Part 11

E jegyzet elején a határ jelképével éltem, hogy az ész korlátait, a neki megfelelő használatát tekintve, megállapítsam. Az érzéki világ pusztán jelenségeket foglal magában, melyek még sem magukban levő dolgok (noumena); s épen mert puszta jelenségeknek ismeri meg értelmünk a tapasztalat tárgyait, kénytelen e noumenákat föltenni. Eszünkben mindkettő foglaltatik s az a kérdés támad: mikép jár el az ész, hogy mind a két területre vonatkozólag az értelemnek határokat szabjon? A tapasztalat, mely mindent, mi az érzéki világhoz tartozik, magában foglal, maga nem határolja meg magát; minden föltételezettől ő csak más föltételezetthez halad. Ami neki határokat vessen, annak egészen rajta kívül kell lennie, s ez a tiszta értelmi valók területe. Ez azonban, amennyiben az értelmi valók mivoltának meghatározásáról van szó, üres tér számunkra s ennyiben, ha dogmatikailag meghatározott fogalmakat akarunk, a lehető tapasztalat körén túl nem juthatunk. Mivelhogy azonban a határ maga pozitiv valami, ami ahhoz is tartozik, mi rajta belül van, de ahhoz a térhez is, mely egy adott összeségen kívül van: ez mégis valódi, pozitiv ismeret, melyre az ész csak azáltal tesz szert, hogy e határig kiterjed, de úgy, hogy e határt átlépni meg nem kisérti, mert ott üres tért talál, melyben dolgokhoz való formákat, de nem dolgokat magukat gondolhat. De a tapasztalati területnek olyas által való meghatárolása, ami egyébként ismeretlen előtte, mégis oly ismeret, mely megmarad számára s ezáltal sem az érzéki világon belül nincs bezárva, se rajta kívül nem bolyong, hanem mint határismerethez illik, ama viszonyra szorítkozik, mely a határon kívül s belül levő közt fennáll.

Ily fogalom az emberi ész határán a természetes theologia: az ész itt kénytelen egy legfőbb való eszméjéhez (s gyakorlati tekintetben egy intelligibilis világéhoz is) haladni, nem hogy e puszta értelmi valóra vonatkozólag, tehát az érzéki világ körén túl, valamit megállapítson, hanem hogy rajta belül saját használatát a lehető legnagyobb (mind elméleti, mind gyakorlati) egység elvei szerint vezérelje, s e célra egy önálló észre mint e kapcsolatok okára való vonatkozással éljen; ezzel azonban nem költ valamiképen egy valót, hanem minthogy az érzéki világon kívül szükségkép lennie kell valaminek, amit csak a tiszta ész gondol, ezt ilyetén módon, de persze csak analogia szerint meghatározza.

Ilyképen megmarad fentebbi tételünk, mely az egész Kritika eredménye, «hogy az ész minden _a priori_ elvével nem tanít soha egyébre, mint csakis lehető tapasztalat tárgyaira, s ezekre vonatkozólag sem többre, mint amennyit a tapasztalatban megismerhetünk»; de e korlátozás nem állja útját annak, hogy el ne vezessen bennünket a tapasztalat objektiv határáig, t. i. az olyas valamire való vonatkozásig, ami maga nem tárgya a tapasztalatnak, de mégis legfőbb oka kell hogy legyen minden tapasztalatnak; anélkül azonban, hogy erről magában tanítana valamire, hanem csak vonatkoztatva a saját teljes s a legfőbb célokra irányzott használatára a lehető tapasztalat mezején. De észszerűen csakis e hasznot kívánhatni meg tőle, mellyel mindenképen meg is lehetünk elégedve.

60. §.

Szubjektiv lehetősége szempontjából, még pedig tárgyalása lényeges célját tekintve, kimerítően adtuk tehát elő a metafizikát, amint tényleg az emberi ész természeti hajlandóságában adva van. Minthogy azonban mégis azt találtuk, hogy eszünk ily tulajdonságának csakis természetes használata, ha a tudományos kritika által egyedűl lehetséges fegyelem nem zabolázza s korlátok közé szorítja, korláton túl menő, részint csak látszólagos, részint maguk-magukkal is ellenkező dialektikai következtetésekbe bonyolítja; azon felül pedig ez az okoskodó metafizika a természetismeret előbbrevitelére nem szükséges, sőt annak kárára is lehet: még mindig méltó tárgya a kutatásnak, kitalálni azokat a természeti célokat, melyekre eszünknek transscendens fogalmakra való e hajlandósága rendelve lehet, minthogy minden, ami a természetben rejlik, mégis csak eredetileg valamely hasznos célra kell hogy rendelve legyen.

Ily vizsgálat tényleg bajos; meg is vallom, hogy amit erről mondani tudok, mint minden, ami a természet végcéljait illeti, csak sejtés, mely csakis ez esetben meg van engedve nekem, mivel hogy a kérdés nem metafizikai ítéletek objektiv érvényességét, hanem a metafizikai ítéletekre való természetes hajlandóságot illeti, tehát a metafizika rendszerén kívül van s az anthropologiába tartozik.

Ha mind a transscendentalis eszméket összegezem, melyeknek foglalatja a természetes tiszta ész voltaképi feladatát teszi, amely arra készti az észt, hogy a puszta természet-ismeretet elhagyva minden tapasztalaton túl menjen s e törekvésében azt a metafizikának nevezett valamit, (akár tudás az, akár csak okoskodás), létrehozza, úgy hiszem, azt veszem észre, hogy e természeti hajlandóságnak az a rendeltetése, hogy felfogásunkat annyiban megszabadítsa a tapasztalat bilincseitől s a puszta természet-szemlélet korlátaitól, hogy legalább megnyitva lásson maga előtt egy tért, mely csak a tiszta értelemnek való dolgokat foglal magában, amelyeket az érzékiség nem érhet el soha; nem ugyan abból a célból, hogy ezekkel spekulative foglalkozzunk, (mert nem találunk alapot, ahol lábunkat megvethetnők), hanem hogy a gyakorlati elveket, melyek, ha szükséges várakozásuk s reményük számára ily tért nem találnak, azt az egyetemességet nem érhetnék el, melyre az észnek moralis tekintetben okvetetlenül szüksége van, mint causalis erejűeket gondolhassuk.[38]

Úgy látom pedig, hogy a lélektani eszme, bármily keveset tudjak is meg általa az emberi lélek tiszta s minden tapasztalati fogalmat meghaladó mivoltából, mégis eléggé világosan mutatja e fogalmak elégtelen voltát, s ezzel elterel a materializmustól, mint a természet magyarázatára alkalmatlan, gyakorlati tekintetben pedig az észt szűkítő fogalomtól. A kozmologiai eszmék, kitüntetvén, hogy semmiféle lehető természetismeret nem képes eszünk jogosúlt kérdezősködésére kielégítő feleletet adni, távol tartanak a naturalizmustól, mely azt állítja, hogy a természet maga magának elegendő. Végűl, minthogy az érzéki világban minden természeti szükségesség mindig föltételezett, mert a dolgoknak más dolgoktól függését tételezi föl mindig; a föltétlen szükségességet pedig csak az érzéki világtól megkülönböztetett ok egységében kell keresnünk; ennek a causalitása pedig, ha csak természet volna, soha sem magyarázná meg az esetlegesnek, mint okozatának, lételét: a theologiai eszme segítségével az ész megszabadúl a fatalizmustól, még pedig mind az őselv nélkűl való vak természeti szükségesség fatalizmusától magának a természetnek összefüggésében, mind magának ez őselvnek causalitásában való fatalizmustól, s eljut a szabad ok fogalmához, tehát egy legfőbb intelligenciához. A transscendentalis eszmék tehát, ha nem is pozitiv felvilágításunkra, de a materializmus, naturalizmus s fatalizmus arcátlan s az ész területét szűkítő állításainak lerontására szolgálnak, és ezzel helyet biztositanak az erkölcsi eszméknek a spekuláció mezején kívül. S ez. úgy látszik előttem, némileg megmagyarázná ama természeti hajlandóságot.

Valamely pusztán spekulativ tudomány gyakorlati haszna e tudomány határain kívül van, tehát csak scholionnak tekinthető s mint minden scholion nem tartozik a tudományhoz mint ennek része. Mindazonáltal e vonatkozás mégis legalább a filozófia határain belül van, különösen azén, mely tiszta észforrásokból merit, amelyben az ész spekulativ használatának a metafizikában szükségkép meg kell egyeznie gyakorlati használatával az erkölcstanban. Azért érdemli meg a tiszta ész elkerülhetetlen dialektikája, melyet a metafizikában természeti hajlandóságnak tekintenek, hogy ne csak mint eloszlatást követelő látszat, hanem mint természeti berendezés célját tekintve, ha lehet, magyaráztassék, habár e munka mint kötelességen kívül való a voltaképi metafizikától joggal nem követelhető.

Második, de a metafizika tartalmával rokonabb scholionnak kellene ama kérdések megoldását tekinteni, melyek a Kritikában a 642. laptól a 668-ig[39] terjednek. Mert ott bizonyos észelveket adok elő, melyek a természet rendjét vagy inkább az értelmet, mely ennek törvényeit a tapasztalat útján keresi, a priori meghatározzák. Konstitutivoknak s törvényhozóknak látszanak a tapasztalatot illetőleg, holott a puszta észből erednek, melyet pedig nem mint az értelmet tekinthetünk lehető tapasztalat elvének. Hogy e megegyezés azon alapszik-e, hogy valamint a természet nem fűződik a tüneményekhez, vagy ezek forrásához, az érzékiséghez magában, hanem csak ez utóbbinak az értelemhez való viszonyában találtatik: azonkép használatának általános egysége az összes lehető tapasztalat céljából (rendszerben) csak az észre vonatkoztatva illeti meg az értelmet, s ennélfogva a tapasztalat is közvetve az ész törvényhozása alá tartozik – ennek bővebb megfontolását azokra bízom, kik az ész mivoltát metafizikai használatán kívül is, még a természetrajz rendszeressé tételének egyetemes elveiben is, fürkészni akarják; mert a feladatot fontosnak mondottam ugyan munkámban, de megoldását nem kísérlettem meg.[40]

S így befejezem a magam fölvetette főkérdés analitikai megoldását: Mikép lehetséges metafizika általában? olykép, hogy attól, amiben használata tényleg, legalább következményeiben adva van, fölemelkedem lehetőségének okaihoz.

A PROLEGOMENÁK EGYETEMES KÉRDÉSÉNEK MEGOLDÁSA. Mikép lehetséges a metafizika mint tudomány?

Metafizika mint az ész természetes készsége, tényleg van, de egymagában (mint a harmadik főkérdés analitikai megoldása bizonyította) dialektikai és csalékony is. Ha tehát ő belőle vesszük alapelveinket s ezek használatában a természetes ugyan, de mégis hamis látszatot követjük, soha tudományt nem alkothatunk, csak üres dialektikai mesterséget, melyben az egyik iskola túltehet ugyan a másikon, de jogosúlt s tartós tetszést egyik sem arathat.

Hogy mint tudomány ne csak csalfa rábeszélésre, hanem belátásra s meggyőzésre is számot tarthasson, előbb az ész birálatának elő kell adnia az _a priori_ fogalmak egész készletét, ezek beosztását a különböző források, érzékiség, értelem s ész szerint, továbbá ezek tökéletes tábláját s a fogalmak teljes taglálását mind azzal, ami belőlük következtethető, főleg pedig a szintetikai _a priori_ ismeret lehetőségét, e fogalmak dedukciója alapján, használatuk alapelveit, végűl pedig ennek határait is, de mindezt teljes rendszerben. A kritika tehát s csakis ő foglalja magában az egész jól megvizsgált s kipróbált tervet, de még a terv keresztülvitelének eszközeit is, mely szerint a metafizika mint tudomány létesíthető: más úton s módon ez lehetetlen. Tehát itt nem annyira az a kérdés, mikép lehetséges e munka, hanem mikép indítandó meg, s a jó tehetségűek mikép terelhetők el az eddigi ferde s meddő földolgozástól e csalhatatlan felé, s hogy ily egyesülés közös célra mikép vezethető a legcélszerűbben.

Annyi bizonyos, aki egyszer a kritikát megízlelte, örökre undorodik minden dogmatikai fecsegéstől, mellyel azelőtt szükségből beérte, mert eszének szüksége volt valamire s jobbat foglalkoztatására nem találhatott. A kritika úgy viszonylik a közönséges iskolai metafizikához, mint a kémia az alkimiához vagy az asztronómia a jósoló asztrológiához. Bizonyos vagyok benne, hogy senki, aki a Kritika alapelveit csak e prolegomenákban is átgondolta s fölfogta, nem fog többé ama régi és szofisztikai áltudományhoz visszatérni; ellenkezőleg bizonyos örömmel fogja azt a metafizikát nézni, mely most valóban hatalmában van, előkészítő fölfedezésekre sem szorúl s mely először adhat tartós megelégedést az észnek. Mert valamennyi lehető tudomány közűl csak a metafizika számíthat biztosan arra az előnyre, hogy tökéletességre s abba a maradandó állapotba hozható, hogy nem változhatik többé s új fölfedezések sem gyarapíthatják, mert az ész itt nem a tárgyakban s szemléletükben (mely bővebben föl nem felvilágosíthatja többé), hanem maga magában találja ismerete forrásait, s ha tehetsége alaptörvényeit teljesen s minden félreértés ellen biztosítva előadta, semmi sem marad hátra, amit a tiszta ész _a priori_ megismerhetne, sőt csak jogos kérdés tárgyává is tehetne. Ily határozott s befejezett tudásra való kilátásnak különös varázsa van, ha ennek hasznát (melyről azután fogok szólni) mellőzzük is.

Minden álmesterség, minden hiú bölcseség csak ideig-óráig tart; mert végre maga magát rontja le; legfőbb virágzása egyszersmind enyészetének időpontja. Hogy a metafizika dolgában ez az idő elérkezett, mutatja állapota, melybe, noha máskülönben minden faját a tudománynak nagy buzgósággal mívelik, az összes művelt népeknél sülyedt. Az egyetemi tanúlmányok régi rendje fentartja még árnyékát, egyetlen egy tudományos akadémia néha-néha kitűzött jutalmak által egy-egy ilyféle kísérletre buzdít, de az alapos tudományok közé nem számítják többé s mindenki ítélje meg maga, mikép fogadná egy szellemes férfiú, kit nagy metafizikusnak neveznének, e jóakaratú, de aligha valakitől irigyelt dícséretet.

De habár minden dogmatikai metafizika hanyatlásának ideje kétségtelenül elérkezett, sok hijja van még annak, hogy mondhatnók, újjászületésének ideje, az ész alapos s befejezett kritikája segítségével, már elérkezett. Minden átmenet az egyik hajlamtól a vele ellentetthez a közömbösség állapotán visz keresztül, s ez az időpont a szerzőre a legveszedelmesebb, de mégis úgy tetszik nekem, a tudományra nézve a legkedvezőbb. Mert ha előbbi szövetkezetek teljes szétválása után a pártszellem kialudt, az elmék a legjobb hangulatban vannak, hogy lassan-lassan más terv szerint való szövetkezési javaslatokat meghallgassanak.

Ha azt mondom, hogy e prolegomenáktól azt remélem, hogy tán fölélesztik a kritika terén a kutatást s új meg sokat igérő foglalkozási tárgyat adnak a filozófia általános szellemének, mely spekulativ részében a táplálékból úgy látszik kifogyott, már előre elképzelhetem, hogy mindenki, kit a tövises utak, melyeken a Kritikában vezettem, elkedvetlenítettek s untattak, azt fogja kérdezni, mire is alapítom e reményemet. Feleletem: a szükségesség ellenállhatatlan törvényére.

Hogy az emberek szelleme valaha teljesen abba fogja hagyni a metafizikai kutatásokat, ép oly kevéssé várhatni, mint hogy valamikor, csakhogy ne kelljen mindig tisztátalan levegőt színi inkább egészen meg fogjuk szüntetni a lélekzetvételt. Lesz tehát a világon mindig, sőt mi több, mindenkiben, főleg a gondolkodó emberben metafizika, melyet nyilvános mérték híjján mindenki maga fog a maga módja szerint kiszabni magának. Amit eddig metafizikának neveztek, nem elégíthet ki vizsgálódó főt; de teljesen lemondani róla mégis lehetetlen; tehát végre valahára magának a tiszta észnek kritikáját kell megkísérteni, ha pedig megvan, megvizsgálni, mert különben nincs mód rá, hogy e sürgős szükséget, mely még valamivel több mint puszta tudás vágya, kielégítsük.

Mióta kritikát ismerek, valamely metafizikai tartalmú könyv elolvasása után, mely fogalmai meghatározásával, változatosságával, rendjével s könnyű előadásával foglalkoztatott is, művelt is, mégis kérdeznem kellett: ugyan tovább vitte-e egy lépéssel a szerző a metafizikát? Megkövetem a tudós férfiakat, kiknek művei más tekintetben hasznomra voltak s elmém erőinek műveléséhez mindig hozzájárultak, de megvallom, hogy sem az ő, sem a magam csekély kísérleteiben (melyeknek az önszeretet pedig hasznukra van) nem találhattam, hogy a tudományt csak legkevésbbé is előre vitték; még pedig abból az egyszerű okból nem, mert e tudomány még nem létezett, nem is tákolható össze darabonként, hanem csirájának előbb a Kritikában teljesen preformáltnak kell lennie. De minden félreértés elkerülése végett az előbbiből emlékezetünkbe kell hoznunk, hogy fogalmaink analitikai taglalása az értelemnek hasznára volt ugyan, a tudományt azonban (a metafizikát) legkevésbbé sem viszi előre, mert a fogalmak ama taglalásai csak anyagok, melyekből a tudomány még csak megszerkesztendő. A szubstancia meg járulék fogalmát még oly szépen taglalhatom s határozhatom meg, ez igen jó előkészítés jövő használatára; de ha nem bizonyíthatom be, hogy mindenben, ami van, a szubstancia megmarad, és csak a járulékok változnak, akkor az az egész taglalás legkevésbbé sem vitte előre a tudományt. A metafizika pedig sem ezt a tételt, sem az elegendő ok tételét, még kevésbbé valamely más összetettebbet, pl. lélektani vagy kozmologiai tételt s egyáltalán semmiféle szintetikai tételt nem tudott eddigelé _a priori_ érvényesen bizonyítani; tehát azzal az egész analizissal nem végeztünk semmit, nem alkottunk, nem vittük előre semmit annyi tülekedés és lárma után a tudomány még ott áll, a hol Aristoteles idejében volt, habár a hozzá való előkészületek, ha csak előbb a szintetikai ismeretekhez való vezérfonalat találták volna meg, sokkal jobbak voltak, mint ezelőtt.

Ha ez által valaki sértve érzi magát, könnyen megsemmisítheti e vádakat, ha csak egyetlen egy szintetikai, a metafizikához tartozó tételt sziveskedik idézni, melyet dogmatikai módon _a priori_ bizonyítani vállalkozik. Mert csak ha erre képes, fogom elismerni, hogy a tudományt valóban előbbre vitte; még ha a tételt a közönséges tapasztalat különben is eléggé megerősítette. Mérsékeltebb s méltányosabb nem lehet követelés, ha pedig ami elmaradhatatlanul bizonyos, erre nem képes, akkor igazságosabb nem lehet nyilatkozat ennél: hogy a metafizika mint tudomány eddig nem is létezett.

Kihivásom elfogadása esetében azonban két dolgot kikérek magamnak: először a valószínűséggel és hozzávetéssel való játékot, mely a metafizikának ép oly rosszul illik, mint a geometriának; másodszor az úgynevezett józan emberi értelem varázsvesszejével való döntést, mely vessző nem mindenkit üt, hanem személyes tulajdonságokhoz alkalmazkodik.

Mert, ami az elsőt illeti, aligha találhatni képtelenebb dolgot, mint ha metafizikában, tiszta észből való filozófiában ítéleteinket valószínűségre s hozzávetésre akarjuk alapítani. Amit _a priori_ kell megismerni, azt ép azzal apodiktikailag bizonyosnak állítjuk s ennek bizonyítandó is. Ez ép olyan volna, mintha a geometriát vagy arithmetikát akarnók hozzávetésekre alapítani. Mert ami a valószínűségi számítást (calculus probabilium) az arithmetikában illeti, ez nem valószínű, hanem egészen biztos ítéleteket foglal magában bizonyos esetek lehetőségének fokáról, adott egynemű föltételek mellett, mely esetek az összes lehető esetek összegében csalhatatlanúl a szabály értelmében bekövetkeznek, ámbár minden egyes eset tekintetében a szabály nem eléggé határozott. Csak a tapasztalati természettudományban tűrhetők meg a hozzávetések (indukció s analogia útján), de itt is annak, amit fölteszek, legalább lehetősége egészen bizonyos kell hogy legyen.

Még rosszabbúl áll a dolog a józan emberi értelemre való hivatkozással, ha nem arról van szó, hogy fogalmak s alaptételek mennyiben érvényesek a tapasztalatra vonatkozólag, hanem ha a tapasztalat föltételeit mellőzve is érvényeseknek állítjuk őket. Mert mi az a józan értelem? Nem egyéb mint a közönséges értelem, amennyiben helyesen ítél. S mi a közönséges értelem? A szabályok konkrét alkalmazásának s megismerésének tehetsége, megkülönböztetésül a spekulativ értelemtől, amely a szabályok elvont megismerésének tehetsége. A közönséges értelem pl. aligha fogja megérteni azt a szabályt, hogy minden ami történik okánál fogva meg van határozva, egyetemességében pedig soha sem fogja átlátni. Példát fog tehát kérni a tapasztalattól s ha azt hallja, hogy ez nem jelent egyebet, mint amit maga is mindig gondolt, ha egy ablaktáblája eltört vagy valamely szerszáma eltünt, akkor megérti ezt az alaptételt s el is fogadja. A közönséges értelem tehát csak annyiban használható, amennyiben szabályait (habár ezek tényleg _a priori_ rejlenek benne) a tapasztalatban megerősítve láthatja; hogy őket _a priori_ s a tapasztalattól függetlenül lássuk, át a spekulativ ész dolga, s egészen kivűl van a közönséges értelem látáskörén. A metafizikának pedig egyes egyedül az ismeretnek ez utóbbi fajával van dolga s bizonyára igen rossz ismertető jele a józan értelemnek, oly tanúra hivatkozni, kinek itt semmi szava sincs, akit egyébkor csak úgy félvállról nézünk, kivéve, ha bajban látjuk magunkat és spekulációnkban nem tudunk segíteni magunkon.

Közönséges kifogása a józan emberi értelem rossz barátainak (kik alkalmilag nagyon dicsérik, de rendszerint megvetik), hogy azt mondják: végre is csak kell nehány oly tételnek lenni, mely közvetetlenűl bizonyos s melyről nemcsak bizonyítást, de egyáltalán számot sem kell adni, mert különben ítéleteink alapokaival soha véget nem érhetnénk. De a jogosultság bizonyítására soha sem tudnak (az ellenmondás tételén kívül, mely azonban szintetikai ítéletek igazságának bizonyítására elégtelen) egyéb kétségbevonatlanra, amit a közönséges emberi értelemnek közvetetlenül tulajdoníthatnak, hivatkozni, mint mathematikai tételekre, például hogy kétszer kettő négy, hogy két pont közt csak egy egyenes van stb. De ezek oly ítéletek, melyek a metafizikáétól ég s föld távol vannak. Mert a mathematikában mindent, amit egy fogalom által lehetségesnek gondolok, saját gondolkodásom által magam szerkeszthetek (konstruálhatok); a kettőhöz a másik kettőt egymásután hozzáteszem s magam csinálom a négyet, vagy pedig gondolatban az egyik ponttól a másikhoz mindenféle vonalakat húzok, de csak egyet húzhatok, mely minden részében (mind az egyenlőkben, mind az egyenlőtlenekben) magához hasonló. Ellenben valamely dolog fogalmából egész gondolkodási erőmmel nem hozhatom ki oly dolog fogalmát, melynek létele az előbbivel szükségkép egybe van kapcsolva; a tapasztalatot kell segítségül hívnom s habár értelmem _a priori_ (de mindig csak lehető tapasztalatra vonatkoztatva) szolgáltatja nekem az ily kapcsolat (az okság) fogalmát, azért még sem tüntethetem föl _a priori_ a szemléletben, mint a mathematikai fogalmakat, hogy ez által lehetőségét _a priori_ mutassam ki, hanem e fogalom, valamint alkalmazásának alaptételei, hogy _a priori_ érvényes legyen – amint hát ezt a metafizikában megkívánjuk – lehetőségének igazolására s dedukciójára szorúl, mert különben nem tudjuk, mely mértékben érvényes, hogy csak a tapasztalatban használható-e, vagy pedig rajta kívül is. A metafizikában tehát, mint a tiszta ész spekulativ tudományában, nem hivatkozhatunk soha a közönséges emberi értelemre; igen is hivatkozhatunk reá, ha kénytelenek vagyunk a metafizikát elhagyva minden tiszta spekulativ ismeretről, mely mindig csak tudás lehet, tehát magáról a metafizikáról is és (bizonyos alkalmakkal való) tanításáról lemondani, s ha pusztán észszerű hitet találunk magunk számára lehetségesnek, szükségünket ki is elégítőnek (talán még a tudásnál is üdvösebbnek). Mert ekkor a dolog egészen más képet ölt. A metafizikának nemcsak egészben, hanem minden részében is tudománynak kell lennie, különben semmi; mert mint a tiszta ész spekulációja nem támaszkodhatik egyébre, mint tiszta ismeretekre. De rajta kívűl a valószínűségnek s józan emberi értelemnek nagyon is lehet hasznos s jogosult használata, de egészen sajátos alapelvek szerint, melyeknek súlya mindig a gyakorlatira való vonatkozástól függ.

Ez az, amit a metafizikának mint tudománynak lehetősége céljából követelni, jogosúltnak tartom magamat.

FÜGGELÉK arról, ami a metafizikának, mint tudománynak, megvalósítására történhetnék.