Part 1

Produced by Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project

JÓKAI MÓR

ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

VI. KÖTET

KÁRPÁTHY ZOLTÁN

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

KÁRPÁTHY ZOLTÁN

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

I. EGY NEMZETI ÜNNEP.

Láttatok-e már új gazdát, ki az őseitől elhanyagolt örököt átvéve, erős akarattal, kedvvel, szorgalommal hozzáfog ismét elpusztult ősi telke helyreállításához? épületet rak, cserjét irt, fákat ültet. Mint örül aztán, ha szorgalma, buzgó fáradsága nyomain meglátszanak az Isten áldó kezei, milyen örömmel mutogatja felépült kunyhóját, üres pinczécskéjét, melyhez a bortermő vesszőt még most is ültetgeti; hogy dicsekszik kertje első virágával, fája első gyümölcsével; milyen boldog, ha akad valakire, a ki meghallgatja ártatlan büszkeségét s megdicséri csirájában a vetést.

Emeletes házak, paloták urai szánó mosolygással tekintenek reá: «mit mutogatsz te nekünk, szegény bohó, nyomorult viskódon, elültetett seprűnyeleiden, miket kertnek nevezesz; mi lesz te belőled? előbb-utóbb meg kell szakadnod a munkában, le kell roskadnod a teher alatt, úgy sem éred végit; jobb volna, ha hozzá sem fognál, szegény bohó!»

Az pedig fárad, törekszik, szent türelemmel küzd az utókorért, Istennel szívében ülteti el a jobb jövők reményét, minden pillanatját munkára fordítja, s midőn hasztalan fáradt, midőn csalódás, tapasztalatlanság, rossz idők, Isten csapási hiúvá tették munkáját, – ismét újra kezdi.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az ezernyolczszáz harminczhetedik esztendőben, augusztus hó vége felé sajátszerű nemzeti ünnepélynek volt tanúja Pest.

Nevezhetnők azt inkább családi ünnepnek. Hiszen oly keveseket érdekelt ez akkor és e kevesek mind úgy beillettek egy család tagjainak, kiket közös szeretet, közös bánat, közös áldozatok rokonokká tőnek, s kik most összejöttek megünnepelni egy igen egyszerű kis házuk felépítésének örömét, melynél szebb és nagyobb háza van akárkinek, de ez a mienk és mi örülünk neki; bár azt mondják, hogy kicsiny és nem igen fényes.

Ez a ház: a pesti nemzeti szinház.

Régóta emlegették már buzgó hazafiak, hogy a nemzeti műveltség oltárának mi is építsünk egy kunyhót, hol menedéke, bölcsője, emléke legyen a hazai művészetnek, hogy ne jusson az is annyi szépnek, jónak meg nem érdemlett sorsára: az elenyészésére.

Beszéltek róla, hogy a művészet, az irodalom szerzi meg a nyelv értékét, méltóságát s a nyelvben él a nemzet. Másutt régen tudják már ezeket a dolgokat, még itt mondogatni kellett és sokszor mondani! – az az ifju, a ki elkezdett erről legelébb beszélni, ősz, meglett férfi volt már, a midőn a sikert megérte.

De mégis megérte.

Voltak, a kik nem hallgattak reá. Egyéb sincs, hát ez minek? Apáink ellehettek, mi is ellehetünk nála nélkül.

Voltak, a kik nem értették. Kinek az? minek az? Mi haszon lesz abból?

Voltak, a kik kinevették. Művészet és magyar? Jó az a falukon, a hol jobb nincs; de ide Pestre! világ csúfjára, hagyjátok el!

A kétkedők fejöket rázták; nem volna rossz, de lehetetlen: más időben kellett volna azt kezdeni; az önző szűkkeblűség talált okokat, mikbe az áldozatoktóli iszonyát eltakargassa: ki ad rá pénzt? sok kell reá, másra sem telik.

És midőn a fillérek lassan összegyűltek, akkor elszabadultak az ellenvetések: hová építitek? nem készül az el soha; a pénz egyéb, sok kézen forgó összegek sorsára jut; ha készen lesz is, mit mutogattok benne? és ha lesz mit mutogatni, ki nézi meg?…

Bocsássatok meg nekünk nálunknál jobb, okosabb és gazdagabb urak, nem akarunk mi veletek versenyt támasztani; mutassatok nekünk egy kicsiny kis helyecskét ebben a nagy kevert városban, a hova letehessük házi oltárunkat, valahol valami külváros szögletében, a hol nem fogja szegénységünk szemeiteket sérteni, a hol nem esünk útjába senkinek; majd építünk mi ott valami szerény házacskát, elég szépnek fogjuk mi azt majd találni; szerzünk bele játékosokat, kiket nem vakmerősködünk művészeknek nevezni, nem igénylünk tőlök sokat, ők is kevéssel be fogják érni és kedvünkért szorgalmasak, iparkodók lesznek, tán idővel még előre is haladnak. Hagyjátok meg nekünk ezt az örömünket.

A József-külvárosban, a kerepesi úton lőn magán hazafiui ajándékul kimérve egy szerény telkecske a hazai művészet leendő lakhelyéül. Midőn néha egy-egy elegans úri fogat arra tévedt a belvárosból, csodálkozva tekintének a bennülők a szerteszét felrakott kő- és téglahalmazokra; senki sem hitte, hogy ebből legyen valami. «Egy félben maradt ruina a városszélen!» szóltak nevetve, a kiknek könnyű volt nevetni; «de bizony jó lesz az magtárnak, ha elkészül», tréfálózék a practicusabb elme, míg a hozzáértők előre elhatározák, hogy össze kell annak dőlni, mert a falak nem birhatják meg a tetőt.

És ime mégis felépültek a falak, a tetőt is feltették rájok, a nélkül, hogy összedőltek volna; az épület készen állott. «De soha sem fog megnyílni!» mondák a clairvoyantok. Határidő lőn kitűzve; az elmúlt, nem tartatott meg. Lett hahota és gúnykiáltás! A lustaság, a részvétlenség szeret mindig pessimista lenni: hogy ne legyen kénytelen valamiben segíteni, inkább előre kimondja rá, hogy nem lesz belőle semmi.

Végre a mondott év augusztus 22-ére lőn kitűzve a végső határidő, melyben a honi művészet templomának meg kelle nyittatni a közönség előtt.

A vállalat élén vasakaratú férfiak álltak; a kimondott szónak meg kelle tartatni. A kétkedők mosolyogva csoportosultak a kerepesi úton azon nap reggelén, melynek estéje az igért ünnepélyre volt kitűzve. Volt is miért mosolyogniok. Egy otromba négyszögletű épület állt előttük, még be sem vakolva, nem hogy kimeszelve; körül az udvaron építő állványok, kő- és téglahalmok, meszes vermek, homokkupaczok, deszka-, lécztördelék. A ki keze-lába koczkáztatásával betekintett az épületbe, gyönyörű hangversenyhez jutott: fűrész és kalapács, gyalu és szekercze dolgozott a világot ábrázoló deszkákon, a fúró-faragó emberek jobbra-balra taszigáltak egy-egy phantasticus alakot, ki papirköteggel kezében a szinpadra tévedt. Talán Thália papja? Szegény! Ez ma játszani akar itt! Boldog kivánság. Csak legyen kinek. Ugyan ki fogja őket nézni? A polgárság nem tud magyarul, az nem jön ide, az elegans világ ma délutánra épen nagyságos Kőcserepy tanácsos úrhoz van híva, ki Budán a Svábhegyen pompás szőlejében nagyszerű mulatságot rendezett e napra s minden tekintélyt meghívott magához, ezek tehát nem lesznek a szinház megnyitásán; a jurátusoknak nincs pénzök; hátra volna még a mesterlegény és az alsó osztályok, de valami kósza hír, melynek forrását senki sem ismeri, már több nap óta el van terjedve a városban, miszerint a páholyok oly gyengén vannak építve, hogy ha a karzat véletlenül megtelik, mind rájok fog szakadni az egész népség.

Szegény szinészek! Bizony nem lesz csoda, ha üres falak előtt fogják eljátszani _Árpád ébredését_.

Eljött végre az est, ütött a sok szívdobogással várt óra, megnyíltak a magyar művészet templomának kapui és ime minden téreiben megtelt a ház és nem szakadt le, pedig volt mit viselnie örömének túlsúlyában; ott voltak a főnemesek bársonyos páholyaikban, deli úrnők, kiknek hattyúkeblében eddig nem érzett öröm dobogott; ott voltak az együgyű emberek a tömött karzaton, kik hat napon át dolgoznak, hogy a hetediket megünnepelhessék; ott volt az ősz nemes, ki ifju korának kedvencz gondolatját látta felépülve és az ősz napszámos, ki ingyen dolgozott a nemzeti szinház felépítésében; és mindenki örült annak, hogy a másikat ott látja, a főúr a szegénynek, a pór a nemesnek és a szentelt öröm rózsavilágán át minden olyan szépnek, olyan nagynak tetszett; – minő pompás épület, mily büszke csarnokok, ragyogó és díszes minden; és ah, most föllebben függöny, elhangzik az első mondat, oh mi szépen hangzik! Oh mi szépen hangzik! Nézzetek, nézzetek körül: mi csillog az emberek szemeiben mindenütt? Drága gyöngy, drága gyémánt az; szép hölgyeink, hagyjátok azt ragyogni. Az előadott mű tele van szépségekkel, oh bizonyára remekmű az. Ne mondjátok, hogy másutt jobbak vannak, mi a magunkéról beszélünk.

Milyen szépek a díszítmények, milyen czélszerű a gépezet, az egész elrendezés mily izléses; minden meglepő. A mi még hiányzik, majd az is mind megjön, költő és művész szorgalommal, tanulmánynyal fogja emelni a szellemet, a közönség kegyes, elnéző lesz irántuk, tudva, hogy azok úgy is törekesznek a tökély felé, elfogadják a jó tanácsadást; hisz a kik e közös házban megjelentek, olyanok mind, miként egy nagy család tagjai s ez a csecsemő művészet, mely most legelőször nyitja meg itt ajkait beszédre, mintha mindenkinek tulajdon gyermeke volna, kit közösen nevelünk, ruházunk, ápolunk, ha dorgáljuk is néha, csak azért történik, mivel oly nagyon szeretjük.

E csendes örömben folyt le az est. Kinek jutott volna eszébe az itélethozás? A fitymálás, a részvétlenség, a közöny a kapukon kívül maradt. Itt benn csak a szeretet és néma gyönyör volt és öröm volt látni, hogy az új ház kicsiny, a mennyire megtelt szeretettel; néhány óra előtt még attól remegtek, hogy elég széles és tág lesz az – a részvétlenségnek.

Mindenki el volt merülve hallgató örömében, az egész közönségben fent és alant, – mintha egy szív verne.

«_De e zajtalanságban ámulat, mély érzelem s egy magát becsülő népnek méltósága volt!_» mond ama kor költője.

S midőn az utolsó szózat is elhangzott az előadott magasztos műből, jóltevő sóhaj látszott megingatni a lehulló függönyt; és midőn elhagyták a házat, senki sem volt, a ki vissza ne tekintett volna rá még egyszer; bizonyára kívülről is szép az, tán a hold és a csillagok világa tette szebbé néhány óra alatt? és mily nagyszerű, mintha felmagasult volna tegnap óta.

Csillag és holdsugár kisérte haza az örvendő népet, még az is világosabbnak tetszett, mint egyébkor; ki állhatná meg, hogy midőn hold és csillagok ragyognak, fel ne nézzen az égre?

Néha a szelid fehér csillagok közé egy-egy veres röppentyű tolakodott fel a távoli Svábhegy ormairól, mintha zavarni akarná az égiek ragyogását, zajosan pattanva szét kék-zöld szinű szikrákba.

Vajjon ki mulat ott?

II. ÚRI MULATSÁG.

Most jerünk ő nagysága Kőcserepy Dániel tanácsos úr nyári lakába.

Az valóban különös, mondhatni botrányos dolog, hogy a költői képzeletnek szabad mindenféle úri lakásokba hivatlanul belépni; az ember hiába állítja oda a kapust, hiába irja fel nagy táblára: «idegeneknek tilos a bejárás», hiába oszt ki meghivó-jegyeket, melyek csupán a meghivottak személyére szólanak: egy ilyen poéta ember neki indul, se kérd, se hall, keresztül-kasul járja az egész salva guardiát, s még nem elég, hogy maga oda tolakodik, hanem magával viszi egész olvasó-közönségét, a kik között közrenden levő nemesek, sőt tán polgárok és adófizető közemberek is találkozhatnak, s a nélkül, hogy a házi úrnak, asszonyságnak köszönne valaki, összejárják a pompás termeket, – pedig tán keztyű sincs minden olvasó kezén, – benézegetnek minden ajtón, kihallgatják a legtitkosabb beszélgetéseket, kritizálnak, jegyzeteket tesznek látottakról és hallottakról!! Ez ellen valóban valami decretumot kellene hozni.

Ő nagysága Kőcserepy Dániel úr, vagy mint ő maga szokta irni nevét: Keőcherepy Dániel, ifjabb éveiben épen nem volt a fényüzéshez szoktatva. A kik mernek rá emlékezni, nagyon jól tudják, hogy fiatal korában nevelő volt Pesten valamely polgári háznál s akkor még csak egyszerűen Cserép Dániel úrnak hítták. A ház asszonya éltes matrona volt, s a fiatal nevelő nem restelt kedvében járni; az asszonyság nőül ment hozzá és végrendeletében saját gyermekei kizárásával őt tette általános örökösévé. Az asszonyság azután meghalt, hogyan? mi által? arra senkinek semmi gondja, a gyermekek iparkodtak megélni, ki hogy tudott, a gazdag örökös pedig hozzáfogott pályája egyengetéséhez.

Mint jutott azután azon polczra, a hol jelenleg áll, azt hosszú volna elmondani. Mondják, hogy fiatal korában deli legény volt a tanácsos úr, a hölgyeknél nagy kegyben állott; midőn X. megyében nem sokára tiszteletbeli aljegyzőnek kineveztetett, egész viszálykodást támasztott az ottani szépek közt. Az első alispánnak volt két leánya, a másodiknak volt három: Dániel udvarolt mind az ötnek. Mind a két alispán segíté emelkedni a reményteljes ifjút. Nem sokára aljegyzőből lett főjegyző. A legközelebbi tisztújításon a második alispán meg akarta buktatni az elsőt, ő maga kivánt helyébe ülni; mindkettő Kőcserepyre bízta ügyét s Kőcserepy megbuktatta mind a kettőt. Őt candidálták harmadiknak: azok kimaradtak mind a ketten, s ő lett az első alispán. Innen már csak egy lépés volt a tanácsosság. Nem sokára újra megházasodott, természetesen sem a két, sem a három exalispánkisasszony közül nem választott, hanem elvett egy excellentiás úrhölgyet, szépet, gazdagot és büszkét és jelenleg az első házak egyikét ő tartja Pesten.

Mindezen mendemondákhoz részünkről egész részrehajlatlansággal hozzá kell tennünk azt, miként Kőcserepy úr kitünő észszel bir, melyhez oly erős akarat járulván, mint az övé, épen nincs mit csodálkoznunk azon szerencsén, mely őt életútjain kisérte.

A körülmények ügyes felfogása, az alkalmakat felhasználni tudás, ügyesség mások érdekeit a magunkéival összekötni, s elég higgadt vér a legszorosabban összefűzött viszonyok kötelékeit is szétvagdalni, mihelyt észreveszszük, hogy mi húzzuk azokat, nem azok minket, és más egyéb fel nem számítható értelmi eszközök nem egyszer mutatták már csodáit a gyors emelkedésnek, s nem kell hinni, hogy az ily hirtelen felemelt alakokat a magasokban lenézik, sőt félnek tőlük, mert nem tudják, hogy meddig fognak még haladhatni? A felsőbb körökben épen a parvenuk imponálnak legjobban; mindenki megdöbbenve gondol rá, hogy ez az ember önmaga vetette fel oda magát, hová más embert a jó Isten helyezett.

Kőcserepy úr háza egyike a leglátogatottabbaknak, az ő termei a divatvilág oraculuma. A míg ő meg nem kezdi estélyeit, addig botrány volna másnak elkezdeni a saisont; a ki fényes tánczvigalmairól kimaradna, azt a carneval minden gyönyörei nem lennének képesek megvigasztalni; a mi Kőcserepy úrnak és excellentiás úrnőjének tetszik, az divattá lesz és azt mindenki utánozza, szépnek, nagyszerűnek találja.

Hanem egy gyöngéje van a nagyságos úrnak; azért mondjuk ily egyenesen gyöngének, mert ő maga büszkeségét helyezi abban. Első neje pesti polgárnő volt; kereskedő özvegye. Nevelő korából sok kellemetlen emlékei maradtak ezen circumspectus urak irányában, kik megboldogult első neje házához jártak s az asszonyt bölcs beszédekkel iparkodtak azon lépéstől visszatartani, hogy gyermekei nevelőjéhez nőül menjen s később sok bajt okoztak neki a végrendelet végrehajtásánál, a kitagadott gyermekek javára tanúskodva, pörlekedve, a mikor is sok kellemetlen igazságot szemébe mondogattak a fiatal úrnak.

Azóta a szerencse igen felvitte a derék úr dolgát, s midőn másodszor visszatért Pestre, már akkor éktelen magasságban állt valamennyi fűszerszámos, építész, kalmár és borkereskedő felett; de soha sem birta nekik elfeledni még most is a régi megbántásokat, az akkori dölyföt, s jó alkalma volt azt minden lépten visszafizethetni.

Palotáját oda építteté az ő házaik sorába s az pompásabb volt valamennyinél; a jó sógorok mindennap látták őt pompás fogatú hintajában elmenni és megjönni. Hátul aranyos hajdú állt a bakon. Az egykori nevelőnek jól esett arra gondolni, hogy az atyafiak mennyire irigykednek most rá.

Többen a jámbor polgárok közül szorgalmuk és szerencséjök után nem megvetendő vagyonnal birtak s bárha a közrendű ember nem ért is ahhoz, hogy gazdagságát feltünő módon tudja felhasználni, de a jóllét és kényelem előtte sem ismeretlen.

Már néhány évtizedtől fogva, a mióta Pest élénkebb iparral és kereskedéssel birt, szokásuk volt a tehetősebb pesti polgároknak a budai hegyeken telkeket vásárolni, azokra kerteket, mulató lakokat építeni. Kiknek keresetök módot nyújt szerzeményök fölöslegét élvezetekre fordíthatni, de épen e keresetmód nem engedi őket lakhelyüktől hosszabb időre eltávozni, azokra nézve nagyon czélszerűen vannak kigondolva e nyári mulatókák. Senkitől nem függő urak nyáron jószágaikra, vagy fürdőkre mennek; más ember, kinek urodalma egy bolt, vagy néha csak egy toll, ott keres zöldet, a hol közelebb találja, s a honnan, úgy szólván, haza láthat.

A pesti polgárság tehát régóta, mint az igéret földét, ismeri a budai Svábhegyet, s közelgető tavaszkor valódi lelkesüléssel beszél a már lombosuló fákról, a friss forrásvizekről, mikre gondolni is gyönyörűség a pesti kutak kénköves és salétromos vize után, a zengő fülemilékről, a szép kilátásokról és a fölséges levegőről, mely minden betegséget meggyógyít, melytől úgy nő az ember jó kedélye, mint a fű, melytől a gond, hypochondria, hæmorrhois eloszlik, mint a köd; még a szegényebb is félmérföldes útat tesz odáig esztendőben legalább egy párszor, hogy puha fűben fekve, költhesse el szerény vendégségét.

Mihelyt néhány vonást ismerünk Kőcserepy úr ő nagysága jelleméből, mindjárt könnyen kimagyarázhatjuk, miért volt ő neki kedve épen ez igénytelen hegyek közé pompás villát építtetni?

Hadd lássák azok, kik egykor úgy hatalmaskodtak fölötte, irigyelt uraságát, legyenek nyomasztva az úri fény által, melylyel nyomorú svájczi házaikat háttérbe szorítandja, ne járhassanak mezei pongyolájokban, ne merjenek öszvéreikre ülni, attól tartva, hogy az ő látogatóival találkoznak; legyenek megfosztva attól a büszke érzettől, hogy ott a hegyek között ők a legnagyobb urak, s legyenek kénytetve őt még ott is vagy kerülni, vagy süvegelni.

E szándéka kivitelében sok nehézséggel kellett találkoznia. A jámbor atyafiak, a mint észrevették, hogy közibök akar telepedni, mindenütt meghiúsíták vásárlásait, elsőbbség jogán kettős-hármas árát adva, elütötték kezéről az alkudott földet. Végre egy nagy darab kopár telket sikerült megvásárolnia, melynek úgy felverte az árát, hogy a kinek épenséggel nem az ablakon repül be a pénze, nem igérhetett rajta túl. Rajta hagyták a jó atyafiak, elvárva, hogy mit fog azzal kezdeni?

Az egész földdarab száraz, apró kővel volt terítve, melyet vadzsálya és lapu nőtt be itt-ott, s mentül tovább ástak, annál keményebb kőre akadtak, mind a két oldalát vízmosás rongálta, s fű sem termett azon ember emlékezetére.

A tanácsos úr egy pár év alatt paradicsommá alakítá e boszorkány-szombatokra való helyet. Pénzzel mindent meg lehet nyerni, még a természetet is. Száz meg száz munkást fogott a dologhoz, a köves réteget szekerekre rakták, azzal betölték a mély vízmosásokat, ezernyi ezer szekérrel friss erdei földet hordtak a sovány telepre, az omladékos helyeket kőfallal keríték, az ország minden részeiből kész termő gyümölcsfákat szállítottak nagy gonddal és költséggel a kertbe, melynek közepén pompás keleti idomú kastély emelkedett, s néhány év alatt a puszta, kopár helyen virágos ligetek, gyümölcsös facsoportok, pázsitos szakaszok, nemes szőlőlugasok támadtak mindenfelé; egy valódi paradicsom, melynek látása önkénytelen sohajra fakaszt mindenkit, kinek hasonló nincsen.

A szomszéd villák és kertek természetesen el voltak e pazar szépségek által homályosítva, hanem a jó atyafiak vigasztalták magukat azzal, hogy a míg a tanácsos úr itt tizenkét holdból álló kőbányát narancsligetté alakít, addig excellentiás nejének szathmármegyei jószágát félmillió adóssággal terheli, s az uradalmaiból előállítandó gyapjut már hat évre előre elvesztegette; a minél okosabb lett volna otthagyni vadzsályának és lapunak a kietlen földet, mint hiú pompával telepíteni meg, a minél még Semiramis függőkertjei sem kerülhettek nagyobb fáradságba. A tanácsos úr valahányszor egy saját kertjében termett almába harap, elmondhatja, hogy arany almát eszik és ezüst homokon jár.

Ilyenfélékkel vigasztalta magát a jámbor irigység…

Az 1837-dik év nyarán különösen nehéz okai voltak a környékben lakó szomszédoknak mindenféle keserűséggel nézni a szomszéd pompás kertre.

Ezen év tavaszán, midőn minden gyümölcs szépen növésnek indult már, május derekán nekijött három éjszakai fagy, s a gyümölcsfák mintha le lettek volna forrázva, elfagytak mindenütt, a gyümölcs lehullott, szomorú szürettel terítve a földet, a levél összezsugorodott, minden gyöngébb, kényesebb fa lehervadt lombbal állt, megfakulva, elpusztulva.

Csak a nagyságos úr kertje maradt zölden, ő ama kegyetlen fagyos éjszakákon fogadott embereket küldött ki kertjébe, kik minden fa alatt nyers szalmakötegeket gyújtottak meg, a mikből felszálló sűrű füst nem engedé oda tapadni a vészes zuzmarát. Ezrekbe került e fáradságos munka; de midőn az általános romlás szomorú képe a lehervadt környéken meglátszott, Kőcserepy parkja, kertje zöld volt, mint a paradicsom, s midőn az egész vidéken egy gyümölcsöt nem lehete látni a fán, augusztus vége felé az ő fái meghajoltak a sárga-piros gyümölcs terhe alatt, s a gyönyörű lugasokon ezerszemű mosolygással ragyogott az érett szőlő.

Híre volt messze vidéken a boldog kertnek, senki sem dicsekedhetett hasonlóval, az emberek messze földről eljöttek engedelmet kérni, hogy megtekinthessék ezt a rendkívüli tüneményt, úgy hogy alig lehete kétségeskedni a siker felől, midőn augusztus huszonkettedikén, a nemzeti szinház megnyitása napján, a tanácsos úr az egész pesti úri világot meghívta kertjébe vidám mulatságra, miszerint azok közül senki sem marad el, s amaz ünnepélyen mentül kevesebben fognak jelen lenni.

Mire mi megérkezünk, már akkorra igen szép számú társaságot találunk összegyűlve s szétoszolva a Kőcserepy-mulatókertben; mint az illedelem hozza magával, először is a mulató-lak csarnokaiba lépünk, csak azután keressük fel a labyrinth-parkokban, gloriettekben és remeteségekben tanyázó csoportokat.

Az előtornáczban, melyről kifeszített nagy khinai csíkos ernyő tartja vissza a nyári napsugárt, egy csoport ácsorgó inason kell keresztül törtetnünk, kiknek változatos egyenruhái ha érdekelnek valakit, azokról igen helyes fogalmakat szerezhet magának, hogy ha egy kolibri-gyűjteményt meglátogat.

Uraságok jöttére hirtelen rendbe szedik magukat és illendő orczákat öltenek, s ha azokat bekomplimentozták az ajtón, ismét összeállnak nevetgélni, beszélgetni; kinek milyen ura, asszonya van, hányszor főznek itt és itt a cselédek számára darapépet, melyik kisasszonynak hogy kézbesítik a szerelmes levelet? mit szoktak beszélni az elutasított hitelezők ennél meg amannál? Ebből meg amabból az úri házasságból miért nem lett semmi? Gróf így és így mennyivel adós a szabójának? Báró ez amaz mivel mosdik, miben fürdik? s több efféle. Szakácsnéról, szobalányról nem fordul elő szó: ez uraknak való thema, inasoknál derogál.

Mi azonban menjünk beljebb.