentoma, mint a víz. E félelméből már több hónap óta titokban pinczéjébe eleve elrejtetett egy csónakot, melyben szükség idején kimenekülhessen, s nagyon haragudott minden olyan beszélgetésért, melyet az árvízre vittek. Ilyenkor goromba volt s letorkolt minden embert. Meg nem engedte, hogy valaki annak a lehetőségét higyje, a mitől ő maga úgy rettegett, s Zoltán csak azóta kezdett kegyencze lenni, a mióta holmi tanárokkal való ismeretsége folytán kitudta, miszerint Tarnaváry úr lakása, a József-téren, az egész városban legmagasabb helyen fekszik, s hogy az a környéken a legbiztosabb menedék.

Mielőtt e vidám mulatságban résztvennénk, keressük fel regényünk egyik hősét, tekintetes Maszlaczky urat, ki szintén hivatalos oda, majd vele azután együtt eljöhetünk.

Épen készül ő is. E perczben igen érdekes helyzetben találjuk. Borotválkozik. Előtte két szál faggyúgyertya, azok közt a sakktáblás tükör, melylyel szembeszállva, Maszlaczky úr egész ügyszeretettel faragja érdemes ábrázatját, nagy kiszámítással és kellő gyakorlattal nyujtogatva nyakát és harapdálva alsó ajkát, az odavonatkozó részletek pontosabb tárgyalhatása végett. Orczájának egyik fele még be lévén kenve fehér szappanlével, csak a revers oldaláról ismerhető meg annak mivolta, szemközt nézve pedig igen elevenen emlékeztet arra az indián csodaszülöttre, kit a «Fehér hajóban» mutogattak, fele fehér, fele fekete ábrázattal.

Az óra épen kilenczet ütött, midőn sebesen vágtató szekérnek zörgése hallatszik az utczán végig, mely a kapu előtt megáll s rá sietséges csörtetés fel a lépcsőkön, a negyedik emeletbe, s a rögtön utána következő csöngetés tanusítja, miszerint Maszlaczky úrhoz érkezett valaki. Hát csak hadd jőjjön, Maszlaczky úr egy cseppet sem zavartatja meg az által magát; csendes művészi nyugalommal fogja bal kezének két ujja közé orra hegyét s azt felfelé emelve értelmesen, a jobb kéz ujjaira fektetett borotvával szeliden tisztogatja meg azt a tért, honnan a bajusz egy része kitiltatott, mi által az arcz sokkal fiatalabb kifejezést nyer.

Pár percz mulva bebukik az ajtón a késői látogató. Maszlaczky úr látja a tükörből, hogy a fráter Bogozy.

A fráter nem kiván sem jó estét, sem jó egészséget, hanem egész röviden, még pedig rövid lélekzettel köszön be e szavakkal:

– A zaj megindult ma reggel Visegrád alatt!

Más ember azon helyzetben, miben Maszlaczky úr volt, erre a szóra levágta volna a borotvával az orrát, vagy eldobta volna magától az egész szépítési eszközt, s félig fehér, félig veres orczával futott volna ki a házból; Maszlaczky úr mindezt nem cselekedte, hanem nyugodt lélekkel elővette a fenőszíjját, hozzá fente a borotváját, s a közben igen csendes hangon kérdezé a frátertől:

– Beszélt Trommellal?

– El is hoztam magammal. Itt várakozik.

– Ugyan küldje be, kérem. Aztán menjen vacsorálni, de ne beszéljen senkinek, hogy hol járt?

A jurátus eltávozott, s utána egy köpczös, köpenyeges hazafi sompolygott be az ajtón, kinek kövér, jól tartott képében sok hamis vonást hagyott a magát idehivatása felől tájékozni nem tudás. Az egész arcz inkább piros volt, mint veres, csupa merő durva elhájasodott vonások, miknek laposságát nagyon segíti kitüntetni még az is, hogy szemöldei vagy nincsenek, vagy olyan világosak, hogy gyertyánál nem láthatni, minélfogva szemei úgy jutottak húsos, kövér homloka két felére, mint valamely becsületes tengeri fókáé.

Látva, hogy a fiscalis úr késsel jár az orra körül, nem beszélt addig, míg az művét nem végezé, hanem lebocsátkozék szépen egy szék szegletére, nagy, sulyos, havas köpönyegével megkeresztelve a betakart pörcsomagokat, a mikre ráült.

Maszlaczky úr megtörlé arczát, s kedves elégültséggel jártatá végig megsimult állán ujja hegyeit.

– Kedves Trommel uram. Vannak magának ugy-e bár dereglyéi?

– Vannak. – Igen. – Vannak. – Felelt az érdemes úr, nagyon meggondolva a szót, mint a kinek az önfentartás ösztöne súgja, hogy ügyvéd kérdéseire valamit az igazságon vagy innen, vagy túl kell felelni.

– Hány?

– Kettő. Igen. Kettő. (Még is könnyebben esett a lelkének, hogy egyet eltagadott.)

– Hány csónakja?

– Az van öt. Épen öt. Minek tetszik kérdezni?

– Tudna-e még többet is kibérleni egy pár napra?

– Minek, kérem alássan? Minek? Kéjcsónakázásra rossz idő van most.

– Trommel uram, kedves, én egy igen hasznos vállalatot tudnék önnek ajánlani. Tudhatja ön: ez nem első és egy sem vált kárára.

– Köszönöm alássan. Tessék velem parancsolni.

– Önnek legalább tizenkét dereglyét és csónakot kell kibérelni és azokat a szükséges legénységgel ellátni, mert Pesten nem sokára nagy szükség leend rá. Az árvíz el fogja önteni a várost.

– De könyörgöm alássan. Ez a magistratus dolga.

– Én nem mondom, kedves Trommel uram, hogy ön nagylelkűséget cselekedjék; én önnek vállalkozást ajánlok, a hol ezer száztólit lehet nyerni.

– Értem már, kedves tekintetes úr. De még sem értem. Sokba kerül ám az, öt forint kell mindennapra egy legénynek, tíz forint maga a csónak. Az ember koczkáztat legalább hatszáz forintot. Aztán ki tudja: lesz-e belőle valami nagy szerencsétlenség? ha az ember jó nyereséget akarna látni, arra nézve szükséges volna, hogy necsak a külvárosokat, hanem a belvárost is elöntse a víz, a hol a gazdag urak, a nagykereskedők laknak, abból látszanék ki valami. Ezt pedig ki tudja előre?

– Én bizonyosan tudom, szólt Maszlaczky úr; a belváros csatornáiban már több helyen eddig is szinültig áll a víz, néhol deszkából kényteleníttettek gégéket építeni az emelkedő víznek. Azokban meglátszik, mennyivel magasabb az ár a föld színénél. És még magasabb is lesz. Én igen jó vállalatnak tartom, a mit ajánlottam s kész vagyok önnek az összeg felét átadni.

– S veszteség esetére nem kivánja azt tőlem vissza a tekintetes úr?

– Egy fillért sem.

– Hát ha nyerni találunk?

Maszlaczky úr erre egy kész szerződés-levéllel felelt, melyben meg is volt irva, miszerint ő és Trommel János uram közös vállalatra csónakokat bérlettek ki, melyek szükség esetén a közlekedést a két város között fentartsák – mérsékelt vitelbérért. Értsd alatta, oly díjért a minőt egy halálrettegésben levő embertől ki lehet csikarni.

Utálatos rablás! Kizsákmányolása a közelgő szerencsétlenségnek! És ez is tény. Talán a legszomorúbb az egész catastroph alatt. Volt a ki előre számított hidegen, meggondoltan a közelgő vészből eredendő üzletre.

A két becsületes ember megértette egymást; Trommel uram átvette az előlegezett összeget Maszlaczkytól, a szerződés párját nála hagyva.

– Már most rögtön siessen ön a dolog után. Mert a munka még az éjjel elkezdődik.

A hajós-kupecz elhordta magát nagy sietve. Maszlaczky úr pedig csendesen fütyörészve köté fel fehér nyakravalóját s tökéletes elegancziába téve magát, elküldött egy bérkocsiért s néhány percz mulva a hétszemélynök lakása elé hajtatott, melynek hosszú ablaksora ünnepélyesen világított a kívül oly sötét éjszakába.

A középteremből zongoraszó hallatszik elő.

Nagybőjt levén az idő, más zenét hallatni nem szabad. A szép Ilvay kisasszony zongoráz, kinek az orvosok megtiltották a tánczot. Maszlaczky úr itt egy futó komplimenttel keresztül halad. A táncz neki sehogy sem áll, nem szokott benne résztvenni. Különben is sokkal több psychologiája van, minthogy ne tudná, miszerint czélszerűbb a szülők kedvében járni, mint a kisasszonyokéban, ha az embernek komoly czéljai vannak. Tehát egyenesen oda siet, a hol a hétszemélynökné, Kőcserepy úr és neje whiszteznek. Negyediknek szalma-emberképen odaültették Misztizlávot és egyre pörölnek vele, mert nagyon szórakozott és minden számítás nélkül hányja a kártyákat.

– Én meg nem foghatom, ma minden ember oly confusus! kiált Tarnaváry úr, ki szüntelen jár-kel alá s fel a termekben, mint a görög philosophusok horgas atomusa a chaoszban. Az inas elejti a tányérokat, a szakács a kemenczébe teszi a fagylaltot, a tánczszobában összezavarják a quadrillt, s Misztizláv barátunk treffet ad ki, mikor pikket hívnak. Mi lehet ma?

Oh mi lehet ma! Irgalomnak Istene légy velünk!

Maszlaczky úr édesen ragyogó orczával érkezik meg s kezet csókol a két delnőnek, a mi nem volna különben szokásos.

– Csak hogy jön, szól örvendve Eveline, kinek szenvedélye a whiszt, mindjárt elfoglalhatja Misztizláv helyét; felmentjük önt, Misztizláv. Úgy is látszik, hogy a fél szive a tánczszobában van.

– Egészen ott volna, ha Vilma kisasszony távol nem lenne.

Zavarában olyan bókot mondott az egyik asszonyságnak, a mivel a másikat megbántotta, kinek három kisasszonya tánczol ott benn.

Pedig nem szórakozottság az, hanem a hideg borzalom! Elűzhetlen félelem sáppadt alakja ül a mulatozók mellett, s ott benn a tánczteremben sáppadva mondják egymásnak a lejtő párok: milyen hideg van, talán nem fűtenek itt?

A borzalom az, a lélekfagyasztó, a szívreszkettető borzalom.

Isten keze függ mindenki felett!

Maszlaczky úr füleit az ütötte meg, hogy Vilma kisasszony nincs jelen.

– Hol van Vilma kisasszony? A kedves kisasszony. Talán nem beteg?

– De igen. Gyöngélkedik, sóhajta a tanácsosné asszonyság. Azért hon maradt.

– Az igen különös, szólt bele a hétszemélynökné, hogy valahányszor nálunk mulatság van, Vilma kisasszony olyankor mindig gyöngélkedik.

Ez észrevétel nem volt ment minden malitiától.

– Sajátságos véletlen, monda Eveline; midőn azonban a házi asszony egy pillanatra felkelt, újan érkező vendégeit fogadni, a tanácsosné bizalmasan odasúgá Maszlaczky úrnak: Valóban a septemvirné nem alaptalanul gyanakodik; csakhogy ő nem sejt, nem észlel, ő igen közönséges eszmetehetségű nő, csak azt tudja, a mit lát. Vilma csakugyan rossz kedvvel jő e házhoz, de annak sajátságos oka van: már egyszer említém ön előtt. Valami kimondhatatlan gyűlölettel viseltetik ezen ifju Kárpáthy iránt, a ki most… Tarnaváryék gyámsága alá adatott; a mit én nem is csodálok; az ifju ember egyike a legkiállhatatlanabb egyéniségeknek. – Nemde fiscalis úr?

– Tökéletesen egyetértek nagysáddal.

– Vilma valóban beteg. De beteg attól a gondolattól, hogy ez ifjuval találkoznia kellene e helyen. Vilma nagyon sensitive, benne sok magnetismus van; ön hisz a magnetismusban, ugy-e bár? Oh én azt csalhatatlannak tartom. Vannak titkos rokonszenvek és ellenszenvek, miket a legkérgesebb szív sem képes megtagadni.

– Oh vannak, szólt Maszlaczky úr tragicus sóhajjal, mit a tanácsosné sajnálkozó elértéssel látszott fogadni.

Ezalatt visszatért a házi asszony. Emmanuel barátunk nagyanyja érkezett meg, kivel unokái elhitették, hogy ennek a nagy néptolongásnak az utczákon az az oka, hogy a török követet várják, s holnap ki lesz világítva a város. Ő szegény semmit sem tud arról a veszélyről, melyet csak egy vékony földhányás választ el még a várostól.

Velük együtt érkezett meg Berzy is, a genialis báró, ki épen most jövén a pesti partról, tele van kedves anecdotákkal, s azokat élczekkel fűszerezve szórja a társaság közé. Emmanuel barátunk mindenütt a nyomában jár, s a mit ő el talált volna felejteni, siet utána toldani.

– Rémület van a pesti filiszterek közt, uraim, holt rémület, tudósít a geniális báró; valamennyit meg lehetne riasztani egy sajtár vízzel; végig álltak az egész Dunaparton, ember hátán ember; ha mindenki csak egy követ hozna a töltéshez, s egy darab jeget vinne el a Dunából, nem volna mitől tartaniok. – Egy czukrászszal találkoztam a parton, a ki nagy rémülten sietett valahova; az idén olcsóbb lesz a fagylalt, uram, mint tavaly volt, mondám neki, kaphatni jeget eleget. Az ember úgy nézett rám, mintha kedve lett volna a Dunába belevetni.

Akadt egy pár, a ki nevetett rajta.

– Hát a fürdő-kádat? mondja el csak a fürdő-káddali tréfát, juttatá eszébe a fiatal epigon, Emmanuel barátunk.

– Oh, az is igen jeles tréfa volt. Egy vén filiszter házában lakom, valami nagykereskedő, a ki rendkívül fél az árvíztől. Megtudtam, hogy ugyanazon szobában alszik, mely fölött az én fürdő-szobám van. A mult éjjel tehát egyet fordítottam a fürdőkád csapján, s az onnan kiömlő víz egyszerre elkezdett a padlón keresztül az alanti szobába átcsurogni. Képzelhetni azt a jelenetet, midőn az én Dandin Györgyöm egyszerre az orrára kapja a zuhanyt. Ez felugrik esze nélkül az ágyából, ki az utczára, mit én tudom, hogy öltözve; ordít, hogy itt az árvíz, míg a szomszédok el nem fogják s eszébe juttatják, hogy az árvíz nem felülről, hanem alulról szokott kezdődni. Ekkor azután nekem esett, szakkerlótozott mázsa számra, felmondott, fenyegetett mindenféle perekkel, mi pedig majd megpukkadtunk kaczagva.

Már ezen méltán is lehetett nevetni. A társaság nagy része osztá a vidámságot.

– De legszebb volt az a mostani, mondá Emmanuel. Azt beszélje el báró úr. Az jeles volt. Majd agyonvertek bennünket.

– Már az igaz. Hát egy külvárosi házban már annyira fölfakadt a víz, hogy az egész udvar tele van vele s a kapun be nem lehet járni. A bejárás előtt hét csizmadialegény iparkodott torlaszt emelni nagy sietséggel. Erre én nagy harsányszóval bekiálték a kapun azon a hangon, a hogy a vízhordó emberek szoktak kiáltani: «Donauwasser!» «Dunavizet vegyenek!» Hanem azután szaladtunk is, mert az én csizmadiáim utánunk rohantak a sámfákkal s alig birtunk utat veszteni előttük.

Ezt az ötletet lehetetlen volt igen-igen elmésnek nem találni.

– Hol van Zoltán? Hadd mondjam el neki, nyüzsgött Emmanuel. Ugyan kérem, méltóságos úr, hol van Zoltán barátom?

– Tudja a hét mennykő! dördült rá vissza a megszólított házi úr, ki már azon is dühbe jött, hogy mer ez a fiatal gyerek ő hozzá szólani, mikor nem kérdezik. Keresd, öcsém. Én nem strázsálom a te Zoltán barátodat.

– De valóban, hol lehet Zoltán? aggódék maga a házi asszonyság is; egész este nem láttam sehol.

Julcsa kisasszony is bizonyítá, hogy ő sem találja, pedig már kereste is, mert vele tánczra volt igérkezve. Czudarság tőle, hogy meg nem tartotta a szavát.

Sem inasok, sem lovászok nem tudtak felőle semmit. Csak annyi volt bizonyos, hogy a paripája nincs az istállóba kötve.

Az jeles dolog volt, hogy a Kárpáthy-család féltett ivadékáról még csak annyit sem tudnak a gyámatyai háznál, hogy otthon van-e, vagy nincs?

Maszlaczky úr és Kőcserepy tanácsos úr különös tekintetet váltottak egymással. Az ugyan sajátságos eset volna, ha a veszedelmes fiatal ember valahol nyakát törte volna, vagy a paripa beleragadta volna az árvízbe és ott fulladott. Mennyivel rövidebbé tenné az egész processust!

Tarnaváry maga legkevésbbé sem aggódott. Olyan nagy gyerek már nem vész el. Bizonyosan jobb mulatságra talált, mint itthon. Majd megjön a lélekadta.

– Uraim, dámáim, vígadjunk! Minek hagyták abba azt a tánczot?

Mindenki folytatja elébbi mulatságát; a fiatalság a táncztermekbe vonul, az éltesebb urak és asszonyságok kártyaasztalaikhoz ülnek. A házi asszonyság átengedte helyét az öreg, nehezen halló úrnőnek, s maga a tánczterembe engedé magát csábíttatni, csak egy keringőre báró Berzyvel, azután egy másikra Misztizlávval, meg egy harmadikra Emmanuel barátunkkal és azután még ki tudná hányra és ki tudná kikkel? Néha-néha egy-egy távoli lövés döreje vegyült a zene közé. Senki sem látszik azt észrevenni.

Már közel van tizenegy óra, midőn a kapu alatt lódobogás hallatszott s egyik pitvarnok jelenté, hogy Zoltán urfi épen e perczben érkezett meg.

– Rögtön ide jőjjön és adjon számot, hol volt? riadt fel Tarnaváry úr.

– Azonnal jönni fog, de elébb átöltözik, mert minden ruhája csuron víz.

A fiatalabb hölgyek kiváncsian kezdének a mondottakra ügyelni. Vajjon hol járhatott?

Öt percz mulva megjelent Zoltán.

Elragadó szép volt a gyermek. Különben is életvidám arczát a hideg oly pirosra festette, mint a rózsa, s szemeiben valami szokatlan felhevülés tüze látszott lobogni, termete délczeg volt és izgékony, mint rendkívüli erőgyakorlat után szokott lenni nagy lelki és testi erélylyel biró egyéneknél.

A septemvirné súgott férje fülébe, hihetőleg olyasmit, hogy ne szóljon most Zoltánnak ennyi vendég előtt, majd inkább ő kérdőre vonja elmaradása felől. Nőknek az ilyesmi sokkal jobban áll.

– Ej, ej, kedves Zoltán, ön ily soká elmaradt. Ön kis házi gazda volna, s vendégeit váratja magára.

– Igen sajnálom, de vendégeim voltak nekem is, a kiket nem lehetett korábban elhagynom.

– Kik? és hol? kérdé Karolina neheztelést éreztető kiváncsisággal.

– Kilencz ercsényi lakos, kik egy lélekvesztőn menekültek ki a jeges vízárból ruhátlanul és segélytelenül, nem szabadítva meg egyebet, mint a puszta, meztelen életet…

E felelet elhallgattatott mindenkit, csak Tarnaváry úr talált módot bele kötni.

– Képzelem, hogy megint az utolsó fillérig mindenét kihányta.

Zoltán reá nézett, nagy érzékeny szemeivel.

– És én tudom, hogy méltóságod hasonló helyzetben még a rajta levő kabátját is odaadná.

E válasz nagyon lefegyverzé a septemvirt. Megüté Zoltán vállát:

– Igazán mondtad. Jól ismersz; azt tenném. No, ezért nem neheztelek rád. Ha szerencsétlen embert látok, már akkor a rajtam levő ing sem az enyim, olyan ember vagyok. Hova szállítottad őket szegényeket?

– Ki a Rákosra, a vendéglőbe.

– Kár volt olyan messze. No holnap én is küldök nekik holmit. Nyomorultak.

– De nem addig van az, Zoltán barátom! kiálta közbe Emmanuel. Te elhallgatod a javát, ez csak mellékes dolog volt. Épen most beszéltem a lovászoddal, a ki veled járt hiszen te nagy bravourokat követtél el. Azt el kell mondanod nekünk.

– Csekélység az. Nincs mit beszélni róla, szólt Zoltán, restelve a válaszadást, de gyámja szigorúan fogta.

– Nos, mi volt az Zoltán? Nekem tudnom kell, hogy ön hol járt? Mondja el.

– Az árvizet nézni kilovagoltam a soroksári töltésen végig. Az borzasztó látvány! Az egész környék egy nagy kék tenger színe, melyen nagy fehér tömegekben úsznak az elszabadult jégtáblák, s a fehér jegek között néhol egy-egy fekete tömeg, – valami távolról elhozott hulla…

Minő jéghideg borzadály futott végig egyszerre mindenki szívén; – ott feküdni a hideg jégtáblán, némán, mereven, a mint viszi alá a folyam a hullát csendesen s ülnek körülötte a jégravatalon, meg-megrebbentve szárnyaikat, a fekete hollók…

– A sík tengerviz közül négy falu tornya látszott elő, a házak már vízzel voltak elborítva; távcsövemmel jól kivehetém, hogy a víz egész az eresz aljáig ért. Többen bizonyosan a tornyokba menekülhettek, mert a vészharangozást gyakran meg lehetett hallani, ha a szél felénk fordult. Itt-amott, a torló jégtömegek között látható volt egy-egy tutaj, a mit hirtelenében kútágasokból, kapukból kötöztek össze s rajtok egész családok, nők, gyermekek iparkodtak kimenekülni az ár közől, lapátokkal, rudakkal evezve; és azután lehetett látni, mint közelít feléjök egy-egy nagy úszó jégmező, túlnan meg a másik; mi láttuk a magas partról, hogy fog a két tömeg összeérni, míg a szerencsétlenek nem sejtve a szörnyű halált, törekedtek épen azon helyre evezni; hasztalanul kiáltottunk feléjök, vagy nem értették, mit mondtunk, vagy nem birtak többé segíteni magukon; a kétfelől jövő jégtorlat mindig jobban közreszorítá őket, egyszerre összeért mindkét felől, néhány pillanatig látszott kétségbeesett küzdése az erőtlen kezeknek a rettenetes halál ellen, azután egy halálos kiáltás hangzott szét az egész vidéken és azután ismét nem hallatszott semmi, mint az egymásba rohanó jegek harsogása, mik a tutajt és a menekvőket eltemették.

Nem tánczolt e perczben senki.

Mintha nehéz kövek feküdnének mindenki szívére, úgy elszorultak a keblek a fiu beszédére, ki önmaga is reszketni látszott még azon rémlátványok jelenései alatt, a miknek szemtanúja volt.

– Egyetlen csónak birt a töltésig vergődni. Ruhátlan, étlen, koldus módra menekültek ki házaikból. Egy anya volt négy gyermekével, közöttük a legnagyobbik ott veszett a vízben, a mint atyját ki akarta menteni; a nő, az anya szeme láttára.

Oh borzasztó!