Part 7

A szangvinikus oda fut, ahová nem hívták, a kolerikus nem megy oda, ahová az illemszabályok szerint meg nem hívták, a melancholikus elejét veszi annak, hogy őt egyáltalán ne hívják. A társaságban a melancholikus csöndes és figyel, a szangvinikus beszél arról, ami eszébe jut, a kolerikus megjegyzéseket tesz és magyaráz. A házias életben a melancholikus fösvény, a szangvinikus rosz gazda, a kolerikus nyereséghajhászó, de pompázó. A melancholikus bőkezűsége nagylelkűség, a kolerikusé kérkedés, a szangvinikusé könnyelműség. A melancholikus féltékeny, a kolerikus uralomvágyó, a szangvinikus bujálkodó.

Az ember értelme teljes használatának korát _ügyességére_ vonatkozólag (tetszés szerinti czélra való felhasználás) körülbelül huszadik évére tehetjük, az _okosságra_ vonatkozólag (hogy más embert saját czéljaira felhasználjon) a negyvenedikre és végül a _bölcseségre_ vonatkozólag mintegy a hatvanadik évre; de az utóbbi korban annyiban inkább _negativ_, hogy belátja a két előbbi minden balgaságát; amikor elmondhatjuk: «Kár, hogy akkor kell meghalnunk, amidőn éppen megtanultuk, hogy hogyan kellett volna igazán jól élni»; bár e korban is még ritka ez az ítélet, amennyiben az élethez való ragaszkodás annál erősebbé válik, minél kevésbbé van értéke úgy a cselekvésben, mint az élvezetben.

A társas érintkezésben és az irodalmi közösségben őrizkedjünk a szenttől és a zsenitől. Az előbbi mint kiválasztott, bíróként beszél mindenki másról, mint romlottról; az utóbbi mint orákulum tanít mindenkit, mint tökfilkót. Mindkettő hálátlan, szeszélyes és így tovább.

Akik mindent érzelmekre redukálnak, a poétáknak nincs jellemük.

A _fanatikus_ (vizionárius, rajongó) tulajdonképp bolond, aki közvetlen sugallatokban hisz és úgy véli, hogy az égi hatalmakkal nagyon bizalmas lábon áll. Az emberi természetben nincs ennél veszélyesebb szemfényvesztés. Ha kitörése új, ha a megcsalt ember tehetséges és a nagy tömeg elő van készítve ezen erjesztőszer bensőséges fölvételére, akkor néha az állam is eltűri az önkívületet. A rajongás a lelkesedőt végletekbe viszi. Mohamedet fejedelmi trónra és Leyden Jánost a vérpadra.

Belátással bíró emberek, mivel tulajdonképpeni czéljuk az igazság és mivel csak annak örülnek, ami állandó, azért mindenkor becsületesek.

A cselszövő emberek gyenge tehetségűek, gyakran vannak ötleteik, de egészben véve rosz ember nem láthat be semmit.

Közönséges emberek, ha szórakozottak és a legközönségesebb dolgokat elfelejtik, azalatt legnagyobb részt galádok.

A harag a gyönge ember igen jóindulatú érzése. Nem mindig gyűlölik azt, akire haragszanak, míg a harag elnyomásának hajlama engesztelhetlen gyűlöletet kelt.

Ha valaki haragosan lép be szobátokba, hogy heves megbotránkozásának kemény kifejezést adjon, úgy ültessétek le udvariasan; ha ez sikerül, akkor szidalmazása már enyhülni fog: mivel az ülés kényelmével már enged feszültsége, ami az állás közbeni fenyegető mozdulatokkal és kiabálással nem igen egyeztethető össze.

A harag, amely nagyon szükséges és a férfihoz illő tulajdonság, nagyon is természetünkben van.

A haláltól azok félnek a legkevésbbé, akiknek élete a legértékesebb.

Férfi és nő – házasság.

Az, aki a nőt először a _szép_ nembe tartozónak nevezte, tán valami hízelgőt akart mondani, de jobban eltalálta a dolgot, mintsem maga is gondolta. Mert nem is véve számításba, hogy alakjuk általában finomabb, vonásaik gyengédebbek és szelidebbek, arczuk a barátságot, a tréfát, a nyájasságot jobban és megnyerőbben fejezi ki, mint a férfi nemé, és anélkül, hogy elfelejtenők azt, amit azon titkos varázserő rovására kell írnunk, amivel szenvedélyünket előnyös ítéletre hajlamosítják, úgy különösen e nem kedélyének jellegében sajátságos vonások vannak, amelyek a miénktől világosan különböznek és amelyeknek főeredménye az, hogy a _szép_ jegyével teszi azt felismerhetővé. Azzal szemben mi a _nemes nem_ elnevezésre tarthatnánk igényt, ha nemes gondolkozásmódtól nem volna követelhető az is, hogy megtisztelő czímeket visszautasítson és inkább adja azokat, mint kapja. Ezalatt azonban nem azt értjük, mintha a nőnek nem volnának nemes tulajdonságai, vagy mintha a férfi neméből a szépség teljesen hiányozna, hanem inkább azt várjuk, hogy minden nem a két tulajdonságot egyesítse, de oly módon, hogy a nőnél minden más előny csak arra egyesüljön, hogy a _szép_ jellegét fokozza, ami a tulajdonképpeni vonatkoztatási alap, és ezzel szemben a férfias tulajdonságok közül a _magasztos_ emelkedjen ki világosan, mint nemének jellemző vonása. Erre kell vonatkozni e két nem minden megítélésének, legyen az akár dícséret, akár gáncs, minden nevelésnek és tanításnak ezt kell szem előtt tartania és minden fáradozásnak, amely az egyiknek vagy a másiknak erkölcsi tökélyét akarja előmozdítani, ha nem akarjuk felismerhetlenné tenni azt a bájos különbséget, amelyet a természet alkotott két embernem között. Mert itt nem elegendő, hogy azt tartsuk szem előtt, hogy emberekkel van dolgunk, nem szabad egyúttal figyelmen kívül hagynunk, hogy ezek az emberek nem egyfélék.

A nő uralomvágyó, a férfi hódolni vágy (különösen a házasság előtt). Innen a régi lovagrend udvariassága. A nő korán bízik önmagában, hogy tetszeni fog. Az ifjú mindig attól fél, hogy visszatetszést kelt és azért hölgyek társaságában zavarba jut. A nő e büszkeségére, hogy azon tisztelettel, amelyet kelt, a férfi minden tolakodását visszaszorítsa, és hogy joga van tiszteletet követelni a maga számára különös érdem nélkül is, arra már neménél fogva igényt tart. A nő _vonakodó_, a férfi _kérő_; a nő alávetése kegy. A természet azt akarja, hogy a nőt keressék; azért nem kellett a nőnek oly kényesnek lennie az (ízlése szerinti) választásban, mint a férfinek, akit a természet durvábban is szerkesztett meg és aki a nőnek már tetszik, ha alakja csak arra mutat, hogy erős és ügyes arra, hogy őt megvédelmezze; mert, ha a nő csunya termetű volna és választásában, hogy szerethessen, finomkodó volna, úgy néki kellene kérnie és a férfinek vonakodnia, ami a női nem értékét még a férfi szemében is teljesen lealacsonyítaná. Néki hidegnek kell látszania, a férfinek ellenben szenvedélyesnek. Szerelmes kihívásnak nem engedelmeskedni, a férfire nézve, de könnyen hallgatni rá, a nőre nézve látszik szégyenletesnek. A nő azon vágya, hogy bájaival minden jobb férfira hasson, kaczérság; minden nővel szemben szerelmet tettetni, galantéria; mindkettő pusztán divattá vált cziczoma lehet, minden komoly következmény nélkül. A férfi a házasságban csak _saját_ nejének, a nő _minden_ férfinek vonzalmát keresi; a nő csak saját nemének a szeme számára _cziczomázza_ magát, féltékenységből, hogy más nőt bájaiban vagy előkelőségben felülmúljon: a férfi ellenben a nő számára, ha ugyan cziczomának nevezhető az, ami csupán addig terjed, hogy öltözékével nejének szégyenére ne váljon.

A férfi féltékeny, _ha szeret;_ a nő anélkül is az, hogy szeretne: mert hisz ahány udvarlót más asszony szerez, annyit veszít ő el a körükből. Miután a nőt keresni kell (mert ezt kívánja nemének szükségképi vonakodása), ezért még a házasságban is általános tetszésre kell törekednie, hogy ha esetleg fiatalon özvegygyé válna, akadjon udvarlója. Azért a nő e tetszésvágya miatti féltékenység igazságtalan.

A nőnek kitünő érzéke van a _szép_ iránt, amennyiben a szépség őket magukat illeti meg, de a _nemes_ iránt is, amennyiben az a férfiban található. A férfinek ellenben határozott érzéke van azon _nemes_ tulajdonságok iránt, amelyek az ő neméhez tartoznak, a _szép_ iránt azonban, amennyiben az a nőn található. Ebből az következik, hogy a természet czélja afelé irányúl, hogy a férfit a nemi vonzalom segélyével még inkább _nemesítse_ és a nőt ugyanannak segélyével még _szebbé_ tegye. A nőt kevéssé zavarja az, hogy bizonyos mély belátás hiányzik belőle, hogy félénk és hogy fontos ügyletekre nem alkalmas, és így tovább, ő szép és megnyerő és ez elég. Ellenben követeli mindeme tulajdonságokat a férfitől és lelkének emelkedettsége csak abban mutatkozik, hogy e nemes tulajdonságokat meg tudja becsülni, amennyiben azok megtalálhatók. Mert különben hogy volna lehetséges, hogy oly sok rút arczú férfi, bárha volnának is érdemeik, oly takaros és finom nőt kapjon! A férfi ellenben sokkal kényesebb a nő szép bájaival szemben. De őt a finom termet, az élénk naivitás és a bájos nyájasság eléggé kárpótolja a könyvtudás hiányáért és egyéb oly hiányokért, melyeket saját tehetségével kell pótolnia.

A legfontosabb dolog, hogy a férfi mint férfi tökéletesedjék és a nő mint nő, azaz, hogy a nemi vonzalom rúgói a természet intése szerint működjenek, hogy az egyiket még inkább nemesítsék és a másik tulajdonságait pedig széppé tegyék. Ha törésre kerül a dolog, úgy a férfi érdemei folytán merészen állíthatja: _Ha nem is szerettek, de kényszeríteni foglak benneteket, hogy engem nagyrabecsüljetek_ és a nő, bája hatalmában bízva válaszolhat: _Ha bensőleg nem is becsültök bennünket nagyra, mégis kényszerítünk, hogy bennünket szeressetek._ Ily elvek hiányában látjuk, hogy férfiak nőies tulajdonságokat vesznek fel, hogy tessenek és látjuk néha, hogy nők (ámbár sokkal ritkábban) férfias szokásokat erőltetnek magukra, hogy tiszteletet keltsenek; amit azonban a természet köszönete nélkül csinálnak, azt mindenkor nagyon rosszul csinálják.

A hölgyek nem jutnak az égbe, mert már János jelenéseiben írva van egy helyen, hogy csend volt fél óra hosszat. Ilyesmiről azonban el se lehet gondolni, hogy lehetséges, ahol asszonyok vannak.

A férfi dolga _szerezni_, az asszonyé _takarékoskodni_. Az előbbihez bátorság, az utóbbihoz félénkség szükséges. Nevetni _férfias_, sírni ellenben _nőies_ (férfinél férfiatlan), és csak a könnyes _hangulat_ bocsátható meg a férfinak és pedig mások szenvedése feletti nagylelkű, de tehetetlen részvétében, akinek könny ragyog a szemében, anélkül, hogy könnyei hullanának, még kevésbbé, hogy zokogással kísérné és így ellenszenves zenét szolgáltatna hozzá.

A nő bátorsága abban áll, hogy türelmesen viseli baját becsülete vagy szerelme végett; a férfi bátorsága a buzgalomban áll, hogy a bajokat daczosan elkergesse.

A férfinak senkitől sem kellene függnie, hogy a nő teljesen tőle függjön.

Mostani társadalmi berendezésünk okozza, hogy a nők férfiak nélkül is élhetnek, ami mindnyájukat megrontja.

Richardson szokta idézni Seneca egy mondását a nőről: a lány ítél és hozzáteszi: amint a bátyám mondja; de ha házas lett volna, úgy azt mondaná: amint a férjem mondja.

A szép nemnek ép úgy van értelme, mint a férfinemnek, csakhogy az a _szépre irányuló értelem_, a miénknek _mély értelemnek_ kell lennie.

Oly nőnek, akinek a feje görög tudással van teli, mint Dacier asszonynak, vagy aki alapos vitákat folytat a mechanikában, mint Chastelet márkiné, még szakáll kellene hozzá; mert ez talán a mélyértelműség vonásait, amire pályáznak, még felismerhetőbben fejezné ki.

Ami a tudós nőket illeti: a _könyveiket_ ezek úgy használják, mint körülbelül az órájukat, hordják ugyanis, hogy lássák, hogy van nekik; bár rendszerint áll, vagy nincs a nap szerint igazítva. De az óra, amely után igazodnak, a fejükben van.

A nő nagy tudományának tartalma az ember és az emberek között is a férfi. Filozófiája nem okoskodás, hanem érzés.

Sajátságos dolog, hogy a nő arra vonatkozólag, ami a közjóra irányul, teljesen közömbös és hogy bár egyes, általuk ismert személyekkel szemben nem szeretetlenek, mégis az egész emberiség eszméjének egyátalán nincs számukra mozgató ereje. Amíg az érintetlen marad, ami különös hajlamukat érdekli, addig úgy nézik a dolgok menetét, mintha semmi közük se volna hozzá. Nem voltak arra teremtve, hogy az egész épületen dolgozzanak és bolondságnak nézik, hogy mással törődjenek, mint saját ügyeikkel.

Ez nagyon jól van így. A közügyekben fáradt férfi nála üdülést talál. Ők viszik bele az emberi dolgokba a játék kicsinyességét is, aminők azok tényleg és mérsékelik a túlnagy fontosságot.

Nagyon különböző dicséret az, hogy: finom hölgy és: derék és kellemes asszony. Amazt könnyű elérni, és a mutogatásra jó vagy díszre, de otthon igen körülményes dolog és haszontalan fáradozás. Az utóbbi a férfi boldogsága. Ha azt mondom: finom úr, úgy ez teljesen más, mint: kitünő és derék ember. Ha amaz már nem úr, úgy semmi sem. Nem szeretném az «asszony» szót e nem dicséretéből eltűnni látni. Ha elvesznek a sajátlagos szók, eltünnek lassanként a fogalmak.

A házaséletben az egyesült pár mintegy egy morális személyt képezzen, amelyet a férfi értelme és a nő ízlése elevenít meg és kormányoz. Mert nemcsak, hogy a férfiről inkább a tapasztalaton alapuló értelem tételezhető fel, míg a nőről inkább az érzés szabadsága és helyessége, hanem minél nemesebb a férfi érzése, annál inkább hajlik arra, hogy fáradozásának legnagyobb czélját szeretete tárgyának megelégedésében lássa és másrészt minél szebb a nő érzése, annál inkább törekszik e fáradozásnak szivességgel való viszonzására. Ily viszonyban tehát a főlényért való vita haszontalan és ahol megvan, ott a legbiztosabb jele a durva, vagy az egyenlőtlenül párosult ízlésnek. Ha a dolog annyira jut, hogy a parancsolás joga kerül szóba, akkor már az ügy nagyon el van rontva; mert, ahol az egész kapcsolat tulajdonkép csak vonzalmon alapul, ott már az félig elszakadt, ha a «kell» hallatja hangját. A nőnek e kemény hangon való követelőzése igen rút, a férfinél pedig a legfőbb fokban nemtelen és megvetendő.

Kié legyen a házban a főhatalom? mert hiszen csak egy lehet az, aki minden ügyletet czéljaival megegyező összefüggésbe hoz. Az udvariasság nyelvén (de nem anélkül, hogy igaz volna) azt mondanám: a nő _uralkodjon_ és a férfi _kormányozzon;_ mert a hajlam uralkodik és az értelem kormányoz. A férfi viselkedése azt kell, hogy mutassa, hogy nejének javát minden másnál inkább a szívén hordja. De mivel a férfinak a legjobban kell tudnia, hogy hogyan áll és meddig mehet: tehát úgy fog cselekedni, mint a miniszter, aki pusztán az élvezetre gondoló uralkodóját, aki mondjuk ünnepélyt akar rendezni vagy palotát akar építtetni, e parancsára először is köteles készségéről biztosítja, csakhogy most nincs pénz a kincstárban, mondja, vagy hogy előbb bizonyos sürgősebb szükségleteket kell elintézni és így tovább, úgy hogy a legfőbb parancsoló úr mindent tehet, amit akar, de azon feltétel mellett, hogy ezen akaratát a miniszter a kezébe szolgáltatja.

Már ez a szó, hogy conjugium eléggé mutatja, hogy mindkét házasfél igát hord; és iga elé fogva lenni, ezt csak nem lehet boldogságnak mondani.

Nevelés.

Nem hiányoznak Európa művelt államaiban a nevelő-intézetek és megvan a tanítókban a jóakaró buzgalom, hogy bárkinek ez irányban szolgálatot tegyenek és mindamellett most világosan bebizonyult, hogy mind együttvéve alapjában el van rontva, hogy mivel abban minden a természet ellen működik, azáltal távolról sem fejlesztik ki az emberben azt a jót, amihez a természet megadta a hajlamot és hogy mivel mi állati teremtmények csak a kiművelés által válunk emberekké, rövid idő alatt egész más embereket látnánk magunk körül, ha az a nevelési módszer terjedne el általánosan, amely bölcsen maga a természet eljárásából van levonva és nem a régi szokás és a tapasztalatlan kor szolgai utánzásából ered.

Hiábavaló azonban, hogy az emberi nem ez üdvét az iskolák lassú javulásától várjuk. Ujjáalkotni kell azokat, hogy valami jó dolog származhasson belőlük: mivel eredeti berendezésük hibás, sőt a tanítóknak is új műveltséget kell fölvenniök. Nem eredményezheti ezt lassú _reform_, hanem gyors _revoluczió_.

A kényelemszeretet az ember számára rosszabb, mint az élet minden baja. Rendkívül fontos tehát, hogy a gyermekek ifjúságuktól fogva dolgozni tanuljanak.

A sokfélének tanulását az iskolában a kevesebbnek alapos tanulására kell visszavezetni.

Fák, ha a szabadban állnak és növekedőben vannak, jobban fejlődnek és pompásabb gyümölcsöt fognak hozni, mintha mesterkedéssel, üvegházzal és formák rákényszerítésével nevelték volna.

A gyermekek akaratát nem szabad megtörni, hanem csupán hajlítani oly módon, hogy a természetes akadályoknak engedjen.

Először egyáltalán jellemet kell képezni, aztán jó jellemet. Az első valamely szilárdan föltett szándékban való gyakorlat által történik, amely szándékhoz reflexióból eredő meghatározott elvek elfogadásával jutunk.

Gyermekeknek nyíltszívűeknek kell lenniök és tekintetük oly derült kell hogy legyen, mint a napé. Csak a vidám szív képes arra, hogy a jóban gyönyörködjön. Az a vallás hamis, amely az embert sötétté teszi; mert Istent vidám szívvel kell szolgálni és nem kényszerűségből. A vidám szivet nem szabad mindig a szigorú iskolai fegyelembe szorítani, mert az esetben csakhamar levert lesz. Ha szabadságot kap, úgy ismét felüdül. Erre a czélra szolgálnak bizonyos játékok, ahol a gyermek szabad és ahol azon fáradozik, hogy mindig megelőzze valamiben a másikat. Akkor lelke ismét derültté válik.

A gyermekeket, különösen a leányokat, korán nyílt és fesztelen mosolygásra kell szoktatni; mert az arczvonások felderülése emellett lassanként a bensőbe is lenyomódik és a vidámságra, szivélyességre és barátkozásra való hajlamot alapítja meg, ami korán a jóakarat erényéhez való közeledést készíti elő.

Joggal állítható, hogy a közönséges emberek gyermekeiket sokkal jobban kényeztetik, mint az előkelők. Mert a legtöbb ember úgy játszik gyermekével, mint a majommal. Énekel neki, dédelgeti, csókolgatja, tánczol vele. Azt hiszik, hogy valami jót tesznek a gyerekkel, ha mihelyt kiabál, odaszaladnak hozzá és játszanak vele és így tovább. Azonban annál gyakrabban kiabálnak. Ha azonban nem törődünk a kiabálásukkal, akkor végül is felhagynak vele. Mert hiábavaló munkát egy teremtmény sem végez.

De csak hozzá kell szoktatni őket, hogy minden szeszélyüket kielégítve lássák, akkor aztán majd az akaratuk megtöréséhez későn fogunk hozzá. De ha kiabálni hagyjuk őket, úgy maguk is elunják azt. Ha azonban kora gyermekkorukban minden szeszélyüket teljesítik, úgy ezáltal elrontják szívüket és erkölcseiket.

Van-e valami fonákabb, mint az, hogy gyermekeknek, akik alig léptek ebbe a világba, mindjárt a másvilágról beszélünk?

A gyermekre rendszerint rákiabálnak, hogy: fuj, szégyeld magad! Hogy illik ez! stb. Ilyesminek azonban az első nevelésben egyáltalán nem szabadna előfordulnia. A gyermeknek még nincs fogalma a szégyenről és az illendőségről; nincs szégyelni valója, nem is kell, hogy szégyelje magát, és azáltal csak bátortalanná válik. Zavarba jut, ha mást meglát és idegenek elől a legszívesebben elrejtőzik. Ezáltal tartózkodás áll elő és hátrányos titkolózás. Nem mer semmitse többé kérni, holott mindent kérnie kellene; eltitkolja érzületét és másnak tűnik fel, mint aminő, ahelyett, hogy mindent nyíltan szabadna megmondania. Ahelyett, hogy mindig szülei körül volna, kerüli őket és a szolgálatkész cselédségnek veti magát karjaiba.

Erkölcsileg büntetünk, ha a becsültetésre és a szeretetre irányuló hajlamában rövidítjük meg a gyermeket, amely az erkölcsiség segédeszköze, például, ha a gyermeket megszégyenítjük azzal, hogy fagyosan és hidegen bánunk vele. E hajlamot amennyire lehet meg kell őriznünk. Azért a büntetésnek e módja a legjobb; mivel az erkölcsiséget fejleszti; ha pl. a gyermek hazudik, úgy a megvetés pillantása elég büntetés és a legczélszerübb büntetés is.

Az irigységet keltjük fel, ha a gyermeket arra figyelmeztetjük, hogy magát mások értéke szerint becsülje. Inkább saját értelmének fogalma szerint kell, hogy becsülje magát. Nézd, hogy viselkedik ez és ez a fiú! és így tovább. Az ilyfajta figyelmeztetés csak fölötte nemtelen gondolkozásmódot hoz létre. Ha az ember saját értékét másoké szerint becsüli, úgy vagy arra törekszik, hogy a többiek fölé emelkedjék, vagy hogy mások értékét kisebbítse. Ez az utóbbi azonban irigység. Akkor csak másra igyekszünk hibát ráfogni; mert, ha az nem volna itt, úgy nem is hasonlíthatnának össze vele és akkor mi a legjobbak volnánk.

Az apák leányaikkal szemben túlságosan elnézők, az anyák fiaikkal szemben. Mindegyiknek saját nemét kell fegyelmeznie.

A nőnek sokkal kevesebb fegyelmezésre és nevelésre van szüksége, mint a férfinak, amint kevesebb tanításra is.

Amíg a női természetet jobban meg nem ismertük, addig a legjobb, ha a leányok nevelését az anyákra bízzuk és megkíméljük őket a könyvektől.

Az kívánnám, hogy ifjuságunkat az úgynevezett _nemes_ (túlságosan jó) cselekedetek példáitól, amivel úgy dobálózik érzelgős irodalmunk, megkíméljék és többet adjanak a puszta kötelességre és arra az értékre, amit az ember saját maga adhat meg és kell hogy megadjon magának azon öntudattal, hogy kötelességét nem szegte meg, mert ami üres vágyakra és elérhetlen tökéletesség kivánsága felé irányul, az csak regényhősöket hozhat létre, akik míg a szertelen iránti érzékükkel nagyra vannak, azalatt közönséges és mindennapi kötelezettségeik alól, amelyek akkor nékik jelentéktelen kicsinynek tünnek fel, az alól fölmentik magukat.

Oly cselekedetek dicsérete, amelyekből nagy, önzetlen, résztvevő érzület és emberiesség ragyog, nagyon tanácsos. De nem annyira ezek _lélekemelő_ voltára kell figyelmeztetni, amely nagyon futólagos és múló, mint inkább _a szívnek a kötelesség alá való rendelésére_, amelytől tartósabb hatást várhatunk, mivel elveken alapul, míg amaz csak a szenvedély múló fellobbanásán. Csak egy kevéssé gondolkodnunk kell, hogy mindig oly bűnre akadjunk, amit az emberi nemmel szemben elkövettünk – ha másban nem, hát abban, hogy oly előnyöket élvezünk az embereknek a polgári társadalomban való egyenlőtlenségéből, amelyek folytán másoknak annyival inkább nélkülözniök kell – hogy azon önző képzelődés által, hogy _érdemeket_ szereztünk, a _kötelesség_ gondolatát ki ne szorítsuk.

A mi időnkben, amidőn olvadozó, lágyszívű érzelmekkel vagy a kedélynek magasröptű, felfuvalkodott és a szívet inkább elhervasztó, mint erősítő önhittségével többet remélnek elérni, mint a kötelességnek az emberi tökéletlenséghez és a jóban való előmenetelhez illőbb száraz és komoly fogalmával, ezen módszerre való utalás szükségesebb, mint valaha. Gyermekeknek nemes, nagylelkű, érdemdús cselekedeteket bemutatni, mint mintákat, abban a hitben, hogy őket lelkesedés fölkeltése által azok számára megnyerjük, teljesen czéltalan. Miután még a legegyszerűbb kötelesség teljesítésében sőt annak helyes megítélésében is annyira hátra vannak, az annyit tesz, mint korán képzelgőkké tenni őket. De az emberek tanultabb és tapasztaltabb részénél is, ahol e vélt hajtóerőnek nincs hátrányos hatása, ott legalább is nem gyakorol a szívre igazi, erkölcsi hatást, amit pedig azzal előidézni akartak.

Minden _érzelemnek_, különösen annak, amelynek oly szokatlan erőkifejtést kell eredményeznie, azon pillanatban kell hatását kifejteni, amelyben a leghevesebb és pedig mielőtt ellobban, mert különben semmit sem ér el: amennyiben a szív természetszerűen a rendes mérsékelt életmozgásába tér vissza és azon bágyadtságba esik, amelyben előbb volt, mert olyasmi érte, ami ugyan izgatta, de nem olyan, ami erősítette volna. Fogalmakra épített _alapelveket_ kell felállítani, minden más alapon csak pillanatnyi felbuzdulás jöhet létre, amely nem szerezhet az egyén számára morális értéket, sőt még önbizalmat sem, amely nélkül az öntudatos erkölcsi érzület és az öntudatos jellem, az ember legfőbb java, nem is lehetséges.

Oh őszinteség! Te Asztrea, ki a földről az égre menekültél, hogy vonzhatnánk téged (a lelkiismeret és ezzel minden benső vallásosság alapját) ismét le hozzánk? Megengedem, bár igen sajnálatos, hogy nyíltszívűség (az _egész_ ismert igazság elmondása) az emberi természetben nem található. De őszinteséget (hogy mindaz, amit mondunk igaz legyen) minden embertől követelnünk kell és ha erre sem volna természetünknek hajlama, bár csupán elhanyagolják a művelését, úgy az emberi fajnak saját magát mélyen meg kellene vetnie.